Somogyi Néplap, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-24 / 96. szám

1

WjulbpMJwdŐ

WAS ARM AP DÉLELŐTT

r-andi sugárkéve settenkedett be az albérleti szoba ablakán. Lassan végigosont a kopott bútorokon, végigsimította az alvó lányt, rácsókolt a keskeny, dacosan ösz- szezárt szájára, megcsiklandozta fitos orrát, végül megült két lezárt szemén. A lány megrezzent, fordult volna az oldalára, de élesen

reccsent az ágy — fölébredt, az ablakhoz szaladt, két kézzel kapott a sárgaréz kilincs után, szélesre tárta a két üvegszárnyat, és félig kihajolva tekintett körül odalenn az utcán.

— Csao, Éva! Jössz már?

Csak a kezével intett visz- sza: várj! Végigosont az előszobán, berobbant a fürdőszoba ajtaján, s magára zárta. Leengedte a két vékony pántot, s derékig a csap alá hajolt. A hideg viz szinte égette a testét, aprókat sikongatott, majd erősen ledörzsölte víztől csillogó bőrét a durva len vászonnal.

Néhány perc, s már a fekete blúzt kapta magára* hozzá a rövid, libbenő szoknyát. Gyorsan fésülködött; sikertelen kísérlet, hogy valamiféle frizurát formáljon rövid, bozontos fürtjeiből; lecsapta a fésűt, és megrázta a fejét. Ez csodálatos módon használt. A rakoncátlan tincsek elrendeződtek. A címkés sporttáskát már este elkészítette...

Megtorpant. Mosolygó ajka lebiggyedt, zöldeskék szeme összeszűkült. A táska alatt a félig nyitott levél. Péter még nem tudja.

— Csakhogy! — szaladt ki az elégedetlenség a fiú száján köszönés helyett.

Duzzogva tekintett rá* majd hirtelen elfordította a fejét.

— Na — karcét bele Péter. — Ezt csak úgy mondtam. Az egész női nemnek címezve.

— Gyere, itt a bősz! —

riasztotta a fiú sürgető hangja.

A fiú gondtalanul fecsegett. Mindenről, ami éppen az eszébe jutott. Elgondolkozó arccal hallgatta. Időnként intett a fejével jelezve, hogy figyel a beszédre, de valójában egészen másutt járlak gondolatai.

Jobb lett volna el sem jönni. Elválni búcsú nélkül. Ügy talán könnyebb felejteni. Felejteni, de miért? Miért éppen őt nem?

A busz csikorogva fékezett

— Gyere már! — sürgette Péter, s most először értet- len arccal tekintett rá. Pénteken — amikor utoljára találkoztak, mert tegnap dél- utános volt a fiú — pontosan megbeszélték, a kirándulás tervét. Az időt, a helyest Mindent. Most meg úgy tesz, mintha semmiről sem tudna.

Zavartan mentegetődzöitt:

— Elgondolkoztam.

— Jól van. Kócos — karolt bele Péter, és gyengéden megszorította kezét. — Nekivágjunk?, — bökött fejével a hegynek.

— Mehetünk ...

Fújtatva kapaszkodtak egyre följebb. Jó volt. Ilyenkor nincs beszéd, nem kell figyelni a szóra. Csak a meredek útra és a kövekre, amelyek imbolyognak a talpuk alatt.

Miért is jött el? A vonat már félúton járna vele.

Pénteken még minden olyan szép volt. A holnap. A vasárnap Ígérete. Egész élete. És most? Mi maradt belőle? Mindennek a levél az oka. Tizenöt kemény, hivatalos szó. Ha csak holnap érkezett volna.. * ma még boldog lenne.

M

ár túljutottak a csúcson, körülöttük har- sogóan zöld volt a fű, a levegő meleg, illata az érett gyümölcsök szagára emlékeztette. Régi, ismerős ízeket érzett a szájában, ilyen illata van a határnak odahaza.

— Itt leülhetnénk — szólt a fiú, s válaszra sem várva letelepedett, csak aztán húzta maga mellé.

— Mi van veled? — nézett ?á kérdőn a fiú, amikor végre lehuppant melléje.

— Semmi... — rázta a fejét, de a sírás már a torkát kaparta.

— Valami bánt! — erőskö- dött Péter, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

Még a kitűnőek mindegyikére sem kerülhetett sor. A gyakorlóév többet nyomott a latban, mint a jeles érettségi.

— Hazamegyek — ismételte tompán, s a hangja remegett.

— Nem engedlek! — ölelte szorosabban Péter, és csókolta az arcát, a száját.

Visszakanyarodott gondolatban oda, ahonnan kiindult.

— Nem hagyhatsz itt! —■ súgta Péter rekedten. — Maradnod kell!

Maradni? Miért? A szerelem önmagában kevés. Mit csinálna itt? Gyárba elmehetne, de a gyár nem kórház. Nem visz közelebb az

— Hagyjál! »— s elfordult.

— Ide figyelj, Kócos! — dühösködött a fiú. — Ha most azonnal nem mondod meg, mi bánt, biz isten.— s folytatás helyett rápaskolt gyengéden.

Máskor is megtette, játékból, kedveskedve, s nevettek rajta mindketten. Most azonban ... Szemét elfutotta a könny, testét rázta a zokogás.

— Kócos, no .;. — simogatta Péter a haját.

Meg kell mondani az igazait. Hadd tudja meg. Mindent. A levelet és azt is* hogy holnap már messze lesz. Ez a búcsú. Az utolsó találkozás.

Beletúrt a táskába, előhúzta a gyűrött levelét, és a fiú kezébe nyomta. Az majd mindent megmagyaráz.

Nem nézett rá, mikor kibontotta. Nem akarta látni az arcát. Ügy akarta megőrizni emlékezetében, ahogyan először látta.

Tavasszal, egy dobsinai kiránduláson ismerkedtek meg. Rövidre nyírt haj, magas homlok, egyenes orr, akara- tosan előreugró, enyhén elrajzolt áll. S a szeme... ahogv néz.

A levél zizzenve hullt a földre. A szellő belekapaszkodott, sodorta tovább. Egyikük sem nyúlt utána.

— Most mi lesz? — törte meg Zoltán a csendet.

— Hazamegyek — mondta inkább csak magának.

— Nem, ez nem lehet igaz! — tiltakozott a fiú, és erősen átkarolta, mintha azzal visszatartaná.

Nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Nem kell az egyetemen Elutasították. Hiába a jeles érettségi Hiába a gyermekkori vágy: orvos lesz... Majd jövőre — biztatták a levélben. Jövőre... arcára gúnyos erimasz rajzolódott. És addig? Temetkezzék el otthon, a faluban? Itt mihez kezdene? A fiún kívül senki ismerőse. Egyedül kilincselje végig a kórházakat? Akkor már inkább haza.

Hogy sok a jelentkező?

DtCIVC / CO Emil rajza.

egyetemhez. És otthon? A falunak mindössze egy orvosa van. Az öreg Joeső doktor. Ha beállhatna hozzá segíteni;..

Feje alatt zörrent a ha- raszt. Az ég a fák csúcsaira szúrva. Kék. Zöld. Zöldeskék. Mintha forogna vele a világ. A fák csúcsa harsogó kék. Az ég sötétzöld, mint a fákon a levél. A fejéhez kapott Szed ÜL

— Eressz!

Két kezét Pétéi- mellének feszítette.

Nem is a teste tiltakozott. Valami ott belül nem engedi. Talán egy régi álom? Nem így képzelte el az elsőt Reményt vesztetten?

— Kócos *.. meglásd, akkor visszatérsz... akkor nem lesz erőd, hogy itt hagyj... akkor visszahúz a szíved és a tested.

Már nem védekezett, csak szoborrá merevedett a teste. Nem lehetett még egyszer megcsókolni. A fiú elengedte, és dühösen krákogott:

— Buta liba. ;.

F

elállt, leverte a ruhájára tapadt leveleket, s keserű arccal nézett végig önmagán. Mivé vált a nagyszerűnek hitt szerelem! Máris. Pedig még itt van. Még nem vitte el a vonat.

Kár volt. Szebbnek, tartó- sabbnak hitte a szerelmüket.

Valamit megsejtett: a szerelőn is olyan, mint a barátság. Mindent szabad, csak próbára tenni nem.

Miért is jött? Látni akarta még egyszer? Csodát remélt? Nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Akkor mi?

Csakugyan, mit remélt?

Rándított egyet a vállán. Vége. Majd elmúlik. Akár a

nyár.

Megborzongott. Testén végigszaladt a hideg. A nap melegen tűzött. Fázott. Fölvette a táskát, és a karjára fűzte. Lassú léptekkel indult, mint aki várja, hogy visszahívják.

Péter nem mozdult. Ült mereven, magába roskadtan. Mint akire rászakadt az ég.

Undorodva rúgott egy kavicsba; Az nekilendült a lejtőnek, nyomában zörgött a levél, a földre hullott száraz ág. Aztán az is elhalt. Csönd lett. Idegesítő csönd. Gyorsabban kapkodta a lábát, majd nekilódult. Bokrok cibálták röppenő szoknyáját, karcos vesszők csapkodták meztelen lábszárát. Nem bánta. A fájdalom enyhítette a bánatot, s ha kicsordult a könnye, csak az égető karcolások miatt.

Grábner Gyula fölvétele.

Váci Mihály:

GYÖKEREK

röltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz.

A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva, mint a hárfa, szól, gyökerek fogóznak a mélyben.

A kukorica rendezett seregben visszavonni — a tarló néha lángol; mint csiga szarva: — a világból az utak visszahúzódnak ijedten.

A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok, s a szárazon maradt hal csiüanása minden levél. — A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szívbe. Az ember alig bírja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ.

Barátom nem olyan jaj-de- fiatal ember. Túl van az öt- venen, a haja ősz, s hasban kissé már túlméretezett a termete. A késői kor egyébként megérdemelt gyümölcseként nemrég egy nagyon helyre kisbabát engedett le a gólya a nagy villalakás központi fűtéses kéményén. Volt nagy öröm, érthetően még nagyobb, mint általában az első gyerek jövetelekor ifjú házasoknál szokásos. Ajnároz-r zák, babusgatják, dédelgetik, széltől, fagytól, hőtől óvják a kis Brigittát.

A háziorvos rendszeres vendég a házban. Kávéval, barackpálinkával kínálják, s barátom meg ifjú felesége azt szeretné, ha az orvos minél hosszabb fejtegetést tartana Brigitta koponyacsontjainak erősödéséről, a végtagok mozgásképességének növekvő rugalmasságáról, a főzelékek pépesítésének módozatairól, a ribizke vitamingazdagságának előnyeiről és az emésztési funkciók szabályozásának mikéntjéről. A múltkor, jelenlétemben, éppen arról volt szó, hogy a kisbabának (tisztelettel szólván) a beöntésre használandó kamillatea-főzetet milyen hőmérsékletre kell lehűteni a se hideg, se meleg, s így leghatásosabb langyos |állapot elnyerése céljából.

Nemes György:

ÜVEQKALITkA

A beszélgetést hallgatva felötlött bennem egy régi emlék: feleségem telefonon érdeklődött a gyermekorvosnál újszülött kislányunk hasonló funkcionális problémája megoldásáról.

— Hányadik gyermekük a kislány? — kérdezte az orvos.

— Második.

— Akkor langyos vizet tessék használni.

— Miért csak langyos vizét? — s a feleségem ingerült hangján érződött, hogy egy kicsit furcsállja az utasítást.

Az orvos nevetve, némi cinizmussal, de nem minden lélektani megfigyelés nélkül így válaszolt:

— Nézze, asszonyom, az első gyereknél langyos kamillateát szoktam ajánlani A másodiknál egyszerű langyos vizet. A harmadiknál nyugodtan engedhet friss vizet a csapból.

Míg ezen a történeten méláztam, barátom. — az orvos távozása után — kifejtette nekem, hogy Brigittát legalább hároméves koráig népi engedi

le a városba, nem engedi gyerekek közé.

— Itt, a kertben, tiszta levegőn nőhet fel — magyarázta. — A legfogékonyabb korban megóvhatjuk így a rá leselkedő veszedelmektől. Előre megborzongok, ha arra gondolok, hogy mi minden betegséget szerezhet.

Próbáltam néhány szelíd ellenvetést tenni, hogy egyszer úgyis le hell majd engedni a városba, gyerekek közé, akkor mi lesz? Nem fél, hogy az ilyen üvegkalitkában, sterilen kezelt gyerek akkor egy hét alatt fölszed minden nyavalyát?

Miután laikus szakértelmem érvei egészségügyi vonatkozásban hatástalanoknak bizonyultak, a kalitkaelmélet társadalmi vonatkozásait

iparkodtam kifejteni. Mi lesz a közösségben, a mi társadalmunkban egy igy nevelt gyerekkel?

Ezzel sem mentem semmire, s ezért kénytelen voltam elismételni a következő történetet:

Egy színésznő vadregényes, jól elkerített villájában kiskutyájával élt. A kutya nőtt, növekedett, de soha nem

hagyta el a villa kertiét, amelyet átugorhatatlan kőkerítés védett. A kutya boldog volt, mindennel ellátták; nem is tudta elképzelni, hogy a kerten kívül van-e világ, és az milyen lehet. Hároméves lett (ez kutyáéknál olyan húzz év körüli fiatalemberkornak felel meg), amikor egy nap úrnője örvet csatolt rá, pórázra kötötte, és elvitte sétálni — a kerítésen túl.

Már az utak, a fák. a sétáló emberek is megriasztották egy kissé a kutyái. ideges lett, de különösebb baj nem történt: ezek lényegében ismert jelenségeknek tűntek számára. De egyszerre földbe gyökerezett négy lába. Nyelve oldalt fityegve maradt, szemére a csodálat és a rémület vékony hálót szőtt — dermedten állt.

Egy kutya ügetett felé, szabályos, négylábú, közönséges virgonc eb. Egyre közeledett, s a villakutyában egy szépen kialakult, fölépített világ omlott össze. Eddig azt hitte, hogy más kutya. mint ő, nincs a világon, vagyis ebben a szőrös, kedves műfajban ö az egyetlen példány. S íme..

Szívét valami összemarkolta, szeme előtt minden össze- kuszálódott, s a felismeréstől — húszéves fiatalember létére — elnyúlt az út porában.

I