Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
Mekszfm Gorki]: AZ ALKOTÓ ENERGIA FORRÁSA ... AZT KÉRDEZITEK: •►Melyek az igazi proletáríró ismertetői egy ei?« Azt hiszem, nem sok ilyen ismertetőjegy van. Ezeknek sorába tartozik az író aktív gyűlölete minden iránt, ami akár kívül, akár belül gázsiba köti az embert; minden iránt, ami gátolja az ember képességeinek szabad fejlődését és kibontakozását; a kérlelhetetlen gyűlölet a naplopók, az élősködők, a mindent ellaposítók, a talp- nyaiók s általában a csirkefogok minden fajtája iránt. Az ilyen író tiszteli az embert: minden alkotóenergia forrását látja benne, minden dolognak, a föld minden csodájának megteremtőjét, harcost, aki leigázza a természet elemi erőit, és új, »második-« természetet teremt Ezt a »második« természetet az emberi munka, a tudomány és a technika azért hozza létre, hogy végre megóvja az embert fizikai erőinek haszontalan elfecsérlésétől, attól az ostoba és cinikus erőpazarlástól, amely az osztályállam viszonyai között elkerülhetetlen. Az ilyen író eszményíti a kollektív munkát, amely az élet új formáit akarja megteremteni: olyan formákat, amelyek végképp lehetetlenné teszik, hogy egyik embernek hatalma legyen a másik fölött, s véget vet az emberi erő értelmetlen kizsákmányolásának. Az ilyen író megbecsüli a nőt: nemcsak a fiziológiai élvezet forrásának tekinti, hanem hűséges társának is, aki segítségére van az élet nehéz küzdelmeiben. Az ilyen író tudja, hogy a gyermekek olyan emberek, akikkel szemben felelősek vagyunk minden cselekedetünkért Az ilyen író minden lehető módon arra törekszik, hogy minél aktívabb magatartásra serkentse olvasóit az élettel szemben, hogy önbizalmat öntsön beléjük, s meggyőzze őket arról: van erejük és képességük legyőzni önmagukban és önmagukon kívül mindent ami gátolja az embereket abban, hogy megértsék és átérezzék az élet nagyszerű értelmét a munka végtelen jelentőségét és örömét Röviden így foglalhatom össze felfogásomat arról az íróról, akire a dolgozók világának szüksége van. MINT TUDJATOK, a munkások világában most van ébredezőben a hatalomra törő akarat s ez olyan folyamat amelynek világszerte tanúi vagyunk; nemcsak Európában, hanem Ázsiában és Afrikában is. S nektek, akik a Szovjetunió dolgozóinak élcsapata vagytok, tudnotok kell, hogy ti vagytok egész bolygónk dolgozó tömegeinek példaképe, hogy tízmilliók szeme szegeződik rátok, s tízmilliók fülelnek szavatokra. A történelem nagy munkát ró rátok, fiatalokra: rátok vár az a feladat, hogy az új emberszemlélet hirdetői, az új élet felépítésének tanítói legyetek. Ez arra kötelez benneteket, hogy szüntelenül, szorgalmasan tanuljatok — mindenekelőtt tanuljatok. Minél többet tud az ember, an- , nál erősebb, ez vitathatatlan. 5 ha azt is tudja az ember, milyen nagy és magasztos a cél, amelyért küzdenie kell, még erősebbé válik. Akkor nem létezik számára többé az, amit »a hétköznapok kicsinyes gondjainak« neveznek, az életet elcsúfító sok ócska limlom és szemét, az »évszázadok pora«: megszűnik létezni számára mindaz, ami a »nyárspolgáriság«, a »kis» polgáriság« szégyenletes pszichológiájának tartalma, s akkor mindezek nem fertőzhetik meg többé az írót sem. * ócska előítéletek mérgezzék levegőjét, hanem kitartóan harcolnia kell ellenük; nem siránkozhat és jajgathat, hogy nyomasztják és gátolják a -hétköznapok kicsinyes gondjai«, tudnia kell, hogy a lét torz jelenségei mindenkit gátolnak, s panaszokkal nem lehet leküzdeni őket; csak a bátor harc, csak az örömmel végzett, kitartó munka küszöbölheti ki életünkből a torz jelenségeket. Az írónak megingathatatlan biztonsággal tudnia kell, és jól emlékezetébe kell vésnie, hogy az ember nem természeténél fogva »aljas«, hanem csak az osztálytársadalom undorító szervezete rontotta meg. ^ Az osztálytánsadalom nem állhat fenn erőszak nélkül, s létfeltételeihez tartozik, hogy felszítsa az emberekben az irigységet, a kapzsiságot, a gonoszságot. A lustaságot is táplálja bennük — az irtózást a rájuk kényszerí- tett és gyakran értelmetlen munkától^ —, s beléjük oltja a könnyű meggazdagodás vágyát. Olcsó és hitvány élvezetek hajhászásra, feslettségre, részegeskedésre és mindenféle ocsmányságra neveli őket. NEKTEK, FIATALOKNAK pedig tudnotok kell, és emlékezetetekbe kell vésni, hogy Vannak, akiknek előnyös és elengedhetetlenül szükséges azt hangoztatni, hogy az »aljasság« az ember »vele született« tulajdonsága; Ez a tulajdonság — mondják — az amber zoológiái, állati ösztöneiben gvökerezik, s az »ördög« oltotta és oltja újTa meg újra belé, mert az ember viselkedésében mindig »az emberi lélekért vetélkedő ősellenségek, az ördög és az isten örök harca nyilvánul meg«. Ennek a tannak a mélyén az a szándék rejlik, hogy korlátok közé szorítsák az emberi lélek szárnyalását, kiöljék az emberből a jobb életre, a munka és az alkotás szabadságára törő akaratot, s az osztályállam és osztálytársadalom rabszolgájává neveljék. Ez a tan csupán nyersanyagnak tekinti az embert, vasércnek, amelyből baltát, láncot, szuronyt, vasalót lehet gyártani i— egyszóval mindenféle szerszámot, munkaeszközt. Akik ezt hirdetik, valóban -aljasak«, vagyis olyan ala- csonyremdűek, hogy nem érnek el a becsületes, tevékeny, dolgos élet szintjéig; olyan emberek, akik nem tudják, de nem is akarják elképzelni az élet más formáit, mint azokat, amelyekbe oly cinikusan s a dolgozó népre oly megalázó módon bebörtönözték az életet. Azt az elméletet, amely szerint a gonosz ösztönök »vele születtek« az emberrel, vagy az ördög oltotta bele, igen könnyű megcáfolni azzal a ténnyel, hogy az úgynevezett -vademberek« — az afrikai néger törzsek vagy a mi szibériai törzseink: a jakutok, a burjátok, a tunguzok — alapjában véve igen jó emberek, mint ezt a tudós etnográfusok bizonyítják... .Az író nem törődhetik bele abba, hogy meggyökeresedett * Harminc esztendővel ezelőtt halt meg a világhírű szovjet író. Ebből az alkalomból közöljük e részletet A proletárbíróról című leveléből, amelyet a pokrovszki technikum irodalmi körének tagjaihoz írt 1928 áprilisában. RUISZ GYÖRGY: TOKAJI UTCA Miguel Angel Asturias: HITVALLÁS (A Bolivar című költeményből) Hiszek a szabadságban, Amerika anyánkban és fiában, Bolivárban, miaminkban, aki született Venezuelában, megkinoztatott a spanyol uralom alatt, vereséget szenvedett, és halálos kínokat állt ki Chimborazo hegyén, a szivárvánnyal alászálla poklokra, s kezével érintve az öröklétet, üle istennek jobbjára. Ne ítéljünk Bolivar fölött az ítélet napja előtt, mert hiszünk az emberek közösségében, kiknek a nép oszt úrvacsorát, mert csak a nép válthatja meg az embereket. Pusztító, halálos harcot hirdetünk az elnyomók ellen, hiszünk a hősök feltámadásában és azoknak örök életében, akik miként te, szabadítunk, nem halnak meg, és csukott szemm.el is őrséget állnak. Boldog Balázs fordítása • Emigrációban étő, nemzetközi Lemn-békecűftal kitüntetett guatemalai költő. Sass Ervin: ÖLELJ, TE FÖLD Meghempergek a búzában zöld búzában, zöld búzábai. piros pipacs rám kacsingat régen várlak jó hogy itt vagy orgonaszó földből támad most siratom az anyámat meghempergek a búzában az életben a halálban magasodj csak zölden fölém szirmaidat szórd csak körém zokogjatok pipacserdők bánatpiros pipacserdők vihar suhog a felhőkben anyám földem visszajöttem. Szakonyi Károly: FALUSI — Sört kérek! — szólt • a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok, s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékoló sót az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölf az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy any- nyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé — magyarázta — sorit iszom egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye? A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik utón — nézett rám —, az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is fölkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas., de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik... Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek ... Most néztem ^meg az előbb a fiamat Mandulagyulladás ... Szereti a sört? ORVOS Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba csuromvizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor —, hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szitkozódott tréfásan —, nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos —, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad... — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit sus- mogott a pincérnővel, alany kacagott... — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szivüket ... Mindent. Tíz éve vagyok itt Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka __ Befejezt em az egyetemet körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?... Senkit sem kérdezhettem meg, ndm szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a »meccset« ! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő; esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. »Lemondok.« »Jézusom, miket beszélsz!« — ijedezett ilyenkor. »Lemondok, mást nem tehetek... Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.« Az asz- szonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját; Éjszakákon át együtt vettük át a káreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat ... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is »med. univ.« lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higgye, hogy mindez a »szent misszió« jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle... Na, igyunk; Mártuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, töbé nem leszek beteg. .. — Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnöknek, hogy adjon szabadságot. »Mi ütött beléd — azt mondja —, nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!« Aztán végre egy napot adott. Egyet — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higyje eL De azért még sincsen egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... — Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, de hát azért van. Gondoltuk, majd eljár ogatunk Pesitre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog. Ök is dugig vannak a munkával. Nem szívesen vá- lalják. Ha meg csak úgy elmegyek. .. jó, jó néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleum- fénynél. Nem is akármilyen szüléseket Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség meg romantika. .. Csak éppen... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a téesz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharát. — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a téesz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa. .. — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsider. abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel... Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel fölkeltettek, ma talán nem. Valószínű- ségtszámítással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem.
