Somogyi Néplap, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Hegedűs Géza;

Egy ifjúhoz, aki akkor született

K

edves Barátom, aki éveid szerint a fiam lehetnél, aki akkor születtél, amikor elmúlt az a kor, amelynek elmúlását vártam, sürgettem, áhítottam egész ifjúkoromban, aki együtt nőttél fel a mi újdonatúj világunkkal — ezen a születésnapon hadd beszéljek hozzád egyszerre magamról és terólad. Ez a nap egyszerre a te születésed és egész nemzetünk újjászületésének napja. Minthogy együtt nőttetek fel az új arcú Magyarországgal, és csupán részesei, de nem tanúi voltatok az újjászületésnek, bizonyára nem úgy élitek át a hozzáfűződö emlékeket, mint szüleid és nagyszüleid nemzedékei, mint én és a hozzám hasonló korúak. És ezért nem árt, ha ilyenkor a magamfajta szemtanú beszélgetni kezd a tefajta if jakkal, és emlékezik és emlékeztet.

Nem, dehogyis akarok én unalmas nagybácsik és korosabb szomszédok módjára afféle mohdókába kezdeni, hogy bezzeg nekünk, annak idején... Az ilyesmit kenetes szavakkal nem lehet fölidézni azok számára, akiknek a felszabadulás előtti emberöltő ugyanolyan történelem már, mint például a Bach- korszak vagy a török hódoltság ideje, A már történelemmé vált múlt időt az irodalom képes élményszerűen felvarázsolni. Az akkoriban kelt néhány regény, dráma, József Attila és Radnóti Miklós költeményei vagy talán a mi nemzedékünk egyes irodalmi tanúvallomásai — hiszen nekünk élmény volt és nem történelem —, ezekből talán lehet némi képetek és elképzelésetek — nemcsak arról, hogy mi minden történt akkor, de arról is, hogy milyen volt életérzésben, hangulataiban, »légnyomásában« az a két és fél évtized, amely 1919-től a fasizmus bukásáig terjedt. Arról meg, hogy milyen volt a háború, a szüntelen életveszedelem és szüntelen tömeghalál néhány éve, milyen volt a német és a hazai fasizmus kettős borzalma — bőségesen hallottál szüléidtől, korosabb rokonaidtól. Nyilván nektek is volt olyan közeli hozzátartozótok, aki soha többé nem tért vissza, hiszen alig vem család széles Magyarországon, akinek saját gyászt ne hozott volna a háború. Hallottad, milyen rettenetes volt, és valójában el sem tudod képzelni. Ezért pedig őszintén irigyellek téged.

Bizonyára ezt is hallottad már az idősebbektől, hogy irigyelnek titeket, mert néni kellett átélnetek sem az ő ifjúságukat, sem a háborút. Azt is mondogatják, hogy milyen tan legyintesz, mert nem tudod, miért is jó manapság a fiatalnak. Nem csodá- jó ma fiatalnak lenni... És akkor te unot- lom, hiszen te csupán a magad életét, a magad ifjúságát élheted, és azt érzed, hogy van itt éppen elegendő gond, elegendő nehézség, küzdelem, megoldandó probléma ...Mi ezen az irigyelnivaló? Pedig — hidd el nekem és nekünk, apádnak, nagybátyáidnak, barátaidnak, szüleidnek — ez nem olyan irigység, ahogy a világ kezdete óta az idősebb irigyli a fiatalabbat, mert sok minden van a fiatal előtt, ami az idősebbnek már elmulasztott és pótolhatatlan múltbeli alkalom. Nem, mi ezt kivételesen jobban tudjuk még nálatok is, mert már tanúk és részesek voltunk akkor, amikor te éppen megszülettél.

Nekünk van egy olyan összehasonlítási alapunk, amely nektek nem lehet. Éppen ezért mi másképpen éltük át ezt az elmúlt huszonegy évet, mint ti. Ti csecsemők és kisgyermekek voltatok, amikor mi elkezdtünk itt új országot építeni. Ez gyönyörű munka volt, de egyáltalán nem könnyű. Itt romokban hevert minden. Nemcsak a hidak és a házak, hanem a lelkek is. Régi hitek, eszmények váltak kopárabbá, mint a kiégett gyárak és a letarolt termőföldek. És nem olyanná kellett újjáépíteni ezt az agyonszenvedett hazát, amilyennek megismertük fiatalkorunkban, hiszen éppen az volt a cél, hogy soha többé ne legyen olyan. Ti néha úgy képzelitek, hogy az a régi világ talán nem is volt olyan rossz, mint ahogy az idősebbek mesélik. Mondjátok, mert nem éltetek akkor, de mi tudjuk,

V

__________________

m

ert magunk szenvedtük meg. És ezért egészen mást akartunk építeni, és más ifjúságot biztosítottunk nektek, mint a miénk volt. Néha arra gondolok, hogy talán túl könnyű utat. Ti ajándékként kaptatok sok mindent, amiért nekünk lépésről lépésre kellett küz- denünk. Ezért azután nemegyszer nem is tudtátok eléggé értékelni az új világot, amit kaptatok, és ami nektek nem is volt új világ, minthogy nem ismertetek másfélét.

Ti azt vettétek tudomásul, hogy volt és van éppen elegendő baj. Hát hogyne lett volna, és hogyne lenne. Egy új világ fölépítése nem olyan, mintha valaki gyakorlott kézzel egy idomot esztergályoz, vagy cipőt készít. Világteremtésre nincs megtanult recept. ezt közben kell tanulni, és magunknak kell megszenvedni a kísérlet olykor szükség- szerű zsákutcáit is. Ti hajlamosak vagytok a téves kísérleteket jellemzőbbnek látni, mini az eredményes továbblépéseket.

Vajon észrevetted-e, hogy az az emberségesebb életforma, amelyet szocializmusnak nevezünk, még a személyi kultusz korában is fejlődött, és 1956 seblázában immuni- zálódott sok fertözéslehetőségtől? Te aligha vetted észre, hiszen kisgyermek vagy alig kamasz voltál azokban az években. Neked már ez is inkább történelem. A te felnövekedésed időszaka az utóbbi évtized. Mit látsz te ezekből az évekből? Azt, hogy sok a problémánk, sok a legyőzendő nehézségünk, sok a feladatunk. Bizony. De ezek problémák, nehézségek és feladatok — tehát legyőzhe- tők, legyőzendők, megoldhatók. Rajtunk áll. Mi már felépítettük ezt az országot, amelyben legyőzhető nagy nehézségek vannak. Mit szólnál az olyan világhoz, ahol semmit sem tehetnél a nehézségek legyőzésére, minthogy az a világ nem a tied, te csak eszköze, áldozata vagy? Erre nem gondoltál soha?

Nem gondoltál még arra, hogy valamikor játékszerei voltunk az éhes nagyhatalmaknak? Parasztjaink olyan tengő-lengő koldusok voltak javarészt, mint manapság Dél- Olaszország és Spanyolország parasztjai. Ma sok egyéb közt azon háborgunk — és igazunk van —, hogy népünknek alig egyhar- mada vált olvasó emberré. De én ezért közben büszkén szoktam emlegetni, hogy népünknek íme már egyharmada olvasó ember, holott huszonegy évvel ezelőtt alig néhány tízezer rendszeres olvasó volt a tízmilliós hazában. Gondolsz-e néha ilyesmire?

edves Barátom, nekem eszembe sem jutott soha, hogy felháborodjam, vagy akár csak a fejemet csóváljam, mert másként fésülkö- döl, mint én, és mások a táncaid, mint amiket én kedveltem 21 éves koromban. Jól emlékszem, hogy akkor bennünket sza- pultak az idősebbek, mert mi hátrafésültük a hajúnkat, holott apáink kettéválasztott hajat szoktak meg. És a mi akkori táncainkon ugyan úgy felháborodtak, akik szeretnek felháborodni, mint egyes kortársaim a ti mostani táncaitokon. Én inkább örülök, hogy ilyen tekintetben mások akartok lenni, mint mi.

De az már nem mindig tetszik nekem, hogy ti olyan természetesnek vesztek mindent, amit készen kaptatok, és legyőzhetetlennek érzitek, ami egyáltalán nem legyőzhetetlen, csak éppen még eddig nincs megoldva. Ezeknek az elvégzése most már nem kizárólag a mi feladatunk, hanem a tiétek is, hiszen közben észrevétlenül felnőttekké lettetek. Most már nektek és nekünk együtt kell nekigyűrközni a nem is kevés teendőnek, hogy megvalósuljon mindaz, ami a te születésed óta már egyáltalán nem lehetlen, csak éppen meg kell csinálni. És egy részét mi már nélkületek meg is csináltuk. A többit nem végezhetjük el nélkületek, s amikor majd mi lelépünk, nektek kell folytatnotok, és nektek kell majd elmondanotok a nálatok is fiatalabbaknak, hogy mi is történt azokban az években, amikor ti már az ő jövőjüket építettétek, míg ők csecsemők és kiskamaszok voltak. És nektek talán ez is könnyebb lesz, mint amikor mi beszélünk nektek az elmúltakról és a teendőkről.

____________________________________________

H. Bart a Lajos:

Feltámasztottuk az örömet

A vagonja j tóban, megbillen egy gyapotbála. Félmeztelen emberek körülölelik a hatalmas fehér tömböt... Négyen vannak. Az ötödik a fa alatt.

Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyúlé, de a nyaka négyököl- nyi kemény gyökér.

Néz. Beszéd közben izzadt fényképet húz elő.

—■ Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye?

Büszkén pillant, kifényesedik a szeme, és izzik, mint a parázs.

— Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember . .. Csoda, ugye?

Nagy kezével beleint a levegőbe.

— Háá! de ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt. Pont abban az órában. Különös, ugye?

T

enyerével megdörzsöli a térdét, és hirtelen megélénkül:

— Mondok én még mást is. Elmondom, hogyan nősített meg az a négy ember a! Akarja?

Hunyorog, mint egy kamasz, kivillog a foga.

— A Mari ott állt a kapuban. Kockás szoknya volt rajta. A szeme meg olyan volt, mintha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem láttam én meg soha, csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezében szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Any- nyira elbámultam, hogy majdnem a lábamra lökődött a bála. Varga piszkált is. Tudja, az mindig viccel. Azt mondta: »•A fene a pofád, azt látom, hogy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz.« Később meg azt mondta: »Nem ajánlom a nősülést. Nehéz a munkánk, esténként sokat nélkülöznek az asszonyok. Abból meg baj származik, hékás!«

—- Bántott, hogy röhögnek... Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak Marira. Még éjjel is vele álmodtam: nézett rám. Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz.

Ráhunyorított a napra, a hátán meg-megbillentek a csipkés szélű levélámyékok.

— Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: »Megnősültél-e már, Jani?« Intettem rá: »Nősül a fene.« Pedig nagyon kívántam már látni... Ki is eszeltem valamit Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam, és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkokat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, uzsgyi...

— Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak, s kelepelnek, mint a

gólyák. Tisztára úgy... A levegőben meg kicsi cémafeilhök úsznak, rászállnak a lányok kendőjére, és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Marinak is fehér volt a haja. Ä szeme meg világítót...

Lekapar egy zöld háncsot a fáról, és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább:

_— Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámutam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra, és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert ha kedvelne, néha mosolyogna ... Nagyon fájt, és már nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajozó a teremben: »Ismered azt a

lányt?« »Ismerem — mondta —, már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igén csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt velem.« Faggatni kezdtem: »Vőlegénye van talán?« »Ä — mondta. — Azt mesélik az asszonyok ameddig az anyja él, nem áll szóba fiúval. Megfogadta...«

— Keseredetten mentem vissza a fához. Amikor megláttak, kiabáltak: »Ki mondta, hogy elveszett?!... Itt van!... Hát hol csalinkálsz?« Mosdani voltam — feleltem —, igen melegem volt.« »A fenébe is! Nagy úr lett a Jani. Kétszer fürdik naponta...« Megint fájt, hogy jókedvűek.

— Másnap kilestek. Utánam lopóztak. Amikor behajoltam az ablakba, rácsaptak a hátamra. »Megfogtunk! — kiabálták. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tusoló is van!« »Hagyjatok« — mondtam, és elhallgattak.

— Betolakodtak az ablakba. ►►Szép — mondta Varga, aztán felém fordult és átölelt: — Mondd, találkoztatok?« »Nem is beszéltünk még!« — mondtam. Piszkált: »Gyáva vagy talán?« És elmondtam, amit hallottam ...

— Egymásra néztek. Értetlenül, sokáig. »Ide figyelj, Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapunál. Két árától elbírjuk négyen a munkát... igaz-e?...« És az emberek rábólintottak.

N

agyot szusszantott, mint a kovácsok bőrpumpája. Tekintetével végigsimította a bálánál hajló embereket.

— Féltem. De nem akartam, hogy gyávának , mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mari. Meglátott, de csak ment tovább... Amikor mellé értem, annyira csomósodott a torkom, Hogy csak annyit mondtam: »Ne haragudjon...« Rózsaszín volt az arca.

— A téren mentünk, és ón nagyon sokáig csak néztem, hogyan hajlanak a lábam alá a fűszálak. Egyszerre megállt: »Mit akar? — mondta. — Miért nem mondja, mát akar?« — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk... A lassú szél tölcsért fújt a porból, és megpörgette, mint a gyerek a facsigát. »Vihar lesz« — mondtam. Megint megállt. »Hagyjon egyedül« — mondta, és a szájába harapott. »Nem jó egyedül« — feleltem.

— Fejünk fölött a falevelek összesúgtak, villamosjegyek röppentek, mint kicsi, fehér

a l1ak Elkaptam egyet, tenyeremre simítottam, megvasaltam, és odanyújtottam a lánynak: »Ezzel utazunk...« Elmosolyodott a szája. Két ujja közé csípte lassan a jegyet, megemelte, aláfújt, és azt mondta: »Hadd repüljön.«

— Megengedte, hogy hazakísérjem. Alig szóltunk... Kis cseréptetős házban lakott. A kerítésnél elbúcsúzott. »Mikor találkozunk?« — kérdeztem. — »Nem érek én rá soha« — mondta, és gyorsan elment, mint egy lepke.

— Hosszú, füves árok volt előttem. Nem tudtam elindulni. Lehasaltam, a táskámra hajtottam a fejemet, és belestem a kerítésen ... Tíz perc telhetett el. Kopott, kék ruhában jött ki a házból. Ásó volt a vállán. A kertes udvarban ásni kezdett. Úgy láttam, ötnapi munka még hátravan. Át- kozódtam, és rávertem a földre. Ekkor megint nyílt az ajtó. Valami fekete gubanc jelent meg lassan. Kendőbe csavart öregasszony csoszogott. Ráült a kutyaólra, és sokszor azt mondta: »Vigyázni kell a bombára, Sándor. Vigyázni kell a bombára...« Az anyja volt. Férjét a bomba ölte meg, azóta volt ilyen. A Mari sírt, és elvezette.

A fiú gödröt túrt lábával a fa tövébe. Most lassan betemeti, és simítja a földet a cipője talpával.

— Reggel, amikor a gyárba értem, elbeszéltem mindent a többieknek. Nálunk az ilyesmi nem titok. Az •emberek egész nap szótlanok voltak, és délután ásókat hoztak a raktárból. És este, amikor sötét lett, mint a tolvajok, bementünk a kerítésen, és felástuk a földet ... Bene bácsi is jött, pedig ő már ötvenéves. Szépen sütött a hold...

A vagonajtóból krbukkott egy fej, és kiabált:

— Hé, Jani! Letelt már a pihenő ... Hékás, te!.,.

A fiú felállt, lepucolta a nadrágját.

— Hát így volt — mondta. — Aztán megnősültem... Csak azt nem értem: pont akkor halt meg a mamánk, amikor a gyerek született. Sokan mondják: »Eltemettük a szenvedést, feltámasztottuk az örömet« ... Na, hívnák már... Hát, jó napot.

Nagy László:

DÉL

Rám jöttek virágaid sebnek,

égek, szerelmem, millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek,

kínommal a delet felhúroztad s pengeted, akár a végzet, de én elérlek,

erőm az el nem ért szerelem, füstölhet a teljes világ velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, fekszem selyemben, s félve oldoz el a halál szerelmem, jaj, szerelmem!

(Folytatás a 7. oldalról.)

— Az öregebbje úgy hív még most is.

— Nem haragszik érte?

_ Miért haragudnék? Majd mindenkinek adtak valami ragadványnevet.

— Ez szép név volt. Hallom, a vásári bábák miatt keresztelték így el Mari nénit. Többen is mondták, hogy magánál szebb lány talán sosem volt a faluban.

— Bár ne lettem volna. Az volt az én szerencsétlenségem. ,

— Ugyan. Hogy mondhat ilyet?

— Igazat beszélek én, gyerekem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor a bálon már bicskáztak miattam a legények. Leszúrták Balog Sanyit, pedig az isten látja lelkem, nem tehettem róla. Meg is fogadtam én akkor, hogy nem megyek többet bálba, akárhogy hívnak.

— De elment, ugye?

— Mert udvarolni kezdett a későbbi uram. András a bíró fia volt. Az egyetlen. Nagyon erőszakos természetű legény. De szép is volt, erős is. Azt mondta, vele el kell mennem a bálba. És a szüleim is neki adtak igazat. Merthogy a bíró fia volt. El is mentünk, de egész úton imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen.

— Újra késeitek?

— Nem. Csak András nem tudta nézni, hogy mással is

táncoljak. Nem csináltam én semmi rosszat, mégis odaugrott, és a hajamnál fogva húzott ki a bálteremből. Akkor megfogadtam, hogy én vele többet szóba nem állok. Még a köszönését sem fogadom eL ,

— Mégis hozzáment?

— Az anyámék akarták. Merthogy a bíró fia volt. És ígérte is, hogy megjavul, hogy szelíd lesz, ha nozzámegyek.

— Csakugyan csöndesebb lett?

— Három fiunk született. De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne az első legény.

— Szerette magát?

— Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el, merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki mint első legénynek, a bíró fiának a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába. Még az első világháború előtt.

— Miért ment el? Azt mondja, a bíró fia volt.

— De földje nem sok maradt az apjának. Azt hitte, odakint is ő lesz az első. Hogy ő szerzi a legnagyobb vagyont. Se sírással, se szép szóval nem lehetett visszatartani.

— Itt hagyta magát a három gyerekkel?

— A középső fiam meghalt még egészen kicsi korában. \ legnagyobb tizenkét éves volt, amikor tetanuszmérgezést kapott. Csepős Marci ment a motorján orvos után, de nem üdták megmenteni.

— És a férje?

— Alighogy kiment, kitört a világháború. Négy év alatt azután behálózta egy amerikai asszony. Odakint újra megnősült.

Itt közbeszólt a menye:

— Már vagy öt esztendeje, hogy írt egy régi cimborájának. Azt írta, hogy bár vetették volna kútba gyerekkorában, vagy süllyedt volna el a hajó, hogy sohase látta

volna meg Amerikát. Vágyakozik az itthoni családja után, de oda van kötve örökre.

— Ott maradt, mert azt hitte, ott jobb lesz — mondja belenyugvással a mama, de hangjából azért érezni lehet a nehezen leplezett fájdalmat és megbántottságot. — Az volt a legborzasztóbb, amikor a második világháborúba az egyetlen megmaradt fiamat is elvitték, öt évig volt oda. Két esztendeig semmit sem tudtam róla. Azt hittem, hogy ő is elpusztul, de hazakerült.

— Most már szép családja van — próbált derűsebb hangot megütni a rendező.

Az öregasszony sóhajtott:

— Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Az unokám sokszor olvas nekem. Az a baj, hogy most már tehetetlen vagyok. Nem veszik semmi hasznomat.

Margit, a fiatalasszony mindjárt közbevágott:

— Eleget dolgozott, mama. Éppen eleget.

Az öregasszony felénk fordította arcát. Most látszott, milyen szép lehetett valaha.

— Nem tudnak mindig velem beszélgetni. Se felolvasni. Sokat ülök egyedül. A legtöbbször azon gondolkozom, hogy vajon a sok munka vagy a sok sírás vakított-e meg engem.

Ültünk még egy keveset, aztán elbúcsúztunk. Az utcán megszólalt a rendező:

— Azt a mondatot a munkáról meg a sírásról feltétlenül írd fel magadnak. Azt hiszem, ez a kulcsmondat a Cinbaba sorsához.

— Nem Írom föl. Megjegyzem.

Közben elhagytuk a cifrakeresztet, visszamentünk a faluba.