Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-07 / 82. szám

A FELSZABADULÁSRÓL , ~|) ÉS HÚSZ ÉVÜNK EREDMÉNYEIRŐL ' Határkő 1944. decemberének elején félelem lett úrrá Pusztasze­mesen. Közeledett a front zaja. Nem tartott soká a szorongás: december 3-án megjelentek az első szovjet katonák a községben. Ez a nap határkő az életünkben. — December 1-én a néme­tek lázas sietséggel lebontot­ták a telefonvezetéket. Reg­gel a rádió száz kilométerre mondta a frontot, a németek elvonulása azonban a szov­jet csapatok közelségét je­lezte. A szovjet csapatok harc nélkül vonultak át a falun, mert a németek elme­nekültek — emlékezik visz- sza Szabó Imre. — Agyúlövésre ébredtem. Hajnal volt, vártuk a folyta­tást. Reggel három szovjet katona lovagolt végig az ut­cán, majd ismét három, az­tán tankok jöttek. Éppen a házam előtt álltak meg. Át­mentem az italboltba. Meg­kínáltuk egy kis reggeli fris­sítővel a katonákat. Nemso­kára megjött a gyalogság. Füstölt húst vagdaltunk fel meg kenyeret egy edényben, s úgy kínáltuk a menetelő katonákat — mondja Farkas István. Ez a nap valóban forduló­pontot jelentett a község életében. Húsz év távlatából tekintünk vissza a határkő­re. Szép középületeink, mű­velődési otthonunk, orvosi rendelőnk, járdánk hirdeti, hogy ez a húsz év többet adott Pusztaszemesnek a ré­gi világ évszázadainál. Kalocsa Ferenc levelező A híd megmenekült A felszabaduláskor loptuk a robbanó­tizenhat éves le- anyagot alóla, s gényke voltam. Ke­repes községben él­tem. Ez a falu is a grófok, a bárók és a földesurak ural­ma alatt állott. Ka­rácsony másnapján szabadult fel. Na­gyon vártuk mái ezt a napot. Még ez- ezelőtt találkoztam egy magyar katoná­val. Elmondta, hogj visszavonulnak Pest vízbe dobtuk. A híd megmenekült. Másnap reggel tunk, megkezdtük zsírtalan és sótalar az újjáépítést. Rend­merre vannak az aknák. Januárban ifjúsági szervezetet alakítót­be hoztuk az isko­lát, megjavítottuk a berendezést. A volt uradalmi épületet nekünk adták mű­velődési otthonnak. Minden hónapban is tudta, hol raktáK üj műsorraI szóra­bablevest vittem a katonának. Akkoi árulta csak el, hogy Szacsvai Bélának hívják, s marosvá­sárhelyi lakos. Azt le az aknákat a né­metek. Délelőtt tíz órakor megjelent az felé, mert Gödöllőn első szovjet katona a vannak az oroszok, vasúti töltésen, a ő azonban nem akar továbbmenni. Elbújtattam a pad­lásunkon, civil ru­hát adtam neki. Azt is elmondta, hogy a németek fel akarják robbantani a falu végén levő hidat. El­házunk előtt. Oda­jött hozzánk, ma­gyarázott valamit. Nagy uehezen meg­értettük, hogy meteket keres, tán többen is jöt­tek. Magyaráztuk, ahogy tudtuk, hogy koztattuk a falu né­pét. A bevétel egy részét a község fej­lesztésére fordítot­tuk. 1949-ben elke­rültem a faluból, az­óta csak látogatóba járok haza a szü- né- leimhez. Az­Fehér Géza, Kaposvár, Cseri út 73. Apám mint földerítő Akkoriban gyakran félbe­szakította a tanítást a légiri­adó. Amíg csak távolból hal­latszott a bombarobbanás, nem fogtuk fel ésszel, hogy mit jelent. Amikor leesett községünkben az első bomba, egy repesz osztálytársunk arcába sújtott; amikor leg­közelebb a mi szőlőnkbe zu­hant, közel a búvóhelyünkhöz, nem kívántuk az óra elmara­dását. Az utcán német és ma­gyar katonák vonultak fá­radtan, toprongyosan, kiéget­ten. Senki sem kérdezte, ho­va mennek, miért, hiszen ők sem tudták. Féltünk és vár­tunk. Egy éjszaka német katonák szállásolták el magukat a pad­lásunkon. Anyám a hegyi pincébe menekült a nővére­immel, hisz olyan rossz hí­rek keringtek. Hárman vol­tunk otthon: apám, a bátyám és én. Gyanús és szokatlan ÖNVALLOMÁS Ö ten voltunk testvérek. Az apám — szobafestő- és mázolósegéd volt — egyedül keresett hetedmagá­ra. A festőknek, a kőműveseknek, az ácsoknak és a csere­peseknek télen nem volt munkájuk, ilyenkor mehettek ha­vat lapátolni vagy ínségmunkára. Persze ezt sem állandóan. Testvéreimmel együtt korán belekóstoltunk a nincstelenség- be. Úgy volt játékunk, ruhánk, cipőnk, ha olyan helyeken dolgozott apám, mint például Magyar doktoréknál. Nagyon örültünk a letett holmiknak, mert legalább kenyérre for­díthattuk édesapám keresetét. Az elemi iskola hatodik osztályának elvégzése óta dol­gozom. Péknél kezdtem kihordóként, majd a donneri fűsze­resnél folytattam mint kifutó, utána Kovács bútorkereskedő­nél mint kárpitostanuló. Itt ért az első nagy csalódás. Három évre szerződtem, s egy évig csak az esti takarításkor láttam a műhelyt; bútort szállítottam kiskocsin. Egy év után fel­bontottuk a szerződést, hogy így nem kárpitos, hanem szál­lító lesz belőlem. Főnökömtől hatalmas pofont kaptam út- ravalóul. Tukora József kárpitosnál folytattam a tanulást, majd Tóth Lajos mesternél dolgoztam a felszabadulásig. Nagyon vártuk már a felszabadulást. A hosszú éveken át húzódó háború, az éhezés, a jegyes világ, a nincstelenség gúzsba kötött bennünket. Legszebb éveim elvesztek, ezt soha többé nem pótolhatom. Ügy emlékszem 1944. december másodikára, mintha teg­nap lett volna. Megérkeztek az első szovjet katonák. Be­jöttek a lakásba, megöleltük egymást. Látták, hogy nagy a család, az első mondatuk az volt anyánkhoz; — Mamka, kusaty jeszty? Bátyám mutatta a kenyér jegyet meg a kredencben le­vő darabka kukoricakenyeret. Erre a katonák egy hatalmas zsákot hoztak be a kocsiról, kiöntötték tartalmát a konyha­asztalra. Mi, gyerekek sóvárogva néztük a két nagy házi­kenyeret, a füstölt sonkát. Volt még egy huszonöt literes tejeskanna tele zsírral meg egy benzineskanna bor. Egy idő­sebb katona azt mondta anyámnak, hogy terítsen mindannyi­unknak. Nem tudtuk, hogyan fejezzük ki hálánkat. Azok közül valók voltak, akik életük feláldozásával, vérük hulla- tásával, messze földről elhozták a békét, a szabadságot. A felszabadulás után összefogtunk, s megkezdtük ^ az újjáépítést. Hogy mit adott nekünk ez a rendszer? Először is megszüntette a munkanélküliséget. Ez alatt a két évtized alatt épült Kaposváron az ország egyik legnagyobb pamuífonó-ipari gyára, a Világítástchnikai Vállalat, a kenyérgyár. Üj városne lyedek nőttek ki a föld­ből. A dolgozók mostani életszínvonalát nem le­het egy napon említeni a régivel. Villa, autó, tv, motorkerékpár, rádió, berendezett lakások, gépesített ház­tartás. Ez mind az életszínvonal emelkedését mutatja. Mun­kámat szeretem, több mint tíz éve dolgozom hajdani mes­teremmel, egykori munkaadóimmal együtt az asztalosipari ktsz-ben. Szabó János Kaposvár, Kapós-hegy 30. csend honolt a faluban. Apám merészkedett ki elsőnek. Ahogy megy a kapu felé, ide­gen katonákat vesz észre. In­tegetnek neki, olyanformán, hogy gyere közelebb, papa. Tenne is egy lépést feléjük, meg nem is. Majd föleszmél, hisz ezek nem lehetnek má­sok, mint oroszok. A katonák mosolyognak, integetnek. Apám kézzel-lábbal magya­rázza, hogy németek vannak a padláson. A szovjet kato­nák a leshelyre siettek, a padlásra irányították fegyve­rüket. Apám leghátul maradt, hisz neki nem volt fegyvere. A szovjet katonák megszáll­ták a padlást. Mivel egy lö­vés sem hangzott el, apám is fölmerészkedett. Nem akart hinni a szemének. A néme­teknek hírük, hamvuk sem volt, jobbnak látták, ha to- vábbálinak. Apám sokszor elmondta ezt a történetet a kártyapartne­reinek egy-egy békés vasárnap délután. A jó öreget elszólí­totta az idő, emlékeit azon­ban meghagyta nekem. Kovács Margit Lengyeltóti Epizód Egy tizenhárom éves forma kisuny válogat a cipőboltban. Édesanyja lapos sarkút sze­melt ki, a lány meg egy ki­csit tüsarkút, icipicit hegyese- dőt. Én jobbára a kirakatot nézem, de akarva, akaratlan látom a durcás leányarc tükör­képét. — Ez olcsóbb, tudod, hogy annyi felé kell a pénz — ér­vel az anya. — Ha ez nem — mutat a kezében levő lábbelire a gye­rek —•, akkor jó lesz nekem húsvétra ez a kitaposott cipő is... A lány egy különben egé­szen jő állapotban levő cipőre mutat. — Hát legyen — egyezik be­le az édesanya leánya dönté­sébe. Nem írtam volna le ezt az epizódot, ha nem felejtenénk olyan gyorsan. Húsz évvel ez­előtt nekem és annyi más kisdiák társamnak mezítláb kellett járnia! Változtak az idők, s olyan jó, hogy így van. K. M. Lengyeltóti TERVEN FELÜL Sokat javult a munkaver- ■ kocsit.) Az öttagú brigád ter- seny a MÁV balatonfenyvesi! ven felül végezte el ezt a állomásának gépjavító mű- munkát. Mészáros Károly mű­helyében a szakszervezeti vá- vezető elégedetten jegyezte lasztás óta. A vasúti dolgozók föl a szorgalmasan dolgozó április 4-e tiszteletére meg- brigád teljesítményét, javítottak hat lórét (szállító- Horváth J. Károly Munkában a brigád. (Fotó: Bárándy István.) Nagy tekintélynek örvendő brigádok A MÁV nagykanizsai pá- vasta a szocialista brigádveze­lyafenntartási főnökségének szocialista brigádvezetői ér­tekezleten tárgyalták meg tennivalóikat, az országos ér­tekezleten meghatározott fel­adatokat. Bélái László vezető mérnök elmondta a részve­vőknek, hogy takarékoskod­janak, használják ki jobban a munkaidőt, fordítsanak nagy gondot a minőségre, mutas­sanak példát a többieknek. A főnökség területén hu­szonkét brigád vesz részt a mozgalomban. Tizenhét kiér­demelte a jelvényt és a zász­lót. Tizenegy brigádot másod­szor tüntetnek ki, így meg­van a szocialista munkahely­mozgalom sikerének előfelté­tele is. Barcson, a XVIII. szá­mú pályarnesteri szakaszon mind a három brigád — Gó- czán József műhelybrigádja, Bakonyi József, Harmati Jó­zsef felépítményi brigádja — kétszer szerezte meg a jel­vényt és a zászlót. Bálint Pál párttitkár felöl­tők országos értekezletének felhívását. Góczán József barcsi bri­gádvezető elmondta felszóla­lásában, hogy nagyon sokat tettek a szocialista erkölcs kialakításáért. A brigádnak tekintélye van mindenki előtt. Elsimítják a nézetelté­réseket, közbelépnek, ha baj van valakinél odahaza. Az emberek minden esetben meg­értették a brigád határozatát, javaslatát, nem maradt el az eredmény, a nevelő hatás sem. Több hozzászóló foglalko­zott a hagymán és kenyéren élő krampácsoló pályamunká­sok mai utódainak házépíté­si »-gondjaival«. A brigád va­lamennyi tagja segít családi házat építő társának. A brigádvezetők szakmai filmeket néztek meg, közös ebéden vettek részt, majd megnézték a nagykanizsai üveggyárat. Nagy Antal Géza MEGGAZDAGODOTT A FALÉ .Bölcsőm szegényszagú volt, több lakásos cselédházban ringatta jó anyám. Kukoricake­nyéren ás krumplin nevelődtem. Sihederko- rom elején apámmal együtt jártam napszám­ba. Az első világháború elsodorta a faluból a férfinépet; a suhancokat — így engem is — felnőttmunkára szerződtetett a földesúr. Előbb szántóbérea, majd takarmányos, később bor- júpásztor lettem. Tizenkét éves koromban kosztos aratáson kepés voltam, A zord tele­ken minden föllelhető könyvet elolvastam. Ez mihasznaságnak, úri furcsaságnak tetszett apám és a többi cseléd szemében. Később csak lopva vehettem elő kedvenc könyvemet. Tizenhárom éves koromban suszterinasnak adott az apám. Telente a mesterséget tanultam vándoriparosként, nyaranta várt az aratni- való. Vándorlásaim hónapjaiban sok ember­rel hozott össze a sors. Szó esett a munkás­ságról, a kommunistákról. A Tanácsköztársa­ság leverése után csak suttogva mertünk be­szélni ilyesmiről. Valaki beárult a csend­őröknek, megismerkedtem pofonaik súlyával, puskatusuk keménységével. Amikor elsajátí­tottam a mesterséget, letelepedtem szülőfa­lumban, s megnősültem. Férfikorom derekán érte hazáinkat a második világháború iszo­nyatos fergetege. A szegény embert hívták be először katonának. Itthon a Jurcsek-rendszer emésztette a falu népének kenyerét és jó­szágait. Nem úgy az uraságok magtárait és állatállományát. Rájuk nem vonatkozott a rendelet. Betegségem miatt nem vittek el ka­tonának, egy ideig Nikián szemléltem a há­ború seörnyúségeit. Asszonyok ültek a szekérre, ők fogták az ekeszarvát, végezték a férfimunkát a földe­ken és odahaza. 1944-ben a menekültek sze­kerei zörögtek az országúton, a visszavonuló németele géped dübörögtek. Éjjel-nappal zúg­tak a repülőgépek. Nyilas banditák hurcolták el a még megmaradt fogatokat, vágóállatokat. Éjjelenként összegyűltünk, s azon tanakod­tunk, vajon meddig tart még ez a rémes ál­lapot. 1944. november 2-án SAS-behívót ho­zott a postás. Front, betegség, kórház, bujká­lás, gyűjtőhely, menekülés, munkaszolgálat után 1945 április közepén értem haza Nikla határálba. Mosolygó gólyahír az árokparton, bólogató barkák a füzeken és a rekettyén, fé­lénk madárdal, déli haramgszó zsongása. Is­merős hang. Nyugtató. Máskor népes volt a határ ilyenkor, most senkit sem láttam. Sok ház helyén omladék volt. Bombázás. Vajon meddig kísért a háború? — kérdeztem. Emlékek villannak föl bennem. Szovjet ka­tonáktól kölcsönkapott lovakkal szántjuk a juttatott földet. Kapálunk, kaszálunk, javí­tom a sok rossz lábbelit. Az első búza a sa­ját földről. Az első lágy kenyér. Munkalázban töltött napok, hetek, hónapok, évek ... Húsz történelmi év. Száznegyvennyolc új ház. Az első traktor, villany, művelődési otthon, busz­járat, óvoda, iskola. Sok középiskolás, diplo­más parasztgyerek. Vajon mikor lettünk volna ilyen gazdagok, ha a keleti szél nem sodorja el nyakunkról az önkényt? Hársházi István levelező Ötször annyian dolgoznak az iparban Csurgón, mint 1945 előtt Csurgónak nem volt számottevő ipara 1945 előtt. Mintegy kétszáz­ra tehető az akkori ipari munká­sok száma. Ebből olyan százhú- szan a Fiedler-féle lenüzemben dolgoztak (jelenleg a DéFmagyar- országi Fűrészek 2. számú tele­pe), a többiek a tejüzemben, a téglagyárban és a bőrüzemben. A felszabadulás után megalakult a Napsugár Ktsz. Jelenleg ötszáz­hetven embert foglalkoztat a Dél­magyarországi Fűrészek 2. sz. te­lepe, háromszáz dolgozót a Nap­sugár Ktsz. A tejüzem, a tégla­gyár és a kenyérüzem százhar­minc embert, ötször annyian (mintegy ezren) kapnak munkát az iparban, mint 1945 előtt. Üj arca van Csurgónak. Az utób­bi tizenöt évben épült a gépállo­más, az orvosi rendelő, a ktsz üzemháza, a kenyérüzem. Bővítet­ték a művelődési házat, hamaro­san törpe vízmüvet kap a járási székhely. Négy és fél kilométer hosszú út és több mint Öt kilo­méter bitumenos járda készült. Mezőgazdasági szakiskola épült, emeletet húztak az általános is­kolára. Bölcsődét, korszerű üzlete­ket adtak át a község lakóinak. Április 1-én avatták a buszállo­mást, befejezik az fmsz vendég­látóipari kombinátjának, építését. Húsz év alatt szinte gomba módra nőttek ki a földből az új lakóhá­zak, az új utcarészek. A Dél-magyarországi Fűrészek csurgói telepén megkezdődik az üzem rekonstrukciója. Harminc­ötmillió forintot ruház be az Or­szágos Erdészeti Főigazgatóság a telepre. Kétszázötven dolgozót foglalkoztató ládaüzem, parkett- részleg épül. Két fűrészcsarnokot, Öltözőt, fürdőt stb. kap a telep. Nagy kapacitású gépeket építenek be, korszerűsítik a fölszerelést. Tíz évvel ezelőtt ezer köbméter fűrészárut termelt az üzem, az idén már harmincezer köbméter rönköt dolgoz fel. Huszonhárom- millió forint értékű fűrészárut és gyümölcsösládát exportál a telep. A dolgozók átlagkeresete 860 fo­rint volt 1955-ben (csak ettől az évtől vannak adataink), most el­éri az 1410 forintot. Ezek az ada­tok és számok a fejlődést tükrö­zik. Szabó Imre levelező Egy anya emlékei A férjem mellettem halt meg az utcán. Talán a háború utolsó lö­vése volt az 1945 márciusában. Eltévedt golyó, özvegyen marad­tam. Legnagyobbik fiam állt be az apja helyére, ő kereste a kenye­ret. Amikor teljesen helyreállt a rend, másik munkahelyre ment, ahol többet kereshetett. Befejezte a polgárit, s így lányomat közép­iskolába adhattuk. Varrogattam, hogy könnyítsék a család helyze­tén. Amikor minden munkahelyen a tudás szerint kezdték értékelni az embereket, vezető beosztásba került a fiam. Lányom az érett­ségi után az orvostudományi egye­temen folytatta tanulmányait. Négy évvel ezelőtt végzett jó eredménnyel. Most körorvos. Olyan jólesik, hogy a húsz év eredményeit megvalósulva látha­tom a család életében. Ha vissza­gondolok rá, mennyit nélkülöz­tünk, mennyi nehézségen men­tünk keresztül, s hova jutottunk, mindig elérzékenyedek. Föl jegyezte: Bíró Imre tevelesú

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom