Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
Szász Endre rajza Mezei András: ZSOLTÁR SzeGd vág% mint a délutáni nap, fejésnyi tej, s a tiszta abroszon, a zöldpaprika és meleg kenyér, mint most köpött vaj, olyan szelíd vagy, mint szélcsendben a délutáni víz, öbölnyi zöld s a homoksárga part, mint langyméleg föld, széltől jószágé, mint csecsemő arca, olyan szelíd. levegős a te lényed, mint a táj. Jóllakattál, s mint bölcs, elégedett madár kering a horizont felett az est, szememben hős hegyeik karéja. Hálás is vagy, mint lankás, gondozott hegyoldalak, s mint jól kezelt borok olyan áttetsző, fényes és nemes — és áldott az arcod és végleges. * A költ* Legendák szűtetiSben cferaű MbjMW» koteteöűL M asszázs. Vitéz Mihály már napok óta minden reggel megmasz- szirozta Bálint jobb lábát és jobb karját Bálint éraéstele- mil feküdt, már úgy értve, hogy se jót, se rosszat nem jelentett számára Vitéz Mihály szorgalmas, szívós miunkája, fis most egyszerre Bálint fölsőről tott. — Jaj! Fláj! Vitéz Mihály szép, komoly, ssoótűam ember, egy pillanatra abbahagyta a munkát. — Hál* istennek! — kiáltotta, és ismét munkába kezdett — Kínoznak, kínoznak i— gondolta Bálint, és becsukta a szemét De nem aludt et Vitéz keményen dolgozott, most már nem fájt de pár pillanat múlva megint fájt Bálint lába és a karja is. — Kínoznak, kínoznak. — Tudja, Bálint elvtáns, raa- gyon-nagyon boldog vagyok. Ha semmi sem fáj, az baj. Akkor halott a láb vagy a kar vagy mind a kettő. De ha magának fáj, jajgat akkor... Nagyon boldog vagyok. Mikor Vitéz elment, és Bálint magám maradt, megpróbálta átgondolná, amit hallott ezt a különös törvényt; ha nem fáj, az baj, ha fáj, az jó. Tréfa? Valóság? Tündér Hona jött be. Kezében egy újság. — Géza bácsi, olvasson egy- pár sort a vezércikkből. Bálint elé tette az újságot, és Bálint megnézte a lapot. Szeme előtt hangyák táncoltak, nagyon kiesd hangyák, nagyon sűrűén. — Nos? Bálint nem felelt — Ne a cikket olvassa. Minek! Olvassa el a cikk címét. Bálint odapislogott, ahol a cikk címét sejtette, de cím nincs, hanem egymás mellé ragasztott, egymásba fonódó hangyák. — Csak azt kérem, hogy olvassa el az újság címét. Bálint csodálkozott, hogy öt is érdekli a kérdés. Megpróbálta elolvasni az újság címét. — Nép ... nép ... tovább nem megy. — Ez már nagy eredmény! Gratulálok! Bálint elfordította a fejét de Tündér Ilona nem sértődött meg. — Na, Géza bácsi, ne bántson meg, próbálja tovább olvasni a címet. Nép ... és tovább? x Részlet a szerzőnek a könyvhétre megjelent A 339-es szoba címéi kötetéből. Illés Béla: Bálint elhatározta, hogy ravasz lesz, nem nézi meg, mégis kitalálja a címet. — Népszava — mondotta diadalmasan. — No, nem. Próbálja olvasni, és csak ha elolvasta, megmondani, hogy mát olvasott Bálint úgy tett, mintha olvasna, és megint diadalmasan kiáltott; — Népszabadság! Tündér Ilona hosszan nézett Bálint lesoványodott arcába, és csak percek múlva szólalt meg. — Eltalálta! De én mass várók. Azt, hegy olvasson. Itt hagyom az újságot, próbálja elolvasni valamelyik cikknek a címét Nem ördöngösség az, csak akarni kell. Mikor Tündér Ilona kiment, Bálint sokáig nézte az előtte heverő újságot Hangyák, legyek ... Most a címet se látta, a cím első három betűjét sem. Pedig azt igazán nagyon akarta, összeszorította a fogát — Akarom! M ikor ezt mondotta, tizedszer, húszadszor kimondotta, egyszerre csöngetést hallott. A telelőn csöngetett A telefonihoz ug- rott, s a füléhez emelte a kagylót. Jelentkezett — Itt az Írószövetség moszkvai szervezete. Olga Ivanovna van a telefonnál. Délután háromkor közgyűlés. Persze, a háború kérdésében. Legyen pontos. Bálint letette a kagylót A telefon az előszobában állt, s ő bement a szobába. A felesége és a űa — pontosan tizenhét éves fia — némán ültek. — Nos! szólalt meg Vologya, a fiú. — Az írószövetség dél után háromkor ülést tart Remélem, mozgósítanak minket is. — Biztos! Én biztosan bevonulok — mondotta Vologya. — Tizenhét éves korodban? — Tizenhét éves koromban. Bálint ott volt a közgyűlésen. Aki Moszkvában él, íróember, az mind ott volt Először Fagyajev beszélt Röviden. Arról beszélt hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és... Elmondotta, hogy mi a teendő. Ezt mindenki tudta, és mindenki vállalta. Fagyajev után Erenburg beszél, szónokid. — Eddig sok irányzat volt a szovjet irodalomban. Most csak egy irányt ismerünk; Nyugatra, Berlin felé! Ott leszünk, és győzni fogunk! Még sókan beszéltek. És a gyűlések után három asztalnál hárman írták föl, hogy ki jelentkezik önként Bálintnak vagy egy fél óráig kellett várnia, míg sorra került. Várakozás közben a fáradtságtól fájt a lába... A jobb lába. Aztán fölírták, és ő aláírta a nevét, önként jelentkezett katonának. Hazament. A fiát kereste. — Bevonult — mondta a felesége. Büszkén is, szomorúan, is. — Én csak három nap múlva fogok bevonulni — mondotta Bálint egy kissé szégyenkezve. M ikor Bálint fö4ä>reiJt, sötétség volt a szobában. De most már tudja, hogy hol a lámpa, annak a lámpának a kézbe illő szerszáma, amelyik világosságot gyújt. Meggyújtotta. A két deszkát látta, amelyik az ágyát úgy körülfogja, mint — nem érteni, ezt hornnét tudja —, mint a haldoklók fekvőhelyét. — Tűrhetetlen — mondotta Bálint önmagának. — Nem engednek leszabni. A bal lábával rugdosta a bal oldali deszkát, nagyokat rúgott, sokáig verekedett, míg í sikerült. A deszka leesett. És talán egy perc múlva vagy talán még gyorsabban, ő is leesett az ágyról. Jól megütötte magát, a fejét és a lábát, a bal lábát, de nem kiabált. Megpróbált fölkelni, erőlködött, de az nem ment. Káromkodott, de ez sem használt. Az egyik nővér jött be. — De Géza bácsi! A nővér, aki mindig nevetni szokott, most majdnem sírt — De drága Géza bácsi, mit csinál? Mi történt magával? Bálint nem válaszolt^ A nővér — sose hitte volna Bálint, hogy ez a karcsú lány, Orosz Erzsi ilyen erős — átfogta és fölemelte Bálintot, s visszatette az ágyára. Némán néztek egymás szemébe, és mind a ketten elsírták magukat. könyv ünnepére írta: Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének elnöke N éhány hónappal ezelőtt különböző statisztikai fölmérések alapján több cikket is írtam arról, hogy csakugyan olvasó nép vagyunk-e már, ahogyan sok - szór elmondtuk magunkról, és hogy mit olvas népünk. A kép, ami ezekről a cikkekből, azaz a statisztikai adatokból kialakult, nem volt egyértelműen szívderítő. Illetve, legyünk pontosak: lerombolt néhány magunk gyártotta illúziót. Kiderült az, hogy a felszabadulás előtti helyzethez mérten hatalmasat léptünk előre népünk olvasottsága terén. Számokkal szinte ki sem fejezhető ez a fejlődés, oly nagymértékben megnőtt a betűt szeretők száma. S ami a leg- szívderífőbb ebben a fejlődésben: a munkásosztály és a parasztság soraiban a legnagyobb az emelkedés. Ott, ahol a múltban a legnagyobb volt az elmaradottság. És az olvasás tartalmi szán tje is sokat emelkedett. A ponyva jórészt eltűnt. A helyét elfoglalta a jó vagy legalábbis jobb irodalom. Olyan könyvtári hálózatot építettünk ki, amilyennel egyetlen kapitalista ország se dicsekedhet. Ez a dolog egyik oldala. A másik oldal viszont az, hogy még ezekkel a nem-lebecsülendő eredményekkel együtt se mondhatjuk el joggal önmagunkról, hogy olvasó nép vagyunk. Az ország írni— olvasni tudó lakosságának — ide értve a nagyobb iskolásokat is — alig több mint 25 százaléka az, aki rendszeresen olvas. És a többi 75 százalék? A fennmaradó háromnegyed rész? Van egy 15—20 százalék, aki időnként — rendszertelenül — elolvas egy-egy könyvet. A többi egyszerűen nem olvas. Felnőtt lakosságunknak több mint o fele nem ismeri az olvasás örömét. Nem ismeri azt az örömet, amikor egy jó könyv elolvasásával lélekben, tudásban, emberségben, a •világról való ismereteiben többnek érzi magát az ember. S bár — mint az imént már írtam — a felszabadulás óta sokat nőtt a munkások és a parasztok olvasottsága, a nem olvasók arányszáma közöttük még mindig a legmagasabb. Főleg a parasztok között. A falun eladott könyvek mennyisége, értéke évről évre nő — de hol van még mindig a falusi lakosság arányszámáitól?! És hány olyan falusi könyvtárról tudunk, ahol bizony a polcokon porosodnak a könyvek ... iórt mondom el mindezeket éppen a könyv ünnepén? Talán, hogy ünneprontó legyek? Éppen ellenkezőleg: hogy világosabbá tegyem az ünnep, a könyv ünnepének értelmét. Azt, hogy itt nem egyszerűen csupán valami formális dologról van szó. Nem arról, hogy mert ez szokássá, hagyománnyá vált, ünnepeljük a könyvet, a betűt; hogy ünnepi szavakkal felemlegessük szép eredményeinket. Persze beszéljünk arról is, ami eredmény. Legyünk büszkék mindarra, amire büszkék lehetünk. De ne hallgassuk el azt se, hogy nagyon sok még a tennivaló. Az ünnepi könyvijét nemcsak szép hagyomány, hanem eleven, sürgető tennivalók alkalma. A könyv, a betű, a szellemi kulturálódás további elterjesztésének az alkalma és lehetősége. Ünneplés azokkal együtt, akik számára már életszükséglet a könyv; és a beszélgetés, a tanítás, a felvilágosítás, a szóértés alkalma azokkal, akiket még ezután, kei! meggyőzni a könyvolvasás hasznáról és szépségéről S én erre az utóbbira tenném a hangsúlyt. A meggyőzésre. Az új olvasóközönség meghódítására. Azokat se szabad kihagyni az ünnep örömeiből, szépségéből, akik mór szeretik a könyvet. Ez igazságtalanság lenne. De tulajdonképpen a könyvszeretők is úgy ümnepedhetnefc a legméltóbban, ha — legalább ezen az egy hétéfi" át — maguk is propagátoraivá válnak a könyvolvasásnak. A könyvhét siliere nemcsak azoknak az ügye, akik hivatásszerűen foglalkoznak a könyvek kiadásával, propagálásával, élterjesztésével. Ez mindnyájunk ügye, országos közügy! Azt mondják, hogy a mással megosztott öröm kétszeres öröm. S ez igaz. A könyvet szeretők úgy szerezhetnek magúknál; kétszeres örömet ezen az ünnepet, ha nem csupán a legjobban vágyott új könyvet szerzik meg a maguk számára, hanem új olvasókat, új könyvbarátokat is hódítanak a ma még nem olvasók — sajnos — hatalmas táborából. Az ünnepi könyvhét után mindig úgy szoktunk számot adni, hogy elmondjuk: ennyi meg ennyi kötet könyv kein el, ekkora összegben. S ez az összeg évről évre emelkedni szokott. Reméljük, az idén szintén így lesz. Persze az üzleti forgalom számai, adatai se mellékesek. Az ünnepi könyvhét ugyan elsősorban nem üzleti alkalom, de a muta főszámai mindig túl is mutatnak az üzletben. Kultúrpolitikai mutató- szánnók is ezek egyben. De az igazi eredmény mégis az lesz, ha az eladott könyvek számának, az üzleti forgalomnak az igazi fedezetét minél több új olvasó jelenti. A z ünnepi könyvhét nemcsak általában a könyv ünnepe, hanem ezen belül különösképpen a magyar irodalom, mégpedig mindenekelőtt az élő magyar irodalom ünnepe. A könyvheti kiadványok középpontjában is élő irodalmiunk művei állanak. És az eddig bevált író— olvasó találkozók megsokszorozódnak. Mindez egyáltalán nem jelenti akár a klasszikus irodalom, akár a külföldi irodalom lebecsülését. Sőt! Egyszerűen arról van szó, hogy az ünnepi könyvhétnek fejlődő, új, szocialista irodalmunkat ken mindenekelőtt szolgálnia. Nem mintha minden kor és az egész emberiség értékeit nem éreznénk a magunkénak, de mégis ez az irodaiam az, amelyet a legközelebb érezhetünk magunkhoz. A mi új valóságunk talajából nőtt, a mi világunkról a leghitelesebben tud szólni, éppen ezért a szocialista ember formálásában a legtöbbet tud segíteni. De csak akikor, ha mi is ápoljuk, segítjük. Bírálattal is, ha kell. De meglévő értéked megbecsülésével is. Bírálni valamit s egyben szeretni: nem zárja ki egymást. S az irodalom olyan különös, érzékeny növény, hogy kell a fejlődéséhez a szeretet melege. A statisztika adatai azt mondják, hogy az utóbbi években megnőtt az új magyar irodalom olvasottsága. Egy könyvkiadói adat szerint 1960 és 65 között kereken megkétszereződött a kiadott új magyar művek példányszáma. Ez nyilván azt is jelenti, hogy új irodalmunk igazabban, őszintébben és magasabb művészi színvonalon beszél mai életünkről, annak konfliktusairól, a mai ember gondjairól és örömeiről. Nos, ez az ünnepi könyvhét szolgálja még jobban fejlődő, új irodalmunk és népünk találkozását!
