Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Qöbhí^tj. JCártrfjj.: Bieikti betlehem ömlik. Leterítettünk két sátorlapot a szalmás pelyván, aztán jó nagyot nyújtózva, fehér pokrócunk alatt vártuk, hogy jöjjön el a virradat. Karom alatt a szalma zizegett, s a béke lengett a fészer felett, ahol megszálltunk, fáradt katonák általkocsizva sók falut, tanyát. Egy pisszenés se volt. A hangtalan estében szinte láttam önmagam: A lábaimnál — ó, hogy ropogott! — lovaink ették még az abrakot. Csak ők dobogtak. Leheletüket éreztem szinte a fejem felett. S aludtam volna, olyan boldogan, mint kisgyerek, ha ünnep-este van, de mint Jézus, a szűk betlehemijászolban, kezdtem én is érteni s érezni, hogy még sokat szenvedek. — És föl-fölnyögve néztem az eget CPajLf. cÁrpAd.: Jleiz tq.ii karáesnnq.„ Lesz egy karácsony, mikor nem csak tűzszünet már a béke sem önmagunkban, sem a nagyvilágban. Lesz egy karácsony, mikor a friss havak fehére nem oltottmészként ömlik szét a földön. Lesz egy karácsony, mikor a steril emlékezetkötésen nem üt, szivárog át többé a vér. Talán lesz egy karácsony — az ablaknál fenyőfa zúg a szélben: csapottszárnyú, indulni kész rakéta. Lesz egy karácsony. Egyszer. Sokára. Végre. Lesz egy karácsony. S béke. Béke. Béke... DCáruja JlaiO i . dtiZIL ö, gondolatok, szivem riadalmát esititók, rendező elvek a sistergő káoszon! A hídon, melyet rontó áradat szétszakított, zúgó" seregetek töretlen áltoeon. Gátak a rohanó ösztönök sodra ellen, szárnyak a suhanó, feszült egek iránt, aranymetszés, arány, kövekben, levelekben, törvénybe tört valóság, szabály, életre szánt Gondolatok, ti fáradt erekben szétsugárzóik, ne hagyjatok bolyongni lapos mólyföldeken! Emeljetek magasba, ahonnan messze látok, s ahol az eszmék ízes as zu bora terein! ÜNNEPI AIÁNDÉ A mikor szüléd veszekedtek, kiküldték a konyhába, hogy ne hallja. De ő hallott mégis mindent. Nem hallgatózott az ajtónál. Távolabb állt, a vízcsap és az ablak között. Kint szabálytalan összevisszaságban világítottak a kaszámyaszerű bér házkolosszus futballpályányi udvarára néző ablakok, mert rendszerint este tört ki a veszekedés. A vízcsap cseppjed pontos időközökben toppantak, végtelenül lassan múlt a közömbös idő. Mereven állt, és hallott mindent. Nem fogta fel a mondatok részletes értelmét, mint ahogy nem látta tulajdonképpen környezetét sem. Csak görcsös, rohanásra kész várakozás volt; a veszekedést látta és hallotta — és félt. Félt folytan. F.»t a sötét szobától. Félt egyedül aludni. Nem tudta pontosan, mitől vagy miért, csak félt. Amitor kiküldték az első vad, gyűlölködő szavak után a konyhába, a félelemtől megmerevedett, nem érezte lábát, úgy rémlett, a levegőben lebeg lába összevissza ka1 i napa! alatta. Vacogná kezdett, S amikor ordító, rikácsoló, sikolt» hangokba csaipott a veszekedés, meg olyan kiáltások hallatszottak, hogy »-öngyilkos leszek-«, és »menj az ablaktól«, vagy »eressz, mert megöllek« — elvesztette maradék öntudatát, és szaggatottan, artikulát- lanul sikoltozva berohant a szobáiba, nekirontott apjának és anyjának, rángatta és ütötte őket, míg dermedtem el nem hallgattak. Aztán szűkölő zokogásban oldódott fel. Ilyenkor, ha aludni tértek, kivételesen oda fektették maguk közé a kettős ágyba, és ez jo volt. Mindketten szólongat- ták, megfogták a kezét, megsimogatták a homlokát, és így ő összekötötte őket. Jó és terhes érzés volt, öntudatlanul és mindig résen kellett lennie, játék közben is figyelt, bohóckodása közben leste a hatást, így sohasem lehetett teljesen ő maga, hanem apja és anyja viszonyának közvetítő tárgya. NAPFÉNYES TÉL (kcn-fotó. Beretta Fenne KtvéSehe.) arácsony előtt egy 7/^ délután lent játszott K az udvaron. Friss hó V. volt. Előbb hóembert építettek, azután a nagyobb fiúk hógolyózni kezdtek. Egyre keményebbre gyúrták a hógolyókat, félni kezdett tőlük. Mígnem egy eltalált játszótársa sírva kiáltozott apjáért. Akkor gyorsan felszaladt. Kétszer is csöngetett, mire ajtót nyitott anyja. — Jó, hogy jössz. Gyere gyorsan, átöltöztetlek, sétálni megyünk. — Mindnyájan? — kérdezte, mivel apját is öltözni látta. Anyja bólintott. Vidáman öltözött; különös alkalom ígérkezett. Karácsony előtt ragyognak a kirakatok, s talán azt szeretnék megtudni, mi tetszik neki, milyen ajándékot kapjon. Az utcára érve várakozóan megállt, hogy kétfelől kézen fogják. De nem történt semmi. — Menj csak előre — küldte az anyja. Engedelmeskedett. Lehangol tan lépkedett, meg-megcsú- szott a letaposott havon, ez elvonta figyelmét, érdeklődve nézelődött. Egy eldobott gyufaskatulyába rúgott, apja rászólt. Nevetett és csúszkált, mígnem elesett. Megijedt, el- pityeredm sem mert, sebesen íaltápászkodott. Megszidták, leverték kabátjáról a havat. Végre a kirakatok közé értek, s most már nem kívánt más játékot: pupillája kitágult, amikor a fénylő játékszereket, reklá/rmbabákait, cukorhalmokat nézhette. Szülei megálltak, de csak fél szemmel néztek a kirakatokra. Érezte sürgető pillantásukat, s amilyen gyorsan csak szemébe raktározhatta a sok csillogást, engedelmesen indult tovább. Hallgatva mentek. Végül egy ismeretlen ház előtt megálltak. Anyja már föllépett a lépcsőre, de apja megérintette a karját. — Gondold meg — szólt Bár hangjuk halk, mondhatni nyugodt volt ó megérezte a látszat alatt a feszültséget Mint a versenyfutó a startvonalnál, figyelme megfeszült. — Gondold meg, ne csináljunk bolondságot — Hagyj, mondtam, te is beleegyeztél, s most újra kezded itt a gyerek előtt — indult előre anyja. Most mögöttük lépkedett mint akiről megfeledkeztek, sietve, hogy ne maradjon el, ha be kell avatkoznia. — De Margit épp a gyerek miatt... — illegem volt. — Nem engedlek. — Ne csinálj cirkuszt! — Te, én ... — Meg akarsz őrjíteni? Értsd meg ... — Nem mész! ‘ — Hagyj... Közben az emelethez értek. Sötétbarna hivatali ajtó állt a lépcsőfordulóban. Ez a sötét ajtó megborzongatta. Apja megfogta anyját. — Eressz, úgyis el kell válnunk. — Azt akarod, hogy erőszakoskodjak ? —- Tessék. Próbáld meg. Üss meg! Fogták a kilincset az indulattól és a dulakodástól lihegve. Hirtelen kitört kétségbeesése. Fogát csikorgatva odarohant, kezükbe, ruhájukba kapaszkodott, rángatta, vonszolta őket a lépcső félé. Fojtott hangon, mint ahogy vitatkoztak is, csillapították, nehogy felhívják magukra a figyelmet. A lépcsőhöz értés, amikor a nagy barna ajtó kinyílt. Idős, szemüveges férfi nézett ki rajta. Az ajtóban állt, őszes, ritka haja oldalt elválasztva épp csak betakarta kopasz feje búbját. Szemüvege mögül közömbösen és lenézően bámulta őket. Rövid, tüskés bajuszát félrehúzta, és bevágta az ajtót. Fölnézett apjára meg anyjára. Azok tettenérten fordították el tekintetüket. Sietve vonultak az utcára. Ahogy kiértek, hirtelen nagyon fáradt lett. A kirakatokat se kívánta már. O tthon hallgatagon vacsoráztak. Anyja szótlanul ágyazott. Apja némán szívta cigarettáját. Csöndben ült a zsámolyon, fenyőfákat rajzolt egy kartonpapírra, 'várakozott. Apja szólította meg előbb óvatosan, békítő- leg. — Ezentúl nem fogsz egyedül aludni, jó? Én is ott alszom veled. Nem válaszolt, csak fejét ingatta. — Velem fog aludni — jelentette ki anyja. — Nem — mondta. — Nem, nem, senkivel! Egyedül akarok aludni. Magam akarok aludni! — kiáltozott — Ml történt veled? — kérdezték értetlenül. ö tudta. Nem akarta. Maradjanak csak ott. Együtt. — Semmi. Én magam akarok lenni. Nem veszekedtek vele. Megágyaztak hát neki a másik szobában, úgy, mint rendesen, szélcsendes napokon. Lefektették. El is búcsúztak tőle. Külön mindegyik. Aztán eloltották a villanyt, és becsukódott az ajtó. Sokáig hallgatózott még, s csak akkor mert nyugodtan sírni, amikor teljesen csönd lett. Sötét volt. Egy kicsit félt, de talán már nem is a sötét szobától. Attól, hogy egyszer csak apja vagy anyja benyit az ajtón, s átköltözik ide. Félt egyedül a bizonytalan sötétben, meg örült az ajándéknak, hogy szülei odaát együtt maradtak, s egyedül lassan álomba sírta magát... Németh Ferenc Katonakarácsonyok A SZÜKEBB SZÜLŐHAZA FELÉ csattogott velem a vonat. Bent jártunk már az éjszakában, amikor »katonás« dolgokra terelődött a szó. Bodrogi János bácsi, harsány kedvű szomszédom, a múlt katonakarácsonyának képét elevenítette föl. — Hónapos katona voltam, amikor a békesség ünnepe beköszöntött. Haza nem mehettünk, ám mégis nagyon vártuk :«r> ezt a napot. Hittük, hogy legalább most, mig a piros betűs napokat mutatja a naptár, nekünk is békét hagynak. Reménykedtünk; talán most szünetel a megalázás, csökken az altisztek embertelen tréfáinak száma. Minit lassú madár, halkan szállt le az ünnep estéje. A szokásos takarítás után lefeküdtünk. Túl voltunk már az első álmunkon, amikor az őrmester durva hangja felriasztott bennünket. — Ébresztő, barmok! — ordította boa-hangján. — Átszőtök, mint a birkák, holott ilyenkor kántálni kell! Na, ugrás, kifelé az ágyból! A »gatyás sereg« felsorakozott a körletben. Vártuk, mi lesz most. Mit eszelt ki megint? Hamarosan megtudtuk: kántálni visz bennünket az udvarra. Egv szál alsóneműben, mezítláb indultunk lefelé. Kopogós volt akkor a karácsony, majd belénk fagyott a szusz.- Mitor leértünk, a század »nótafája« megadta a hangot, • md énekelni kezdtük a »Mennyből az angyai«-t... így ment ez jó fél órán át. Jártuk az udvart, az őrmester meg a hasát fogva röhögött rajtunk... Ez volt a múlt katonakarácsonya. És milyen napjainkban? — tették föl a kérdést úti társaim. Az alábbi történettel, melynek részese voltam, válaszoltam kérdésükre. — ÜGY ADTA A SORS, hogy karácsony estéjén kellett őrszolgálatba lépnem. Mikor a parancskihirdetési foglalkozáson tudomásomra jutott a hir, megmondom őszintén: össze- facsarodott a szívem, és szavakkal kifejezhetetden érzés lett rajtam úrrá. őrszolgálatot, harcfeladatot teljesítek... De miért éppen karácsony estéjén, és miért éppen engem jelöltek ki? — morfondíroztam magamban. Semmivé foszlottak a szép tervek, várt a négyes őrhely, az örümtelennek ígérkező karácsonyest.A tél eleji fagy már keményítette a földet, mikor a második váltással kiindultam az őrhelyre. Csizmáink ütemes kop- panása olyan volt az esti csöndben, mint a fanyőfadísz üvegharangok szép hangú csilingelőse ... Nagyon nehéz volt ez az őrség. Laktanyánk alig kődobésnyira húzódott a meleg családi otthonoktól. Láttam a világos ablakok mögötti szorgos készülődést, éreztem a sült hús ínycsiklandozó illatát, és tudtam: mi szalonnát vacsorázunk. Hét óra lehetett, amikor néhány percre elsötétültek az ablakok. Gyertyák gyulladtak, csillagszórók sziporkázó tüze világított az ablakok mögött. Már nem zörögtek a villamosok, csönd terpeszkedett a házakra, a laktanyánkra. Békesség honolt mindenütt. Aztán megjött a váltás. Átadtam barátomnak a posztot, indultunk vissza az őrszobába. Két óra alatt megszítt a hideg; jólesett a kályha mellett ülve falatozni a szalonnát. Szokatlanul szótlanok voltunk, csak néha tört meg a csend. Ám ilyenkor is csak mondattöredék buggyant ki a szánkból. — Talán édesanya mék éppen most emlegetnek ... Jül lka, de messze vagy ... Révedezésünk közben egyszerre csak nyílt az ajtó, és belépett az ezredügyeletes. Hirtelen vigyázzba kaptuk magunkat, de ő leintett bennünket. — Maradjanak ülve az elvtársak. Most nem ellenőrizni jöttem. A parancsnok eivtárs megkért, adjam át ezt önöknek... Ezzel a kezében lévő táskából tizennyolc kis csomagot szedett elő. Izgatottan bontottuk fed: öt szem szaloncukor és egy csokoládészelet bújt meg mindegyik zacskóban ... önkéntelenül egymásra néztünk, és a nyomott hangulat pillanatok alatt mosolyba, vidámságba olvadt. # * * CSATTOGOTT A VONAT; csend volt a fülkében. Csak cigarettáink parazsa fénylett, mint piciny szentjánosbogár. Bracsok István
