Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Szombat, 1965. december 25. 11 SOMOGYINÍPtAP A kőszívű ént bér igaza A bankettről mé; behallatszott a kis szobácskába az éljenzés, de az orvos már közölte, hogy az ünnepeltnek, a nagy Baradlay Kázmérnak mindössze egy órája van hátra. Szivverő- ér-kövesiilésben szenvedett régen, de hát mégis evett-ivott- dohányzott mértéktelenül, s ez most megbosszulta masat. Felesége sírva állt a dívány előtt, amelyre a kőszívű Baradlayt fektették. — Semmi gyöngeség, Marie — szólt a férfi egyre hidegebb hangon. — A természet folyamata ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Legyen olyan jó, üljön ide az ágyam mellé, a kis asztalhoz, írja fel, amit mondani fogok. A nő teljesítette a parancsot, a férj folytató: — írja, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. Járják ők ki az élet iskoláját. Legidősebb fiam, Ödön legyen pincér. Adjon mindig elég pénzt neki, amíg ipari tanuló lesz, hogy versenyezhessen a pálya nemes ifjaival, akik degeszre keresik magukat borravalóval. A nő csöndesen irta a rábi- zottakat. — Második fiam, Kichárd hamarosan leszerel. Ne zupáljon be. Nyisson ön neki egy maszek autószervizt; ott dicsősége mindannyiunkra fog világítani, mert ismerem, ő bőviben lesz mindenkor a Volkswagen-, Sim- ca- és Fiat noo-alkatrésznek. Ebből bőven telik mindenre, írja ön le ezt is. A nő így tett. — Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy legjobban szerettem őt a három közül. Legyen ő sima, okos és eszes jó fej, hogy őt idézzem, akkor mindig magasabbra fog emelkedni. Tartson ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal: legyen női fodrász. A kőszívű ember lehunyta szemét, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt. Töredezett hangon rebegé: — Az óra végire jár... Az orvosnak igaza volt... Már nem fáj semmi. .. Sötét lesz minden ... Csak fiaim képe világít még... . . A nő látta, hogy a végső perc betelt, férje halva van. Odarogyott térdére az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleirt papírra fektetve rebegé: — Esküszöm, hogy az ellenkezője fog történni annak, amit ő végrendeletével parancsolt. Nem engedem, hogy fiaim kon- juktúraemberekké legyenek. Esküszöm . .. ... Egy emberentúli, egy elképzelhetetlen borzadályü kiáltás hangzott föl a csendben. A felriadt nő rettenve tekintett az ágyon fekvő halottra. Aztán összeszedte minden pénzét, még OTP-kölcsönt is igénybe vett, hogy el tudja kellően temettet- ni kőszívű férjét; az viszont valóban eszébe sem jutott, hogy végakaratát teljesítse. Baradlay Ödön túl csapongó szenvedélyű ifjú volt valóban. Am Marie, az édesanyja nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe oly könnyen, mint apja, és közgazdasági esti technikumba járatta. Egy darabig ott is csapongóit, amennyire ezt a túlzsúfolt technikumi tanrend megengedte. Utóbb lehiggadt, és 4- es átlaggal megszerezte a technikumi érettségit. Aztán beiratkozott a Közgazdasági Egyetemre, azt is elvégezte. Végül elhelyezkedett az Impexnél könyvelőnek. — De nem lett mégse pincér, aki visszeressé futja a lábát, hogy jó keresetű személyek két- forintjait kiérdemelje! — szólt Marié. — Tisztviselő lett belőle, íróasztala van, emberi életet élhet! A barkácsoló természetű Ri- chárd pedagógus lett, méghozzá a tekintélyes matematika—fizika szakon. Sikerült is a városban elhelyezkednie. Édesanyja boldogan mondta: — Tanár Jett a fiam! Nem mászik naphosszat mocskosán kétes elemek leprakocsijai alatt, nem lopkodja ki a jó alkatrészeket a szervizelő autókból. Másokat okit! Oh, be gyönyörű! A sima, okos és eszes Jenőt Marie könyvtárosnak íratta be; az ifjút az egyetemi évek befejeztével vidékre helyezték. Az anya boldog volt, hogy a fiú a kultúra és a tudomány nagyszerű alkotásai között tevékenykedhet. Büszke is volt, hogy a kőszívű Kázmér gonosz terveit sikerült végképp keresztülhúznia. Könyvelő és pedagógus fia sokszor fölkereste az özvegyet, s hol virágot, hol apró ajándékot is vittek neki. Később azonban értékesebb dolgok is kerültek Baradlayné asztalára név- és születésnapokon, hús- vétkor, karácsonykor. Egy-egy szép műanyag ruha, egy vág vászon, egy liba, egy operabérlet. — Nektek sincs sok — szólt ekkor Marie. — Miért kőltitek rám azt a kevés pénzt? Vegyetek példát Jenő öcsétekről. Az ott vidéken meghúzza magát a kis fizetésével, nem szórja a pénzt, mint ti! Egyszer elhatározta, meglepi Jenőt, és visz is neki valamit abból a sok jóból és szépből, amivel Ödön és Richard elhalmozta. Elment a kis városi könyvtárba. Am Jenőt nem találta ott. A könyvtáros — kopott könyökű, borotválatlan ember — a szemben lévő ragyogó üzletre mutatott. Annak homlokzatán csillogó betűkkel állt a felirat: »Baradlay Jenő női fodrász- szalon.« Előtte gyönyörű autó, szemmel láthatóan a tulajdonosé. — Most épített villát is — mondta lelkesen a könyvtáros. . Az anya sírva mént. át a tékozló fiúhoz: — Kőszívű, te, akár az apád: Hát az ő végakaratát teljesítetted, amikor én könyvtárossá neveltelek, taníttattalak! Hogyan tehetted? Jenő pironkodva mondta: — Egy darabig dolgoztam én a könyvtárban, de felkopott az állam. Akkor eszembe jutott, minek szánt boldogult apuka. Esti tanfolyamon kitanultam a női fodrászatot. £s üzletet nyitottam. — De miért? — zokogta Marie. — Mert legalább egyikünknek jól kell keresnie. Azóta támogatni tudom testvéreimet is — ebből veszik a többi közt neked az ajándékokat. Máté György ha már egyszer kitaníttattak tanárnak, hát valami nagyon gazdag lányt kell majd feleségül vennem. — Talán Nagy Marikát? — Hát az nem menne egy gimnáziumi tanárhoz ... De van ott még más is. Akad bőven. M ost Erzsébet húzódott közelebb Karcsihoz. Mondani akart neki valamit. De Karcsi hirtelen az órájára nézett, és felugrott: — Végem van ... Két perc múlva indul a vonat... Erzsébet gyorsabban szaladt, mint Karcsi. Megfogta a kezét, és úgy húzta maga után. Befordultak a kis utcába, amely a parkon keresztül nekimegy az állomásépület homlokzatának. — Karpaszományos, hozzám! — hangzott a kurta parancs. Egy egészen fiatal tisz- tecske állt előttük, ök ketten — kéz a kézben — még futás közben is mélyen egymás szemébe néztek, mind a kettőnek a nyelvén volt, hogy valamit mondani kellene a másiknak, és nem vették észre a veszedelmet. Karcsi már csaknem egy vonalban volt a tiszttel, amikor tisztelgett. — Főhadnagy úr! Doktor Szabó Károly karpaszományos honvéd parancsára alázatosan jelentkezem — vágta ki Karcsi ° ■' ......'--vr é® »agyon fe sze UH a gyalog járó szóién. — Áhá!... doktor, és nem tud tisztelegni? ... No, majd megtanítjuk... A zsoldkönyvét! — Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, nyílt paranccsal... — Nem érdekel... A zsold- könyvét! Majd megkapja az alakulatnál. Karcsi kivette a zsoldköny- vet. Odanyújtotta. Az izgalomtól izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. A főhadnagy már zsebre akarta tenni a zsoldkönyvet. — Főhadnagy úr, a nyílt parancsom? A tisztecske elővett egy kis jegyzetfüzetet és ceruzát. — No, jó... Azért majd megkapja a magáét... Felírom a nevét. < Gúnyos mosollyal nyújtotta oda a zsoldkönyvét. Alig figyeltek rá, amint elmenőben a fogai között mormolta: — Az alakulatnál... Ott majd elintézik. Az állomás alig pár méternyire volt tőlük. Odahalf&t- szott a vonat indulását jelző sípszó. Karcsiról szakadt a verejték. Most már futólépésben rohant. Erzsébet — termetre is jóval kisebb, és elég jó húsban lévén — nem bírta az iramot. Minden erejét megfeszítve néhány lépést még a fiú mellett futott. — Karcsi, hátha utoljára látjuk egymást?! — Szó se lehet róla, Erzsébet ... Írok majd tábori lapot. Az állomás épületét megkerülve — nyúlánk, szinte kis- iús termetével — könnyedén vetette át magát a kerítésen. Felugrott a mozgó vonatra. Az oldalán csüngő kenyérzsák a Á magyar képzőművészek a fasizmus ellen RITKA IDŐSZERŰ KIÁLLÍTTASSÁL tiszteleg a Magyar Nemzei Galéria a fasizmus elleni küzdelem nemzetközi vezérkarának, az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének budapesti kongresszusa előtt: a magyar képzőművészeknek a fasizmus elleni harcát mutatja be. Első pillanatra azt gondolnánk, hogy ez a harc csupán 19.'i3-tól 1945-ig terjed; a rendezés azonban — nagyon helyesen — szélesebben értelmezte feladatát, és lényegében a magyar képzőművészet háborúellenes és fasizmusellenes ágát mutatta be. Nem lehetett könnyű a válogatás: így is csaknem ötszáz mű szerepel a Galéria földszinti termeiben, s a széles ív Mednyánszkytól és Vaszarytól napjainkig részben visszaemlékező, részben aktuális jellegű. Így valóban képet kapunk arról a küzdelemről, melyet a magyar képzőművészet a nemzeti és a nemzetközi haladásért folytatott; s az anyag szélessége és változatossága jelzi a küzdelem sokrétűségét, színvonala pedig annak intenzitását. Ismét és úiból fény derül a magyar festészet és grafika — kevésbé a szobrászat — történelmi sajátosságaira (nem mintha a szobrászat nem kapcsolódott volna e harchoz, de ez kiállításon kevésbé prezentálható): míg a polgári fejlődés élén álló nyugati országok művészete formai forradalmak során tört előre, s űjabb^ és újabb gondolati körbe szűkítette saját magát, megszabadulva előbb a tértől, majd a témától, végül a jelzésrendszert odáig rombolva, hogy a puszta tárgy is »alkotásszámba« megy. addig nálunk a konkrét társadalmi harc, az évszázados feudális elmaradottság, a zsarnoki elnvomás ellen vívott szüntelen küzdelem a képzőművészetet mindig a tartalmi problémák felé nyomta, s a forma ennek érdekében és szolgálatában fejlődött. A századelő forradalmi mozgalmai, a Nyolcak és aktivisták csakúgy, mint később a Szocialista Művészcsoport, Derkovits, Dési—Huber vagy a szentendreiek mozgalmait a felszabadulás gondolata éltette, ez adta kezükbe a ceruzát vagy az ecsetet, hogy véleményüknek hangot adjanak. JÖ ALKALOM így — éppen a válogatás szélessége miatt — ez a kiállítás arra is, hogy szembenézzünk a magyar művészet, ezúttal különösen a festészet és grafika hagyományaival, s éppen a további fej 4 lődés érdekében tegyünk néhány megállapítást. Az 1948-49-es esztendő után szavakban forradalmi, lényegeben rossz naturalista piktúra uralkodott el nálunk, majd 1953 után a hasonlóan forradalmi igények kifejezésére a poszitn agy bányai piktúra poszt- impresszionisztikus stílusjegyei egy polgári világképet fejeztek ki, s ennek ellenére hangadók és mérvadók, értékmérők lettek. Ez a piktúra tetszetősségével, látszólagos érthetőségével s mindenekelőtt problémátlanságával — ami jól megfelelt a lakkozás igényeinek — meg is nyerte sokak tetszését (köztük nem egyet a »hivatalosak« közül is), csak éppen a változó világkép kifejezésére nem volt alkalmas. Ez idő tájban még a nem nagybányai hagyományokat elég sűrű — mesterségesen támasztott — homály fedte, azokat a művészeket, akik ez elv szerint alkottak, elhallgattatták, s az »áttörés« csak 1956 után történt meg. Min', most ez a kiállítás is mutatja, a magyar piktúra hagyományai lényegesen sokrétűbbek, mint azt sokszor fel akarják tárni: épp ez volt az oka anrak a tiltakozásnak is, mely a sajtó részéről a X. magyar kiállítást fogadta. Alapjában véve minden nagy stílusáramlat megtalálható pik- túráinkóan, a magyar viszonyoknak megfelelő formában, s ez lehetővé is teszi a fiatal művészeknek, hogy e hagyományokhoz kapcsolódjanak. Miért jelentős ez éppen napjainkban? Mert egész képző- művészetünkben s ezen belül festészetünkben is mind erősebb az igény és a törekvés, hogy XX. századi legyen. Ezért egyrészt helyes — és szükséges — a hagyománypk számbavétele, másrészt pedig ugyanilyen szükséges a célok és a hozzájuk vezető eszközök fölmérése is. Hogy mire tör festészetünk, talán közhely, de igaz: korszerű kíván lenni, annak mai értelmében. Ez azt jelenti, hogy a látvány föltérképezésével nem elégedte'? m—? többé — ennél többre vágyik. Roger Garaudy írja tanulmányában: »A fényképezés ... betetőzte az illúziókeltés mesterségbeli eljárásainak győzelmét... A tárgy nem lehet többé modell. Az utánzás nem lehet cél. A téma nem lehet többé alibi.« A vizuális letérképezés pontosságára való törekvés helyébe tehát a lényeg megragadására való törekvés igénye lep. Idő éj r elvesztette — nemcsak a fizikában, de szükségszerűen a művészetben is — azt a szerepét, amit a reneszánsz óta oly sokáig, az ott kialakított elvek szerint komponált táblaképben játszott. A kor egyik leghűbb kifejezőeszköze, a film mindenüvé behatol, elvei a képzőművészetet is új komponálásra késztetik. De mi az, amit ki kell fejezni? A XX. század elején alapvetően változott az embernek a világról alkotott képe. A newtoni fizikát az einsteini relativitáselmélet váltotta fei, fölfedezve a tér és idő egységét és összefüggését, s mindazt, ami ebből fizikailag és filozófiailag következik. A biológia új felfedezései hasonlóképpen módosították a szerves és szervetlen világról alkotott nézeteket, s mindezek a fölfedezések a dialektikus materializmus tanításainak igazát bizonyították. S a társadalmi megmozdulások óriási léptekkel vitték előre az embert egy szebb kor felé, melyet világszerte a szocializmus felemelő fogalma jelöl. így az ember óriási léptekkel halad saját jövője elébe; a társadalmak felépítése, a tudományok tárgya megváltozott, a világ ösz- szezsugorodott, s személyes gonddá változtak a világ gond- íai. Ugyanakkor azonban ne feledjük, hogy a művészet emberközpontú; s mindezeket a problémákat az emberen ét, az ember személyiségén, az ember ábrázolásán át kell hogy kifejezze. Lényegében a tájkép, a csendélet is ide tartozik: az ember környezetét alkotják; ezek is jelenségválto zásor mentek át, a pszicho’ó- giai kifejezésnek szerves részét alkotják. S mindezt az évszázadok matt megszokott, a természetbő! elvonatkoztatott formákkal keli a művésznek kifejeznie. S F FORMAKINCS MEGTALÁLÁS A154 N siet segítségére művészeinknek a hagyomány a képzőművészet gazdag kincsesháza. Minden alkotó kapcsolódik valahová, szervesen épül bele gyökerével a múltba, hogy így fejlődhessen ágaival a jövő felé. S az ellenállási kiállítás éppen e téren nyújtott számunkra sok tapasztalatot: mennyi kihasználatlan lehetőség van itt előttünk, amit még föl sem mértünk! Művészeti irodalmunk is — nemcsaK piktúrank — zömében nagybányai ihletésű, s csak most van felnövőben az a nemzedék, mely ezt korrigálni fogja. De lássuk a Példákat: Vaszarv és Mednymisz- ky háborús képeivel már találkoztunk, de hogy Mednyánszky arculatából a varázsos tájkép- festő-e az igazibb vagy a háborús képek — s általában a szegény emberék világának — zord lírikusa, azt ma még nehéz volna eldönteni: talán most készülő gyújierneny es kiállítása fog erre egyértelműen választ adni. A 19-es plakátok mutatta Pór Bertalan-arc jól ismert, s nem ismeretlen a Nyolcak festőjének arculata sem, de a Bikák festőjének expresszivitását kevesen ismerik. Martyn Ferenc alkotásaiból is időszakonként előkerül egy-egy; ezt majd pótolja nyilván most készülő gyűjteményes kiállítása. Ezen a kiállításon szerepel 1944-ben készült sorozata, A fasizmus szörnyetegei: erről csupán a szaksajtó (a Művészettörténeti Értesítő) rendkívjil szűk nyilvánossága előtt történt említés. A művet eredetiben most először van alkalmunk látni. A szimbolizmusnak e szürrealizmussal összefonódott formavilága Martyn tolla és ceruzája alatt remekműveket eredményezett: a biztos rajztudás a világról alkotott szilárd véleménnyel párosulva olyan lapokat produkált, melyek példaképül szolgálhatnak napjainkban is. Vajda Lajos montázsait, Bálint Endre, Korniss Dezső képeit igen ritkán lehet látni. Hasonlóan Ámos Imre szürrealiszti- kus festményei és grafikái lapjai, melyek világos szóval ítélik el a háborút és a fasizmust, Szentendre sajátos arcát képviselik s egyben a magyar piktúra egyik legnagyszerűbb fejezetét. Nehezen képzelhető el ma már seregszemle Duray Tibor képei nélkül. A kiállításon szereplő két nagyméretű vászna: a Háború és a Halott asszony vádol és megráz egyszerre, csakúgy, mint három kisebb méretű rajza. Néhány műről már volt alkalm-mk szólni a közelmúltban: a Szocialista Művészek csoportja tagjainak — Berda Ernő, Schnitzler János, Derkovits, Dési—Huber, Kohán György alkotásairól; most újra látva őket. újból meggyőződb»tü»k a mély eszmei meggyőződést® fűtött művek kiválóságáról. S a fiatalok alkotásai közüt jónéhány kapcsolódik a fentiek valamelyikéhez, így fejlesztve tovább a magyar képzőművészetet, szerves folytatásként és újrakezdésként egyszerre. Most csupán a neveket említjük mert a kapcsolatok elemzése messze vezetne: Feledy Gyula, Tóth Imre, Fass János. Kondor Bé'a stb. Kiemelkedik az együttesből ezúttal Lakner László, aki nek A Saigonban kivégzett buddhisták zmlékére című képe a baloldali művészek egykori fotomontázsainak szellemét és technikáját — amit egyébként kitűnően képviselt e műfaj megalapítójának, John Heartfieldnek nyári kiállítása — ötvözi egy modernebb előadásmóddal. E KIÁLLÍTÁS, mely jellegénél fí gva csak egy részét tekinti ál a XX. század magyar képzőművészeté.íek (de éppen a számunkra legérdekesebb és legizgalmasabb részét), jól mutatja képzőművészetünk politikus jellegét. Egykor nagy szólamok hangzottak el hazánkban is a művészet politikamentességéről; bőrünkön tanult, k meg e mondái hazugságát. A mi kö ü.imér.yeink között, különösen nem helytálló e nézet Történo’münk egésze jóformán szakadatlan küzdelem a fügeetlensáaert, íz elnyomás ellen: s ez a gondolat élteti a népet csakúgy, mint a művészet. Ez nem magyar sajátosság es'nwp: hozzátehetjük hogy Kelet- és Délkelet-Fúró na népeinek közös sorsa, művészeinek közös hangja, f az új magyar szo- ; művésze? me.w—aietésánel e művek ~dnak indítékot és segítséget. Láncz Sándor szabályosan összesodort köpennyel és egyéb terhével hátrafelé rántotta. Erzsébetnek ezer szó tódult az ajkára. A kerítéshez érve kiáltani akart valamit. Nem szerette az érzelgős jeleneteket, de azért két könnycsepp gördült végig kerek, barna bőrű arcán. E bben a pillanatban megszólaltak a légvédelmi szirénák. A mozdony- vezető szemmel láthatóan fokozta a kijáró vonat sebességét. Erzsébet meg csak állt a temenilapos kerítés mellett. Kis zsebkendőjével integetett. A vonat vége már csak piciny pontnak látszott. Az állomás szirénája szokatlanul hosszan és fülsiketítőén bömbölt. Erzsébetnek kimondhatatlan tehetetienség és fájdalom szorongatta a torkát. Itt marad a hátországban valaki, aki épper annyi mindent akart mondani annak a másiknak. Az pedig holnap vagy holnapután kimegy a frontra. Miért is nem tudnak cserélni egymással? .. Vagy miért nem kísérte el a vonaton legalább Üjhelyig? (Olyan hirtelen jött oz égisz, nem is volt ideje gondolkodni.) Mit számít az, hogy mikor ér haza, meg hogy mit mond majd az a harcsabnjuszú undorító képű igazgatója? Minden eltőműl most csak egy dolog van, amiért érdemes élni... — Kisasszony, öngyilkos lenni? Szinte > estelit?, hogy milyen biztonságban él itt a hátországban, Egr vasutas kiállóit rá, aki lihegve rohant ri mellette. Akkor eszmélt rá, hogy a t npa zúgás, amit már jó ideje hallott, a közeledő repülőgépek zaja. Fölnézett a i itkás, fehér felhőfoszlányokkal díszített, ünnepélyesen kék ég szelíd végtelenségébe. Mintha a semmiből merültek volna fel: az ellenkező oldalon pontosan az állomás irányába közeledett három ragyogóan fénylő gép Még nem élt át légitámadást. Annyira el volt telve a gondolataival — a frontra induló katona kiszolgáltatottságának es saját itthoni biztonságának az ellentmondásával —, hogy nem volt tudatában a veszélynek, amibe hirtelen került Még egyszer hosszan nézett abba az irányba, amerre a vonat elment. Tétova, lassú léptekkel indult a park felé. Jobboldalt a tisztáson valóságos kis rózsakert pompázik a rózsák és virágok éles színeiben. Középen dús levelű, élénkpiros óriási canna indi- cák. Mintha nem is ősz volna .. Ezek a rózsák és virágok olyan szépek. Nem akarják tudomásul venni, hogy napjaik meg vannak számlálva. . Milyen jó lenne, ha örök béke volna a földön. Miért bántják őt az emberek? ... Talán nemsokára már eüön az a világ, amikor Karcsi éóes_ anyja büszke lesz rá ... Őrá, -'H minden vizsgáiét kitünte- *^ssp1 t°tte le. Igaz, how nincsen vagyona, de mikor órtív már meg, hogy az ember értékét maga az ember jelenti? ... Ezt Karcsi édesanyjának kellene a legjobban tudni. A férje ugyan jól kereső asztalosmester, de ő maga szegény kis cselédlány volt. Ügy beszélték. Miért rázza akkor most a rongyot? A repülőgépek nagyon közelről zúgnak a feje fölött. Teljésen egyedül megy a park közepén a széles aszfaltúién. Sehol egy ember. Jobbra, balra futóárkokban lapulnak, amikkel teleásták a parkot. Mihez kell nagyobb bátorság? ... Kimenni a frontra, vagy itt kihívóan szembenézni a feje fölött zúgó veszedelemmel? .. . Mégiscsak szén lenne megérni a háború végét. — Hátha utoljára látjuk egymást? ..: Ezek voltak az utolsó szavai, amiket Keresi után kiáltott. (Mondani kellett volna v la-'it...) H irtelen futásnak eredt. A jobboldali árokhoz akart rohanni. Kiabáltak és integettek onnan az emberek. Esry szót sem értett. A repülőgépek is erősen zúgtak, a légelhárító ágyúk pedig egészen közelről tüzeltek. Az első bomba a parkra esett. Alig pár méterre Erzsébet előtt.. . Letarolta a canna in- dicák vérszínű virágcsokrait is... — Hiába ordítottam, hogy vágódjon le a földre. Láttam, hogy a gép az állomásnak jön ""bánó ronülégsel .. . Talán "-egmenekűlt volna —. ma’tp T.ó 7fr) r>" ra 1- ’ - • ' '''■oltó a után a árkokból Korévnek. Hellyel László
