Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Tasárnap. 1%‘6. február C. Kovács Imre: BORÚS ÉG A rra ébredtünk, hogy a vonat lassít, a szerelvény idegesen megrándul, s egy erős zökkenéssel hirtelen megáll. A kalauzok leugráltak a kocsikról, a hálókocsi folyosóján léptek dobogtak; szomszédunk, a táskarádiós mérnökhallgató már a töltés széléről tudatta hangosan: valaki meghúzta a vészféket! Kinéztünk. Tőlünk a negyedik fülke ablakán borzas leányfej hajolt a fiú felé. Igen, a kislány. Az este egy darabig együtt nézték a sötétet a folyosón. Tanúi voltunk az ismerkedésüknek. Ez még tegnap délben, az étkezőkocsiban történt, azóta átléptünk a határon. A kalauzok után a motorkocsi két vezetője is elindult a szerelvény vége felé. Olajos munkáskabát feszült a vállukon, arcuk barna és kerekded volt — messziről egyformának látszottak. Még el sem maradt mögöttünk a hegység, ez az első síksági falu. A hegyek csak most búcsúztak a tájtól, messziről jól látszottak a sötétlő fenyvesek, felhős időben sötétlik így az erdő. Az éjjel esett is. A sínpár mellett víztócsák fénylettek a legelőn, amelynek ványadt, kifakult fűcsomóit sovány tehenek harapták ütemesen. A ködmönös pásztorok, kik olykor a vonat felé intenek, most hátat fordítottak a gondjukra bízott jószágnak, s elindultak arrafelé, amerre a vasúti emberek tartottak. A legelőt karéjozó, rendszertelenül épült házakon, ezen az egész, szegényes falun mintha remegés futott volna7 végig. Ajtók és kapuk nyíltak; a görbe kis utcákon, a kertek alján, a mezei csapásokon futó emberi alakok tűntek fel. Csizmás férfiak, tarka ruhás asszonyok, közöttük néhány gyerek,. igyekeztek a veszteglő vonat felé. Váratlan zajok következtek: gyereksírás, kutyák nyüszítése és hangfoszlányok, amelyek mintha valamit tudattak volna, valami keserves igazságot, amit ez a vozöld a fű. Matatnak körülötte, majd elfordulnak, egyikük nézi a borús eget, a másik fölegyenesedik bár, de a feje lehajtva marad, s növekvő embergyűrű veszi körül őket: a falubeliek. Az utasok nem merészkedtek közel, messziről nézték a menti árokparton pompázó margarétákból néhányat leszakított, s félszegen átnyújtotta neki. Pirulva fogadta el, szégyenkezően lesütve a szemét. Ilyenkor virágot elfogadni ... Elfordultunk tőlük, s jobb felé kezdtünk figyelni, a szerelvény eleje felé. Fel-fel- csukló, artikulútlan jajongás- sal egy asszony közeledett felénk. Nyomában egy* kissé elmaradva tőle három férfi fújtatott, a legidősebb, a bőrsapkás nyilván a férje lehegyászt, ezt a reggeli döbbenetét, amelyben mellékszereplőnek lenni is egyet jelentett valamiféle szégyenkező bűntudattal, s hogy távol maradtak, iszonyatuk a fantáziájukból táplálkozott, régebben átélt, megfigyelt katasztrófák alaktalanra nagyolt képei villantak fel előttük, előttünk. A kislány föllépett' az első lépcsőre, hogy messzebb lásson előre. — Jöjjön, menjünk közelebb — indítványozta egy kissé kihívóan a fiú, aki közben cigarettára gyújtott. ■— Jaj, nem, dehogyis! — rebbent föl a kislány, gyerekes félelmét nagyos ki felezéssel leplezve — nem bírnék ilyen szörnyűséget látni. — Űjból leszállt, nem találta a helyét, de valahogy azért már a fiúhoz tartozónak érezte magát, aki a s n Stotz Mihály rajza. tett. A másik kettő a fia és a veje talán? Parasztok voltak. Csak az asszony jajgatott, Házának íérfinépe sápadtan, kinyújtott nyakkal, összezárt szájjal gázolt át gödrökön, tócsákon, időnként a gyűlölet pillantását vetve a vonatra, ránk. Messziről futhattak, ahogy az asszony közelebb ért, hallottuk elíul- iadt zihálását. Középkorú asszony volt feslett, szürke ruhában. Mezítelen alsókarja még jó erőre vallott, lába is erős volt, mezítelen talpa csattant a tócsák víztükrén. Kendőt is elfelejtett kötni, szürkült haja egyetlen var- kocsba fonva röpködött a feje körül. Már botladozott, s mintha ökölbe szorított kezével tört volna utat magának hadonászva és zihálva és jajongva. Odaért egészen, a közelünkbe, vadul ellökte útjából a kislányt, de az összeütközés őt is megfosztotta egyensúlyérzékétől, mert néhány lépés után elterült a földön. Vergődött, mint akinek nincs már ereje felállni, de amint felállt, teljes maradék erejével csapta vissza elkínzott, nyomorult' testét a földhöz. Kivöi'ösödött keze arról árulkodott, talán épp moshatott, mikor hallotta a hívást. Hagyott mindent, futott, futott először hitetlenkedve, majd bénító félelemmel a szívében, s ahogy közeledett, úgy nőtt a félelem, az önvád. Mert ő volt, egyedül ő. lesütött szemű, kérdezetten tanúja egy ólet bánatra fordulásának, aki mindig figyelt és óvott, s csak most ' az effyszer nem nézett oda, most, mikor a vonat a hegyek közül előbukkant, s csattogó kerekeivel neki is megüzente: vigyázzon. Rohanni kezdett, hogy a hírt meghallotta, rohant a vész elébe, aztán ahogy a közelébe ért, megértett vagy -ér zett a reménytelenségből valamit, egyszerre elhagyta az ereje, s már csak vergődni tudott, sz'rnya törött, szomorú madár. < Övéi feltámogatták, vonszolni kezdték; mire szétnyílt előtte ott messze az embergyűrű sötét kárpitja, csak leomlani tudott némán és esetlenül parttalan életre szánt gyermekére, ki a túlsó partról néz már vissza, rá. | — A kicsi él! A kicsit letette előbb a karjáról. Hallja? Pár perce - még sírt, most már elcsöndesedett — mondta a fiatalember jó hangosan. Az egyik visszafelé ballagó kalauztól tudta meg a j hírt. A kislány nem szólt. Szürke kis arca most kezdte visz- szanyerni a színét Az imént, hogy az asszony útjába került, s az vadul ellökte őt, kihullottak kezéből a virágok. S hogy a fiú lehajolt, hogy összeszedje, csak a fejével tiltakozott; nem, nem kell. 'De_-;a; fiú erre új, friss szálákát fépiett,' többet,' mint először, s fogta a kezében elszántan azzal a tudattal, hogy ezt majd biztosan elfő- I gadja tőle. i A kényszerű megállás alig ■ negyedóráig tartott. Rövidesen .utaztunk tovább, otthagy- j tűk a falut, amelvnek nem' tudtuk a nevét. Üj tájak tárták ki magukat előttünk, új , falu, ahonnét barátságosan! integettek felénk az út men-' ti népek. Este pedig, hogy a folyosóra kiléptünk, össze-, bújva találtuk a két gyere- két. Meg mertünk volna es-: küdni rá, hogy csókolóznak. ' F IT R FA N Q *Egyik legkedvesebb barátom tanyai tanító. Városból került a tanyára. Tőle hallottam az alábbi történetet. — Fél esztendeje tanítottam már abban a kis létszámú iskolában, amikor egy kis zavar támadt körülöttem ... Illetve a kóstoló körül. — Régi szokás szerint kóstolót szoktak egymásnak küldeni az emberek. Ebből persze én, a tanító sem maradhattam ki.. Viszont ismered az elveimet... Nem fogadtam el, sorra visszaküldtem. — A kicsi település és a környékbeli tanyák lakói, akik idáig messziről megsüvegeltek, most éppen csak morogtak valamit a bajuszuk alatt. Nagyon rosszul esett, és fölöttébb bosszantott a dolog. Háborogva panaszoltam el a helybéli szövetkezet egyik könyvelőjének, akivel időközben közelebbi ismeretségbe kerültem. — így szokás — nevetett rám. — Nem kell a paragrafusokat olyan mereven verni... De föl a fejjel. . Valahogy majd csak elrendezzük a dolgot... — s biztatóan rám kacsintott. Nagyon köszönöm — hálálkodtam neki. Tekintélyes ember volt a környéken, szavára hallgattak az emberek. Gondoltam, majd megmagyarázza nekik, hogy ez milyen elavult dolog. ... Az egyik téli délutánon a tanyai postás üzenetet hozott, hogy a könyvelőék estére vacsorára várnak. Szombat volt, de még akkor nőtlen voltam, kapóra jött hát a meghívás. Mondanom sem kell, hogy pompás disznótoros dolgokat ettünk. Igen-igen jólesett. Nem győztem köszönni. Késő este volt — szerencsére holdvilág — mikor hazaindultam a .könyvelőéktől. Hónom alatt egy kis csomag lapult, benne kóstoló. — És ez a meghívás ötször-hatszor is megismétlődött. Persze mindig disznótoros vacsora volt, s a csomag kóstoló sem hiányzott. Már kezdtem sokallni. — Én sajnos, nem tudom mindezt viszonozni — mentegetőztem. — Nékem nincs háztartásom, nem ölök disznót ... — Az nem baj, ölnek a szülök — szólalt meg váratlanul a könyvelőék negyedik osztályos kisfia, Géza. Villámló szülői tekintetek záporoztak felé. Te csak hallgass! A talpraesett kislegiény azonban nem hagyta magát. — Tetszik tudni, az úgy van — folytatta makacsul —, hogy a tanító bácsi nem fogadja el a kóstolót, ezért aztán idehozzák a szülők, mivel apu a bácsi barátja. T a'tán nyugodtan megeheti. Ez nem lekenyerezés. . . f 'g nekünk is jut belőle... Balogh Béni ÚJ KÖNYVEK Szakouyi Sándor: FÉRFIAK Fél tucat elbeszélést s az Életem, Zsóka című sikeres színművet tartalmazza a rokonszenves fiatal író e kötete. Az elbeszélések magukon viselik a j őszem ű. stílusában is egyre gazdagodó író ]ó tulajdonságainak jegyeit, az igazmondásra és szabatos fogalmazásra törekvést, mai életünk problémáinak őszinte feltárását. Öáborús reflexióin; kívül külföldi; utazásának egy-egy mélyről átélt epizódját is megtaláljuk az írások között. (Lent, Rómában.) Színműve könyv alakban is megtalálja az utat az olvasó szívéhez és értelméhez. Csathó Kálmán: ÍRÓTÁRSAK KÖZÖTT A századelő magyar íróinak jószemű kortársa, aki mint szépíró is tevékenykedett, e kötetében iroda 1 omtörténetileg is, emberileg is igen érdekes és színes emlékeit eleveníti föl többek között olyan írótársairól, mint Kiss József, Herceg Ferenc. Tömörkény István, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc éü Móricz Zsigmond. Amit elmond róluk az javarészt eddig alig ismert adat s inkább az írók mindennapi arculatának megrajzolásához nyújt értékes adalékokat. Számos mulatságos anekdota ea »kulissza mögötti« történet teszi még vonzóbbá és emberiebbé az emlékezéseket. Különösen Krúdy Gyula és Molnár Ferenc írói és emberi portréi gazdagodnak új színekkel Csathó jóvoltából. László Anna: HARKÁLY A VÍZEN , Értékes írói egyéniség kezd végképp kibontakozni ebben a novel- láskötet-ben, egy nagyon mai látásmód irodalmi kifejeződése. Fő témája a boldogság keresése s a boldogtalanság problémája a mai női életformában. Akad olyan elbeszélés, melyben ujjongó örömmel bukkan a hősnő önmagára, másikban pedig csüggedten hajol meg sorsának parancsa előtt. Fő erőssége, hogy a mindennap apró eseményei közé ágyazott történetek a valóság átélésével és igazságával hatnak, s gyakran mutatnak rá az eljövendő értelmesebb korszak igényeire. Különö:en találó a címadó elbeszélés, melyben a legfiatalabb nemzed ék útkeresését, a beérkezettek gyakran nemtörődöm fölényességét rajzolja meg egy csipetnyi jogos keserűséggel. ak egyszerűen nat hozott magával a hegyek csöndjével a háta mögött. Messziről, a dombtetőn álló szövetkezeti major hosszú derekú épületeinél piros ' kendők , lobbantak felénk. Nagy csapat lány közeledett futva, hosszú léptű, könnyed, gazellafutással, veszélyre jönnek így. Sok utas leszállt, inkább férfiak. Álldogáltak tanácstalanul, híreket lestek. A fiú magyarázott a lánynak.. — Valaki a vonat elé vetette magát. Egy nő volt, karján a gyerekével, szerelmi bánat. Már hetek óta mondta, mondogatta, sokszor kijött a vonathoz is. Nem hitték el neki. Hányán mondják ezt. ... Néztük a kislányt. Sápadt volt. Mandulavágású szemében a borzongás a befelénéző tűnődéssel váltakozott. Hagyta, hogy a fiú lesegítse a vonatról, s a kezét sokáig fogja, tűrte, hogy hosszan és Celfénylő tekintettel nézze. I lyen messziről mi nem láttuk a vért. Annyit láttunk, hogy hárman-né- gyen férfiak mélyen hajolva, lassú imbolygással visznek, majd letesznek valami súlyos terhet a ■oezoség szélére, ahol élénk Baracsi tekintete a telefonon nyugodott. Hirtelen rátétté a kezét. Fölemelte a kagylót a füléhez szorította, s a szemközti fal egy repedését nézte mereven. — Központ. — Halló!.. Krizsán, te vagy? — Tessék .. . Mit akarsz? — Kapcsold Elmer őrnagy elvtársat. — Az ezredparancsnokot? — Igen. — Milyen ügyben? Baracsi markában nedves lett a kagyló. • — Hivatalos ügyben — Majd hozzátette: — Bizalmas. Kattanást hallott, tompa berregést, újabb kattanást, aztán: — Elmer őrnagy! Baracsi felállt. — Őrnagy elvtárs, Baracsi József honvéd jelentkezem. — Igen ... — Őrnagy elvtárs, én ... Elmer őrnagy még a télen, az első építés után személyesen dicsérte meg a legjobbakat, köztük Bara- csit is. Aztán beült a központosok kocsijába, lekönyökölt a térdére, faggatta őket: ki honnan jött, mi a szakmája, mit tanult, mi a véleménye erről-arról, és nem volt-e hideg ez éjjel, mert 5 — mint mondta — fázott. Baracsi akkor megemlítette, ha állomást telepít, biztosan nem fázott volna. A fiúk egy kicsit ijedten lestek. Baracsira, de Elmer őrnagy nevetett, megnézte magának a honvédet, s azt mondta, alighanem igaza van, —... nem tudom, emlékszik-e rám, őrnagy elvtárs, én vagyok .. — Tudom, emlékszem. Mit óhajt? Baracsi megkérdezte Elmer őrnagy pergő beszédében a visszafogott türelmetlenséget. — Jelentem, most napos vagyok, és... őrnagy elvtárs, nem tudom, szabályos-e, hogy csak így telefonon, de ... — A lényegre, elvtárs, a lényeire! , — Tegnap odakint voltunk, innen vagy ötven kilométerre van egy tanya. Bandi Józsefeké. Két gyerekük van, meg egy harmadik is, de az nem az övéké, hanem Pesten élő nővérüké, akinek férje nincs, nem is volt sose. Ügy szülte a gyereket, útban volt neki, és hát az öccséhez adta, tegyen vele, amit akar. ő fütyül rá. — Baracsi jobb kezével szorította a füléhez a ’'agylót, a ballal, meg elkezdett hadonászni. — Az a gye_ rek tizenkét éves, őrnagy elvtárs, de úgy bánnak vele, mint a kutyával. Hornok honvéddel vízért mentem a tanyára, és míg vizet húztunk, a két másik gyerek hegyesre faragott botokkal bökdöste, Bondiék meg csak nézték. Aztán Bondiné súlyos zsákokat cipeltetett vele a padlásra azon a nyamvadt létrán .. . Lehet ma így bánni egy gyerekkel? Őrnagy elvi ár s, én... — Mondja, hallgatom. — Nekem az a véleményem, őrnagy elvtárs, hogy ki kéne küldeni oda valakit A Hornok honvéd, is mondta, hogy ez törvénytelen, hogy ezért meg is lehetne büntetni őket. Nekem az a véleményem- ... — Hol van ez a tanya, Baracsi? — Jelentem, tán ötven kilométerre innen. Pest felé kell menni, egy földúton.. . Az öregkatonák azt mondják, hogy tavaly már jártak egyszer arra, és akkor is ... — Várjon egy percig. Elmer őrnagy letette a kagylót az üveglapra; Baracsi a koccanásból gondolta, hogy oda tette. Aztán távoli hangokat hallott, de a szavakat nem értette. Nézte a re- oedést a falon, és mosolygott. Remegett a gyomra,, de mosolygott. Nem tudta, miért mondta a parancsnok, hogy várjon, de azért mosolygott. Éi a Jiura gondolt. Meg arra, amit Hornoknak mondott. »Jegyezd meg jól ezt a tanyát, ide még visszajövünk.« Hornok legyintett, megmarkolta a kanna fülét... — önt fél ötig leváltják, igaz? — Igen. — Ötre odaküldöm a kocsimat. Trenka főhadnaggyal együtt kimennek arra a tanyára, mintha múltkor ott felejtettek volna egy ... mit tudom én, kábeldobot. És közben körülnéznek. Csak kérdeznek, érti? Semmi vélekedés. Aztán jelentik, mit tapasztaltak. — Értem, őrnagy elvtárs. — Tehát ötre ott a kocsi. Nem volt ott a kocsi. Hatra se. Hétfelé Trenka főhadnagy húzogatni kezdte a száját. «Álmodta maga az egészet, Baracsi« — mondta. Va. csora után telefonált az ügyeletes tisztnek, mit tud a parancsnokról. Azt a választ kapta, hogy a városban tartózkodik, nem tudja, vissza- jön-e egyáltalán. Nyolckor még nem érkezett. Fél kilenckor se. Kilenckor Trenka főhadnagy hazament. Baracsi- nak semmit se szólt, elnézett mellette, mintha haragudna rá. Másnap reggel Hornok félrehúzta. — Te komolyan telefonáltál a fiú miatt a nagyfőnöknek? — Komolyan. — Mit képzeltél?! — Hogy visszamegyünk a ‘anyára. Hornok legyintett, mint aki "P’slegesnek tart minden to '"obi gvőzködést ezzel a >-gő- alakkal. Baracsi idegesítő pillantásokat érzett az arcán. Mosdás közben valaki így beszelt: »Taktika ez, fiaim. Ha a nagyfőnök tényleg elküldi a l:ocsiját, holnap a többiek, megszállták volna a telefonokat, és elárasztották volna a parancsnokot válogatott marhaságokkal. Abból meg mi i e j me ?« Baracsi mosolygott. — Beszéltek összevissza, pedig semmit se tudtok, — Vállára dobta a törülközőt, kiment a mosdóból. Minek vitatkozott vo’nt ve1 "A., hiszen semmit se tudnik / i vív ásni egy ember nevelésibői, megjelenéséből: abból, ahogy leül a katonák közé, amint z katonák beszédjét figyeli? Reggelihez sorakoztak éppen, amikor a legalsó emeleten kiáltás harsán: «Zászlóalj, vigyázz!«, és mindjárt utána: «Pihenj, tovább!« Fehér tizedes, az ügyeletes jelenteni akart a lépcsőn fölfelé siető Elmer őrnagynak, ő azonban így szólt: — Kerítse elő Baracsi honvédet! Baracsi akkorra már kilépett a sorból, és jelentkezett, Elmer őrnagy fölemelte a kezét, Baracsi melle felé bökött a mutatóujjával. — Na!... Az ígéret szép szó, és a többi. Remélem, ez az egynanos késedelem nem lesz tragikus védence számára. — Jelentem, én is úgy gondolom. — Tehát ma ötkor. — Ma ötPo*. őrvagy ele4 Berkes Péter
