Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-28 / 74. szám
A SZOCIALISTA REALIZMUS A KÉPZŐMŰVÉSZET SZEMSZÖGÉBŐL A z elmúlt hetekben látott napvilágot a Társadalmi Szemle hasábjain az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya a szocialista realizmusról. Aligha van kérdés, mely művészeti életünkben az elmúlt tizenöt esztendőben több vitát váltott ki, hevesebb állásfoglalásra késztetett volna pro és kontra, mint épp ez a probléma. Ennek oka nyilvánvaló: hiszen még ma is éles vita folyik arról, mi is voltaképpen a szocialista realizmus. Ahogy a tanulmány intonálja: *»... Mai kérdéseink így hangzanak: mi a művészi ábrázolás tulajdonképpeni tárgya, illetőleg mi a viszony a műalkotás folyamatában és eredményében az alkotó és az objektív valóság közt; mi a realizmus és a művészi ábrázolás egymáshoz való viszonya; melyek a művészet s ezen belül a realizmus határai; mi a viszony a realizmus és az egyes történeti stílusirányzatok közt; módszer-e a realizmus vagy stílustörténeti kategória?■* Megannyi súlyos kérdés, lényegbe vágó probléma — többségükre még nemigen tudunk egyértelmű feleletet adni. S számunkra, művészettörténészek számára megnehezíti a probléma megközelítését, hogy a munkaközösség munkája zömében irodalmi példákra támaszkodik, mint maguk is elismerik: »A szocialista realizmus elmélete általában is irodalomcentrikus, de — hagyományaink sajátosságainak következtében — Magyarországon különösen az.-" Pedig éppen hazánkban van a képzőművészeti szocialista realizmus elméletének és gyakorlatának olyan példája, mely párját ritkítja. Ebben kétségtelenül szerepet játszik a két világháború közli történelmi helyzet, a magyar fejlődés problémáinak alapvető megoldatlansága is: hogy a XX. század derekán egy király nélküli királyság feudális urainak uralma alatt nyögött az ország. Derkovits Gyula forradalmi piktúrája, Vési Huber István festészete és elméleti munkássága, a Szocialista Művész- csoport munkássága és — mind a mai napig kiadatlan — elvi vitáik kedvező föltételeket teremtett a felszabadulás után újjászülető magyar szocialista realista művészet számára. Hogy 1949 után nem éltünk evvel a hagyománnyal, az köztudomású, pedig a viták egyik sarkpontja máig is éppen az avantgarde szerepének értékelése: felhasználható-e egyáltalán, van-e benne előremutató és pozitív tartalom, ha igen. miben mennyi stb. A fent említett művészek munkásságának elemzése sok mindenben választ adhatna erre a kérdésre is, hiszen Sugár Andor, A mos Im re, Bán Béla háború alatti munkássága a formavilágnak olyan torzulásait mutatja, ami kétségtelenül kapcsolatban áll a háborús őrület növekedésével, a terror fokozódásával is. Távol áll tőlem, hogy közvetlen, direkt reagálást föltételezzek a művészekről, de a hatás kétségtelen. Ennek elemzése minden bizonynyal kézzelfogható tanulságokat nyújthatna az avantgardiz- mus értékeléséhez hazánkban. A szooialistarealizmus-vita legfontosabb. mondhatnék központi kérdése a korszerűség problémája. Ez magában hordja a társadalmi valóság adek- vát kifejezésének igényét csakúgy, mint a hagyományozódás kérdését. Ez az oka hát annak is, hogy az avantgarde hagyományok értelmezése előtérbe került: korántsem mindegy, mit folytatunk tovább, hova nyúlunk példaképért. E kérdéskomplexum — a korszerűségé — rendkívül szerteágazó; olyan részproblémákat is tartalmaz, mint a képzőművészet ágainak egymáshoz való viszonya (értve képzőművészet alatt az építészetet is), a kortárs külföldi képzőművészet értékelése (ide tartozik annak megismerése is!) stb. A marxista esztétika a korszerűséget társadalmi-történeti értelemben fogja fel, s e társadalmi-történeti művészeti tartalmiak csak az adekvát formákon keresztül tudnak művészileg igazán hatni. Ezért hamis dolog a forma korszerűségéről beszélve megkerülni vagy elvetni a mondanivaló korszerűségét. A XX. száziad a proletárforradalmak és a gyarmati népek felszabadulásának százada, melyben a társadalom-, történelem- és természettudomány rohamos léptekkel fejlődik. Természetes tehát, hogy e kor művészete gyökeresen kell hogy különbözzék az előző korok művészetétől; hogy a képzőművészetnek meg kell újítania ábrázolási eszközeit. Ezt indokolja a mondanivaló különbsége, s ebből következik a forma különbözősége is. Ez teszi indokolttá azt a vitát is, mely két éve indult el a prágai Kßf ka-konferenciával, amelynek szerves része Roger Ga- raudynak, a neves francia esztétának Parttalan realizmus c. tanulmánykötete is. E vita lényege is az, hogy mit változtattak a XX. században fellépő új társadalmi viszonylatok a művészek gondolkodásán, érzelemvilágán s ebből következően kifejezésmódjukon is. A művészet egyik legizgalmasabb kérdése — s egyúttal az egyik legvitatottabb is — a kor hősének ábrázolása. A dog- matizmus karának egyoldalú hőskultusza tévutakra vezetett; a vele való szakítás viszont a típusalakítás, a tömegábrázolás új problémáit veti föl. Rendszerünkben megvál tozott az egyénnek s a tömegnek a helye és szerepe. A társadalom a fejlődésben egyenlően érdekelt baráti osztályokra tagozódik, s az egyén szerepe e kollektívákon belül mind nagyobb. Az egyes ember sokoldalú egyéni fejlődése a társadalom fejlődérének elkerülhetetlen záloga. A szocialista közösséghez tartozás azonban már nemcsak, azt igényli, amit korábban, az antagonisztikus osztály viszonyok idején: hogy az egyes ember a hatalmi s a többnyire ezzel együttjáró tulajdon viszonyi kérdésekben értsen szót. Az újfajta együttélés a közösség társadalmi jellegéből adódóan nagyobb követelményt állít az egyes ember elé is: nagyabb tudásanyag, mindjobban növekvő kulturáltság, a szocialista etika normáinak fölismerése és alkalmazása stb. Ez. mind több konfliktus lehetőségét hordozza magában; e konfliktusok kibontása, megoldása nehéz művészi feladatot is jelent, s ez vezeti a művészeket az új típus kutatásában, érlelésében. Ezért is jelent számukra gondot a formába öntés, mert nem fogadhatják el a régi módszereket: meg kell találniuk az új közösség és az új egyén megjelenítésének új lehetőségeit. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik szorosan a tömegábrázolás kérdése is. A kritikai realizmus képzőművészete — gondoljunk például Munká csy Sztrájk-jóra — a tömeget véletlenszerűen összeverődött, az eseményre sajátos egyéni érzületei szerint reagáló csoportnak ábrázolta. Ez a szem- léetmód a század elején kezd megváltozni, midőn a tömeg föllépése egyre inkábo osztály- tartalmat nyer, s a század derekára már — gondoljunk Derkovits pompás íanetszetsoroza- tára, az 1514-re — az osztály összetartozás közössége indokolja egységes fellépésüket, s egyéniségük csupán ezen belül motiválóddk, • * • A z Elméleti Munkaközösség tanulmánya elsősorban történelmi áttekintést nyújt a szocialista realizmusról, s ezt is elsősorban az irodalom szemszögéből. Kétségtelen, hogy ezt majd követniük kell újabb tanulmányoknak, melyek napjaink újabb művészeti eredményei alapján fejlesztik a szocialista realizmus fogalmát, kiterjesztve a vizsgálódást a képzőművészet és a zene területére is. 1932 óta, midőn az addig létrejött művek alapján e meghatározás és elnevezés megszületett, a szocialista realista alkotások száma hatalmasan bővült. E művészet fő jellegzetessége éppen, hogy a szocialista eszme győzelmének művészete, pártos művészet, mely a marxizmus —leninizmus világnézete alapján törekszik a világ birtokbavételére és megváltoztatására. Ez teszi éppen alkalmassá arra, hogy napjainknak — e forradalmi korszaknak — művészete legyen. Láncz Sándor SEQESDY KATALIN: ÖNTÖDE Kiss Dénes: EMLÉKEK KORBÁCSNYOMA Bevallhatom-e, hogy nem ugyanaz már szülőföldem tája? Ez a kis kavics, — nézd, nem az ismerős utcaportól—hamvas. Ismeretlenül járok itt magam is. Szégyen, hogy egyre jobban hasonlítok mostani apámra? Az erdőben nem él már Piroska, elűzték, mint a farkast — Esendő lett óriásaim világa. Nemrég az udvarban, otthon, csalánt kellett markolnom: fájdalom a legjobb emlékezés! Eleven parazsától bőröm átégett, de jólestek, a skarlátkiütések és az a szelíd felismerés. A csalán csípése fáj. Mégse kímélj soha, otthoni föld, — arcod elfordító, gyermekkori táj. A kisfiú érted még mindenre kész. S ha egyszer is, nem találnék haza, verd ki egész testemet, emlékek korbácsnyoma, hű csaláncsípés. REFLEKTORFÉNYBEN k^ábűr Jlliklés ezért követi nála olyan gyak- ben, akkor is, ha leülnek né- ran a súlyosan tragikus feszült- hány percre megpihenni. Min- séget valamilyen mulatságos dig, mindenkitől tanulhatunk, jelenet. Persze nem csupán és kell is tanulnunk! Hadd emezért. De ő arra ugyancsak litsek egy példát. A napokban gondolt, hogy nem lehet három láttam Psota Irént a Yermá- órán át állandóan csak drámai ban. Ki hitte volna, hogy ez a feszültségben tartani az embe- kedves lány olyan gyönyörű reket. Az élet egészének az áb- asszony tud lenni, és olyan rázolására törekedett. Ez per- tomboló szenvedély van benMindezt egyszerűen, magától értetődően mondja, mintha másképp nem is lehetne élni. És közben változatlanul mosolyog, s kezében játékosan mozdul a szalmaszál. veszélyes helyzetiben a másodperc töredékrésze alatt pontosan meglátja, mit kell tenni, és már cselekszik is: egy fejmozdulattal irányit, mozgat, lelkesít tíz embert. És ezt mind csak ott ismerheted meg. Elgondolkozik egy pillanatra, úgy folytatja tovább. — Talán azért tartom olyan fontosnak ezt, mert a régi, nagy színészek közül csak keamlet-alakításáról hónapokig írtpk az újságok, s meg ma is beszélnek róla azok, akik látták. De nem ez volt egyetlen olyan szerepe, amely kitörölhetetlenül belénk ivódott. Éppen ezekben a hetekben újították fel filmszínházaink a Budapesti tavasz című filmet, amelyben tíz esztendő távlatából is kimagasló színészi alakítást nyújtott Gábor Miklós. És sorolhatnánk még hosszan emlékezetes szerepeit. Nyugodt szívvel mondhatjuk: Gábor Miklós, a színész már elérkezett a csúcsokig. S mint ember? Ülünk a cukrászdában, szalmaszálon szívjuk a narancs levét, és ő régi emlékeket idéz. Közben nevet és mosolyog még a látszólag legjelentéktelenebb epizódokon is. Így magyarázza vidámságának okát: — Senki sem tud állandóan csak tragikus feszültségben élni. Igaz, kicsattanó jókedvben sem. Valami, ha még oly kevés, a másikból is mindig jelen van. Ezt Shakespeare zseniálisan látta meg. Részben — Tanulni mindig, minden- veset ismertem, hogy tanulhat- kitől. Hogy máért tartom ezt tam volna tőlük. Odryt soha- ennyire fontosnak? Mert egyet- sem láttam. Csak néhány fényien iró sem tudja azt megírni, képem van róla és néhány le- amát a színész a színpadon mezem. Gyakran fölteszem megteremt. Mert egyetlen író ezeket a lemezeket És hallga- sem gondolhat arra, ami ép- tom a hangját. Nézem fényképen az én idegeimben rejtőzik. Az élő ember! Ez a legfontosabb! De mikor láthatod meg, hogy milyen is az az ember igazán, akivel egy asztalnál ülsz, és mindennapi dolgokról pelt. És ha egy szerepre készülök, olykor gondolok arra: hogyan is mondaná ért Odry? A beszélgető-csevegő Gábor Miklós az a művész, aki szenvedélyesen keresi mindig és Hamlet sze nem könnyű dolog, hiszen az élet ezerszínű. Neki mégis sikerült. Éppen a Hamlet példájával bizonyíthatom ezt. Bár lelkén nyomasztó súly nehezedik, mégis tud csúfolódni a környezetén, sőt a sírásóval még csipkelődő szójátókcsatá- ba is elegyedik. Míg beszél, tekintete állandóan a körülöttünk ülők arcát figyeli. Ügy mondja, szinte bo- csánatkérően: — Figyelni kell az embereket Nemcsak munkájuk közbeszélsz? Csak akkor, amikor mindenkiben az újat Aki ku- azt végzi, amit igazán tud, és tatja az élő embert és art, ami amit csak ő tud. El tudnád-e benne a legértékesebb rejtett. képzelni feketézés közben a sajátja, hogy a színpadról az- kitűnő futballistáról, hogy ml- tán százszoros kamattal ad- lyen ragyogó szervezőkészség hassa vissza, amit tőlük karejtőzik benne? Csak ha a pá- po^ lyán látod! Játék közben. És csak ott veheted észre, hogy Jákó Pál OOOOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX>G! KERÉK IMRE: ne?! Még mi sem, akik ismerjük és szeretjük nemcsak mint? kollégát, hanem mint barátot? is. Amikor megnéztem, másnap? a Hamletet másként játszottam, mint addig: új színeket,! új árnyalatokat fedeztem föl.} Amikor egy tehetséges színészt,} lakatost, könyvelőt vagy festőtC munkája közben láthatok, ésC fölfedezhetem az addig isme-r rétién igazi lényét, képességei-? nek újabb és újabb vonásait :£ ezek a legszebb ünnepnapjaim'QOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXx RÁD CSAPÓDIK A ZÁR Csinálhatsz bármit: itt maradsz már, s lebegsz a verssorok között, ha már a tündöklő kamasz nyár csodája nem lehet örök. Tiltakozhatsz haragos arccal; nem menekülhetsz soha már. Hallod? Egy érdes rím csikordul, s rád csapódik a zár.
