Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
T opán Andrást, a tanítót 1944 januárjában behívták katonának. Neon volt beszédes ember, most sem szólt, csak délben kikísérte a gyerekeket a kőkeresztig, és sokáig nézett a szerteloholó csapat után. Aztán fát vágott, boglyába is rakta, megigazította a . disznóóll kerítését, ellapátolta a ház körül a havat, a padlásra is fölment, gondosan megnézte a hótól roskadozó zsindelyeket, és a várható csurgások- ba rossz edényeket rakott. Felesége, az óvónő, aki most várta a második gyereket, hasonló csöndességgel tésztát sütött, sonkát meg tojást főzött, és fehérneműt vasalt. Topán András a hajnali busszal indult. Megcsöndese- dett az idő, meg is ereszkedett, nem lehetett látni a ködben. A megállónál csöndesen állt egymás mellett a két ember, és hallgatott A faluban nagyon szerették a tanítót hát aki tehette, kijött. Az autóbusz most semmit sem késett Topán András éppen hogy csak megérintette a felesége száját, kezet fogott a közel állókkal, és felszállt a fakofferjével. A vékony, kicsi asszony félt egyedül, ezért Gegyán Mihály, az öreg tanító úgy rendelkezett, hogy ezentúl ott alszik a kis tanítónő, Pál Anna. Jónak gondolta ezt azért is, mert a lány csuda vjdám teremtés volt ilyen kellett most a megdermedt tanítóné mellé. P ál Anna már az este a dupla hitvesi ágyban feküdt Sohasem jutott eszébe, hogy félni is lehet, de hogy a kis ágyban csöndesen szuszogott a kislány, mellette meg mozdulatlanul feküdt a nagy hasú asszony, a falióra olyan különösen ketyegett, és a Ciblesről félelmetesen’ üvöltött a szól, félni kezdett. Mivel ezt nem lehetett bevallani, olyan vidám volt, hogy még maga is megsokallta, és kacagva berendezkedett a védelemre. Az ablakok magasan voltak, mint errefelé minden faházon, ott nem jöhetett be senki. A konyhaajtó volt az egyetlen támadható pont, lévén olyan rozoga, hogy egy kis nyomásra kinyílt Odatolta a konyhaasztalt, rátette a vizesvödröt, a vasalót meg a rézmozsarat, miközben könnyezésig kacagott azon, hogy mekkora zaj lesz itt, ha valaki megpróbálna bejönni, erre a zajra még ő is fölébred talán, mert a kacagáson kívül aludni tudott a legjobban. Az asszony az előkészületekre sem szólt semmit, csak amikor a lány elfújta a lámpát, akkor kérte halkan, hogy fogja meg a kezét, mert úgy szokott elaludni. Anna meleg tenyere körbefogta a vékony kezet, mely olyan hideg volt, mint a béka, és mivel nem tudta elképzelni, hogyan lehet egy embernek ilyen hideg keze, meg hogyan lehet ilyen rozoga ajtó a világon, pityeregni szeretett volna a dagadó dunyha alatt. Arra ébredt, hogy egy forró, nehéz test ráugrik. Mielőtt iszonyata hangot talált volna a torkában, a tanítóné, Vilma vacogva sírta a fülébe, hogy hallod, hallod? Hallotta. Nagy robajjal dőlt valami a konyhában, nyomában csattanva estek szét a csuprok a cementen. Aztán csönd lett, de olyan, hogy csak a szívük verése hallatszott. Tágranyílt szemmel meredtek a sötétbe, és a hideglelős félelemben görcsösen ölelték egymást. Akkor csobbant a vödörben a víz, borult a rézmozsár, és égzengéssel gurult végig a kövön. Anna egy ugrással az ablaknál termett, kirángatta a rozo- *%a ablakszámyakat, hogy se- (ítségért kiáltson, de Vilma v lekor már a párkányon kuporgott, és leugrott a magasból. Anna azonnal utána. A sarkon ekkor fordult be kifordított subában, lámpással a kezében az öreg, behavazott Matyura Áron, az éjjeliőr. Ormótlan, nagy csizmái előtt estek térdre a hóban. Matyura, akinek éjfélre már mindig kiürült a pálinkásüveg a zsebében, csak égnek rántotta a lámpását, és ész nélkül elporzott a hóban. Anháék meg berontottak az öreg tanítóékhoz, és öklözték az ajtót nagy si- valkodással. Mire Gegyán Mihály kiugrott az ajtón, a szomszédból már át is lépett a kerítésen Szász Zsiga a vasvillával, mert a borjút leste egész éjjel. Dotya meg, a tanítóék szolgálója nyújtóiéval rohant elő, csak hogy éppen legyen a kezében valami, ha ütni kell, mert olyan erős volt, hogy mindig ő fogta le a disznót üléskor. Vilma ekkor felsikoltott, hogy »a kislányom«, és összeesett A gyermekről megfeledkeztek. A benyomott konyhaajtón meg szembeugrott velük az elázott macska. Egérre vadászott vagy csak álmodta az egeret, de a vizesvödör után úgy megvadult, hogy levert minden le- verhetőt. Mivel az ajtót ezután már igazán nem lehetett becsukni, az öreg tanító az ágy végében lévő díványon aludt, és békességles horkolása közben el is telt az éjszaka. , M ásnap reggel üres volt az iskola. Minden gyerek Matyu- ráék rozzant kerítésén lovagolt, ahonnan időnként elűzték őket, hogy ne zavarják az áhítatot a zsirrntolásukkal, de újra megszállták a palánkokat, mint a verebek. Bent meg ott zsibongott már a fél falu, majd szétnyomták Matyuráék viskóját. Matyura Áron ágyban feküdt, párnákkal megtámogatva, és olyan vaft a képe, mint Lázárnak a feltámadás után. A szobában mozdulni sem lehetett, ember ember hátán tátotta a száját, és folyton-folyvást hallani akarták a nagy csudát, amit a mennyeiek tettek kiválasztottjukkal, hogy szóljon ebben a szörnyűséges háborús világban. Matyuráből alig jött ki a szó. Gyenge volt, mint a ma született bárány, de azért csak mondta, hogy éppen azon gondolkozott, hogy minek, is már az ilyen öregnek élni, mikor a fiatalok mind sorra halnak oda messze. Nehéz már a bunda meg a csizma is, jobb volna már megpihenni a földben, mikor zutty, az égből csak elé hullott egy angyal, még lélegzetet sem vehetett, már zutty, ott volt a másik is, és térdelték előtte a hóban. Olyan forróság áradt belőlük, hogy abba vacog még most is a csontja veleje. A gyertyák lobogtak, mindenki álmélkodott meg jajgatott, énekelt és imádkozott minden mondata után, közben erősen firtatták, hogy miért futott el, hátha mondani akartak neki az angyalok valamit, mert azok nemigen röpködne* hiába! De Matyura váltig erő- sítgette, hogy neki ennyi is éppen elég volt. A csuda híre egy nap alatt bejárta a környéket. A szomszéd falvakból szekereken jöttek. Annyi gyertya égett a házon kívül, belül, hogy az volt a csoda, hogy le nem égett. Mivel mindenkinek volt valakije a háborúban, hát elvárták Matyurától, hogy azokról tudjon. És Matyura beszélt is róluk; olyan vigasztalókat mondott az asszonyoknak, hogy azok sírtak örömükben, miközben maga meg fogyogatott, mint a gyertyák, mert nem tudott enni a nagy megtiszteltetéstől, de így még inkább csak nőtt a hitele, hiszen a szenteknek nem is kell enni. Nem lehetett tenni ellene semmit. Mikor Anna megpróbálkozott a magyarázattal, a nép harag majdnem elsöpörte, és följelentették Désen, hogy kálomista létére káromolja a másik felekezetet. Egy nap Dotya is elindult a gyertyáival, hogy Gavrilról megtudjon valamit. Elöl, hátul felkötötte színes katrincáit, és térdig felcsavarta díszes bocs- kora szíját. Anna ámultán mondta neki, hiszen tudja, hogy ők voltak az angyalok. Dotya becsmérlően nézte végig— Ilyenek is az angyalok! — mondta, és kezével mutatta a domborulatot a hasa előtt. gy hónap is eltelt már, és Anna egy nap korábban érke- kezett meg Vilmához. Az asszony az ágy szélén ült, és üdvözölt arccal ringatta a kislányát. — Levelet kaptál Andrástól? — kérdezte Anna annak boldog arca láttán. — Csák kapni fogok! — Honnan tudod? — ámult el a lány. — Voltam ma Matyuránál! — mondta az asszony szelíd boldogsággal. — Azt mondta, legyek nyugodt, nemsokára írni fog! Anna elhalva nézte, mintha nem együtt lettek volna angyalok. Micsoda mélységeket járhat most meg a lélek, gondolta, hogy hiszi a hihetetlent is, és döbbenetével átment Gegyánókhoz. Az öreg tanító az ablaknál állt az erősödő homályban, és éppen a szemüvegét törülget- te. Anna most közelről láthatta véreres, gyulladt szemét. Olyanok voltak ezek a szernek, mintha állandóan sírtak volna. Anna elmondta neki csöndesen Vilmát, és megkérdezte, hogy mit lehet itt tenni. AMIKOR ÉJSZAKA IS DOLGOZTAK, így aztán az új panelházat sikerült péntekre összedobni... Amikor Princ János hatalmas darujával az utolsó betonelemet is a helyére tette, azonnal cigarettára gyújtott. Füstmacskák nyújtózkodtak körülötte, és ügyetlen, kék füstbá- ránykák ütődtek a fülke üvegfalának, aztán szétterültek, s folyókká, vízesésekké változva hirtelen kiszabadultak a réseken. Princ az órájára pillantott. Délután három óra volt »Mire átállok, négy óra lesz« — gondolta, és megkapaszkodott egy fogantyúba. Magasra húzta a gémet, aztán az épülő házak között kanyargó, patkó hajlású pályán vándorútra kelt... Lassan mászott előre a vasgó- liát, s néha egy kicsit megremegett. Princ János az üvegfalon át az egész városrészt látta. Az átadott épületek tetején drótokkal és fénylő antennákkal birkóztak az új lakók; az ablakokban nők hasaltak, és kíváncsian vizsgálgatták egymást. Valahol odább zászlók vagy száradó ruhák lobogtak; a formák és színék elmosódtak a fényben. Tisztességes nyári délután volt. Amikor a daru az épület másik oldalán az egyenes pályára érkezett, Princ kikapcsolta a motorokat. Kényelmesen hátradőlt, és egy pillanatra behunyta a szemét. — Hé! Princ M — Hallgass! — mondta Gegyán Mihály, és remegett a szája. Anna még álmélkodni sem ért rá, mert még jobban álmélkodhatott. Gegyánné lépett be hozzájuk a szobából aki már két éve, mióta az iker fiait elvitték katonának, jóformán az ágyat nyomta, és az utóbbi időben egyedül nem Is tudott talpra állni. A csont- bőr asszony most járt, mégpedig fürgén, és boldog nevetéssel ölelte meg a lányt — De jókor jöttél, gyöngyöm! — mondta, és megsimogatta Anna fejét — örülj velünk! Voltam Matyura Áron bácsinál, azt mondta, ne búsuljak, nemsokára levelet kapok Danikámtól meg Bandikámtól! Látod, meg is gyógyultam. Olyan boldog vagyok. Most már te is megválthatod, hogy melyiket választod, ha hazajönnek. Sütöttem hájaspogácsát, mindjárt hozom, és iszunk rá egy kis köménymagos pálinkát! — és kisietett a konyháiba. G egyán Mihály arcán ekkor két súlyos könycsepp csurgóit végig. Belenyúlt a zsebébe, és a levéltárcájából két agyonkopott, vékony papírlapot tett Anna elé a párkányra, miközben ujját figyelmeztetően a szájára tette, hogy egy szót sem. Az ikrek halotti értesítője volt, még 1942-ben elestek a Donnál a papírok tanúsága szerint. — Danika! Bandika! — kiáltott magában Anna fájdalmasan a két gyerekkori játszópajtás után, és majd a szíve szakadt meg, mert nem tudta az arcukat maga elé idézni többé. Mintha az a két papírdarab a nyomukat is el akarta volna törölni. Ezen a napon kopott meg örökké kacagó kedve. Mihályi Margit Kertész Sándor: NEM! Papp László: ÍGY KELLENE Talpra szökkenni virradatra és elfáradni alkonyaira Dolgozni, égni, mindig adni, a végső percig nem lohadni. Építeni, szép, tiszta hittel, együtt nőni az épülettel. Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot. Teljes erőből, mindkét vállal birkózni minden akadállyal. Mindig szeretni és remélni: így érdemes a földön élni. AZ EMBER EQYEDÜL MARAD Valaki kiabált a daru alatt. Princ előrehajolt, és az üvegfal egyik mozdítható részét félretolta. — Princ! Van itt pár köbméter homok, áthajíthatnád a másik oldalra... — Engedélyetek van?! — Nincs. De ha átdobod, egész éjszaka melózhatunk. Mi ez neked? Fél óra... PRINC MEGINDÍTOTTA A MOTOROKAT, aztán leengedte a gémet A drótkötél végén csüngő keresztvasra kettesével kötözték föl a japá- nerofcat. A vasgóliát nekilendült félig bemászott a patkó alakú kanyarba, aztán a gémet elfordítva áttette a japánero- kat az épület másik sarkára. Princ halkan fütyörészett. Amikor harmadszor gurult be a patkó alakú pályára, hirtelen megingott a toronydaru. A teteje furcsán kilengett, s Princ úgy érezte, hogy a föld felé zuhan. Megállította a motorokat, de a daru tovább lengett, és csak percek múlva állapodott meg oldalra billenve. Princ döbbenten nézett maga elé, nem mert megmozdulni. Ügy érezte, ha megmozdul, azonnal bezuhan az épülő házak közé. Tehetetlenül várakozol!. Egy idő után érezte, hogy a daru egyre inkább elhajlik az egyenestől, süllyed. — Princ!... Princ!... Az emberek már a veszélyes területein kívül álltak, és hadonászva ordítoztak valamit. Princ nem értette, hogy mit kiabálnak. Egyedül maradt Félelmet érzett. A földön hadonászó emberek elvesztették minden jelentőségüket. Princ tudta, hogy a távolban kiabáló emberek nem segíthetnek rajta. Senkitől sem kaphat segítséget ... Kicsit oldalt pillantott, és látta a bután lafogó japánerokat, amelyek súlyuknál egyre inkább megbillentették a toronydarut. Princ tudta, hogy azonnal tenni kell valamit, s egyúttal azt is érezte, hogy ami a következő tíz percben történik, mind egyedül kell végigcsinálnia. Amikor megértette, hogy egyedüisége végleges, megkeményedett az arca. Óvatosan előrenyújtotta a kezét, és megindította a motorokat. A daru megingott, és fönt erősen kilengett. Princnek nem volt más választása. A homokkal teli japánerokat továbbemelte a sin felé. Amikor a gém a sínekkel nagyjából párhuzamosan állt, rögzítette. Remegő kézzel meghúzott egy másik fogantyút, és a teher borzasztó lassúsággal a földre ereszkedett. Ekkor megállította a motorokat. A daru nem nyugodott meg. Bizonytalanul ingott jobbra-balra. Princ kinyitotta a csapóajtót, és amikor a vasléncsöre ereszkedett, érezte, hogy remeg a térde. Ahogy ereszkedett lefelé, felszabadult az összes félelme, és görcsbe rándultak izmai. AMIKOR A SÍNEK KÖZÉ ERESZKEDETT, már ott álltak az emberek, és ott állt az építésvezető is. Ordított: — Princ! Maga megman- hult!... Nekiáll homokozni a toronydaruval!? ... Ki engedte ezt meg? Ki felel azért, ha rázuhan az új házakra? Ki áll majd oda maga mellé? Princ félig líátrafordult, és látta, hogy a pálya megsüly- lyedt, s a bal oldali futómű két hátsó kereke a levegőben lóg. — Ez nem »munkapálya«! Ez »átállási« pálya, Princ! Maga nem tudja, hogy az átállási pályán nem lehet dolgozni?! Ha egy épületet befejezett, átáll a másik mellé, és nem kor- zózik! Vissza sem néz többet, mert akkor kitöri a nyakát! Érti, Princ?! Toronydaruval nem homokozunk, és az átállási pálya arra való, hogy egyetlenegyszer végigmenjünk rajta! Aki ezt nem hiszi el, az felfordul! Az emberek közben a drótkötél végéről leakasztották a japánerokat, és a műszakiak alápócolták a futómű bal oldalát. Princ János tudta, hogy a gémet föl kell húzni, vagy leengedni teljesen, másként a daru nem kerül egyensúlyba. Nézte a vasgóliátot, és semmi kedve sem volt felmászni I vezénylőfülkébe. Bertha Buies*
