Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1965. júnins 2*. ci pnS<fatűU)tu/ R ettenetesen kiváncsi természetű gyerek voltam. A tollfosz­tókban is, ahova any., m rend­szerint magával vitt, szájtát- va hallgattam a gyönyörű meséket és a borzalmas tör­téneteket. Egy este a falunk határá­ban levő pusztatoronyról me­sélt Juli néni. Szavahihetően mondta el, hogy falujuk mes­tere összeszövetkezett egy vá­rosból jött emberrel, és ásni kezdtek a torony környékén.* Aztán addig túrtak, kutattak, mígnem egy vasládát talál­tak. Sok minden volt abban a vasiád .ban: ékszerek, aranypénzek, drágakövek, no meg fegyverek is. S milyen csudás fegyvereket ástak ki a mi drága földünkből! Juli néni mindezt úgy mondta, mintha Krisztus urunk öt sebére esküdött volna, olyan igaz. Ezek után azt a követ­keztetést vonta le, hogy bi­zonyára több ládának kell még ott lennie, meg más ér­téknek is, mert régen a to­rony körül volt a falu és a vámszedő barátok klastroma. A szerzetesi birtok jövedel­mének. aranyainak egy ré­sze bizonyára a torony körül még megtalálható. Ez azért is lehetséges, mert a török basák elől el kellett dug­niuk. Azonnal indultam volna felfedező utamra, de előbb társat kellett szereznem. Más­nap az iskolában elterveztük Jancsi barátommal, akinek úgyszintén meghalt az édes­apja, tehát ő is a félárvák kenyerét ette, hogy kiássuk a még ott levő ládákat. A kincseken igazságosan meg­osztozunk. Milyen gyönyörű csizmát csinál majd nekem a Kajdi suszter! Abba aztán nem ivódik bele a hó leve. Olyan fényesre suvickolom, hogy tükörnek is beillik. Ve­szek egy nagy szánkót, olyat, mint a Márffy kisuraság fiá­nak van. meg egy birkabun- dás nagvkabátot kucsmával. Nem csúfolnak többé a gye­rekek, hogy anyám berliner­jében megyek az iskolába. Annyi tejcsokoládét veszek, hogy ismétlőiskolás koromban is lesz belőle. Aztán kanász- ostort fonatok Ferkó bácsi­val, falunk kanászával, még­hozzá kutyabőrből. Minden gyereknek tátva marad a szá­ja a csodálkozástól. A meg­maradt pénzt és kincseket odaadom édesanyámnak, ki­cserélheti a gombos szandál­ját egy újra. S ami a legfon­tosabb, nem kell a tisztelete- sékhez mennie mosni, vasal­ni, otthon lesz, és minden es­te elvisz a tollfosztóba rimán- kodás nélkül. Álmaimba merülve türel­metlenül vártam a kitavaszo­dást, hogy végrehajtsam ter­vemet. Fitymálóan néztem a szárkótulajdonosokat abban a biztos tudatban, hogy nekem jövőre különb lesz. Szerencsénkre olyan korán tavaszodott, hogy március 14- én mezítláb mehettem a Fa­ragó-boltba nemzetiszínű ko­kárdáért, hogy az ünnepen mar»-'"'—-'»ómról tanúbizony- sé" ’■•=ssek. H úttervünk már ké­szen volt. Jancsival megegyeztünk. mi­lyen szerszámokat viszünk. Nekünk volt egy ásónk, egy JÚLIUS 1 -ÉN ESEDÉKES A MAGÁNAUTÓK KÖTELEZŐ SZAVATOSSÁGI BIZTOSÍTÁSÁNAK MÁSODIK FÉLÉVI DÍJA FELVILÁGOSÍTÁST, BEFIZETŐLAPOT AZ ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ FIÓKJAI ADNAK vásott lapátunk. Jancsi meg­szerezte keresztapja irtókapá­ját, melyet az erdei munká­nál használt. A szerszámokon kívül gondoskodtunk lámpá­ról, gyufáról, gyertyáról és egyéb apróságokról. Szombaton szürkületkor in­dultunk a cigányréten ke­resztül, a messzelátó irányá­ban a temető gyalogösvényén a toronyhoz. A nagy kockázat kétkedővé tette barátomat' Többször megkérdezte: -Te, Jóska, biztosan találur'- ott aranypénzt meg éksz” -oh?* »Hogy biztos-e? Hát a Juli néni nem szokott hazudni« — válaszoltam a teljes siker tu­datában. Azért, hogy meg­nyugtassam, és kitartó mun­kára buzdítsam, megmond­tam neki, lehet, hogy több helyen és mélyen kell ás­nunk. Az is megtörténhet, hogy munkánk eltart István király napjáig is, de egy vas­ládát föltétien találunk. Meg­nyugodva, hűséges barátként bandukolt mellettem az ál­mok tornyához. A munkálatokat később csak vasárnaponként végez­hettük. mert ilyenkor nem dolgoztak a mezőn, nem járt az uraság meg az intéző. S azért is az Űr napját válasz­tottuk, mert nem akartunk másokat beavatni titkunkba. Az igazi munka égj’’ verőfé­nyes március végi vasárna­pon kezdődött. Olyan izga­lom vett erőt rajtunk, hogy hangtalanul tettük meg az utat a toronyig. Nyomban munkához láttunk. Hajtott berniünket a kincs utáni vágy, a hihetetlenül gyors meggazdagodás reménye. Ész­re sem vettük az idő múlá­sát, a vízhólyagokat tenye­rünkön. Rendíthetetlenül, senkitől sem zavartatva ás­tunk mindaddig, míg egyszer csak megkezdték a toronyi tábla megmunkálását. Nagy volt a forgalom a torony kö­rül. Szántottak, vetettek. Nyüzsgött a cselédség. Ve­szélyben éreztük kincsünket, álmaink eldorádóját. Azért a következő vasár­nap folytattuk a munkát. Es nem telt bele fél óra, kemé­nyet ért az ásó ... Egy ko­ponya volt. Egyszerre érez­tünk örömet és félelmet. Hal­kan suttogva beszélgettünk, mert gondolatainkba mélved- tünk, A koponya szinte sér­tetlenül vicsorgott előttünk. Furcsa gondolataink elűzésé­re tréfára vetemedtem. — Ne haragudjék, kedves ősapám — mondtam —, nem akartuk kegyelmeteket zavar­ni nyugalmukban, de tudja, nekünk nagy terveink van­nak, azokat pedig meg kell valósítanunk. Aztán maguk­nak úgysem kell az a mérhe­tetlen kincs, ami itt lelhető, nekünk annál inkább. Ahogy így kérleltem, bo­csánatáért esdekeltem, a föld­rakáson megmozdult a kopo­nya. Szinte beleremegtünk. Mi ez? Mit jelent? Talán mégis megsértődött, és bosz- szút forral ellenünk? Egyre j nagyobb rémület kerített ha­talmába bennünket. Aznap már nem tudtuk folytatni a munkát. Teltek, múltak a hétközna­pok. Éjszakánként borzalmas álmok gyötörtek. Egyszer azt álmodtam, valami pompás, föld alatti birodalomban já­rok. Az arany meg a gyé­mánt mint ereszünkön a jég­csapok díszelegtek temérdek nagy mennyiségben. S ez mind a miénk! Máskor hét­fejű sárkányokkal kellett megküzdenem, hogy megme­neküljek a veszedelemtől. Éj­jel-nappal a vállalkozás rab­ja voltam. Nappal a szánkó, a kabát, az anyám cipője, a nagy halom csokoládé iránti vágyakozás töltött el. Gondo­latban számtalanszor megpró­báltam e sok kincs hasznosí­tását Már-már magamon éreztem az új ruhát, a lábam­ra szabott csizmát. Láttam anyámat, amint új cipőjében, ragyogó szoknyájában, új berlinerkendőjében kíséri Borcsa nénémet a húshagyói bálra. Ha anyám valamit pa­rancsolt, mint a fürj, futot­tam. Azt mondják, ritka do­log, de én szófogadó gyerek voltam, nehogy akkor keres­sen, ha kincskereső úton va­gyok, s esetleg titkomat fBI­íedezzék. Meglepetésnek szán­tam azt a nagy boldogságot, amit számára is kiások. M ár hosszú ideje ás­tunk, munkálkod­tunk. Nagy halom jószagú föld borította a to­rony környékét. Megedződ­tünk a munkában. Semmiség volt már a lapátolás. S a legnagyobb munkában lepett meg bennünket a Go­lyószemű. Golyószeműnek hív­ta mindenki az uradalom in­tézőjét, mert olyan rettene­tesen tudott nézni, hogy szin­te beleremegett a nézésébe minden cseléd, napszámos és részesarató. Különösen félel­metes volt, ha lovaglópálcájá­val a csizmaszárán taktust ütögetett, ami azt jelentette kimondatlanul is: dolgozz, ku­tya, dolgozz, cseléd. — Hát ti mit csináltok itt? — förmedt ránk. — Ásunk — válaszoltam alázatosan. Megremegett a lá­bam, és szinte tojásnagyságú­nak láttam a gödörből golyó­szemeit. Csizmája is olyan nagynak rémlett, mint egy óriásé. — Aztán ki engedte meg, hogy tönkretegyétek a torony környékét? Megszeppentünk. Nem jött hang a torkunkra. Lehorgasz- tottuk fejünket, csak álltunk birodalmunk kapujában. — Hozzátok beszélek, faty- tyúk, nem halljátok? — Nem tudtuk, hogy enge­délyt kell kérni — válaszolta Jancsi barátom. — Hát kié ez a torony? — A falué — mondtam. — Ehhez a falunak semmi köze. Menjetek el a bíróhoz, mondjátok meg neki, hogy előbb vegye meg. és utána turkálhattok itt! Kikecmeregtünk gödrünk­ből, összeszedtük szerszámain­kat, vigyázva, nehogy a Go­lyószemű és lova közelébe ér­jünk. Valami nagy szomorú­ság kerített hatalmába. El­vesztünk. Vége mindennek. Kifosztottak, megloptak ben­nünket. plvették tőlünk még az álmainkat is. Összeszorított foggal, dacosan szóltam tár­samnak. — Ne félj, még. egyszer megpróbáljuk. Meghallotta ezt a Golyó­szemű. — Mit mondtál? Még egy­szer megpróbáljátok? Odalépett hozzám, megsu­hintotta lovaglópálcáját. Két­ségbeesésemben szerszámaim­mal a vállamon ugrani akar­tam. Az ütés elől azonban nem tudtam kitérni. Fájda­lom és melegség öntötte el ar­comat, egész testemet. Meg- tántorodtam, és szerszámaim­mal együtt a gödörbe estem. Utána Jancsi barátomra ve­tette magát. Ütötte, verte, végül is mindent otthagyva, reményeinktől megfosztva el­menekültünk. Csak a kiserdő ‘•-ttlén találkoztunk úira. Fáj­ic-horeoq^tott fejjel ' ' ' " ~k hazafelé. A mérhetetlen kese­rűség és gyűlölet lelkünk mélyére ra­kódott. Már ifjúvá értem, de még mindig bennem égett e gyűlölet és keserűség. Ismét a toronynál találkoztam Jancsi­val. Hónunk alatt a kihegye­zett cövek, teteje tintaceruzá­val megírva: özv. F. J.-né, özv. Cs. M.-né. Nem beszél­tünk róla Jancsival, de a to­ronyi földhányásra, birodal­munkra, majd a lesújtó pál­cára s kudarcunkra gondol­tunk. E gondolatainkból zök­kentett ki Lelkes Pista bácsi kiáltása, miközben léptetőjé­vel az irányt mutatta. — Jól verd le azt a cöve- ket, Jóska! Ez már a tiétek. A cövekek közé beékelődött falunk pusztatornya. Egy da­rabig csak néztem a tintace­ruzás nevet, a tornyot, mely ma az enyém, a miénk, a fa­lunké lett. Aztán büszkén, va­lami furcsa zenével lelkem­ben indultam hazafelé. Arra gondoltam, mégiscsak megta­láltam kincsemet. Igaza volt Jufi néninek, kincs volt a torony körül, életet adó, régóta magára vá­rató kincs. Pusztai József Minisztériumból tsz-be Megyénkben sokan ismerik Bajcsy Edét. 1954-ig megyei íóagromómus- ként hasznosí­totta tudását, aztán több mint tíz évig , az egész ország mezőgazdasá­gának szakmai irányításában töltött be je­lentős szerepet: a Földművelés­ügyi Miniszté­rium Növény- termesztési Fő­igazgatóságá­nak helyettes vezetőjeként dolgozott. Az idén március­ban — nyugdíj­ba vonulásakor — a barcsi Vö­rös Csilláig Tsz kérését teHesít- ve vállalta a gazdaság fő- agsronómusi tennivalóinak ellátását. — Nem érezném jól magam, ha nem dolgozhatnék — mondja. — Ebben a korom sem gátol. A napot hasznos munkával töltöm, így nincs időm arra gondolni, hogy el­múltam hatvanéves... A barcsiaktól mindent meg­kapott ahhoz, hogy eredmé­nyesen dolgozhasson. Arról beszél, hogy minidig talál el­sajátítani valót Itt győződik meg például az új típusú gé­pek gyakorlati munkájáról, s hasznosságukról a velük elért eredmények közvetlen tapasz­talásával bizonyosodik meg A feladat, amelynek megoldását Barcson vállalta, nagy. Egy példát említ: a magasugró könnyebben viszi át egy mé­ter után a másfelet, mint száz- nyolcvan centi után a százki- lencvenet, pedig itt a különb­ség egyötödére csökkent — Barcson hasonló a hely­zet A Vörös Csillag Tsz orszá­gosan is kiemelkedően jó, ép­pen ezért nehéz még jobbá tenni. De nem lehetetlen, s ezen, együtt fáradozunk a gaz­dákkal. Addig maradok itt, és addig segítek, ameddig a bar­csiak akarják, s amíg egészsé­gem engedi. A barcsiak becsülik a szor­galmat, s bízunk benne, hogy az egészség nem hagyja cser­ben. Várva várt vendég érkezik hétfőn Hétfőn délután négy perc­cel 4 óra előtt várva várt ven­dégünk érkezik: megkezdődik a nyár. Legalábbis ezt állítják a csillagászok. Két rekord mindenesetre lesz ezen a na­pon: az egész évben a legko­rábbi napkelte és a legkésőb­bi napnyugta. Így azután hét­fő — amely egyébként az esz­tendő 172. napja — hajnali 3 óra 46 perctől 19 óra 45 per­cig, vagyis egy perc híján 16 órán át tart. Az a bizonyos plusz Versenyben a sürgető idővel A verőfényes udvarról lép­tem a félhomályba. Az akta­halmaz mögött ülő emberről öltözéke árulja el, hogy nem irodai dolgozó. A gazdaságból futott be néhány percre, de már készülődik is. Hóna alatt iratgyűjtőt szorongat — Hova siet? — Ne haragudjon .... vár­nak a tanácsnál. A brigádvezető elment én pedig nekivágok a határnak. Nem mindegy, hogyan — Honnan jön? — kérdez­tem Palkó Györgytől. A mesz- tegnyői országút kellős köze­pén találkoztam vele. A vál­lán vasvillát szorongatott, és sietett — Onnan — mutat a villá­val a félig szétterített lucer­naboglyák felé. — Hova indult? — Oda — fejével a domb­tetőn készülő lucemakazal fe­lé intett — Eddig szárogat- tam, most rakodni megyek. — Ez nagyon sürgős? — Ha szétteríti az ember a szénát, akkor csak sürgős. Nem? — Hányszor terítette már szét? — Kétszer. Nem mindegy, hogy hogyan szárad meg Elő­ször nem sikerült de most igen. — Ki mondja meg, hogy menjenek szárítani? — Hát keli azt mondani? Szép a határunk, s ez viszi az embereket. Délelőtt még esett, délután pedig már mindenki a földe­ken volt. Pedig nem kérte rá az embereket senki sem. — A mesztegnyői határ ilyen még nem volt — folytat­ja. — A nép tudja, hogy dol­goznia kell, Az éti családom is százfelé menne, ha tudna. Nem is hagyjuk szégyenben ezt a határt. Éjjeliőr — nappal — Mikor feküdt le? — Négykor mentem haza, akkor ledőltem egy kicsit, de mondtam az asszonynak, hogy hétkor keltsen föl. — Nem kevés ez az alvás? — Az este szólt a brigádve­zető, hogy jöjjek el a lucer­nakazalra. Hát jöttem. — Sűrűn hívják ilyen mun­kára? — Ha szorít a cipő, csak akkor. — Mondott már nemet, ha ilyen munkára hívták? — Lehet ilyenkor nemet mondani? — Miért ne lehetne? — Mert egyik embernek a másikat ki kell segítenie. Most ez a legsürgősebb munka. Éjszaka öt istállóra és a gépparkra vigyáz a faluban Kertész Pál. Néhány órai al­vás után most hatvannégy éves fejjel az egyre magasodó szénakazlat rakja. — Nem szédül? — Még nem... Az ember nem gondol ilyesmire, ha fent van. — Nem lesz nehéz a követ­kező éjszaka? — Ha elálmosodom, akkor járkálok egyet, hogy kimenjen az álom a szememből. — Ezért a nappali- munká­ért mennyi egységet írnak jó­vá? — Azt mondta a brigádve­zető, hogy majd beírja ___De h át különben is ki kellett volna jönni. Ilyenkor úgysem nyugodt otthon az ember. Nehéz nap emlékei — Magának emlékezetes ez a tábla? Molnár János, a fiatal trak­toros megigazítja a kapáló­ekét. azután válaszol: — Az ... Amikor kijöttünk, azt hittük, nem tudunk rajta keresztülmenni, de megtár­csáztuk hosszában. Másnap reggel a váltótársak jöttek vol­na, hogy keresztben is megjár­ják. Nem tudtuk, ki lesz a vál­tótárs, hát kijöttünk újra mi. A munka egy egész nap és egy éjszaka tartott. Ez alatt az idő alatt egyszer ültek le en­ni. — A szerelő szólt ugyan, hogy menjünk aludni, de mi azt mondtuk, ha már rázattuk magunkat a föld hosszában, akkor megtárcsázzuk kereszt­ben is. — Szép egyenesek a kuko­ricasorok — mondom. Tudom, hogy ő vetette ezt a táblát. — Nemcsak ezek. A többi is — mondja Iglói Ferenc ag- ronómus. — Lehet, hogy meg is ka- páltatják velem? — élcelődik a traktoros. Elindul a Belorusszal, né­hány méter után megint meg­áll, igazít a kultivátoron. — Csak nem rossz? — Dehogy! Azt akarom, hogy minél keskenyebb legyen a ka­pálásra váró rend. — De ha ennyire vigyáz, ak­kor kisebb lesz a teljesítmé­nye. — A sorok meg keskenyeb­bek, s ez azt jelenti, hogy hol­danként legalább egy kapás egész napi munkáját takarít­juk meg. Nem számoltam utána, le­het, hogy kevesebb, lehet, hogy több kézi erő szabadul így fel, de az igyekezet dicséretes. A közösségnek a közösségért A munkáról, az időszerű fel­adatokról beszélgettünk. Egy­szerű természetességgel mond­ták el véleményüket. De a szavak mögött mégis ott húzó­dott az a bizonyos többlet, amit ők a közösnek adnak. Mert senki nem kérheti szá­mon az éjjeliőrtől, ha nappal nem megy a kazalra. A trak­toros is meg tudná magya­rázni, miért hagyja szélesebb­re a sorokat, s a vasvillával siető ember is nyugodtan rá­foghatná az időjárásra, ha szétázik a széna. Ez azonban pénz. és időki­esést jelentene, ami közvetve őket is érintené. Egy kicsit többet vállalnak a közös gond­jaiból. Nemcsak mennyiségi többlet ez, hanem minőségi is. A közösségnek teszik a közös­ségért — önmagukért. A matematikában plusznak nevezik a többletet. Mesztegnyőn én így tudtam megfogalmazni: szorgalom. Kercza Imre Hegesztőt (autogén, villany), vizsgával rendelkezőt, fölvesz az ÉM Földmunkát Gépesítő Vállalat Danamenti Fő-építés- vezetősége, Székesfehérvár, Seregélyeti a. 83. Nehézgépszerelőt (kotró, doser, dömper) fölvesz as ÉM Földműkét Gépesítő Vállalat Dunamenti Fő-építésvezCtősége, ^ o Székesfehérvár, J Seregélyest u. 83.

Next

/
Oldalképek
Tartalom