Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-03 / 79. szám

Szombat, 1965. április 3. 3 SOMOGYI NÉPLAP Megfizethetetlen ajándék Harmincegy éve tanít In­kén Herzsenyák László. Ti­zennyolc éve igazgató. Fiatal kollégáinak gyakran beszél a múltról, az életéről. Társai hi­tetlenkedve hallgatják. Tény­leg így volt?! öt fiatalember Izgult 1928 ban a zákányi templomban. Együtt végezték a tanítókép­zőt Csurgón, együtt pályázták meg a segédkántori állást. Gróf Zichy Ödön meg az egy­házközségi tagok elhelyezked­tek az első padsorban. Az es­peres fölment a szentélybe, s megkezdte a vizsgáztatást. Egyre fogósabb kérdéseket tett föl, olyat követelt a jelentke­zőktől, amit még a kántornak sem kell tudnia. Herzsenyák László megérezte, hogy for­maság az egész, rég eldőlt már, ki lesz közülük a segéd­kántor. Amikor az esperes azt a feladatot adta, hogy tegyen át más hangnembe egy dalla­mot, kirobbant: — Ezt még egy kántortól sem követelik meg... Tiszte­lettel bejelentem, hogy vissza­lépek, nem pályázok a kán­tortanítóságra ... de ha már eljöttem, orgonálok egyet. — Ki ez?! — kérdezte fel­háborodottan a gróf. — Az inkei tanító fia. — Kár volt idejönnie, fiam — dörrent gróf Zichy a fia­talemberre —, ez felekezeti is­kola ... Meglátszik a magavi­seletén, hogy állami iskolában tanít az apja... Herzsenyák László megfo­gadta. hogy egy percig sem lesz felekezeti iskolában. Fölment a fővárosba, s el­helyezkedett egy tejüzemnél mint kocsimosó. Megtanult gépkocsit vezetni, s Weiss Ig­nác nagykereskedőnél dolgo­zott tovább. Nem akart ott­honról pénzt kérni; ha kellett, elment havat lapátolni; szá­raz kenyeret evett a szobatár­saival. Közben nem mondott le a tanítói hivatásról, elment a kultuszminisztériumba. Nem fogadták. Valaki azt tanácsol­ta, hogy szerezzen arisztokra­ta protektort, s annak a köz­vetítésével juttassa el a kér­vényét. Édesapja megkérte otthon báró Rohonczy Imrét, hogy szóljon néhány jó szót a fia érdekében. Á báró azon­ban becsapta őket Már két éve dolgozott Pesten, amikor levelet kapott a szüleitől. Si­essen haza, mert Inkán nyaral gróf Bethlen István minisz­terelnök, próbálja neki átad­ni a kérvényt. Még aznap vo­natra ült Az inas útján üzent a grófnak. Hajlandó volt fo­gadni őt — Hova akarsz menni? — Ahova beférek... — Add ide a kérvényedet. Huszonnégy óra múlva tá­viratban értesítették, hogy je­lentkezzen a lajosmizsei isko­lában helyettes tanítónak. Egy év múlva összetalálko­zott otthon a gróffal. Puska volt a vállán vadászni ment. — Hogy vagy? — kérdezte a gróf. — Jól, kegyelmes uram... Azonnali belépéaael gyakorlattal é» egye­temi végzettséggel üzemgazdászt keresünk Világítástechnikai Gyár, Kaposvár, Toponári út (65874) Ne tessék haragudni, megkö­szönöm a kegyelmes úr szí­vességét, hogy álláshoz jutta­tott 3 1933-ban nyugdíjba ment az édesapja, a falubeliek 'elintéz­ték, hogy ő kerüljön a helyé­re. Két iskola volt Inkén: a református meg az állami. Az utóbbiba jártak Bethlen Ist­ván cselédeinek a gyerekei. A báró jolántapusztai birtoká­ról gyalog jöttek a cselédgye­rekek. Nagy volt a gyűlölkö­dés a református és a katoli­kus gyerekek között. Ha össze­találkoztak, már röpködtek is a csúfolódások, csattantak a pofonok. A két felekezet gye­rekeit tíz tanító sem bírta volna megtartani egy terem­ben. Százhetven gyereket há­rom tanító oktatott. Herzse­nyák László a felsősöket ta­nította. A cselédgyerekek több­sége az ötödik osztály után kiállt az iskolából. Egy sem tanult tovább közülük. Csak a módosabb gazdák gyerekei közül mentek tovább néhá- nyan. ök azonban kivételek voltak. A sápadt, vérszegény gyerekek egy főtt tojást, egy almát hoztak tízóraira. A messze lakók — ők nem jár­tak haza délben — egy darab szalonnát ettek kenyérrel. Amint kitavaszodott, mezítláb jöttek a gyerekek. A fiúk vá­szontarisznyában, a lányok gyékényszatyorban hozták a könyveiket. Tizenegy évig ment ez így. Visszavonulóban voltak a németek, a lakosságot kiren­delték dolgozni. A kész árok­rendszerbe vizet engedtek ab­ban a reményben, hogy az megállítja a szovjet csapato­kat. A tanító mosolygott az értelmetlen buzgalom láttán, s megjegyezte, hogy annyit ér ez a kezeltető vonal, mint döglött lovon a patkó. A ne­metek megfenyegették, hogy elviszik, ha sokat jártatja a száját. A továbbvonulás előtt beállítottak hozzá, hogy pa­koljon, s menjen velük Nyu­gatra. Herzsenyák László el­menekült otthonról, s meg­bújt a darvaspusztai iskola padlásán. A németek mindent kipa. koltak a tantermekből, eléget­ték a padokat, a szekrényeket, az iratokat. Amikor felszaba­dult Inke, a szovjet parancs­nokság azonnal megkérte a tanítókat, hogy lássanak mun­kához. — Nincs padunk — keser­gett Herzsenyák László. A falu lakói összeádták a deszkát, az iparosok elkészí­tették a festetlen, enyvezett padokat. Egyben öt tanuló szorongott, amikor megkezdő­dött a tanítás. I Ma báró Rohonczy Imre kastélyában van az iskola. A hajdani könyvtárszoba tanári, a Rohonczy fiúk lakosztálya igazgatói iroda, öt évvel ez­előtt költözött ide az iskola, azóta kényelmesen berendez­kedett. Kétszázhetvenhárom pirospozsgás, egészséges, jól öltözött gyereket tanít tíz pe­dagógus. A hajdani gyűlölkö­dés-lek nyoma sincsen, mezít­lábas egy sincs közöttük. Az ötvenhét éves igazgató hajdani tanítványainak gye­rekeit tanítja számtanra, föld­rajzra, politechnikára. A múlt­ra kíváncsiak mindig tőle ér­deklődnek, tőle várnak vá­laszt, felvilágosítást. Négy éve párttag, járási tanácstag, vb- tag, s ki tudná felsorolni min­den társadalmi megbízatását, Elégedett ember. Búcsúzáskor megkérdeztem tőle, mit kapott ajándékba a felszabadulástól. — Megbecsülést... megfizethetetlen. ez Lajos Géza Kiültették az előhajtatott burgonyát, kapálják a spenótot a tabi tsz-ben A múlt évben 16 holdon kertészkedett a tabi Egyetér­tés Termelőszövetkezet, s er­ről a területről a tervezett 362 000 helyett 514 000 forint bevételre tettek szert. Az idén egy csomagolószínt épí­tenek, és még számos, ugyan­csak jelentős beruházást vé­geznek kertészetükben. Ez érthető is, hiszen most 20 holdon termelnek zölségfélé- ket, ezenkívül öt hold elő­hajtatott burgonyájuk is van. A szövetkezet pincéjében előhajtatott burgonyát a tel­jes területen kiültették. Bíz­nak abban, hogy a gül és a pierviosnekfajta is korán ke­rülhet értékesítésre. A meg­növekedett területen nem tar­tanak munkaerőhiánytól, mert máris gyarapodott a kertészetben dolgozók száma tíz nővel. Megkapálták a hagymát, a spenótot, a salá­tát és — a fél hold árvácskát is. Mert virágot is árusít majd a gazdaság. A meleg­ágyaknál nyolcan-tízen fog­lalatoskodnak naponta. A szorgalom láttán jogos a szö­vetkezetieknek az a reménye, hogy az idei megnövelt területen a tavalyi több mint 32 000 forintnál jóval maga­sabb holdankénti bevételt ér­nek el. Egy otthon az ötvenkettő közül Jó kimondani a szót: otthon. Mennyi meghittséget, szere­tetted békességet rejt magá­ban! Mióta ember él a föl­dön, szinte egy lett vele ez a kívánság: »Csak egy kis ott­Igen, csak lassan. Mert la­kóépületnek maradt a cseléd­ház. Aztán tizennégy évvel ez­előtt megalakult a szövetke­zet. — Hát én csak azt mondha­hont teremthessek magam­nak« ... És hány nemzedék nőtt fel, és ejtette ki kezéből a kenyérkereső szerszámot úgy, hogy ez az óhaj csak álom maradt. — A cselédemberben min­dig ott élt a gondolat, milyen jó lenne egy kis ház!... Ezt a gyermekek nem tudják. Szokol János az illedelme­sen, csöndben ülő két unoká­ra mutat. — Szeretjük, amikor a pa­pa a régi dolgokról mesél. A szó megüti fülemet: »me­sél.« Nekik egy érdekes, kü­lönleges, talán szorongást kel­tő mesének tetszik az akkori szomorú valóság ... Hogyan? 5 Elhanyagolt, nyomorúságos > hely volt Somogytarnóca? És j húsz évvel ezelőtt ott volt a \ tóm, nagyon jó volt. Miraj­tunk az lendített nagyot elő­re. Kanászok voltunk a vöm­mel. Nem sokan fölöztek le bennünket, annyi volt az egy­ségünk. És mi tudtunk oszta­ni is... S a két család, az idősek: Szokol Jánosék meg a fiata­lok: Bartha Lajosék együttes erővel fölépítették otthonu­kat. Akkor, azon a pénzen, amit a szövetkezetben keres­tek ... Nehéz szavakban kifejezni, mit jelentettek az első napok, amikor beköltöztek, nehéz fölidézni, mit éreztek akkor, amikor először ízlelgették a szót: házam, lakásom, ottho­nom ... Hiszen azóta már természetessé vált a kénye­lem, a békés nyugalom ... — Én sajnáltam, amikor szétment a szövetkezet. Az­óta állami gazdaság van itt. Csak az fáj, hogy a felesé­gem nem sokáig élvezhette azt a jót, amit mi megértünk. Ma öröm végigmenni a falun, úgy megszépült. Ezt csak az tudja igazán, aki benne élt abban a régiben is ... Tágas otthon, szép gazdasá­gi épületek. Az öreg Szokol Jánosnak vérében van a jó­szágszeretet. Szép állat áll most is az istállójában .. .­A ház előtti virágoskert fel­ásva, elrendezve. Jó végig­nézni a napsugaras házsoron. Valamennyi épület új, vala­mennyi egy-egy megvalósult álom. Egy-egy hajdani cseléd­ember valóra vált reménye. Vörös Márta JUuéf egy bolgár katonához A Te ragyogó városod­ban, Várnában ta­lálkoztunk 1958 nyarán. Igazi nyár volt, csodálatosan f,lu vég., ahol m a Maapaí g&tSÄ ? .“ £ ar’wTS 553? MM»! '»“"PT «M sorakozó új épületek helyén?! ™ w ° ' T Milyen nehéz ezt elképzelni! később azt mondtad: »Negyvenhat épület volt, és minden ház a grófé ... Ma ötvenkettővel több van. Csak körül kell nézni az új utcá­kon!« ... — hallani vélem újra Sipos Béla tanácselnök szavait. Pedig akkor sem él­tek sokkal kevesebben itt, csakhogy rettenetes nagy volt a zsúfoltság. Szokol János ül a konyhá­ban. Neki sikerült békés ott­hont teremtenie, az ő álma valóra vált — az apjáé nem. Négyen-öten voltunk a cselédhizban egy konyhán. Nálunk is három élő gyerek. Közben születtek még, és hal­tak is meg ... Olyan volt az, hogy nem volt jó sehogy se... Ma két jubileumra emléke­zik: húsz évig volt tehenész a grófnál, és húsz éve szabad... — Tizenkét holdat kaptam a földosztáskor. Valahol vett az ember egy ekét, egy tali­gát ... Aztán nagyon lassan megindult fölfelé; 30 holdon termel clőcsirázt vtott burgonyát az Idén a háromfai Üj Barázda Terme­lőszövetkezet. A v etőgumók ,t kellő időben kiválogatták, ládákba rakták, és már szépen hajtanak. Képünkön: Kiss Imre, a szövetkezet iőagronámusa a burgonya állapotát ellenőrzi Péntek János tsz taggal, aki az állandó kellő hőmérséklet bizto­Ut i-arúl gondoskodik. — Minden magyar, aki csak Várnában jár, elzarán­dokol az emlékműhöz — most már csak emlékmű jel­zi a török elleni összefogás, a vesztett csata színhelyét —; elzarándokol, hisz ez a legkevesebb, amivel adózhat elődeinknek. Kő, föld és csönd fogadott. A harci zaj rég elpihent. Nyugodt, felhőtlen ég borult a történelmi századokra. A béke csöndje, a béke ege. Én ott a csata színhelyén, de azóta is sokat gondoltam a veled való találkozásra. Emlékszel? A villamos zsú­folt volt. Mozdulni is alig lehetett, de Te utat törtél hozzánk. Beszédünkre, a ma­gyar szóra lettél figyelmes. — Én jártam Magyarzor- szág. — Arcod, szemed ne­vetett. — Hol? Merre? Mikor? — záporoztak feléd a kérdések. Nem törődtünk vele, érted-e. De megértetted, s kezeddel a mi hazánk felé mutatva két helység nevét említetted: — Kutus, Nagybojom. Ott járni — mondtad, de arcod elborult. Túl a találkozás viharos pillanatain én elmondtam neked, hogy Kutas és Nagy­bajom alig egy ágyúlövés- nyire van az én falumtól. Álmélkodtál. Hát akkor én!... Igen, Te 1945-ben hadna­gyi egyenruhában a németek hadmozdulatait figyelted. Aknák, gyilkos gépfegyverek pergőtüzében gyakran közel jártál a halálhoz. Beszél­tünk erről is, közben csodál­koztunk, milyen kicsi a vi­lág. Sok mindent szerettem volna elmondani akkor ne­ked, de alig volt időnk. Ta­lán soha nem sietlek annyi­ra a pillanatok. Orosz és ma­gyar szavakat keverve, vá­logatás nélkül mondtuk el egymásnak, amit fél óra alatt magáról, hazájáról, érzései- rő elmondhat az ember. Siet­tünk. Szerettünk volna min­denről számot adni. Az akna- és gránáttölcsé­rek helyét benőtte a fű. A futóárkokat betemették. — Tudom — vágtál a sza­vamba —, de a sírkövek, ugye ... a sírkövek fényié­nek? Mennyi fejfa, mennyi név! — mondtad távolba né­zőén. Én akkor arra gondoltam, milyen fájó is emlékezni, de emlékezni kell! Aki tud em­lékezni, az nem feled. Te sem feledtél, én sem. Nagy­bajom, Kutas sem feled. Fénylenek a sírkövek, em­lékeztetnek. Már ott, akkor szerettem volna megköszönni neked, hogy Maayarországon jártál, hogy ellőttél hozzánk. Még­sem szóltam semmit. Vala­hogy sablonosnak éreztem kimondani a szót: köszönöm. Meg lehet köszönni egy po­hár vizet, egri cigarettát, de hogyan mondhattam volna köszönetét 1945 tavaszáért? Erre nincs szó. Érted, ugye? Az a tavasz, a negyven- ötös. a mi életünkben új korszak, kezdetét jelentő év­szám. Iskola, föld, könyv, *gvár. szakma, név. haza, sza­badság — eavszóval az éle­tünk akkor kavott úi értel­mezést. Hát meg lehet ezt köszönni? Te tanító vagy. Katona­ként jártál a mi országunk­ban. Beszélj majd diákjaid­nak nagybajomi küldetésed­ről, mert küldetés volt. Mondd el nekik, hogy mi­lyen kicsi s mégis milyen nagy a világ. Mondd el ne­kik, hogy mi is megtanul­tunk élni a szabadsággal. Mondd el, hogy az idő, a történelem egymás mellé rendelt bennünket, segíte­nünk kell egymást. Várnában, Nagybajomban, ahol éppen szükséges. Még annyit: örökké emlé­kezem megismerkedésünkre, kezed szorítására, szavaidra, Várnára, a daloló tengerre, az ágyúk húsz évvel ezelőt­ti tor kólát'üzére, az ágyúk­ra, melyeknek egyike mögött talán éppen Te álltái. Örülök, hogv megismerte­lek, hogy találkozhattam veled... G. S.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom