Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
SOMOGYI NÉPLAP 10 Szombat, 1965. december SS. JHiiit esti mg ár koszorú... T óth Árpád verse jut. az eszembe, amint a téli kora estében ülünk egymással szemben. Az ember, aki munkaidő után kopogtatott be a szerkesztőségi szobába, most mélyebb lélegzetet vesz ... Sietnék már haza. Két gyermekem vár rám, a »játszópajtására«, s valamit át kellene menteni még a mai éjszakába abból a munkából, amit magamra vállaltam. Sietnék. Gondolatban már megtettem a fele utat, s a kirakatokat is csak úgy futólag vettem szem - ügyre, deciig a karácsonyi ajándékvásárlás még előttem van. Mennék, de ez az ötven év körüli, apró termetű férfi itt ül velem szemben, s beszél. Kutatom szavai mögött a lényeget, s amikor fölismerem benne fél évvel ezelőtti riportom alanyát, már szeretném egészen kurtára fogni, s néhány közbekérdezéssel meg-- menteni magamnak legalább egy fél órát. Ügy látszik, már-már sikerül, amikor ... ■.. Kora reggeli gyorsasággal siklik jegyzetfüzetem lapjain a golyóstoll, s egy pillanatig arra gondolok, hogy föl kellene kattintani a villanykapcsolót. De nincs rá idő. Már nem tudnék elszakítani morzsányit sem ebből a beszélgetésből. Az események lavinaszerűen indultak el. Most sodornak. Az ember beszél. őszintén, tagoltan, mint aki igazáért szól. Szinte hallom a hengerek között sikló szövet surrogását; a nyűtt ékszíjak apró sikongásait, s látom e hang- és mozgásrenge- tegben az embereket, akikről váratlan látogatóm beszél. Azokat, akik néhány év alatt elkoptatták a szocialista bri- gádmozaaűom gyermekcipőit. Az embert, akit fölemelt a közösség. Egy brigád észrevette egy asszony rendezetlen életkörülményeit, otthont teremtett egy otthontalannak, oelt mutatott a céltalanságban vergődőnek. Megelevenedik az esti homályba süllyedt szoba. Sorakoznak körülöttünk a törté- Öls' net névtelen szereplői. Családanyák, a fusizásra mindig hajlamos asztalos, a fukarságáról ismert segédmunkás, a lány, aki otthon még mosogatni se szokott, az asszony, aki férjével együtt fogához veri a garast, a lakatos, akinek semmi köze az egészhez, de segített. Ä párttitkár, az üzemvezető..'. Körónk csoportosulnak már, magukkal hozva az üzemi elet minden jellegzetességét: gondokat, gépzajt, olajszagot, az egymás szavába vágást... Az alacsony kis ember, aki privát — így mondja: privát!' — szakszervezeti csoportbizalmi, most krónikássá lép elő. Az asszonyról beszél, aki embertelen körülmények kozott élt hatéves gyermekével. A szüleinél! A »családban-«. Az asszonyról beszél, aki egyre többször fásultan kezdte a munkát, aki ünnepek előtt mind gyakrabban érkezett kisírt szemmel a munkahelyre. Az asszonyról beszél, annak érdekében mondja most a társadalom védőbeszédét. Az egyik brigádtag nyári konyhájának a helyén építettek egy kicsi szobából és parányi konyhából, álló lakást. Oda költöztették néhány hete az asz- szonyt és gyermekét. Elmondja, hogy bútorokat újítottak fel az üzemi asztalosok. Csipkék és függönyök is kerültek a lakásba. Mindenki megmozdult. Nemcsak a brigád tagjai, de sokan, nagyon sokan a ki - vülállók is. Miért? Miért tették*? — Hogy miért? — néz rám az alacsony ember. — Miért is? Kellett. Néha az élet keményen belemarkol az ember szívébe, és azt mondja: odanézz! Ott számítanak rád! Ott mutasd meg, hogy nem üres szalmacséplés, amit naponta elmondasz. Lakatos vagyok. Három gyerek vár rám otthon, várt azokon a vasárnapokon is, amikor a lakást építettük. Amikor a zárakat javítottam. De mikor elmondtam a feleségemnek, hogy miről van szó, nemcsak tudomásul vette, de még ő is horgolt egy szép kis térítőit. — Miért? — szól a brigád- vezető. — Asszonyok és anyák vagyunk jobbára a brigádban. Amikor a tanácsnál közölték, hogy segítenek, de lakást nem tudnak adni a legnagyobb jóakarattal sem, megfogadtuk: ha törik, ha szakad, otthont teremtünk nekik. Kitűnő munkás, jó munkatárs, és minden szabad perce a gyereké. Kettőjükről van szó — mondtuk, s így is tettünk mindent: kettőjük érdekében. Igaz, nekünk nincs gyerekünk, mégis összeszorult a szivem, amikor hallottam, hogy a ki ■ esi másoktól kapott cipőben ment el az első tanítási napon az iskolába. Mert a nagyapja elitta a cipő árát. Az uram a zsebpénzéből adott hetven forintot, hogy vegyek egy pár cipőt a gyereknek. Pedig nem rajong különösebben a gyerekekért, s nem is a mi gyárunkban dolgozik. — Csak »kuláknak« neveznek a brigádban — mondja az egyik jól megtermett segédmunkás. — Igaz, vidékről járok be, és az asszony odapakolja a libacombot, ha éppen ,:azt vág. Meg a kacsafertályt se sajnálja tőlem. Napszámos voltam én, mielőtt gyárimunkásnak szegődtem volna. És ezért, nem a »kulákságért« verem a fogamhoz úgy a garast. Ezért ragaszkodom minden morzsához, ami az enyém. De ez más volt... Amikor arról volt szó, hogy segítehi kell, azt mondtam az asszonynak: egy százassal most kevesebbet kapsz, mert... Egyszóval egy százast beleadtam a paplanba. — Vállaltam a meszelést — mondja a legfiatalabb brigád- tag, aki otthon még a mosogatáshoz sem szokott hozzá. — Azt mondtam, én értek ahhoz, pedig csak anyut láttam még meszelni. De vállaltam. És sikerült. Igaz, hogy nem elsőre, de ... — Azt mondta, hogy kétszer kell meszelni a falat, és azért csíkos az első, mert ilyennek kell lenni. így tapad rá jól a második réteg — szól közbe egy huszonkét év körüli fiú. — Lett volna »fusdznivaló« azokon á délutánokon is, arrti- kör ott vagy oda dolgoztam — s »csak úgy« vállaltam a munkát. — De néha az ember akkor is a szívére hallgat, amikor sovány a pénztárcája. És ami igaz, az igaz: szív van abban a munkában, amit ott végeztem. Ajtók, ablakok, mint a parancsolat... — Az ágy téri tőt selej tanya- gokból varrtuk — mondja a párttitkár. — Igen szép lett, egészen modern. Mert úgy gondoltuk, hogy a környezethez az is hozzátartozik. A szép ... — Igaz, hogy nehezen egyeztem bele a selej tikiadásba — mondja az üzemvezető —, mert az ember idebent gyakran belefasul a dolgokba. De amikor megmutatták a kész takarót, hát bevallom férfiasán: elszorult a torkom. Szívesen adtam volna akár újat is már. De szép lett. Igazán szép ... S az asszony hogyan fogadta és a kisgyermek? — Ha lehetne, megírnám, hogy mennyire köszönöm — mondja az asszony, s lehajtja a fejét —, de nézze — veszi elő a személyi igazolványát. — Keresztek... — De a kisfiam már szépen rajzolja a betűket, s egy év múlva én is. Vele együtt. Az arcélek összemosódnak a szoba esti szürkületében. Elhalkulnak a hangok, pedig még sokaknak kellene felelniük. Mindenkinek. A villany- szerelőnek, a padlózatkészítőnek, a festőnek... De már nincs idő. A látogató befejezi a történetet: — Ez lesz az első karácsonyunk az új otthonban. Az első igazi otthonban. S a brigád most megkeresi a gyerek apját is. Mert vége a megfélemlítéseknek! Ennek az asz- szonynak élnie kell. Emberi módon, a gyerekével együtt. És karácsonykor hárman a brigádból felkeresik őket. Visznek irányváltós kisvas- utat, iskolatáskát és kendőt az asszonynak. Célprémiumot kapott a brigád. Az ő részét kiadták, nehogy megsejtsen valamit. Hát ennyit akartam csak elmondani. Azért, mert akkor megírta, hogy segíteni akarunk. Hogy lássa: segítettünk. Hogy elmondjam: nem eresztjük el a kezét senkinek, akinek egyszer odanyújtottuk. Feláll, elbúcsúzik. Nyúlnék a villanykapcsolóhoz, de félúton megáll a kezem. Jobb most így. így látni még az apró kis embert, amint elindul a parkon át. S látni a párás üvegen esti sugárkoszo- rúkká bomló lámpákat, amelyek szegélyezik az útját. Jó így, ízlelgetni a történteket. A pu! Azt ígérted, hogy hatra hazajössz — áll elém a nagyobbik fiam, amint átlépem az előszoba küszöbét, s máris vonszol befelé a szobába A televízió elé. — Dolgom volt — hárítom el a kérdést. — Fontos? — Fontos. Nagyon fontos — válaszolom tűnődve, és látom az embert, amint átvág a parkon. S hiszem, hogy nem hunyhatnak ki a lámpák; amelyek megvilágítják előtte az utat. Kátay Antal Akkora hó esett, hogy nem engedtek ki az udvarra. Nem bántam én ezt sem, csak vártam a karácsonyt nagy szívbéli szorongással. Déd ágyán álltam, és úgy nézegettem kifelé a mindegyre behomályosodó ablakon, hogy elsőnek pillanthassam meg az angyalt, és valamit arról is megbizonyosodjam, hogy van-e neki darubundája. Tenyeremmel törülgettem az üvegeket, mert azok szinte azonnal meg- homályosodtak. De odakint nem volt más, csak hó meg a kendermagos kakasunk a létrán. Időnként megrázogatta a fejét, mintha csodálkozott volna valamin, aztán álmosan hunyorgott. Az üvegre lapított orrom már olyan hideg volt, hogy nem is éreztem. Anyámmal többször is megnézettem a kalendáriumot, hogy jól van-e benne a karácsony. Így múlt el a nap. Beesteledett, kint már semmi sem látszott, csak az ablak sárga foltja a havon az árnyékommal. Elfáradtam a várakozásban, és az ágy sarkában viaskodtam az álommal. Végképpen megrémültem, amikor anyám vetkőzni kezdett, és csókok közben duruzsolta, hogy aludjak nyugodtan, holnap megnézzük a kalendáriumot még egyszer, mert biztosan elnéztük benne a karácsonyt, később lesz az, meglehet, hogy a nyáron. De a hajnali derengés már egy ingben az ablaknál talált. Déd, aki már elfütötte a kemencét, mindegyre a dunyhája alá akart dugni, én meg olyan voltam, mint a keljfeljan- csi, mindig talpra álltam. Fáztam is, a befagyott ablakot sem tudtam kilehelni, semmi sem volt rendjén, hát sírtam, de csak úgy csöndesen dürückölve, ahogy Déd szokta mondani. Elsírdogáltam délig, amikor megérkezett a nagyapám. Csupa hó volt a darubundája. A csíkos szeredásából egy cserépfazék töltött káposztát vett elő, amit nagyanyám küldött. — Hát, te mir rissz, gyöngyöm? — kérdezte. — Mir, mir! — dohogott rá déd. — De nagy okos vagy! — Egyet se rijj, violám — nevetett nagyapám, és rezegtek vizgyöngyős bajszai. — Az idén nem lesz igazi karácsony, csak ilyen kiskarácsony, mert elakadtak az angyalok a hóban. Mind ott rínak a hegyen! , A szemem úgy gyulladt ki, mint a közeledő fénytől az ablak, pedig azt sem tudtam, mi a hegy, ezt előbb meg kellett magyarázza. — Hát olyan magas, mint a torony, ippen olyan hegyes. Ezt sehogy sem értettem, hiszen azért van szárnyuk tán, hogy odamenjenek, ahová akar. nak. — Mir nem repülnek el? — kérdeztem. —■ Mir? Hát azir, gyöngyöm, mert össze- fagyott a szárnyuk, mint az túzokoknak az ólmos esőben. El is kezdtem a sírást ismét, hogy megfagynak. Nagyapám erre kezdett el csak igazán nevetni, még a könnyei is potyogtak. — Dehogy fagynak morzsavirágom, angyal- virük van azoknak, mert csak tömjint szagolnak, meg malasztot esznek, és imádsággal takaróznak, mint mi. Kirdezd meg csak dédanyádat! Déd dühében úgy visszatette a káposztás fazekat az asztalra, hogy menten szétrepedt, mert amióta áttért pápistának, nagyon érzékeny lett a füle nagyapám szerint Délre igen megkívántam a malasztot, az angyalok eledelét Nagyon szerettem volna enni belőle, de nagyapám azt mondta, hogy egyebet sem eszünk, mint malasztot. Ezen aztán elálmélkodtam, hogy nem vettem eddig észre. Aztán másnap, mikor vízicibefét ebédeltünk, nagyapám kanalával rábökött a cseréptálra. — Na, látod, gyöngyöm, ez a malaszt! Déd kivörösödött, és a gerendákat nézte akkora szemekkel, mintha csudát látott volna. De én még soha olyan gyönyörűséggel nem kanalaztam be a víziciberét, hogy angyalokkal lehetek egy eledelen. Most már csak tömjént szerettem volna szagolni, hogy teljességgel angyal módra éljek. Mikor aztán nagyapám megszagoltatta vélem a leveles gané édeskés füstjét, mert azzal tüzeltek a lábasok alatt, rájöttem, hogy az angyalok éppen úgy élhetnek, mint mi, és ha elég víziciberét eszem, még szárnyam is nőhet. Ettől nem is nő egyebe az embernek, csak szárnya, mondta nagyapám. Erre este is csak víziciberét akartam enni, hogy minél előbb menne végbe a dolog rajtam, de nagyapám megintett, hogy ne legyek olyan telhetetlen, mert nem lesz toll a szárnyamon. Ez már sok volt Dédnek. — Megládd, hogy elkárhozol, János! — kiáltotta felháborodásában. Nagyapám csak nevetve vonogatta a vállát, hogy ő ugyan nem, mert a pokolban már annyi a pápista, hogy tegnap óta nem engednek be oda egy kálomistát sem! Ki is ugrott Déd az ajtón, hogy ne hallja, de nagyapám utánakiáltott, hogy jöjjön vissza, mert itt hagyta a seprűjét. Ezután már csak Vince Janit lestem, hogy elmondhassam neki, miért van csak »-..ska- rácsony az idén. Nem kellett sokáig lessem, mert már kora reggel a verebeket riogatta a házuk vé. gében. Azonnal kisurrantam egy ingben, mezítláb. Déd nem vett észre, mert akkor tömte a szalmát a kemencébe. Elbukdácsoltam a hóban a palánkjukig, és át is bújtam a nyíláson, de kár volt a nagy igyekezet, mert Vince Jani, aki már iskolás volt, csak vigyorgott, és jól hátba is vert, hogy észhez térítsen, ha már ilyen szamár vagyok, hiszen a karácsonyt a tatáék csinálják! Nem hagytam magam, elmondtam a hegyen rekedt angyalokat, a malasztot meg a tömjént, de erre Vince Jani még jobban megvadult, hogy nem akartam neki hinni, és is» tenesen elvert. Mégis megszánt aztán, ahogy vacogtam meg sírtam, és békülékenyen azt mondta, gyerünk, mutat ő nekem karácsonyfát. Es akkor láthatom, ..hogy nagykarácsony van és nem holmi kiskarácsony. Végignyargaltunk az Árok utcán, ami nem volt nehéz, mert csak hait házból ha állott. A szomszéd utcában már a legelső ház ablakában megláttam a földíszített karácsonyfát, a túloldalon is egy másikat. Jani diadalmasan nevetett, és a körmeit lehelte. Nem tudtam az ablak alól elmozdulni a döbbenettől, csak lecsuklott a fejem, és keservesen sírtam. Ekkor anyámat láttam futni az út közepén lobogó szoknyában. Megcsúszott, elesett, de gyorsan fölkelt és úgy havasan, lebomlott hajjal futott felém. Felkapott, magához szorított, és egymás nyakába sírtuk a könnyeinket Mihályi Margit AZ UTOLSÓ TÍZ PERC K ényelmetlenül érezte magát az egyenruhában. Alig pár órával ezelőtt öltöztették be a bevonulási központban. Nemigen válogathatott. A nadrággal nem volt sehogy sem kibékülve. Ilyen a katona! Tegnap még mennyi minden zajlottá körül a civil életben. Mára nem maradt más, ami pillanatnyilag érdekelte, csak ez az egyetlen nadrág. Persze a zubbony sem volt valami fényes. Ebben a katonavárosban alig győzte emelgetni kezét a sapkájához. Emlékezett jól újonc korából, hogy a kerület parancsnoka »bukik« a tisztelgésre meg a külsőségekre: hogyan van a zubbony begombolva, hogyan áll a derékszíj, és így tovább. A pazar, napsütésben a dóm hétköznapi, békés méltóságában nézett le a nyüzsgő főút. ■cára. Nem messze már látszott annak a kis mellékutcának a bejárata, ahová be kellett fordulni az állomás felé. — Karcsi, Karcsi... Csak olyan lehetszerű kiáltás volt a zajban, mégis megállt, és a dóm előtti kis park felé fordult. Nem akart hinni a szemének. — Erzsébet, hát hogy kerül maga ide? ... Hiszen nem ide helyezték a »szolgálat érdeké- ’ ben«. — Köszönöm, hogy olyan gúnyosan megnyomta az utolsó két szót. — Még mindig nem mondta meg, hogy került ide. — És maga egyenruhában? — Katona vagyok, látja. Engem is elkapott a gépszíj. — Most, a végén? — kér. dezte a leány, aztán sietve az ajkára tette a kezet, és körülnézett. De nem volt ok óvatosságra, mert csak ketten álltak a szobor előtti kis parkban, és már le is ültek a festett padra, néztek egymás szemébe, szinte falták egymás tekintetét, mint akik nem tudnak betelni a másik nézésével. A fiú kék szeme nem bírta a lány tágra nyílt fekete szemének nyílt tüzet. Az órájára nézett. »Tíz percem van a vonat indulásáig« — gondolta, és hosszú hallgatás után csak ennyit mondott: — Hát meséljen, Erzsébet. — Én meséljek? ... De magával mi van, azt mondja meg legalább. — SAS-behívó. Menetszázad ... Sürgős nyílt parancs. — Meddig marad itt? — Ma éjfélig jelentkeznem kell a nyíregyházi laktanyában. — És aztán hová? — Tudhatja jól. Hosszú hallgatás következett. Csak a szemek beszél» gettek. E rzsébet arra gondolt, hogy így kezdődnek a nagy szerelmek. Csak néznek egymás szemébe, és mégis értik egymást. Tavaly még együtt tanítottak Karcsi- ék városában. Erzsébet első állomáshelye volt. Éppen csak elhagyta az egyetemet, az igazgató mindjárt a Vili. osztályba osztotta be magyarra. Hiába tiltakozott ellene. Józsi bácsi, a másik magyaros már nyugdíj előtt állt, és lusta volt érettségiztetni. Egyébként is lusta volt, gondolkodni is meg az idővel haladni. Csak Arany Jánosig ismerte a magyar irodalmat. A többi már nem számított. Erzsébet egyszer a Karcsi öccsének segített megírni a házi dolgozatot. Józsi bácsi elégtelent adott rá, és megkérdezte a gyerektől: — Te Pista, ki irta ezt a dolgozatot? ... Akárki volt, nagy marha lehet. Valahogy kitudódott a dolog. És amint az lenni szokott, nem Erzsébet sértődött meg a megtisztelő minősítésért, hanem Józsi bácsi. És aztán jött az érettségi. Erzsébet merészen az egyik írásbeli tételnek javasolta: »A magyar paraszt a XX. század magyar irodalmában.« Karcsi figyelmeztette, mert tőle kért tanácsot. Akkor kezdődött a barátságuk. »Ha a főigazgató azt a tételt jelöli ki, akkor ez beugratás lesz, provokáció.« És úgy is történt. A főigazgató hangja nem tűrt ellentmondást: — A tanárnő tanítványai Móriczért, Adyért meg a népi írókért jobban lelkesednek, mint Petőfiért vagy Aranyért... Ezt bizonyítják a dolgozatok ... Tudja, hová vezet ez a nevelés? ... Én nevén nevezem a gyereket: a kommunizmushoz ... — Méltóságom uram — próbált az érettségi konferencián Erzsébet ellenkezni, mert így kellett szólítani a sovány, mindig elegáns főigazgatót, aki barátságtalan arcot vágott, ha valaki nem méltósá- gos úrnak szólította —, hiszen a népi írók meg Móricz.... csak nem lehet őket kommunistáknak nevezni?... — ön még nagyon tapasztalatlan. Vegye tudomásul, hogy a társadalmi béke min- denekfölött fontos... Annak is vannak megbontói az irodalomban, nemcsak a politikában ... A magyar költészet régi, idillikus csendjének a megbontói... És a hazaszeretet... a mindent elöntő hazaszeretet megtagadása... Ezt tudnia kell! E rzsébetnek még most is a fülébe csengtek ezek a szavak. Mosolyogva újságolta Karcsinak: — Tudja, mit láttam Rák Bende asztalán? (Ez volt a főigazgató gúnyneve. Csak így emlegették egymás között.) — Hogy került hozzá? Mél- toztatatt fogadni? — Nem is képzeli. Most nagyon szeliden beszélt velem. — Még mindig nem értem, miért ment el hozzá. — Kihallgatást kértem. Mert az új igazgatóm rettenetes alak. Ügy látom, mindenáron ki akar engem onnan szekírozni. — És Rák Bende? — Olyan volt, mint a kezes bárány. Hát nem hallgatta a legújabb harctéri híreket? — Két napja nem vagyok civil, csak katona. — De nagyra van vele. — Van is mivel .. Nos, és mit látott Rák Bende asztalán? — Képzelje, Veres Péternek meg a többi népi írónak a műveit... Ilyen magasra fel voltak púpozva. Azt mondja, mind el akarja olvasni. — És Marx Tőkéjét nem látta köztük? — Ne siessen annyira ... Szép Rák Bendétől, hogy már a népieknél tart. — Komolyan mondja vagy gúnyolódik? — A legkomolyabban. Megint hosszabb hallgatás következett. Egymás felé fordulva ültek a pádon. Észrevétlenül is közelebb csúsztak egymáshoz. Térdeik már majdnem összeértek. — Mondja, Karcsi, és az édesanyja?... Igaz, hogy nagyon örült, amikor engem áthelyeztek? — Tudja ... hát erről még nem is igen beszéltünk... Az anyám, igen, ő nehéz fejezeft az életemben. A fejébe vette,
