Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Szombat, 1965. december 25. 5 SOMOGYI NÉPLAP MACI-TÁNC Egy koncert előtti hangza- Kotta kerül az ▼ar sohasem bántja a fület, állványra. Kay- sejteti inkább a várható él- ser egyik gya- ményt Talán még ennéd is korlata. Na felemelobb a muzsika műhe- , lyének zaja: apró kis szobák hangerő, egyen, ajtai mögül kürt és hegedű, letes tempó; a zongora és fuvola hangja tör tanár végig fe- elő bizonytalan ujjak nyomán, szültséget, tar- A zeneiskola folyosóin szívom követel, magamba az élményt, s talál- á. gatok megállva egy-egy ajtó J g előtt: ki meddig jutott, s a hoz A * u zenéjében felfedezhető-e vala- látom, Tóth mivel több a gyermeki próbál- Péternek hív- kozásnál? Iák, és tízéves A hegedű mindig közéd állt J^össze^- hozzám, a földszinti ajtóhoz koncertjét azonban mégsem a hangszer játssza. Az elm ga, hanem a zene csalt oda. s° tétel J"lár __" , . , . , kész, előadásra É reztem valami pluszt, vada- Egy évmivel többet a szokásosnál. vei előzi meg Tartinit fedeztem föl, s ez önmagát, két évet végez egy — Nos, fiú, kísérhetlek? agy gyerek játékában nagy alatt... s amit most játszik, Már ott ül a zongoránál, •zó. Mert Tartini sem a han- arról másnál azt mondanám: együtt játsszák a Saraband-ot. gok egymásutánisága és rit- még nem neki való. Tóth Pé- Pétert egyáltalán nem zavarja musa csupán: hangulatát, ér- térről azonban ki merem mon- a szokatlan kísérő, az sem, zedmedt, stílusát hallom, s óva- dani, hogy érzi a zenét Va- hogy Kosa Sándor nagy zene- wan csendben benyitok. A lamá egészen figyelemreméltó karokat dirigál, hogy koncertezik. ö csak a zenét hallja, s van valami kedves, megkapó abban, ahogy kezdést int a karmesternek... — Zongorázz valamit... — kéri a tanárnő, s a fiú odaül a pianínó mellé. Nem tanult zongorázni. A kottát nekem adja, azt írta a füzetre: Tóth Péter szerzeményei. Pillangó, Kis prelüd, Kaposvári rögtönzés — ezeket a címeket olvasom, de külön felkelti érdeklődésemet a következő: Ken- nedy-rekviem. Akkor írta, amikor értesült a gyilkosságról, akkor nyomban. S a zene — tanárnő ott áll a fiú mögött, ösztönösséget, belső megérzést ^azá Vl rámpillant, de én most nem vélek folf^ni s kcsőbb er- pní^ng^val0^yÜLt ezek á tíz- létezem. G*k «ne V« s egy Jó éves gyerek gondolkodását kisfiá, oki megszólaltatja a képességű gyerek, muzikáüsés érzésvüagát rajzolják... hegedűt, mögötte feszültséget szorgalmas. Csak játékán ér- , Ü]ra ,a hegedű van a kezó- teremtó Izgalomban a pedagó- zódik, magatartásán nem: az „ a szerény, szende, olyan »bo- ^egis faradhatatlan. S ahogy *“■ «ássanak meg, hogy élek- ti- tudom, Csurgóról jár be kétNagy, mélyen ülő szemmel pus. S ez a kettő így együtt hetenkent egy-egy órára néz mag. elé a fiú hotta nincs - nagyon jó jel... •; a tanárn5 előtte, haja a homlokába nul- Händel Largóját játssza a fliú mögül int búcsút. Szelik. Játszik, és semmi bizony- most, s az ajtó újra nyílik, méhen van valami büszkeség talanság, semmi skolasztikus Kosa Sándor, az Operaház és biztatás... Mintha azt vonás a játékában. Energiku- ^«agya figyelt föl a zené- mondaná: hallani fogunk még , ... . , re, bejött, s a szünetben meg- erről a fiúról san kezeli a vonót, és arca hal- kérdezte Pétert: jávori Béla ványan átszellemül. Tehetsé- mmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm ges gyér«*, tehetségesebb az I0 . |p|!j piLlahöő T«H> Péíey, v.ó«á » T ||| > MU ff ' /§! . .vzzzj. . .. ..v‘S-v>. SZMIRNOV SEBEI Késő délutáni szürkület volt A kanyarban megcsi- kordult a fék, s talán két métert is csúszott a nagy fekete kocsi, mire meg tudott állni. Kiskabótban szültünk ki, dideregtünk. A környék, mint a tenyerem, olyan ismerős. Kisdiák voltam, gimnazista, amikor 1945-ben kijöttünk ide a kanyarba. A kövesúton keresztben óriási tankcsapda éktelenkedett, drótakadályok az ■ útszéli földekre hányva, hüvelyek, aknák, lövedékek. S a kietlen pusztaságban, a kanyar ékjébe állítva egy új mementó fehér kőlapjai. Akkor avattuk, kivonult az egész iskola. Jákóig vonattal, onnan gyalog. Emlékezetes volt az út, az ünepély, de aligha értettem igazi értelmét Gyerek voltam. Becsaptuk a kocsi ajtajúit, sálunkat minduntalan letépte nyakunkról a szél. ősz volt 1965. novembere. Az emlékmű talapzatán messziről is jól láthatóan kissé hervadt virágok, koszorúk; hetedikén rakhatták oda a bajomiak. Szmimov — ez a nagy darab, vidám orosz — most komor volt, maga elé bámult, távolról fürkészve a kerítés mögötti emlékr művet Mi halkan beszélgettünk, nem volt új a látvány, újabb gondolatot érzést nem fakasztott. Szmir- novot azonban zavarta szenv- telenségünk. Csendre intett. Tudtam, hogy nem járt itt soha, akkor sem, amikor dörögtek az ágyúk. De Mar evarországon harcolt hosszú hónapokig, az élmény — ez a keserű, nyomasztó élmény — a mi földünkhöz kötötte. Megálltunk az ágyú előtt. Hagytuk őt emlékezni. E pillanattól kezdve átszellemült: mozdulataival, tetteivel, egész lényével hatott rám. Ünnepélyesen lépett oda az emlékmű talapzatához, úgy, ahogy a koszorúzása ünnepségeken láttam. Kalapját leemelte, szőke haját arcába fújta a szél. A ködös szürkeségben is jól láttam, amint ajka megremegett, arcizmaival feszítette vissza f^itolu- ló érzéseit. Aztán megfordult. Fejét a magasba emelte, ujjait nadrágjához szorította, mint katona korában. Díszőrséget állt — egyedül, háttal az emlékműnek. Mi minden mehetett végbe benne? Anyákat látott és árva gyerekeket? Tüzet okádó ágyútorkolatot, mélyre zuhanó bombázó gépet, vagy az orvos gumikesztyűs kezét, amellyel életéért szállt harcba? Olyan volt ez a dermedt csend, ez a pár perces megmerevedés, mint amikor a film megáll, megszűnik a mozgás a képsoron, de csak azért, hogy figyelmeztessen valamire. Mintha álmodott volna. Az álomban néhány perc alatt hónapok eseményed sűrűsödnek. Akaratereje nincs már, hogy visszaszorítsa férfi könnyeit. Lehajolt, keresett valamit. Virágot, koszorút? Nem készült ide, hogy is hozhatott volna magával? Száraz, felpördült platánlevelet szedett föl a fa alól, kezével simogatta, megtörölgette, a ünnepélyesen helyezte oda a kissé hervadt koszorúk, virágcsokrok közé. Aztán egy másikat vett föl, szíve fölé rejtette a tárcájába. Kaldnylnba viszi majd — emlékeztetőül. Fázott, didergett, és reszkettünk mi is. Csípős az ősz, sötétedett már. A környéken egy lélek se volt rajtunk kívül. Még mindig nem jött, maradni akart. Sorra betűzte a feliratokat, mondott valamit maga elé, számomra érthetetlenül, de a szavak némelyike megmaradt bennem, merős volt, sokszor hallottam már: árvák ... édesanyák .. bomba... szenvedés . .. vojna ... vojna . . . És aztán egy drámai pillanat, amit sohasem fogok elfelejteni. Zokogva tárta szét mellén a kiskabátot, ingét szaggatta föl; alatta egész testét förtelmes barázdák éktelenkednek. Sebhelyek, amelyek begyógyultak már, de sohasem gyógyulhatnak be igazán. Vágások és szilánkok nyomai az élő testen, s mit okozhattak a lélekuen? Ott állt fölhúzott ingben, meztelen mellét súrolta a szél: szoborként állt az élő a holtaik között, az élő, aki köszöni második életét... Távolról néztem a képet, melyet rendező nem állíthat így filmvászonra, író nem rajzolhatja szavakkal s szenvedéllyel sem. Csak az éli at, aki átélte a borzalmakat, s köztünk maradhatott... Ha akkor, 1945-ben látom ezt az embert az emlékmű alatt; ha valamennyien látnánk egy embert azok közül, aikik igazán szenvedtek; ha mindenki láthatta volna Szmimov sebeit... Sötét volt már, úgy ván- szorgott vissza a kocsihoz, mint egy sebesült, szemét le nem vette az emlékműről. Mielőtt kinyitotta az ajtót, hozzánk fordult. Kezünket szorongatta, ölelt, csókolt, magához szorított: —- Köszönöm __ köszönöm — mondta magyarul. Hazáig egyetlen szót sem váltottunk. J. B. M eglepődtem, amikor H. T. váratlanul beállított hozzám. Láttam, valami nagyon bántja. Zavartan forgatta kezében, kalapját, s hosszú tépelődés után szólalt csak meg. — Ne haragudjon, de megint arra kérem, hogy hallgasson meg. S azt is kérem, hogy ha tud, ha érdemesnek tart rá, segítsen ... Amikor beszélni kezdett, akaratlanul is fölrémlett bennem az a négy évvel ezelőtti átlagnál — ezt mondom magamnak, s figyelek tovább. Most már ott ülök az asztal előtt, nem szólnak hozzám. t • • rí bvara fölvesz 15—17 éves, általános iskolai végzettségű leányokat FONÓIPARI TANULÓNAK Jelentkezés és felvételi vizsga 1966. január 18-án délelőtt 9 órakor a vállalat gyártelepén (10000) SETÁ KŐIBE Egy utcában nőttünk fel. Egy ideig csóko- lommal köszönt, később jónapotra váltotta, újabban már messziről csilingeli felém, hogy szervusz, ha összehoz bennünket a véletlen. Előfordul, hogy hetekig nem látom. Aztán megint előkerül valahonnan. A múltkor nagy halom könyvvel lépett ki egy szürke Wartburgból. A kocsi az utcasarokig hozta. Egy másik alkalommal pedig macskaléptekkel kísért az utcán, mindaddig, amíg észre nem vettem. Utána hangos kacagásban tört ki. Aztán, amikor elcsendesedett, megígértette velem, hogv elkísérem egészen a cukrászdáig, ahol éppen randevúja van, — Csak nem a Wartburgossal? — Ne légy kíváncsi, korán megöregszel. — Szóval titok? — Háát... nem éppen. — Akkor kivele. — Miért, te is beszámolsz nekem arról, hogyan töltőd el a szabad idődet? Megmondod, hova jársz esténként? — Honnan tudod, hogy én esténként nem vagyok otthon? — Nem egyszer láttalak, amikor sietős léptekkel mentél végig az utcán. Akkor megy így az ember, ha valahová pontos időben akar érkezni. — De mire a tv kezdődött, otthon voltam! — S honnan tudod, hogy én nem érek ma haza, mire a film megy a tv-ben? — Mert negyed óra múlva kezdődik, s te nem úgy csípted ki magadat, mint az az ember, aki csak éppen egy kávéra ugrik be a cukrászdába. — Bókolsz? — Te ezt annak veszed? — Nézd, az ember meghatározott cél nélkül nem csinál semmit. Fogadok, hogy te sem csak úgy általában indultál el a városba, hanem pontos céllal. S ha tőlem el fogsz búcsúzni, megint gyorsobban szeded a lábad, hogv azt az időt. amit elraboltam tőled, behozd a hátralevő úton. — Tévedsz. En is abba a cukrászdába indultam. — Ugratsz? — Maid meglátod. — Tudod, mennyi tannlnivalója van az embernek így vizsgák előtt? Komolyan mondom, már azt sem tudom, hol áll a fejem. Olyan rosszul osztották be a vizsgarendemet. Bumli tárgyakra jutott egy egész hét, viszont a nehezekre alig egy-két nap. Azt hiszem, halasztást kérek. Rengeteg a tanulnivalárm. — Na, ne mondd. — Nem hiszed? Tudom, hogy arra gondolsz, akkor nem mennék el randevúra. Hát elmegyek/' — Kell a kikapcsolódás? — Így is lehet mondani. Ismerem a véleményedet: egy cigarettafüstös cukrászda helyett többet ér egy jó séta. De hát mit tegyek, ha nincs kedvem sétálni? Elvégre a gyaloglást is meg lehet unni. — Egy Wartburggal mégis csak könnyebb volna. Nem? — Dehogynem. De még cigarettát sem tudok venni, nemhogy kocsit. I — Félreértesz. “ Tudom. Arra kellett volna gondolnom, hogy Zoli is megsétáltatna a saját kocsijával. Hát vedd tudomásul, nem érdekel a kocsi. En sem szeretem azokat az embereket, akik mindent azon mérnek. — Tálán azért szálltál ki az utcasarkon? — Ne hidd, hogy nem mertem volna elmenni vele a kapuig, de nagyon sietett. Hosszú út állt még előtte. — Értem. Es sokat veszített volna, ha befordul az utcába. — Nem azzal, hogy befordul, hanem azzal, hogy egyszer körbe kell járnia a tömböt. A feleségével ugrottak haza a szüleihez. — Nofene. — Most megvan rólam a véleményed? — Meg. Mert ha nős is, de van Wartburgja. — Es néha milyen jól jön ez! — Tényleg? Őszintén: ki ez a Zoli? — Barátnőm férje. — Értem. Szóval vele fogsz találkozni most ő nem ér rá, mert más tárgyból készül meghálálod neki egy kis tereferével a múltkori autóutat. — Pettyes a májad. — Nem, csak a tények ezt mutatják. — Zoli a jegyzeteket hozza. A felesége évfolyamtársam. Időnként közösen tanulunk, de most ö nem ér rá. mert más tárgyból készül vizsgára. A cukrászda ajtajában már mosolyogva nyújt kezet, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem látszat a valóság. Az ablakon át még látom, hogy mohón kapja össze a jegyzeteket, könyveket, rakja bele a táskába, aztán elnézést kérő mosollyal már búcsúzik U. Kercza Imre beszélgetés, amely ugyancsak az ő kívánságára kezdődött. * * * A bíróság tanácskozik. Az ítélet kihirdetéséig a tanúk és az érdeklődők a folyosóra tódulnak. A vádlott — H. T. — Vergődés... *■» ■*^^^*Mri*^i*yvyiriyxnjuTj egymaga áll, mindenki félrehúzódik tőle. Kíváncsi tekintetek mustrálgatják, s titokban arról sugdolóznak, találgatják, vajon mennyit kaphat, amiért beosztásával visszaélve 35 000 forintot sikkasztott H. T. váratlanul hozzám lép. Ismer, hiszen gyakran megfordultam vállalatánál, többször szolgáltatott adatokat — Ne haragudjon, ha nem szégyenli... _ ? — Tudom kellemetlen velem szóba állni, mindenki úgy kerül, mintha leprás lennék. — Tessék... — Nem azért, hogy magát befolyásoljam, hiszen az ítéleten ez nem változtat De higgye el, nagyon megbántam... — Hallottam a vallomását, az meggyőzött... — Mit gondol? Lehetek még becsületes ember? Felelni nem volt időm, a bíróság ítélethirdetésre szólította be De mit is mondhattam volna a negyvenéves embernek, akire — mint néhány perc múlva kiderült — két év és hathónapi szabadságvesztés várt Talán azt, hogy elsősorban rajta, őszinte megbánásán, akaraterején múlik minden, mert a társadalom lehetőséget ad számára, hogy újra emelt fővel járjon. M intha kitalálta volna gondolataimat, így folytatja: — Nagyon akartam, hogy a bélyeg eltűnjön rólam. A kárt önként, bírósági ítélet nélkül visszafizettem. A börtönben sem volt velem baj, hiszen kedvezménnyel szabadultam, s elhelyeztek munkába is. De tudja, az a fogadtatás ... — Azt tudtam, hogy nem számíthatok ünnepélyes fogadtatásra, azonnali bizalomra. De reméltem, hogy emberséggel fogadnak, s elhiszik őszinte, a múltat feledni akaró elhatározásomat. — Bizonyára voltak ilyenek is. — Lehet, de ők nem mertek szólni, nehogy a többiek ellenük forduljanak. Már az első nap kérvényt írtak, hogy helyezzenek el máshová, mert sérelmes rájuk, becsületes emberekre nézve, ha egy börtöntöltelékkel kell együtt dolgozniuk. Ha beléptem valahová, mindenki elhallgatott Fél éve ott voltam már, s a karácsonyi, újévi jókívánságokból nekem semmi sem jutott — És ma is változatlan a helyzet? Kesernyésen elmosolyodik: — Nem mondhatom. Tudomásul veszik, hogy ott vagyok, mert kérvényüket elutasították. De átnéznek raj. tam. — Nem túlozza el a történteket? Talán azért, mert maga is érezte, hogy fenntartással fogadják? — Tudja, mit csináltak velem Mikuláskor? Vállalati ünnepséget rendeztek. Meghívták a szülőket, gyerekeket. Azt hittem, elvihetem én is a fiamat. Szerettem volna, ha a tízéves gyerek látja: már megbecsülik apjának a munkáját, s ezen keresztül családját is. Kapott a fiam is csomagot ... De nekem előző nap a kezembe nyomták. Nem mondták, de éreztem: fölösleges vagyok, jobb, ha fiammal együtt otthon maradok... * * * zt kérte, ne írjak a dologról, vagy ha mégis, akkor nevét s a vállalatot hagyjam ki, mert teljesen lehetetlenné válik ottléte. Egy ember nagyot vétett a társadalom ellen: sikkasztott. De azért megkapta, s le is töltötte megérdemelt büntetését ö még ezen felül is törleszteni akar: becsületes, szorgalmas munkával, hogy a bélyeg teljesen eltűnjön. Igaz, nem lehet egyhamar elfelejteni, megbocsátani, s máról holnapra visszaszerezni az eljátszott bizalmat. De a társadalom, amikor munkát adott neki, visszafogadta. Csak a társadalom némely tagja — munkatársai — ítélkezik felette most is, bünteti lélek'telenül. Pedig ez már embertelenség! Szalai László A’
