Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. június 19. Vallató Géza {REFLEKTORFÉNYBEN MEQ MINDIQ FÄJ.J kazimir károly t m. . ,—,, „ flHnSSSSSWSBHffiSHttSSS&SSSSHXSSSn&SSttSS&BSSSnSSt T ...... A fonyódi szél friss volt, mint Éva kék ruhája. Felszárította a felhőtócsákat a vízről, ma­gasra röpítette a gyerekek sárkányát, s kozmosztiszta színeiben ragyogott a táj ... Évekig vártam erre. Komo­lyan vettem a festést, a lé­nyeget kerestem, ködök párák nélkül. — De én fiú vagyok —mél­tatlankodott a göndörhajú. A többiek abbahagyták a játékot és körülállták őket. — Micsoda? Bugyis fiú? — Nézzük meg! — rikkan­tott egy szemtelen képű puly­ka tojás. Évára néztem, láttam, ő és izgul a kis srác miatt. — Fiú — kiabálták a vizs­Évát a mólón ismertem gálatot végző gyerekek meg. A kikötőbikán ült, köny­vet lapozott ölében a szél, sápadt arcából feltűnően nagy fekete szemek kalandoztak a tóra. Kértem, maradjon így né­hány percig, szeretném leraj­zolni. Kicsit felhúzta a vállát, — Mi ütött beléd? ? — Ö, semmi. Igazán semmi.? Láttam, hogy titkol vala-? mit. Tekintete kerülte az ? enyémet, ügyetlen derű ült ki? az arcára. De csak egy pilla-? natra. ? — Mi történt? Megbántotta-? is lak? J — Ugyan — vegyült egy kis? vidámság a hangjába —, hisz? nem mondtál semmit. [ A kíváncsiság nem ha-? gyott nyugodni. Ma- ? kacsul faggattam. ? Végre rebbenetlenül rámné- ? igazat ? Nem lettem okosabb a vá-? a jele- lasszal, Éva csak kis idő múl- ? A legnagyobb mindjárt be is osztotta csapatába, hátvéd­nek. A bugyis hamar ráunt alárendelt szerepére. Előre- ____ t ört,t remek cselei utat nyitót- zett, éreztem, most tak előtte és pompás góllal mond: — Allergia, fejezte be a támadást. Évát felvillanyozta is nem törődött velem. — »Vi- net. Tapsolt, kiabált, lelkese- va folytatta dám háziállatok« — olvastam dett. Egy kihagyott helyzet — A táborban kórház összecsattanó könyvének bár- után azt kérdezte: volt. Ablakából a központi < ránykás, kiscsikós fedelén. — örülnél, ha lenne egy kéményre nyílt kilátás. Ne-* Nem nézett rám, de ült to- ilyen belevaló gyereked? héz, sötét füstöt eregetett,* vább. Míg állványommal bí- — Nem tudom — mondtam mindenhova beszivárgó zsír-* belődtem, a naív meséken hirtelen-őszintén —, lehetsé- szagot. És a gyomrunk nem? töprengtem. Emberi nyelven ges, azt hiszem, ha megnősül- vette be a hitvány kosztot, társalgó szamarak és kacsák, nék, örülnék, itt valami nincs rendben. — Ha megnősülnél és nem Húsz éves, de lehet huszonöt születne gyereked? is — gondoltam. Tanácstalanul néztem rá. A rajzlap sarkán megpró- örökbefogadnál? ... báltam a szenet, aztán egy Nem, azt semmi esetre lendülettel elválasztottam a ®em- Azt akarnám, hogy rám Sipos-hegyet az égtől. A kikö- hasonlítson. Hogy olyan le- tő következett: pöffedt, lapos mint én voltam, vízibuszok, drótvékony árbo- ' ' cok, fegyelmezetlen csónakfű­zérek. A móló síkból kitörő a, templom mögött elfüstölt olcsó cigarettákról. Ólomkato­nákról, az első doboz színes ceruzáról, amellyel távoli, vad országokat jártam be: a tomahawkok földjét. merőleges vonala... lámpa­oszlopok, padok, kíkötőbika. A testnél keveset időztem. Pár könnyed ív rögzítette az arányos, érett formákat. Hu­nyorítottam, hogy a fej ár­nyékos részeit kontúrozhas- sam. Jelöltem telt száját, gö­rögös orrát, szemét: Mária szemét egy óorosz ikonon. Megpihent fájdalom bújkált benne, ezt sehogysem tudtam összeegyeztetni a »Vidám há- ziállatok«-kal. mert az állandóan csöpörgő? eső leszorította a füstöt a ba- * rakkok közé. * — Elég — mondtam össze-* rázkódva, Apára gondoltam s? a torkom összeszorult. ? — Én is erre akartalak kér-? ni. ígérd meg, nem beszélünk többé erről. Hosszú ujjaival megkereste a kezemet, s bizakodva rám­nevetett. Este a Gyöngyhalászban táncoltunk. Az átforrósodott palatető alattomosan fojtogat­ta a betonlapon szorongó pá- és bumerángok rókát. A zenészek csapzottanl erőlködtek. Itt-ott tálca im-? A lányok közé dobált né- gusbombákról meséltem, meg — Én is utaztam gyermek- bolygott a tömeg fölött, amely, ? koromban — mondta egysze- mint egy óriási amőba— ki-? rűen. türemlett a kerthelyiségben* K arját kissé megmozdí- felállított asztalok közé, és? tóttá, önkénytelenül rnóhón bekebelezte az érkező* odapillantottam. Hat fiatalságot. Egyszerre tízen is? kínosan szabályos szám vib- nyúltak a pohár sörért. Nem? rált egészséges, barna bőrén maradtunk sokáig. Csónakki-? A nap mérges narancsokat Hat hibátlan rajzú antikva rándulást terveztünk más-* szikráztatott rajzlapomon. Lá- ?zam- Vajon Apára is P •■ , ? tóbíborom birkózott a fény- úyen germán alapossággal te- Reggel korán indultunk. A* nyel észre sem vettem- m'L toválták a sorrendet? ^ap erőteljes vörös és na­Murillóról hebegtem vala- rancs sugarai szetporlottak a mit, a színes ceruzák kanári- vízen> feszülő dinamizmussal töltötték fel a tárgyakat, sil­mo­ke­dellem felállt és mögém rült. TTíf n,™ __. , ruhás védjegyéről. Éva csi­v aevnk- én" "i3 ná!t mosolyt oldott az arcán. ~ kérdezte vá- Felállt, nyújtózott, mintha ke­vesellné a rázúduló fényt. A . T.a‘an zavarnak vélte meg- tejfehérrel átmosott kék ra- lepodesemet, mert hűs, fehér gyogás közelebb jött, s egy- fog ' mutatva elmosolyodott, részes, piros fürdőruhájához Sután a strand végén simult. feküdtünk, ahol a — Meleg van — mondta —, játszótér kezdődik, fürödiünk. Szemben a Badacsony pilledt Éva jó úszó volt. Lármás zöldjei ránehezedtek a tóra. fürdőzőivel és rossz érzéseim- Álmosan billegett egy hinta mel messze elmaradt mögött a pöttyös labdák megálltak tünk a part. Csak néha gur- delelőjükön. Arnyéktalan hő- gulázott idáig egy nevetés, vagy egy játékos, halk sikoly. D ség volt. Csak a mellettünk focizó két csapat nem vett tudomást a bénító melegről. Másodiko­sok lehettek. És úgy üvöltöt­tek. mint a nagyok. — Ezek sohasem fáradnak el — mondta csendesen, in­kább magának Éva. Rózsa­szín bugyis, göndörhajú srác jelentkezett játékra a legna­gyobb ftónál. tánv vagi száját: — Lányokkal szunk. Kora estig úszkáltunk. Rán­cokba húzódott tenyerünkön a bőr. de még egyre kerestük a simogató, langyos áramláso­kat. A nádasból zümmögő motorcsónakok rajzottak ki. Keskeny nyomukra leragadta kipuffogógáz és nehézkesen szétfolyt a vízen. — Szellő sincs — mondta A csanatkapi- Éva lehangoltan — menjünk. Szótlanul, gyorsan tempó­zott a part felé. A bójáknál nem ját- értem utói. Addig őrizgettem a kérdésemet. tes, fehér sapkát parancsoltak* a horgászok fejére. Kimond- tam gondolatomat: — Ha ezt meg tudnám fes-* teni... — Miért ne tudnád? —cső-’ dálkozott rám Éva —, te még* fiatal vagy, tehetséges. Tőledf függ minden. Csak tőled. * Alig egynapos ismerettsé- . günkhöz — akárcsak a tege- ződés — sután illett ez a ha­tározott biztatás. Nevetni kel-, lett rajta. Olivszín csenpek: a hínár ringatódzó levelei surrogtak a hajónk oldalán, aztán zöldebb lett alattunk a mélység. Már nem ért feneket a lapát. Cso­dálatos csend terült a vízre, s ebbe még a tükörképük fe­lett jajongó hiú sirályok is belefértek. Odaát, a Gulács tövében fehér csokor nyílt: indult az idei csillagtúra me­zőnye. Éva markolt a vízből, meg­nedvesítette arcát. — Sápadt vagy — mond­tam. — Tavaszt mutatott a naptár akkor, de afféle jel­legzetesen őszies, esős ta­vaszt. Fáradtságot és kedvet­lenséget árasztó délelőtt volt. Tíz órakor kezdődött a próba — Tennessee Wil­liams Orfeusz alászáll című drámájára készültünk —, de rosszul ment. A nyomott hangulat mindenkire rára­gadt. Kazimir látta ezt és gyorsan szünetet rendelt el. Ekkor valaki leült a zongo­rához játszani. Nagyon szé­pen játszott, percek alatt köré gyűlt a darab egész társulata, és a hangulat ha­marosan megváltozott. Egyet­len jeleneten se dolgoztunk tovább, az egész délelőtt a zongorajátékkal telt el, de mindenkinek kellemessé vált a közérzete, és másnap olyan kitűnően ment a próba, mint soha azelőtt... Bulla EIma, a Vígszínház kiváló művésznője mesélte el ezt a néhány évvel ez­előtti epizódot, a színház ak­kori rendezője, Kazimir Ká­roly jellemzésére. Azt mond­ta róla — és ezt kívánta il­lusztrálni az ismertetett epi­zóddal —, hogy nemcsak öt­letgazdag, fantáziadús, sis­tergő-lobogó, mindig valami újat, mást akaró rendező, de jó pszichológiai érzékű ve­zető is, aki sokszor rögtönöz­ve, meg tudja változtatni o kis közösség hangulatát. Miskolcon kezdte rende­zői működését, s mindjárt az első évadban figyelemre­méltó tettel. Az Antigonét állította a miskolci Nemzeti Színház színpadára (később budapesti vendégszereplésre is sor került). Azokban az években kezdett hozzá a klasszikus görög dráma ma­gyar színpadi »rehabilitálá­sához«, amikor az a hiede­lem akadályozta a több ezer­éves szerzők műveinek be­mutatását, hogy unalmasak, s a mai közönségnek nem kellenek, mert senki se fi­gyelne oda rájuk. Kazimir ezt a színházi babonát űzte el. Nemcsak a miskolci At- tigonéval aratott országos sikert, hanem utána az első körszínházi Oidiposz elő­adással is. Akkor még a Li­getben működött a Kazimir teremtette Körszínház, Bás­ti Lajos és a többi színész szmokingban, estélyi ruhá­ban játszott. Azóta a Kör­színháznak állandó helye van a Népstadion mellett, a Jégszínházban, már nem es­télyi ruhás, oratóriumszerü előadások, hanem szabály- szerű színházi produkciók színhelye minden nyáron. Itt rendezte meg Kazimir elő­ször Shakespeare 11. Ri- chárdját, itt Calderón Zala- meiai bíróját, itt kerül sor ezen a nyáron ismét egy új felfedezésre: Thomas Mann- ra, akit magyar színpadon még soha nem játszottak! Igaz, egyetlen egyfelvoná- sost írt csak, a Savonarolá- ról szóló Fiorenzát. Megint csak Kazimiré az úttörő ér­dem, hogy a színpadi Tho­mas Mannt is bemutatja a magyar közönségnek, a Fio- renzával egy műsorban Ma­rio és a varázsló című kis­regény színpadi feldolgozásá­val. Előreszaladtunk az időben, a görög klasszikusok éleszt- getése már a Körszínház idei produkciójához vezetett, s közben nem mondtuk el, mi­ként alakult Kazimir pályá­ja Miskolc után. Budapestre került, először a Vígszínház­hoz, ahol olyan emlékezetes előadások fűződnek a nevé­hez, mint például a Pesti emberek, amely nemcsak az elmúlt évtized egyik legis- meretesebb új magyar drá­mája volt, de egyben az ad­dig csak prózaíróként ismert Mesterházi Lajos színpadi felfedeztetése is. Barátjával és művésztár­sával, Keres Emillel most már négy esztendeje vezeti Kazimir — főrendezőként — a Thália Színházat. Itt az is fontos, miképp lett a Paulay Ede utcai Jókai Színházból Thália? Tudatosan vállalt és vallott koncepció eredménye ez: újszerű, forradalmi tar­talmú színházat csinálni — ez volt a cél. Ezért vallják magukat tudatosan Thália társulatának utódjául. Racine és Max Frisch, Dreiser és Shaw, Tersánszky J. Jenő és Fejes Endre, Pa- gogyin és Stejn, Max Frisch és Jean-Paul Sartre, Csoko­nai és — a Thália kabaré műsora jelzi Kazimirék szín­házának eddig megtett út­ját. (A felsorolás korántsem teljes.) Már a nevekből is láthatjuk a program átgon­dolt eszmeiségét, művészi és formai változatosságát, tar­talmi gazdagságát. Eddigi legnagyobb sikerét a szín­ház — és személy szerint Kazimir is — Fejes Endre Rozsdatemetőjének színpad­ra állításával aratta. Csak­nem százötvenszer játszották eddig telt ház mellett (azóta már Szeged, Szolnok, Mis­kolc és Pécs is bemutatta) ezt a darabot, amely színpa­di változatában épp oly ma­gával ragadónak, forrónak, hatásosnak bizonyult, mint eredeti regény formájában. S nemcsak a rendezés, a ki­váló előadás, a színészek ön­magukat felülmúló játéka Kazimir érdeme itt, hanem az is, hogy felfedezte a re­gényben a színpadi lehetősé­get, s rávette az írót a szín­darab-változat megalkotásá­ra. Legnépszerűbb fórumunk: a kétmilliós nézőtáború te­levízió révén újabban az egész ország megismerte Ka­zimir Károlyt. Hétről hétre látjuk a Ki mit tud? zsűrijé­ben, halljuk megfontolt, ér­tékes tanácsait, melyekből nemcsak a szereplő fiatalok tanulhatnak. Barabás Tamás — Tudod-e, miért? — sza­ladt huncut ráncokba a hom­loka. Találgattam, de mindenre nemet intett, nevetgélt. — Hogy jól álljon a kék ru­hám, te buta festő! Jót kacagtunk, aztán csend lett megint. A vörös sugara­kat pihegő sárgák, majd buja A lány mindenhova elkí- Kifulladt, mégis előbb szo- sért. Óráki- figyelte kísérle- hoz jutott, mint én: teimet a színekkel és formák­kal anélkül, hogy zavart vol­na. Néha dúdolt, szép hangja volt. Ha kíváncsiskodva ecse­tem fölé hajolt, megcsapott hajának üde szappanszaga. Két hetünk, mint a posta­galamb, feltartóztathatatlanul magnézium-lobban ások vál- elröppent. Holnap búcsút in- tották fel. Kibújtam trikóm- tünk Fonyódnak, s talán egy­ből, végigdőltem a pádon, másnak is egy időre. Pedig Éva a csónak farába kucoro- összetartoztunk már egészen, dott. Bámultunk. Nem tudtam a jövőt Éva nél­Amikor a_ deszka is égetni kül elképzelni. Utolsó este kezdte a bőrünket, kiugrál- mondtam meg neki ott. tunk a csónakból. Éva külö- először láttam: a mólón. A nős játékot talált ki. Feküdt játékhullámokon fáradtan hin- a vízen, hátán pici örvények tázott a lenyugvó nap, szelíd­táncoltak. Bámulta a fenéken vörösen búcsúzva a tájtól, rezgő árnyékunkat, míg bírta Éva rázta a fejét, szusszal. Egyszer csak ujjong- _ Ráérünk evvel. Külön- va kapkodott levegő után és ben is, jobb, ha barátok ma­kiabált: — összeütköztünk, egyhul- lám összekoccantott minket, láttad? Messze, a kikötő irányában apró vitorla bomlott. Legény­sége föloldódott a MvnVíit- ban. Tetszett a játék, újra, meg úira összekoccantunk. következő napokban radunk. Szórakozott lett, s a szeme egészen olyan, mint Máriáé az ó-orosz ikonon. Idegesített. A Egyre kérlek: bocsáss meg. Amiért bolondítottalak. Gyűlölet gyűlt a szemében. — Engedj! Nem érted? Akarod, hogy rendőrt hívjak? Elrohant, valaki röhögött, egy dagadt hajós megállt előttem. Tüzet kért. Arcomba fújta a füstöt, tömzsi ujjával szétmázolta az államra tele­pedett szúnyogot. — Jó lesz vigyázni, ifiúr — mondta, aztán, mint a kővel terhelt uszály — komótosan jTuni elfordult. Mire az üdülőhöz értem, Éva bezárkózott, nem is vála­szolt kopogásomra. Másnao, szürkülő hajnalban már a va­sútállomáson toporogtam. A kis ércharangon szanorán ug­rált a kalaoács, később tár­csáiét lóbálva feltűnt a for­galmista. Intett a váltókon dübörgő mozdonynak. Szőke, pirosnyakkendős út­nap égő uszálya megfeneklett törők tolongtak ki a vonatból, a szigligeti szirten, aztán las- Kopasz, tiroHnadrí«*«* ,7o7ető- san elmerült a hegyek között. :,-k lelkesen magyarázott, Éva a feketedo vizet nezte es ismétlődő kérdéseimre sokáig KERTÉSZ SÁNDOR: FALURÉSZUT láthatóan egv cseppet sem nem válaszolt. Véréhes reoü- zavarta, hogy szavai az indu­sokat festettem. Éva lőrajok váltak ki a nádasból, ló mozdony zihálásába fúl- szendvicseket készí- s lecsaptak a villogó lámpa nak tett, mert sajnáltam a tiszta, alatt görnyedő horgászokra, napfényes időt ebéddel téko- A camningből alkonyatba bú- zolni. Meg akartam előzni a jó füstök csorogtak. A lány vihart, azt a fogait csikorgató arca megkeményedett, óriást, amely mind gyakrab- — Becsannálak. ha felesé- ban támadt a túlparti hegyek- sül mennék hozzád. Hétéves re. Lengén öltözött kirándu- koromban elvesztettem a sző- nyérnyi kék folt libbent a lókra, nyitott ajtókra, abla- zességemet. Ne, ne vágj a megránduló szerelvény olda- kokra vadászott, s a délipart szavamba! Ián, s a kopaszt álmélkodva — Elfelejtjük, Éva... hallgatták az úttörők: — Wir — Nem. gondoskodtak róla, fahren nach Badacsony mit hogy ne felejtsem el. Neked Schiff... is eszedbe jutna, ha a szom- A tenyérnyi kék folt pedig szédaid szülői értekezletre nőni kezdett, s mint a papír- dolgokkal lekötni Éva figyel- mennének, ha focizó srácokat sárkány, felrepült a hegyek, '«ét, lótnái a téren, ha... völgyek, vizek fölé. Plattensee ... S-s... wun­derschön .. hsö hs, s A rámpa előtt pihenő tehervagonok mö­gül kilépett Éva. Te­felé nyargaló hullámok söré­nyét cibálta. Ázott, szürke ru­háját száradni teregette a táj­ra. Ilyenkor abbahagytam a munkát, igyekeztem vidám

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom