Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-28 / 74. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. március 28. Tímár Máté: KODÁLY délutáni fejes kezdetekor még parázslóit a levegő, s az állásszagú, izzasztóan fülledt Kodályba is beleselkedett a fény. Jó öt méter hosszan kettéosztotta, csak Lajos bácsitól torpant vissza, de a csizmáját még megszépítette azért. Rá is fért arra, foltos volt, keshedt és trágyás. öreg, akár a lábak, melyek viselték, s a rúgás, amivel inkább tolta, mint rúgta a kettőjük közé beszorult, erősen vemhes birkát... — Megint itt ez a Parázna, hogy az ördög vinné el a divatját! — mordult az öreg juhász, s inge feltúrt ujjával végigtörölt izzadt arcán, bozontos bajuszán. — Ez sose tudja a rendet! — Ki keTl selejtezni! — rándított a vállán Pista, a szeplős bojtár, az unokája. — Már tavaly ki kellett volna ... Pista tizenhét éves, és úgy rühellí a juhászságot, mint a kutya a botot. Traktoros szeretett volna lenni, s hagy megbukott a hetedik osztályban, bojtárrá kellett lennie mégis, hogy az ősi bacsónemzetségnek a nagyapjával magva ne szakadjon. Unottan terel hát, fej, ha fejni kell, s úgy vigasztalódik, ahogy tud. Terelés közben táskarádió lóg a nyakában, moziba megy, ha teheti, és ugri- bugri táncokat jár a juhok nyomában.:. Az aklos kutyára kiált: — Lyukra, hé! A kutya megszorítja a fejés- re váró juhokat, azok egymást tolják, a nagyapa meg az unokája elkapnak egyet-egyet a tőgyénél fogva, a fejőrocska aljára habot verve sistereg a tej egymást keresztező két sugárban, nem áll hát az öreg kikívánkozó bosszúságának útjába semmi..i — Selejtezni, selejtezni... nem úgy megy az... Mindig szép bárányai vannak .. Csak parázna.:. Nem igazi juhász ez a gyerek az új szavaival,! a bolond rádiójával meg a kerge táncaival. Nincs az állathoz lelke ... Még hogy kiszuperálnd a Paráznát? Pici bárány volt, amikor elhullott az anyja. Szopógumin nevelte föl, s úgy hozzászokott, akár a kutyák. Mellette delel, ha elszundít, meg- bökdösi a fejével, mintha ezt mondaná: Ébredj, elkujtorog a többi, nevelőapám! Csak parázna. Neím akikor üzekedik, amikor a többi, s ha rájön a bolondja, kilométerekre is elszökik a kosok után..-. Olyan, mint a nagyvérű asszonyok... Ezt kiszuperálni? Bolond ez a gyerek... Pista, a szeplős kamasz nem felesel. Féli a pofont, s amellett fejés után moziba szeretne menni Kovács Pannival a faluban. Forint is kéne hozzá, hadd szívóskodjon hát az öreg, nem szólok, mert akkor almás — gondolja, s a csupa ránc nagy- anyó, a Lajos bácsi felesége, aki a tejet szűri, csöndes szeretettel szemléli őket... De azt azért megvárja türelmesén, míg a fejés befejeződik, valamelyes fejmosás után a »piros« a Pista »jakója« zsebébe kerül, s a bojtár kerékpár-szamárra szállva elkariká- zik a faluba ... anem akkor akkorát dördül, hogy a völgyet is keskenynek találja, sokszoros visszhangot ver a Cserhát és a Mátra falán ... Lajos bácsinak éppen annyi ideje van, hogy tető alá tereli az elszéledt juhokat. Az öregasszony olyan sűrűn cseréli Istenre a Jézust. Máriára a fiát, hogy az ura elunja a végén . .. — Ne li tani ázz már, főzzél lebbencset inkább. . Éppen rágyújtani készül, amikor távol azt a fehérséget észreveszi. Juh az, bitang. Szűrt kanyarít a nyakába, érte megy. Hát a Parázna. Széjjelrakja a lábát, a hátulja szivárog. Elleni akar ... — Rád is jókor jött... — évelődik vele. Nyögve fölveszi, s görnyedve vonszolja a hodály végébe, ahol zsákokba tömve ott várakozik a soksok gyapjú. A Parázna keservesen béget, a fejét feltolja az öreg hóna alá, s a kutyák csaholva futnak utánuk ... Az ég egybeszakad a földdel. — No, itt megszaporodhatsz, Parázna. Leteszi a sarokba, kevéske almot rúg alá, és visszamegy a szállásra, megtörni a pipát ... Félig se szívja, csöndesedik a zápor, sűrűsödő csöndes esőbe megy át, s az alacsonyan szálló fellegek a Mátrának kergetik egymást. De a villámlások nem szűnnek, a dörgések nem csöndesednek, van a katonai táborban, kilométernyire, az erdőben, ahhoz szokott átvágni a mezőn... A villámlás cikái dugóhúzókat rajzolnak az égre, amelyeknek majdnem a földbe csavarog a kacskaringója... Utolsó csapása kénszaggal tölti meg az udvart. Meggyújtja a hodályt... ajos bácsi felugrik, szédülő, fájó fejéhez kap, és futásnak ered a füstölve égő hodály felé, amelyen egymás hátán át igyekeznek kifelé a félőrült birkák ... — Itt nem megyek semmire, agyongázolnak... A tető köjtolva ég. Milyen jó, hogy a zápor maradékát nem viszi a Mátrának a fel- Ieg. Ha nem oltja is el, fojtja legalább ... A gyap.iúzsákok ... majd negyedmillió! Akkorák, mint egy-egy szalmazsák. meg se tudja mozdítani őket... A katonák, az erdőben .. . A válláról lemarad a szűr. csizmája nyoma, ahogy futva a felázott földbe dobbantja, azonnal teliszalad vízzel. A vastaghúsa fáj, ahol a golyó átszaladt rajta. A kapuőr először nem érti a zaklatott öreget. — Ki maga, bácsi? — kérdezi tőle. — Ég a szuharéti hodály... kétszázkilencven fejősbirka .1.. gyapjú... Jön a tiszt, egy hadnagy, s öt percre se, az öreg juhász nyomában kocog a két szakasz. Azután előzi is, mert a vén lábak nem bírják a tempót, az égre bodorgó fekete füst pedig megmutatja az irányt... Mire két visszazuhanással átkél a Szuhán, már csatárláncban adogatják egymásnak a vödör vizeket a patakból, s a hetyke hadnagy nagy lendülettel célozza a lángtenger közepébe... — A birkák! — a hangja Megbomlik a lánc ... — Komisszárnak hiszi magát a veterán! — nevet az egyik vagány katona, de nem arat sikert véle ... Tíz perc alatt a még élő juhokat a levegőre dobálják. Recseg-ropog a tető ... — A gyapjú ... A hodály túlsó vége beszakad ... Vastagon száll a parázsló zsarát... A gyapjús zsákok jó fele is kirepül a szédelgő birkák után. A maradékra rátalál a tűz, s büdös gyapjúszaggal ég... — Kifelé, a tető! — kiabál a mokány kis hadnagy, kormosán, mint a kéményseprő... Az úton tűzoltóautók szirénáznak ... Lajos bácsi a füstöt köhögő katonák között köhécsel, majd rohanni kezd a gyapjúskamra felé. — A Parázna! — Megbolondult! — mondja a vagány... A többiek tehetetlenül nézik ... A tűzoltók célozzák a csövet ... — Van bent valaäö? — kérdezi a parancsnokuk. i. — Az öreg juhász... Éppen kizuhan az ajtón, ölében a kétségbeesetten bégető juhval, s ahogy arcra esik, a lábára, térdig máris ráomlik a zsarát. Ügy vonszolják ki alóla, akkora füstben, mintha a föld is égne alattuk ..: Ájult. Vízzel térítik magához a szállás végén, ahová az élő Parázna birka mellé lefektették .. 3 Az öregasszony ügyefogyot- tan zsolozsmázik a fejénél... tűzoltók negyedóra alatt elbánnak a maradék tűzzel, s mire Lajos bácsi talpra áll, az egyik kiskatona a juhokat is egybetereli. A lebbencs odakozmált, így hát néhány istenes noszogatásra gomolyáikat hoz a padlásról az öregasszony, s a vén juhász megkínálja véle a tűzoltókat... — Használják, vitéz urak .;. Ki-ki kanyarít, eszegetnék ... — Belevaló ember maga, elvtárs! — mondja a mokány, kis hadnagy ... Nem félt a tűzben? — Akkor se féltem én, amikor tizenhétben a Hétközség fennsíkon átszaladt a combomon a golyó ... Pedig azóta is érzem a helyét, ha rendetlen- kedig az idő... A tiszt gondol egyet... — Hogy hívják, bátyám? — V'idróczki Lajos... — Valami Vidróczldról nóta is van... — Az a szépapám volt.;. Az alakulat összeáll. Mennek. Túl a folyón már dalolnak is... Lajos bácsi utánuk néz, majd körbejárja az udvart... — Hallod, anyja, kettőszáz- tizenhárom ól... Mégis csak .. A feettőszáztizennegyedik a Parázna ... — Odamegy a szoptató juhhoz. — Nem is annyi, anyja, hanem kettőszáztizenhét, mert ez meg hármat ellett... Jól van, Parázna, jól van ..: (Szekeres Emil rajza) Mindig morognak, de azért szeretik egymást. A vénember azt mondta az este: Fogni a pénzt, anyja, megvesszük azt a robogómotort ennek a dezen- tornak. A gyerek is hangosra kapcsolja a rádiót, ha azok a régi szép nóták csendülnek föl benne, hogy a nagyapja is hallja, vasárnap a misét is megfogja az öreganyjának, s a pénzt is odaadja, csak titokban kéricskél vissza belőle ... Délkeletnek mordul az ég. — Idő készül! — mondja Lajos bácsi, és hasogatni kezd a vastagja-combja, ott, ahol az olasz front Hétközség fennsíkján átszaladt rajta a golyó. — Üssön beléd az istennyila — évelődik Pista, és nagyot markol a csálé fülű birka tő- gyén, mert nehezen indul tőle a tej. már nem is kiáltás, — A birkák! s a levegő úgy teli elektromos feszültséggel, szinte rázza az emberfiát... Az öregasszony főzi a bog-J rácsos lebbencset. ! Demény Ottó — Kolbászt karikázzak-e* bele? — kérdezi. 1 üvöltés. Lehajol hozzá, és megsimogatja ... SZERELEM — Karikázz hát, lehet, j vendég eszik belőle ... Szombatonként igencsak er-j re kerül az a fiatal állatte-i nyésztő-gyakornok, aki a szö-< vetkezet kenyerén tanul.! Nincs senkije, csak kiváncsi-! sága. Hogyan gyógyították; régen a mételyt? Hogy he-! rélnek a juhászok? Hát a bü-j dössántaságot mivel kúrálták, Lajos bácsi? Mindent tudni; akar. Ember is lesz belőle...! Bár Pista is, az unoka. Hátha itt vacsorázik az a: gyakornok. Valami barátja1 A szerelem, mikor szeles, szétdült haját lebegteti, szoknyát ringat, még nem szívet. Vidoran magát kelleti. A szerelem, mikor tüzes, mint száraz sövényt égeti valódból azt, ami nem ő. Mélyről ragyognak szemei. A szerelem, mikor komoly, örömét biztosan megleli. Nemcsak sóhajt és simogat, már a jövőt is rendezi. A szerelem, mikor dühödt, a víg játékot megveti. Ütne, vágna, az indulat ujja végét bizsergeti. S ha már sírós a szerelem — vádolnak kristály könnyei. Hagyd önmagától múlni el, amíg a méreg megeszi. Egy kis nyelvművelés Kötőszóink színeiről, izeiről A mondat kisebb-nagyobb egységeit értelmes és hatásos egésszé szervező nyelvtani eszközök közül értelmi és hangulati-stilisztikai erő dolgában semmi sem vetekedhet azokkal a kis szócskákkal, amelyeket — noha nemegyszer inkább szembeállítanak, elválasztanak — hagyományosan kötőszónak nevezünk. Kosztolányi Dezső néhány évtizede találóan mondta egy pótvizsgára készülő jogász novellahőséről: »Találkozik a régi könyvekkel, melyeket már elfelejtett és kötőszókkal, melyeket mindig először ragadnak meg emlékezetében, és az egyetlen rendszert alkotják tudása anyagában, úgyhogy utánuk folytatni is tudja a szöveget. Ámbár... ennélfogva... ennek következtében... Mennyi, mennyi kötőszó.« Jól érthető tehát, hogy mikor olvasóközönségünk műveltsége nyelvtani ismeretek tekintetében is számottevően elmélyül, szépirodalmunkban — még a verses alkotásokban is — egyre szaporodnak az effajta írói-költői kitérések. A reformkorban még kivételszámba ment, hogy Jósika Miklósnak egy 1838-i szereplője az erélyes »patvarkodó« és »fenye- getődző« levéltől elvárta, hogy legyen benne »sok ...annak- utána, minekutána... és mi szerént«. Ma már az MTA Nyelvtudományi Intézetének közönségszolgálata nap nap után kap olyan olvasói levelet, amely például az imént is említett miszerint kötőszónak régies, hivatalos ízű használata ellen tiltakozik. (Tegyük hozzá: jogosan.) Hát rrtég legújabb irodalmunkban mennyi jele van annak, hogy a »vájt fülű«, azaz érzékeny nyelvi tehetségű költőt hogyan gyötri a kötőszókkal való sok visszaélés!' Hogy miképpen lehet velük visszaélni^ Egyebek közt úgy, hogy egy állítást utóbb az ellentétes folytatással nagyon meggyöngítünk, szinte visszaszívunk. Vagy azzal, hogy fő kijelentésünk elé már eleve túlságosan sok noha, ámbár, jóllehet stb. kötőszós, úgynevezett »megengedő« mellékmondatot bocsátunk. A valóságos nyilatkozat ilyenkor aztán a sok köntörfalazás, megszorítás miatt már alig mond valamit: szinte nem is tudjuk, a valóságban igenlő vagy tagadó értelmű-e a vélemény az ismétlődő d e, mégis, mindamellett, mindazonáltal stb. vagy bár, ugyan, noha, bármennyire is stb. kötőszói szerkezetekben. S hasonlóképp járhatunk aha vagy a feltéve, hogy kezdetű feltételektől nagyon körülbástyázott ígéretekkel is. A Kortárs című folyóirat 1964. októberi füzetében Vas István versben is kifakadt a kertel- gető kötőszók és a beszélőnek mérlegelését érzékeltető »módosító« meg egyéb h a tározó s z ó k (mint hátha, talán) elburjánzása miatt: »Jóllehet ez és jóllehet az és jóllehet garmadával. — Mindazonáltal, jaj mindazonáltal az egész is mindazonáltal. — Feltéve, ha és feltéve hogy, és feltéve azt, amit, — Ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít« — és így tovább, írja elgyötörtén. Csakhát minderről maguk a kötőszók és módosítószók aligha tehetnek. Egyébként is pvakran ugyanezek a kis szók erőtlenítik el a rideg elutasítást vagy a végzetes ítéletet is, akkor pedig — vagy más hangulatában egyébkor is — épp vigaszul szolgálhatnak a költőnek. Az előző költeményhez készített »Hozzászólás«- ában Devecseri Gábor is inkább ezt emeli ki a tárgyalt szócskákról (lásd Élet és Irodalom 1964. okt. 17.) Az ő verséből szintén csupán az első sorokat idézem: »Csak attól függ minden, hogy mi után jönnek ezek a kötőszavak — És határozók, e megszorítók, mert háthogyha egérutak, — Mert háthogyha lent vagyunk egy büdös árokban. de jön egy mindazonáltal — És megtisztít, felemel, felröpít a napra, magasba tenni nem átall, — És segíti őt néhány noha és hátha, és jöhet egy szerény feltéve, — Mely egyúttal s elvégre földajkál — feltéve — egy virágos, fényes erkélyre.« Különlegesen fontosak azonban a kötőszók — mint Kosztolányi föntebb idézett szavai is jelezték — a gondolatsor egyes részleteinek logikai viszonyítását illetően. Ez annyira nyilvánvaló, hogy gyakran a páros kötőszónak (esetleg a kötőszónak és a hozzátartozó főmondati utalószónak) mintegy matematikai képletszerű idézésével fejezzük ki a megfelelő értelmi viszonyt is. »Nem tudom, meddig elhúzódott volna ez a s e-s e állapot« — olvastuk nemrégen az Élet és Irodalom című hetilapban. Egy tudósunk »a ha..., akkor... viszonylat teljesen formális értelmezésé«-^ írt egy akadémiai folyóiratunkban. A következő adat a Népszabadságból való: »Nem salamoni döntés volt ez, nem afféle egy- részről-másrészről el- kenése a dolgoknak.« Ez meg a Magyar Nemzet egy filmbírálatából: (Mi nem harcolunk eléggé az emberi gonoszság ellen.) »Ahelyett, hogy ... s ez az ahelyett, hogy az, amiért még egyszer megnézem a kitűnő filmet.« A választás föltétien szükségét pedig vagy két évszázada a vág y-v agy szópár fejezi ki legtömörebben nyelvünkben. Sőt még egyszerű egyes kötőszók is önállósulnák így: a de az ellenvetést, ellentétet, a h a a feltételhez kötést, a s ő t a csattanós végső hozzá- toldó viszonyt jelzi stb. Szinte már szólás lett ez a forma: »Ha az a h a nem volna, minden másképp volna!«; vagy ez: »De hát aha csak h a!« Egy újságcikkben találtuk ezt a kifejezést: »Egy kicsit még sok a h a.« Móricz Zsigmond Árvalányok című regényében pedig ezt mondják: »Sokszor fordul meg egy ha-n az élet.« Olykor már többes számban is emlegetjük a h a-kat, d e-ket. Innen meg már csak egy kis lépés kellett ahhoz, hogy a kötőszó vagy kötőszósor önálló címmé válhasson. Ady Endre Mégsem, mégsem, mégsem vagy De ha mé- g i s című költeménye mellé ma már valóban sok más vers, újságcikk ilyenféle föliratát lehetne idéznünk. A félbeszakadt elbeszélés folytatását pedig tömören, izgalmunkat is jelezve gyakran azzal sürgetjük, hogy kérdő dallammal a beszélő mellének szegezzük a folytatás valószínű kötőszavát: »Es?« vagy »Mert?« esetleg »Tehát?« stb. A kérdezett meg nemegyszer ereszkedő dallammal azt fejezi ki az önállósított »Es!« mondatkával, hogy mit bánja ő, ha úgy volt is. A felelősségre vonó »Miért?« kérdésre főként dacoskodó gyermekek adnak ilyen választ: »Mert!« Azaz: »csak«, nem adnak számot tettükről. önálló, új mondat élén a d e, hanem igen gyakran csak valami másra tereli a szót, afféle jellegzetes kezdő szerkezet: »Hanem mondanék valamit!« Vagy: »D e mehetnénk is!« S mindezzel még korántsem merítettük ki a kötőszóhasználat különféle lehetőségeit. Nem érintettük például a kötőszóhiány és a kötőszóhalmozás hatásos. művészi eszközét vagy hibáját (mert az is lehet mindkettő!) és még sok egyebet, közte az egyes kötőszók idegenszerű alkalmazásait sem. De minderről részint már előző cikkeinkben volt szó, részint utóbb lesz módunk tárgyalásukra. Dr. Tomoa József kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Intézet n. k tudományos i őmunkatársa.
