Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-19 / 144. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Yaa&nta*, r96t. fflrrfws 1& Fekete István: doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, 'de egyébként is föl kell boncolni. Az elnök a fültóvót vakarta. — Gondoltam: kimotorozik oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség ... — Van oda út? — Oda? De még milyen! — legyintett az elnök úgy, mintha múút vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe, Sípos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben, és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsősat halva ta­lálták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak... Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert —, amit nem szokott; bort, nem mondom — mert rendes ember volt —, de pálinkát nem ... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállni, helyszíni szemle, fuvarosok... — Bizottság? — rettent meg az elnök —, fuvarosok?! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren, és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgon­dolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta. —, nem­régen történhetett. Na, emeljük meg, emberek. . Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. Már várta a halottat néhány családtag és pár öreg­asszony is — a fiatal Bence Marci a városban járt, és még nem ért haza —, de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgyse látni semmit, hozzá­nyúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégiscsak szégyen ez:.. — Nem! A doktorit valami vajúdó asszonyhoz vitték, az előbbre való. Addig nem lehet. Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyé­tek, emberek, a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hordagyait, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió meg a káposzta közé meg az aszalt szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott, és Banai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett se megy be senki. És eljött az éj. A temetőben, a sötétségben — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek... Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog, és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Las­san indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdődött. Első­sorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver, és ret­tenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy fölemelik, és ringva elindul valamerre. — Visznek már, Marci... markolta meg a hideg ré­mület —, fene azt a büdös pálinkát... De nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang —, mert itt nincs pálinka — és ezek után eszébe jutottak ösz- szes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek... nyúlósan, kínosan, rémségesen szorongatva az öreg szívet. Jaj! És Marci bácsi teljes halotti mivoltában felült a hord­ágyon. Felült, és tapogatózott, és — vallotta be később — még mindig igen gyalázatosán érezte magát, de ez már az Szekeres Emil rajza élet gyalázatossága volt. Amikor nagy nehezen tájékozó­dott, éktelen dühre gerjedt, hogy ilyen csúfságot tettek vele, mert úgy gondolta, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itta, de minden tréfának van határa. Megtömte zsebeit aszalt szilvával (hát itt tartja Banai a kamráját, jó ezt tudni!...), ami helyrehozza a gyomrot, és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindul a hegy felé. i— Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... em is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyer­meket, de hajnalban ért haza, és már hétkor ki­húzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki, és az elnök megállapítása szerint »ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert«. A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra, és üvölteni kezdett, és majdnem pofon vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öreg­apjukat. Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyászruhát, és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idős Bence Márton se, akit szalonul ázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari-féle kő­kerítésnél, és akit a meghatódás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép napfényes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán később megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját becsettin- tette, és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválja a fejét elnézően —, hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok? Bodó Béla: LEVÉLÍRÁS FONJ OS öt levelet írt Mariana Alco- forado, öt szerelmes levelet egy francia tiszthez a XVII. század­ban, és bekerült az irodalomtör­ténetbe: a leveleket azóta is re­mekműnek tartják. A többi közt de Sévigné leveleiről is tud az irodalom; én pedig he­tek óta adósa vagyok a lelki- ismeretemnek, mert nem írom meg Budára ezt a néhány sort: »■Tisztelt mester, a konyhakre- denc/*lába eltört, legyen szíves kijönni . . Lustaság? Nem először törté­nik meg velem, hogy a hason­ló apró ügyeimet halasztgatom egyik napról a másikra; talán nem is vagyok egyedül ilyen. Goncsarov felejthetetlen Oblo- movja nem ment át a Néva egyik partjáról a másikra, s élete, szerelme dőlt xel ezen. Bizonyára vannak még hozzá hasonló jellemek, de levelet ír­ni nagyon sokan nem szeret­nek. Majd holnap — mondogatjuk —, s az is ellibben, a levél vár a megírásra, a boríték már- már összegyűrődik a mellőzés­ben. A dolognak — mint min­dennek — előzménye van. El­határozás kérdése, hogy az em­ber bemenjen a trafikba: levél­papirost kérek borítékkal, bé­lyeggel. Tehát holnap, ha nem felejtem el, megveszem a le­vélpapírt, a trafikos belecsűsz- tatja a bélyeget a borítékba, hogy el ne veszítsem. Csak az első lépés nehéz. Ma is ott vol­tam ugyan napi cigarettaada­gomért, gyufáért, zsilettpengét is vásároltam; a levélpapír, saj­nos, kiment a fejemből. Majd holnap . . . A boríték, benne a papír, a bélyeg — aztán valamelyik na­pon persze mégis megvettem — hever valahol, vagy betettem egy fiókba. Mindegy. Valahol meg­lesz, ma úgysem írom meg a levelet, ma moziba megyünk. Nagvon dicsérik a filmet. Csütörtök, péntek, szombat. Most nem bajlódom a levélírás­sal, a szombat délután a le.g- édesebb vasárnap: egész héten annyi dolgom volt, a szombat délután legyen egészen az enyém. Este pedig vendégek jönnek, vagy mi megyünk el, ilvenkor nem ír az ember le­velet. Hová dugtam azt az átok bo­rítékot, vasárnap délelőtt ke­ressem? Ráér majd délután, is, a mester hétfőn vagy kedden megkapja a levelünket, nagyon jó a magyar posta. És akkor szerdán, vagy valamikor eljön szerszámosládájával, és . . . Tu­lajdonképpen nem olvan végze­tes az a törés. A kredenc, mosvt egy kicsit a falhoz dől, de az ajtaját így is ki lehet nyitni, a tányérok nem esnek le, a világ kerekei tovább forognak, nem kell mindenből olyan nagy ügvet csinálni. Egy kredencJáb! Ezért rontsam el a vasárnap estémet, amikor holnap úgyis hétfő? Különben is: vasáman nem szedik ki a levelesládából a küldeményeket, nagyon he­lyes: a postásokra szintén ráfér a vasárnapi nihenő. Vagvis majd hétfőn, egy nerc alatt: tisztelt mester, a kredenc- láb eltörött. . . semmi az ezész; címzéssé* együtt nem tart ho^z- szíibb ideig, mint egy bő ámí­tás, de ma már álmos vagyok. ÜHL BEN Meggyőződésem, hétfőn is lehet levelet írni, csak le kell ülni, golyóstoll a kézbe, nagyon sze­retem ezt az opálszínű toliamat, ajándékba kaptam. Most ahhoz van kedvem, hogy kihegyezzem a ceruzáimat, any- nyi van a háznál, és egyiknek sincs hegye. Vagy ha akarod, menjünk el sétálni, olyan szép a vasárnap este, olyan, mint egy költemény. Az embernek egész héten csak egy vasárnap estéje van, ki kell használni, olyan hamar megöregszünk. Vagy menjünk el vacsorázni, nem kell mindig otthon ülnünk, nem vagyunk mi remeték. Ránk unnak a bútorok, ha mindig otthon vagyunk. Hívjuk fel X- et, jöjjenek fel egy órára, na­gyon jól elbeszélgetünk, kapnak egy csésze kávét. Az asztalosnak — ettől iga­zán nem kell félni — lesz még enyve a jövő héten is, szögei és fűrésze, kalapácsa, a meste­rek nem dobálják el szerszámai­kat. Kár erről annyit beszélni, csak eltöltjük a drága vasárnap estét az ilyen hiábavalósággal, ahelyett, hogy például olvasnék. A kitűnő novellista már egy he­te elküldte új kötetét, még nem fejeztem be. A kredenc nem sír, nem fáj neki a töröttt lába, el­áll szépen a fal mellett, egy kicsit nekidől, istenem. Kibírja, ha eddig kibírta, én pedig hét­főn .. . Meddig tart egy ilyen levél­írás, semmiség. Tisztelt mester, fáradjon ki hozzánk, konyha- kredenc. De csúnya szó: kre­denc. Azt fogom írni: a kony­haszekrény lába, sajnos, eltö­rött. Miért sajnos? Eltörött és kész. Különben sem kell az ilyen levelet előre, fejben meg­fogalmazni, egyszerűen meg­írom, mi történt, és megkérem, amüyen gyorsan csak tud, jöj­jön ki, mert félő: feldől a kre­denc, illetve a konyhaszekrény, kiesnek a tányérok, eltörnek. Ezt pedig a mester nem akar­hatja, nyilván nem szeretné, ha emiatt károm lenne. Mennyibe kerülhet egy tányér? És hány tányérunk van? Elég sokba ke­rülne, ha mind összetörik. Te­hát a kedves mester tegye félre más, halasztható munkáját, és mielőbb fáradjon ki hozzánk. Az éjszaka nagyon rosszul alud­tam. Egy skót várban jártam, figyelmeztettek: kísértetek lak­nak a szobákban. Könnyelműen nevettem a figyelmeztetésen ter­mészettudományos világnézetem alapján. Aztán tovább álmod­tam, hajnalig üldözött szobáról szobára egy fehér kísértetlepe- dőbe burkolt boríték, s ijesztett. Golyóstojlal igyekeztem véde­kezni ellene, keservesen, hiába. A hangja félelmetes volt, még reggel is emlékeztem rá: »-írj meg, írj meg . . .«< De borzasztó! Péntek. Ismét szombat. Ma este végre nekiduráltam maga­mat. Na. Kedves mester, a konyhakredenc lába . .. fene egye meg, most már nem hú­zom ki, legyen kredenc, olyan mindegy . . . Utóvégre ez a le­vél nem irodalmi mű. Leragasztom a borítékot. Cím. Feladó. A bélyeg a helyén. Hol­nap feladom. Csak el. ne felejt­sem. Bár annyi dolgom van . .. A bóten egészen bizonyosan el­küldöm. __________________________ Q YURKÓ QÉZA: AUTÓBAN ÉJSZAKA VOLT. Az or­szágút végtelenbe kanyargó csíkja fehér kígyóként teker­geti az autó kerekei alá. A pucér fák díszőrsége mereven állt, és mintha kézről kézre adta volna kocsinkat. A ve­zetőn kívül ketten ültünk ben­ne, álmosan, átkozva a lassú­ságot, amellyel az autó fúrta magát előre a sötétben, a kí­méletlen makacssággal felso­rakozó kilométerekkel gyür- kőzve. — Éjfél is elmúlik, mire hazaérünk ... Pedig gyermek­koromban mennyire szerettem az autót — szólt útitársam, és unott arccal nézett ki az ablakon. — Én a sárgaborsót szeret­tem . .. — Hogy jön az most ide? ■— nézett rám csodálkozva. — Most utálom. Meg nem enném. Változik az ember ízlése. Férfiasodik. A süte­ményt se szeretem. cukrot se . . . — Az autó nem cukorka. Egyszerű: akkor szórakozás volt, amihez tíz évben egy­szer jutott az ember, ma min­dennapos munkaeszköz — le­gyintett —, mindennapos ... Falun rohantunk át. Jól megtaposta a gázt a gépkocsi- vezető, de vajon létezik-e olyan gyorsaság, amely négy­száz kilométer után és az utolsó száz kilométer előtt kielégíti az embert? A REFLEKTORFÉNYBEN hirtelen alakok tűntek fel, jobbra a fák között egy gép­kocsi, úgy borulva az árok­ba, mint özvegy, aki a meg­holtat siratja. Az úton, ke­resztben felborult motorke­rékpár és emberek. Élők. Moz­gók. A gépkocsivezető fékezett, kidugta fejét az ablakon, vál­tott néhány szót az ott ácsor­gókkal, aztán óvatosan kike­rülve a motorkerékpárt, újra rákapcsolt... — Baleset — fordult visz- sza. — A motorkerékpárnak rossz volt a lámpája, a gép­kocsivezető későn vette észre, ő az árokba futott, a motoros a túlvilágra. Már el is vitték — mondta tárgyilagosan. Egy pillanatig csend volt a kocsiban, mindhárman az isme­retlen s így számunkra egy­szerű újsághírré és tanulsággá szürkült motorossal foglalkoz­tunk, egy kicsit sajnálva a szerencsétlent, inkább hozzá­tartozóit, mert a halál min­dig az élőknek fáj. De csak egy kicsit sajnáltuk, hisz nem ismertük, és ez a sajnálkozás is inkább csak illem, kötele­ző és egy kicsit erőltetett em­berség volt, mint igazán mély érzés. — Azért borzasztó... — Az... — ... hogy az ember csak megy, mondjuk, egy motoron siet haza, viszi az álmait, em­lékeit, ágyra gondol, talán nő­re is, akitől forróbb lesz az ágya, megy a motoron, testé­ben ritmikusan ver a szív, ke­ring a vér, tökéletes a mecha­nika, és egyetlen perc múl­va már semmi és senki. Bor­zasztó — kapart elő ideges ujjakkal egy cigarettát. — A halál mindig az élők­nek borzasztó. Mert azok tud­ják, mi a halálfélelem, és más ' pusztulásában tulajdon­képpen saját magukat siratják el előre... — A halál nem filozófia, a halál, az... az — kereste a szavakat —, igen, a halál olyan tény, amelynek nincs már tényezője sem. Van és nincs. A legfeloldhatatlanabb ellentmondás ... — Senki sem él örökké — bölcselkedett hátra a gépko­csivezető, de észrevehetően lassabban hajtott, hogy meg­hosszabbítsa útját az örökké­valóságig ... — Örökké... Ki nem akar­na örökké élni, s ki ne tud­ná, hogy úgysem élhet az idők végzetéig, ha egyáltalán van olyan? — horkant fel útitársam. — De élni, minél tovább élni, mindenki akar!... És egy ostoba karambol... Eh. A halál után egy perccel már senki és semmi vagyok. Éltem. Megszűnt számomra a jövő idő, már csak múlt idő vagyok. Emlékeim, vágyaim, terveim, ezernyi volt örö­möm, bánatom a halál után egy perccel teljesen semmivé válik. Egy perccel a halál után — nyomta el idegesen a cigarettát. HALLGATTUNK mind a hárman, csak a motor duru­zsolta egyenletesen a kilomé­terek indulóját, csak a fák sorakoztak tovább az átmen­tén ... — ... mint valami fejfák... Eh! — mutatott ki az abla­kon útitársam. — Megrázott ez a csúnya baleset. S még engem vádol­tál a filozofálással! Végtére miért esünk kétségbe attól a gondolattól, hogy úgyis meg kell halni ? ... És különben is, a halálban van annyi jó, hogy minden szépet elmonda­nak majd sírod fölött, te le­szel a legjobb férj, apa, mun­katárs meg minden ... Leg­följebb az bosszanthatja az embert, hogyha már ilyen tökéletes volt életében, miért nem kapott prémiumot... A gépkocsivezető elröhintet- te magát, de úgy csinált, mintha köhögött volna. Még, jobban ráhajolt a kormányra, csupán meggörbült hátáról gondoltam, hogy belül rázza a nevetés. Ennyire szívtelen ember lenne, hogy egy általa humorosnak vélt megjegyzés­nél képes nevetni néhány per­cei a halál után? Vagy eny- nyire reális ember, aki vég­tére, ha nem is, mint a fron­ton, de csak mindennap szem­benéz a száguldás útja mel­lett koncsorgó halállal? Magam is rágyújtottam, és megpróbáltam a motoros he­lyébe képzelni magam. Va­jon az alatt az egyetlen pil­lanat alatt, míg a motor nyergéből az országút beton­jára csapódott, mint éjszakai bogarak az autó szélvédőjére, tényleg eszébe jutott egész eddigi élete? Tudta-e, hogy meghal? Nem, a motoros nem gondolhatott a halálra. Bizonyára az egyensúlyt ke­reste, a lehetőséget, hogy az ütés minél kisebb, az élet minél biztosabb legyen. Tuda­tosan tette-e vagy tudatla­nul? Az most teljesen mind­egy. De védekezett a halál ellen, mert bízott az erejében. Hogy most a halál győzött? Odafordultam útitársamhoz: — Kár volt ennyire feliz­gatnod magad. Igazad van, a halál mindig borzasztó, mert mélyek bennünk a gyökerek... — MIRE GONDOLSZ ? — nézett rám gyanakodva, hogy vajon nem gúnyolódni aka­rok-e. — Mire? Nehéz volna ezt pontosan megmagyarázni. Év­ezredeken keresztül azzal vi­gasztalták az embereket az érthetetlen halál miatt, hogy majd a túlvilágon .. A mennyországban . .. Allah pa­radicsomában ... A nirváná­ban ... Szóval, érted ... Nos, mi magabiztosan beszélünk a természeti törvényekről, a ha­li! elkövétkezésének objektív szükségességéről. . . Mi nem hiszünk a túlvilágban. De legbélül bennünk is felvetődik a kérdés: hát szüleiek, meghar- lok, és ennyi az egész? Mon­dom, mélyek a gyökerek. Az embernek sokat kell változnia emberségben is. Na és természetesen a megér­tésben is, szembenézzen azzal az egyetlen perc­cel, ami a halál után jön... Azaz, ami már el sem jön ... Nehéz? Rettenetesen . .. De szembe kell nézni, mert az ember törvénye: az élet. — Jó, ezt én is tudom... Nem szeretem, ha előadásokat tartanak nekem az idealizmus elleni harc jegyében pont éj­szaka, lassan ötszáz kilométe- teres utazás után .. . Akkor megrázott ennok a szerencsét­lennek a sorsa — fészkelődött útitársam, és behunyta a sze­mét jelezve, hogy aludni kí­ván. Pedig beszélgetni nem akart. .. A VÁROS FÉNYEI, mint szent jánosbogárkák a nyári éj­szakában, úgy viliództak elő a távolból. A gépkocsivezető na­gyot sóhajtott. .. — Na, végre... Alaposan el­fáradtam. — Majd hirtelen fölszisszent. — Hú, a minden­ségit! — Mi baj? — kérdeztem ön­kéntelenül is előredülve az ülésen. — A fene feledékeny fe­jem .. . Nem vettem semmit a gyereknek .. . Pedig fölébred, ha hajnalban is jövök .. . Csu­da kölyök ... Tisztára rám ha­sonlít ... Szakasztott én va­gyok — mondta büszkén, az­tán újból megcsóválta a fejét, mert hogyan is tudott ennyire feledékeny lenni ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom