Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
Vasárnap, 1966. február 6. 3 SOMOGYI NÉPLAP „Ez a humanizmus?” MESSZE VAGYOK MÉG a nyugdíjazástól, de érzem, nem tudnék lelkesedni érte. Húsz-huszonöt év múlva bennem. is gyökeret ver majd a keserűség, szomorkodom és bánkódom, mint a mai öregek. Tudom azt is, hogy ezeket az érzéseket voltaképpen nem a nyugdíj okozza, csak az váltja ki, az hozza felszínre a kesergés igazi okát: az öregséget. S az öregséggel együtt jár az elmúlás gondolata is. Az pedig nem is ember talán, aki lelkesedni tud az elmúlásért... Mostanában sokat foglalkoztat ez a gondolat. Pedig nem új dologról van szó. De szélt ében-hosszában újfajta elméletekkel találkozom, s ezekx-ől — azt hiszem — érdemes szót váltani. Nem tudom, mit mondtak az öregek .ezelőtt harminc évvel, milyen érvekkel tiltakoztak a nyugdíj, voltaképpen az öregedés ellen. Nem tudom, mit mondtak azok, akik végiggürcöltek egy életet, s egyáltalán nem kantak nyugdíjat, hogyan nyilatkoztak azok, akiknek koldulni kellett nyugdíj helyett. De azt tudom, hogy manapság mi a tiltakozás slágere. Fennköl- ten és félrevezetőén így hangzik: »Ez a szocialista humanizmus???« A vitáról, az ilyenfajta érvelésről főképpen a pedagógusok körében hallottam, de igazságtalan volnék, ha csak rájuk hivatkoznék. Egy vitán vettem részt a városi tanácson ; hallottam észrevételeket a tanítóképzőben. Marcaliban, Barcson és Siófokon; beszéltem vezetőkkel és azokkal, akik tiltakoznak a nyugdíjaztatás ellen. Miért tiltakoznak? Nehéz belátni, hogy elmúlt fölöttünk az idő. És aligha van borzasztóbb érzés. mint az, hogy már nincs ránk szükség. így fogják föl ezt az öregek, pedig voltaképpen nem erről van szó. Egy tanárnő minden okos érvelésre makacsul hajtogatta; »Ezt nevezik maguk szocialista humanizmusnak?« Értettem, hogy minden idegszála tiltakozik az öregségtől, hogy nem tudja belátni: képtelen már megfelelni a követelményeknek, hogy fáradt, kimerült, pihennie kell. De miért a szocialista humanizmus kategóriájával tiltakozik? Divat ez csupán, avagy rosszul értelmezett »harci eszköz?« i NEHÉZ VOLNA tőmondatokban, elméletileg magya- j rázni a félreértést. Azt, hogy a szocialista humanizmus ! nem csupán a munkatársak iránti tapintatos, szolidáris magatartást, az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti, hanem a szocialista erkölcs egyik alapkövetelményét. Azt ugyanis, hogy minden erőnkkel segítsük elő a kommunizmus felé haladást, valamennyi dolgozó érdekét. Hiszen csak ilyen alapokon szabadulhattak meg az emberek a megaláztatástól, a méltánytalanságtól, a szolgasorstól, csak így válhatnak szabad egyéniségekké, így fejleszthetik és fordíthatják erejüket, képességüket az emberiség javára. De ha csak az előbbi értelmezést vesszük alapul: a szocialista humanizmus akkor sem az emberekkel való bánásmódot, ez egyéni, szubjektív érdekeket, kívánságokat és törekvéseket fejezi ki, hanem az egyéni és a társadalmi érdekek összhangját. Étről feledkeznek meg az elméleteket gyártó emberek. Nagyon humánus dolog, és mindenki egyetért azzal, hogy a nyugdíjazást elodázzák egy-két évre azoknál, akiknek szociális helyzete, családi adottságai ezt feltétlenül megkövetelik. Több olyan pedagógussal és munkással is találkoztam, aki betöltötte korhatárát, de iskolás gyermeke van még, egyedül gondoskodik róla. Méltányos, emberséges dolog ezt figyelembe venni? Több annál: kötelesség. Ezeknél az embereknél a szocialista humanizmusnak így is meg kell nyilvánulnia. De másoknál kétoldalú dologról van szó. Talán humanizmus lenne az egyén iránt hoay fáradtsága, idős kora ellenére még két- három évig számot tartana munkájára a közösség. (Jóllehet embertelenség is, l.a nem biztosítjuk a megérdemelt pihenés jogát.) De senki sem mondhatja. hogy humánus intézkedés lenne ez a közösség iránt arnelv kétségkívül hátrányos helyzetbe kerül. AZT HISZEM, bizonyos esetekben a szocialista humanizmus nagyon is polgári értelmezéséről van szó. Hadd emlékeztessek egy érdekes vitára. Érveltem és bizonyítottam; a szocialista humanizmus éppen abban nyilvánul meg, hogy a mi társadalmunkban minden dolgozó egy élet fáradozása után megérdemelt pihenéshez jut, hogy nyugodtan, békésen, elfogadható körülmények között töltheti utolsó éveit. Egészen furcsa választ kaptam erre. Azt mondta valaki, mélységesen tévedek. Mert — szerinte — humanizmus az, ha mindenki az utolsó fizetésének összegét kapja nyugdíjként. De ha nyugdíja egy forinttal is kevesebb, mint a fizetése volt, akkor ne beszéljünk szocialista humanizmusról ... Idéznem kellene a múltat, példák özönét sorakoztathatnám, De elég talán annyi, hogy e kifacsarodott »humanizmus« mögött kizárólag szubjektív érdek húzódik meg. Az elméletgyártó csak az egyént látja, a közösséget nem; nézetét egoizmus táplálja, közösségi érzés nem; véleményének gyökereit a ooleári ideológia maradványai között fedezhetjük fel, s mint ilyen, megérett arra, hogy szívós vitában küzdjük le. Elképzelhető-e olyan társadalom, amely elbírja, hogy a termelő munkással egyenlően részesüljön a termelt javakból az is, aki elfáradt, nyugdíjas, nem dolgozik, nem is hoz létre új értéket? Kí- vánhatja-e az ember, hogy nyugdíja megegyezzen volt fizetésével? Hiszen önmagával kerülne ellentmondásba. Nem arról van szó, hogy a mai nyugdíjak összegénél nem mehetünk, nem kell tovább mennünk. De annyi bizonyos, hogy a szocialista állam nyugdíjrendszerét a szocialista humanizmus — a helyesen értelmezett szociálisa humanizmus — hatja át. És éppen ezért a reálisan gondolkodó emberek többségének egyetértésével találkozik ... Mondom, érthető, hogy senki sem lelkesedik a búcsúzáskor. A nyugdíj, mint az óra, az idő múlását jelzi. S nyomában helyet követel az ifjúság. A munkától sem könnyű búcsúzni, a környezettől. a munkatársaktól. De nem is keil. Hisz nyugdíjasaink nagy része hasznosítja még meglevő ereiét, képességeit — s nemde emberség van e lehetőségek mögött is? A SZOCIALISTA HUMANIZMUS szélesebb kategória, túlmutat az egyéni törekvéseken. Nem szabad hát félremagyarázni s — mint védőpajzs mögül — csapkodni szubjektív érzéseink érveive* • •* Jávori Béla A gazdaságirányítási rendszer reformjának megyei vitája elé L assan években számolhatjuk azt az időt, amióta hol élénkebben, hol mérsékeltebben vitatkozunk a gazdaságirányítási rendszer reformjáról. A szaksajtón kívül a napilapok is a közvélemény elé tárták a vállalatok és az irányító szervek szakembereinek nemegyszer homlokegyenest ellentétes véleményeit. A szakemberek közül sokan ezt nem a legkitörőbb lelkesedéssel fogadták, mondván, hogy túlzottan nagy várakozást eredményez, az emberek nagy többsége érdektelenül szemléli ezeket a megnyilatkozásokat. Ügy gondolom, hogy a vitának ilyen nagy nyilvánosság előtt való folytatása szükséges volt azért is, mert az egész népet érinitö, nagy hoiderejű kérdésről van szó, és helyes, ha ez a közvélemény előtt zajlik le. Pártunk — híven követve a szocialista demokrácia elveit — minden alapvető kérdésben kikéri a dolgozók véleményét. A most tárgyalt kérdésben is ezt az utat követi. Az irányelvekben a Központi Bizottság megállapítja; A gazdasági rányí tás reformja nem csupán úgynevezett »szakkérdés«; az is, de több is annál. Nagy horderejű, általános politikai ég társadalmi kérdés, tehát nem kizárólag gazdasági emberek, hanem az egész párt és az egész nép ügye. A téma nagy terjedelme, átfogó jellege miatt nincs lehetőség arra, hogy az összes lényeges kérdésekről említést tegyek egy aránylag rövid cikkben. Csupán néhány alapvető problémára hívom fel a figyelmet abból a célból, hogy ha csak szerény mértékben is, de hozzájáruljak az eredményes vitához. A problémakör megközelítésekor az első kérdés, amelyet föltesz az ember saját magának: Vajon szükség van-e ilyen átfogó reformra, ez nemcsak egy újabb divat-e, egy olyan kampány, amely elvonja a figyelmet az alapvető tennivalóktól (termeléstől)? A reform szükségességének igazolásához elengedhetetlen VALAMI NEM STIMMEL Csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy nem történt katasztrófa a Kaposvári Gépjavító Állomáson. Ha megtörtént volna, ma a rendőrség és az ügyészség vizsgálná a körülményeket, s nagyon valószínű, hogy néhányan börtöncellában töprengenének jö- vöjükön. Nem feladatunk az igazságszolgáltatás, de a tények ismeretében szólnunk kell az ügyről, mert valami nem stimmel. * * * A Gépjavító Állomás a TÜZÉP Vállalat útján 87 000 darab első osztályú téglát vásárolt tavaly. A téglát a Jutái Téglagyár adta, s a Gépjavító Állomás szállította el. Minden szállítmányról hivatalos papírt kaptak. Rajta a pecsét: I. osztályú. A Gépjavító Állomás építőbrigádja tizenkét tartópillért épített a jutái téglából. A födémszerkezet kizsaluzása után a pillérek megrepedeztek, egy összeomlott. Ha a műhelyrész átadása után omlik össze, 25 — SO dolgozót érhetett volna súlyos sérülés. A Gépjavító Állomás vezetői keresni kezdték a felelőst. A tervről minden szakember elismerően nyilatkozott. A kivitelezést irányító építésvezető csaknem negyven esztendeje dolgozik a szakmában. A pillérépítés a legelemibb tudnivaló — eltévesztette volna? A műszaki ellenőr építészmérnök. Azt állítja, hogy minden rendben volt. ö gyanakodott először a tégla minőségére. Közben megindult a levelezés. A TÜZÉP válasza: »Amennyiben a rejtett hiba fennforgását a Minőségvizsgáló Intézet rriéoál.lavítaná. a hibáért nem ""Vitatunk, hanem a. gyártó EM Somogy—Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat tartozik felelősséggel A gyártó válasza: »Megállapítottuk, hogy az elszállított tégla minősége megfelel az 1. osztály követelményeinek... Az építmény meghibásodását a helytelen építkezési mód idézte elő.« A vállalat utóbb felajánlotta, hogy ne első, hanem másodosztályú áron fizessék ki a téglát. Miért? Megkérdeztem Fehér Józsefet, a Tégla- és Cserépipari Vállalat igazgatóját. A véleménye: — Szerintem rosszul falaztak. Miért nem vette észre az építő, hogy rossz a tégla? Miért nem reklamáltak az átvétel után három napon belül? Biztosan elméretezték a pillért, egyszerű habarcsból csinálták, kötés nélkül. A másodosztályt elismerjük, örülünk neki, mert így olcsóbba került ez a létesítmény. Ha nem volna a birtokomban az EM Építőipart Minőségvzisgá- 16 Intézet bizonyítványa, Itt meg kellene állnom, mert úgy tetszik, lehetetlen megcáfolni az elmondottakat. Csakhogy az intézet január 12-én kiadott bizonyítványa szerint a tégla 95,7 százaléka harmadosztályú, 4,3 százaléka szabványon aluli minőség. A kérdés tehát: Hogyan lett a harmadosztályú téglából első osztályú? A jutái gvár vezetője és a vállalat illetékes előadója nem akar hinni a szemének. Nézik, forgatják a bizonyítványt, végül is a számok, az ] aláírások és a pecsétek meg- i győzik őket Az előadó: — Mi is észrevettük, hogy a jutái gyárban romlott a minőség. A második félévben állandóan csökkent az első osztályú tégla mennyisége. A telepvezető: — Üj ember voltam a gyárban. Még a föld minőségét sem ismertem. Szemrevételezés alapján. osztályozunk. Meg voltam róla győződve, hogy jól minősítek. A bizonyítvány szerint a téglák mérete és csengése az intézet munkatársát is megtévesztette. Kétszáz darab téglával tett próbát. A csengés alapján 126 darabot minősített az első, negyvenegyet a a második, huszonhatot pedig a harmadik csoportba. A szilárdsági vizsgálatkor derült ki, hogy a »tégla III. osztályú«. • • • Az összeomlott pillérben két sor tégla teljesen szétmorzsolódott, kérdés: ez a két sor az első osztályúvá minősített harmadosztályú téglából vagy a >*4,3 százalék«« szabványon aluli minőségből került ki? Ha a szemrevételezés alapján lehetetlen a valóságnak megfelelően osztályozni, miért így csinálják? Hiába emelnének vádat a téglagyár vezetője ellen, megvédene a szokásjog, azaz magyarra fordítva: a helytelen gyakorlat. Már sok szakember jelentette ki, hogy a somogyi téglagyárak rendelkezésére álló agyagból lehetetlen első osztálvú téglát gyártani. Ha ez így van, miért csapjuk be önmagunkat? • * * A Gépjavító Állomás végül is a kaposvári Arany úti és tüskevári gyárak tégláiból építette föl a pilléreket. Nem az eredeti 38x38-as, hanem a ✓38x51 -es méret szerint Az ok; »Ezek után minden téglával szemben bizalmatlanok vagyunk!« A Gépjavító Állomás emberei ezt mondják; »Az Arany úti gyár első osztályú téglája rosszabb a jutáinál!« Megkérdeztem, hogy miért nem kérik itt is a vizsgálatot Azt mondták, sóikba kerül. ... Megyénkben öt hasonló műhelyt bővítenék a Kaposvári Gépjavító Állomásnál elfogadott terv alapján. Mi lesz, ha a tervben van a hiba? Es mi lesz akkor, ha másutt is a rossz minőség miatt történnek az ittenihez hasonló — esetleg szerencsétlenebb kimenetelű — omlások? A téglát gyártó vállalat fedezve van. Ők a technika korában is szemrevételeznek! Megnézik a téglát, és véleményt mondanak. Elnézést kérünk, de ezt enyhén szólva nagyon furcsának tartjuk. Becslések szerint megyénkben évente több mint negyedmiliiárd forintot költ építőanyagra az állam és a lakosság. Ügy gondoljuk, nagyobb figyelmet kellene fordítani a minősítésre. Lehet, hogy a téglagyáraknál — a prémium érdekében — az első osztályú minősítés a cél? Ha így van, sürgősen változtatni kell a gyakorlaton! Ha Somogy téglagyárainak agyagából csak másod- és harmadosztályú téglát lehet készíteni, akkor ne Írjunk elő első osztályú tervet, mert önmagunkat csapjuk be! A Kaposvári Gépjavító Állomáson csupán 15 700 forintos anyagi kár keletkezett. De mi lett volna, ha néhány munkás ott marad a romok alatt? Egy szerelő ezt mondta: — Akkor fújnák a trombitát! Mindenki erről beszélne napokig. Es intézkednének! Az ügy megnyugtató lezárása végett ía peres rész már az igazságügyi szervek előtt van) mindössze egy kérdésre várunk választ az Epítésü.gv! Minisztér'um- tól: Mikor létesítenek a tégla- gvártó vállalatoknál minöségvizs- gMó laboratóriumot? Meddig tűrik még. hogy a legprimitívebb módon minősítsenek? NÉMETH SÁNDOK egy nagyon rövid, éppen ezért vázlatos történeti áttekintés. Az iparban az államosítások után a tervezésben erős centralizációt kellett megvalósítani, ugyanis a termelőerők szintje meglehetősen alacsony volt. A gazdasági élet irányításához kevés jól felkészült, megbízható szakember állt, rendelkezésre. Ezeket az erőket koncentrálni kellett. A szocialista iparosítás hatalmas anyagi eszközöket követelt, kevés volt a »tőkeerő«, a fogyasztási cikkek mennyisége és összetétele igen szűkös volt. Nagyok voltak a munkaerő-tartalékok. A Hor- thy-rendszer népnyúzó gazdaságpolitikája és a háború következtében nagy volt a kielégítetlen fogyasztói kereslet. E tényezők határozták meg döntően, hogy a fejlődés elsősorban mennyiségi vonatkozásban, extenzív módon ment végbe. Ezek miatt az okok miatt kellett az összes anyagi és szellemi erőforrásainkat maximálisan koncentrálni és centralizálni. A leírt tényezők — bár korántsem teljes körűek — határozták meg a régi (mechanizmusunk) gazdaságirányítási rendszerünk fő vonásait. Miben lehetne összefoglalni ezeket a fő vonásokat? 1. A termékek volumenének és választékának részletes előírásában. 2. Az anyagi és erkölcsi ösztönzés erőteljesen a mennyiség irányában hatott. 3. Az anyag ellátásának és értékesítésének lényegét tekintve tervutasításos és kiutalásos fonná ja volt. Elosztás volt és nem kereskedelem. 4. A béralapokat és bérformákat központilag irtálc elő. 5. A beruházási tevékenység maximálisan centralizálva volt. Ezek alapján létrejött egy úgynevezett »mutatófetisiz- mus«, a tervmutatók teljesítésére való törekvés mindenáron, ami az esetek egy jelentős részében — bizonyos idő után — és végső soron komoly népgazdasági károkhoz vezetett (Egyik oldalon a készletek felhalmozódása, a másik oldalon pedig hiánycikkek.) A termelőerők nemcsak a szocializmusban, hanem a kapitalizmusból a szocializmxxsba való átmenet időszakában is rohamosan fejlődnek. A termelés volumenének és összetételeinek nagymértékű növelése, a társadalmi munkamegosztás széles körű bővülése, a lakosság fogyasztási igényeinek gyox-s változása és sokrétűsége lehetetlenné teszi, hogy a terv- utasítások eddigi módszereivel a népgazdaság hatékonyan fejlődjön. Azok a törekvések, melyek szerint egyik mutatót egy másikkal cseréltek föl, nem jártak megfelelő eredménynyel. A lényeg az, hogy a tervgazdálkodási módszerek tökéletesítésének komplex megvalósítást kell elérni. Jelentheti-e azt, hogy lazítunk a tervgazdálkodáson? Nem, ez semmi esetre sem jelent valamiféle lazítást a tervgazdálkodáson, sőt erősíti azt. Lenin szerint a tervszerűséget a tudatosan fenntartott arányosság jelenti. Ezt kell biztosítani. Hogy az eddigi mechanizmus ennek a követelménynek nem felelt meg tökéletesen, annak bizonyításául elég csak utalni az ötvenes években ■ kialakult nép- gazdasági aránytalanságokra. Megítélésem szerint az eddig elmondottak igazolják, hogy a gazdaságirányítás rendszerének reformja szükségszerű, azonban nem jelenti azt, hogy az eddigi tevékenységet olyannak kell megítélni, mint ami rossz volt. Láthatjuk, hogy a maga idejében és bizonyos körülmények között éppen olyan szükségszerű volt, mint az, amelynek most át kell adni a helyét a társadalmi fejlődés meggyorsítása érdekében. A kérdések eldöntésekor, a megoldások mikéntjének kialakításakor abból kell kiindulni, hogy a fejlett termelőeszközökkel rendelkező szocialista jellegű társadalomban a gazdaság tudatos szabályozása föltételezi a vállalatok nagyfokú önállóságát, a fogyasztók változó és sokrétű igényének kielégítését. N éhány sorban szeretném megemlíteni azokat a problémákat, amelyeknek megoldása égetően szükséges. A fő feladat, hogy a társadalmi termelés gazdaságosságát javítsuk. E célból biztosítani kell, hogy ami a társadalomnak előnyös, az előnyös legyen a vállalatnak és az egyénnek is. Ez áll fordítva is. Milyen módos biztosítható ez? A tei'vgazdálkodás módszereit összhangba kell hozni a fejlett termelőerőkkel rendelkező szocialista társadalom igényeivel. A jelenleg érvényben levő tervutasításos rendszer ezt nem biztosítja. A vállalatok nem eléggé érdekeltek eszközeik maximális kihasználásában, követeléseik az új beruházások iránt igen nagyok. A bázisrendszerű tervezés arra ösztönzi a vállalatokat, hogy minél alacsonyabb terveket kapjanak, és tartalékoljanak. Az ösztönzést úgy kell kialakítani, hogy a vállalatok érdekeltek legyenek tartalékaik teljes feltáráséiban és a reálisan feszített tervek elkészítésében. Sok szó esik az anyagi ösztönzésről. Látnunk kell azonban, hogy a legeszményibb anyagi ösztönzési rendszer hatását is semmivé teszi a helytelen tervezés. Gondoljunk csak arra, hogy az egyes prémiumfeladatok teljesítése az esetek jelentős részében nem a népgazdasági érdekek, sőt az összvállalati érdekek irányában sem hatnak. A tervezésnek elő kell segítenie olyan érdekeltségi rendszer kialakítását, amelyben a társadalom, a szűkebb kollektíva és az egyén érdekei azonosak. Ezt úgy lehet elérni, ha érdekeltté tesszük a vállalatokat abban, hogy szükségletre termeljenek. El kell dönteni, hogy a tervek elkészítésében, végrehajtásában á vállalat mekkora önállósággal rendelkezzék. A tervet értékben adják-e, volumen és választék élőírása nélkül? Béralap legyen-e vagy részletes bérelőírás átlagbérben? A beruházások tekintetében milyen szabadságot élvezzen a vállalat? Milyen legyen az árrendszer? Kereskedjünk-e vagy elosszunk, és milyen mélységben? Lehetne tovább sorolni a megoldásra váró problémákat. Szükséges figyelembe vennünk, hogy amikor sokat beszélünk az anyagi ösztönzésről, az esetek jelentős részében nem hangsúlyozzuk, hogy ez fokozott anyagi felelősséget is kell jelentsen. A mikor gazdasági mechanizmusunk reformjáról beszélünk, szükséges keresni azokat a megoldásokat is, amelyek lehetővé teszik a dolgozók hatékonyabb bekapcsolását a tervíelada- tok elkészítésébe és végrehajtásuk ellenőrzésébe. Megoldandó probléma, hogy a vállalati önállóság növelése, az egyszemélyi vezetés elvének erősítése mellett milyen módon fokozzuk a társadalmi szervek — elsősorban a párt- szervezetek és a szakszervezetek — ellenőrző és segítő tevékenységét. Az eddigi nagyon vázlatos felsorolásból is érezhetjük, hogy a vitában részt vevők feladata, felelőssége igen nagy. Törekedni kell arra, hogy a gazdasági élet különböző területein dolgozók a gyakorlati munkában szerzett gazdag tapasztalataikat bocsássák a pártvezetés rendelkezésére, hogy így a gazdaságirányítási rendszer reformja kollektív munka legyen. Dr. Orsai János
