Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

SOMOGYI. NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. májas ZZ. KATICÓ ISTVÁN: KIS BÓVLI A kőkút mély volt. Víz lehetett benne, mert aipikor ledobtak egy kavicsot, csobbanást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketten a nyílás fölé hajoltak, miközben arcuk szinte súrolta egymást — Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Jór- fás, és csengett-bongott hang­iétól a mélység. — Hu-u! — kiáltott azasz- szony, s örült a visszhang­nak. A széles káva a kirándulók tenyerének érintésétől sima és zsíros fényű lett. Jártás­nak a szenteltvíztartó jutott eszébe. Azoknak van ilyen peremük. Egyszerre nyirkos­nak és templominak érezte a követ, már el akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asszony kezéhez. Érintése vé­gighaladta Jártás testét, mint az áramütés. — Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte. — Találtak már cserepeket, ér­meket Hangja valahogy máskép­pen csengett, mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a szerpentinre Valamit monda­ni kellene a várról — gon­dolta, de reménytelennek tűnt, hogy valami is eszébe jusson. — Hány éves lehet? — tű­nődött Járfás, és elég közel volt az asszony arcához, hogy lássa a púderréteg alá szorí­tott szarkalábakat. — Talán csontváz is van benne? — kérdezte most megborzongva a nő. Járfás sietve válaszolt, el­mozdíthatta végre a tenyerét, s mutogathatott lefelé <• — Minden bizonnyal került ebbe holttest is az évszázadok során. Janicsárok, kurucok, vagy... ; Az asszony szeme így na­gyon közelről a víz kékségé­vel játszott Kút voll ez is. — Vagy? — kérdezte vára­kozva. A fiatalember elszánta ma­gát, hogy befejezze a monda­tot: '«J--VV — Vagy egy szerencsétlen szolgálólány, aki szégyenében vetette alá magát. Szabadulni igyekezett a fe­lhelyezett pillanattól, s be­szélni kezdett, akár egy ide­genvezető: — A kút egy kicsit szimbó­lum is. Tessék csak elgondol­ni, vajon hány korszak üle­pedett le e kút iszapjában. Egy-egy véletlenül leejtett tárgy üzenetté vált. ötőlük kaptunk üzenetet, akiket nem ismerhettünk. Az asszony most lassan föl­egyenesedett, a haját igazgat­ta, majd fürkészte. — Csak véletlenül? Ügy hiszi, hogy ide nem lehet semmit bedobni? Támadó volt a hangja, s ő kellemetlenül kezdte érezni magát. — Léhet szándékosan is. Á hő közelebb lépett hoz­zá, s furcsán mosolygott. — Ha most azt mondanám, hogy gondolkozás nélkül dob­jon be valamit? Járfás ballonkabát^kban ko­torászott, és előhalászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hullott alá. Az asszony mosolyában volt valami lekicsinylő. — Csak ennyit hágy az utókorra? Megértette, hogy ez kihí­vás. Most egy marék pénzt szórt le a kút mélyébe. In­dulattal dobta le, némelyik érme nekivágódott a kútgyű- rűknek, s csilingelt Az asszony hangja puhán szólt, úgy tett, mintha meg­elégedett volna ezzel. Szemhé­ját leeresztette egy pillanat­ra, és Járfás zavarba jött — Ó, buta dolog volt, hogy ezit kértem magától. Hátrafordult, s pillantása a völgyre tévedt. Ott lenn az országút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket — Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának pré­miumban azt, amit most rám fecsérelt A fiatalember elsápadt. Voltaképpen nem tud­ta, hogy mit feleljen ^ erre a sértésre. Akit az asszony megemlített az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Neki a főnöke, az asszonynak pedig a férje. Sú­lyos testű, asztmásán lélegző férfi, aki kedélyesen szólt rá­juk: »Menjetek csak, én már kinőttem abból a korból, hogy várat ostromoljak.-« Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérsággal mérte végig, mintha ennek a bizta­tásnak valami rejtett értelme volna. Mindketten nevettek, csak ő állt ott sután az irány­jelző tábla mellett, s mielőtt elindultak, látta, hogyan ül le Ebner a mező szélén. Már a városból idefelé jö­vet, a kocsiban, hátul hozzá­hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így. Egy új raktárépületet kel­lett megnézniük Gécsényben. A szemlével hamar végeztek, s visszafelé, amikor a vár­domb mellett hajtattak, ak­kor szólt az asszony, hogy álljanak meg, mert ő kíván­csi a romokra. Ott álltak tehát a várkút- nál, és Járfás a hosszú csend után így szólt t r— Mit kíván, mit dobjak be a kútba? — Semmit. A fiatalember azonban ma- kacskodött. — Nem. Csak azért is »be- imponálok« magának. Az asszony nevetett Végre fölingerelte kísérőjét. — Már nem érvényes. Mondtam, hogy gondolkozás nélkül kérem. Járfás hirtelen megragadta a nő karját, úgy, hogy az fel­szisszent a fájdalomtól. — Mi tetszett volna? Ta­lán ugrottam volna le?! Ebnemé hűvösen felelte: — Maga' őrült. Eressze el a karomat! Üjra csak a sima és zsíros fényű kútkávát fogták át te­nyerükkel. Járfás hangja fel- csattant: — Es maga ... maga mit dobna le? Az asszony fölemelte a kar­ját, és amikor az orkánkabát ujja felcsúszot a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az asz- szomy, és engedte le a mélybe. Amikor a karkötő csobbant, Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt fölfelé a kútból a visszhang. Némán meredtek egymásra. — Tőle kapta? — Igen. Külföldről hozta tavaly. Járfás úgy simogatta meg a templomhűvösségű kútkávát, rhintha újból az asszony keze érintené. ‘ — Már az autóban észre­vettem. Ugye, két kígyó volt rávésve? — Kettő. A fiatalember gyámoltala­nul előbbre lépett, de csak egyetlen lépést tett. — Azt is láttam, hogy arany volt. — Maga valóban jó megfi­gyelő — felelte az asszony, és Jártásnak úgy tetszett, mint­ha gúny bujkálna a hangjá­ban. »Most odamegyek és meg­csókolom-« — határozta el. Igen, ezt kell tennie. Csak ez lehet az egyetlen válasz erre a kihívásra. A csók valahogy félszegre sikerült. Járfás nem tudott aUól a gondolattól szabadul­ván át — Inkább dobott volna mélybe, hallja-e! A fiatalember felvonta szemöldökét. Szekeres Emil rajza. ni, hogy lentről, az országút- Járfás sietve mondta: ról megláthatják őket. Éppen — Ott fenn, a várkútnál hogy érintette az asszony szá- véletlenül beleesett a karfcö- ját, csak egy pillanatra az or- tő. rában érezte a kölni- és pú- _ n0 cgafc _ szóh kurtán derszagot. az áruforgalmi osztály vezető­— Ezt most miért csinálta? je, és valóban nem látszott — kérdezte flegmán a nő. meglepettnek. — Hanem in­— Hát... a karkötőért... dúlhatunk, mert kettőre vár „„„ minket a tanácstitkár, s ad­Nevetett az asszony. keli ebédelnünk — Maga félreértette a hely- jg. zetet‘ , ....................... A sofőr rácsapta a motor­Ez mór sok volt. Tekintete ház fedelét. elborult, és fenyegetően ,in- _ Es benzint is kell tan- dult a nő felé. De hirtelen kolnunk. komikusnak érezte a helyze- Elindultak. Az asszony né- teit. Az asszony végül is a fő- mán ült a hátsó ülésen, . mos t nők felesége. Ebner meg vár ablakhoz húzódott, és nem ,. . _ . ért össze a lábuk. Hamarosan rájuk lenn a hegy lábánál. egy benzinkúthoz. Megállt, és teli tüdővel ne- melynek épületében kis presz­vetett. sZó volt. A nő kiszállt, és be­Ébnerné meghökkenve bá- ment az ajtón. Az üvegen ót múlta. látta, hogy egy pohár vizet — Mit nevet? iszik. A kérdésre nem válaszolt Járfás ezt a pillanatot hasz- Járfiás, csak nevetett megél- n^iia ki, hogy odaszóljon a líthatatlanul, mintha csak új fönókéhez: forrás támadt volna ott lenn , — Két embert talán ki le­, _,, , . , hetne küldeni ahhoz a kut­a kút mélyen. Az asszony oda- hoz Nem lehet mély a vize. lépett hozzá, és megrázta a ,,, . Ebner vállat vont. — Minek az? — Gondolom, értékes em­lék... A főnök megfordult az ülé­-Tztán' hogy számoltam ff1- s száraz hangon válaSZo1* volna el magával a férjének? - _ . , , — Ugyan. Kis bóvli. Egy Az asszonyban volt meg utcai ^ adta el amikor annyi erő, hogy visszavágjon: hazaJelé mentünk a szállo­— Maguk értenek ahhoz, dába h°gyan . kell a leltári hiányt Már nem volt mit mondani elintézni. erre. Járfás kilépett a kocsi­indultak lefelé csöndesen ból, hogy addig is, amíg az az ösvényen. Félúton megszó- asszony visszatér, szívhassa a iáit a nő: kinti tavaszi szagú levegőt. — Maga már úgyis min­dent tud. Azt hiszi, hogy el­dobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja, jelentheti máris a dolgot. Járfás belerúgott egy kő­darabba, mely nagy ívben zu­hant le az útmenti szakadék­ba. — Minek gondol engem? Majd azt mondjuk, hogy vé­letlenül esett bele. — Azt — helyeselt az asz- szony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hiszem, nem lesz meglepve. N émán tették meg az út többi részét. Lenn, az országúton a sofőr a motorházat nézte, Ebner pedig egy faágat su- hintgatott a levegőben. Húsos, jóindulatú arca széthúzódott, amikor megpillantotta őket. — No, megostromoltátok a várat? Mivel ők ketten hallgattak, Ebner beleszimatolt a levegő- i' be, és nyugtalanul megreme- I gett vastag orrcimpája: i — Mi történt? Johannes R. Becher: HOLNAP Visszapillantva A megtett útra, Még látunk romokat, Sírok végtelen sorát — Két világháború Tanúit — Pillantást vetve a múltra, Fölmérjük a mát, Es latolgatjuk Az új borzalomra Készülő erőket, Meg azokat, amelyek A békét akarják — Az igazit, Egyszer s mindenkorra. Visszatekintve, És mérlegelve a jelent, Szemünk A holnapra Nyílik, S meglátjuk A szabad embert Nemes egyszerűségében, Derűs szépségében Megtestesítve Évszázadok álmát. Boldog Balázs fordítása «•Szocializmus, Németország és a költészet — olyan egység volt számára, amelyet szeretett, s amelyért élt. Egész életmű­vét az egységes, szocialista Németország iránti vágy hatja £t. Költeményedben egész Né­metország jelen van múltjával és jövőjével, embereivel és tájaival. A háború elleni gyű­löletet énekelte meg, Németor­szág megosztottsága fölötti fáj­dalmát és a boldogságot afölött, hogy német földön, a mi köz­társaságunkban megkezdődött a szocializmus fölépítése. Élet­műve ezeket a gondolatokat hagyta ránk örökül.-« Nem kisebb személyiség, mint Anna Seghers írta eze­ket a szavakat 1958. október 11-én, amikor a költőszív meg­szűnt dobogni. Becher útja nehéz és ellent­mondásos volt, mégis követke­zetes. 1891. május 22-én szüle­tett Münchenben dr. Heinrich Becher bíró — később a leg­főbb bíróság elnöke — fiaként. Az ifjú már korán vonzódott az egyszerű emberekhez. Apjának nem tetszett ez a magatartás, és ezért fiát »megjavulni« az öttingeni nevelőintézetbe küld­te. A fiatal Becher a sport- mozgalomba való bekapcsoló­dásával próbálta ellenzéki ér­zelmeit levezetni. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Berlinben, Münchenben és Jé­nában orvostudományt és böl­csészetet tanult. Ebben az idő­ben kezdődtek költői próbál­kozásai is: az expresszionista irodalmi áramlatnak volt a szószólója. Az 1914-ben megje­lent összeomlás és diadal című verseskötete nemcsak a polgá­ri világfájdalmat tükrözte. de megjövendölte az imperialista háborút is. És amikor a hábo­rú valóban bekövetkezett, Becher ama kis számú néme­tek közé tartozott, akiket nem kapott el a mámor; elhatáro­zása, hogy nem jelentkezik ön­ként katonai szolgálatra, sza­kításra vezetett a szülői ház­zal. Életében a döntő változást az Októberi Forradalom hozta. Becher tagja lett a Spartacus Szövetségnek és a Német Kom­munista Pártnak. Ettől kezdve politikai és költői tevékenysége eggvé fonódott. Irodalmi témái: a háború szörnyűségei, a hábo­rús gyújtogatók leleplezése, a békemozgalom népszerűsítése. A Hulla a trónon című 1925- ben megjelent verseskötetéért és az 1926-ban megjelent Levi- site, avagy az egyedül igazsá­gos háború című regénykísérle­téért letartóztatták, és hazaáru­lás címén vádat emeltek elle­ne. A nemzetközi tiltakozás, amelyben olyan személyiségek is részt vettek, mint Maxim Gorkij, Romain Rolland, Tho­mas Mann és Bertolt Brecht, a per megszüntetésére kénysze­rítette a lipcsei birodalmi bíró­ságot. Becher pedig tovább ír­ta háborúsellenes költeménye­it, és újabb népgyilkolás elő­készítésével vádolta az urolkodó osztályokat. A kényelmetleiiSil vádló és humorista Bechert a fasiszták a haza elhagyására kényszerítették, és megfosztot­ták német állampolgárságától. Becher mégis így írt: «-Német vagyok, ha bolondját járja is a polgárjog. Tudom, hogy azt azért el nem veszítem. És ha egy jövő nemzedéktől majd egyszer megkérdik, ki szerette a népet, egy szabad német nép dönti majd el, ki tett többet a német névért.« Ausztria, Svájc, Csehszlová­kia és Franciaország voltak emigrációjának állomásai, míg végül is 1935-től 1945-ig a Szov­jetunióban talált ideiglenes hazát. Itt mint a Nemzetközi iroda­lom és a Német lapok című folyóirat főszerkesztője dolgo­zott. A honvágy, a hazája irán­ti szeretet több versgyűjtemény megírására ihlette, mint A bol­dogságkereső és a két teher, A győzelem bizonyossága és ki­látás nagy napokra és Német­ország hív. Alkotásaiban egyre inkább a szonett kötött for­mái felé fordul. 1945-ben, a Hitler-fasizmusu szétzúzása után Becher az el­sők között tért vissza Németor­szágba. Tevékenyen részt vett a demokratikus és szocialista kultúra fölépítésében, több hi­vatalt töltött be. 1954-től műve­lődésügyi miniszter. Tevékeny­ségéért számos kitüntetésben részesült. Az 1949-ben írt Az NDK nemzeti himnusuza, az 1952-ben megjelent Német szo­nettek és a további új, igaz, emberi, hősi pátosszal teli köl­teményei a német nép repre­zentatív szocialista költőjévé emelték. Minden művét felsorolni, al­kotómunkájának minden árnya­latát feltárni és elemezni lehe­tetlen lenne. Költeményei, mint az ének a tanulásról, Békés népek, bizonyítják, hogy amiért Johannes R. Becher és honfi­társainak legjobbjai harcoltak, egy új, jobb Németország meg­születése, a megvalósulás útjára lépett. Miként Becher írta: »Tettekkel váltjuk valóra az álmot. Formáljuk az új, szo­cialista embert. Tanulni aka­runk és példakép lenni.« Alice Hellmuth Ét' iilliiB \ ....., PM a ) V f ' ,)} : slag 161 ‘ ti í ^ ..... mmm K ERTÉSZ SÁNDOR: LOVAK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom