Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-15 / 12. szám

Péntek, 1965. január 15. 3 SOMOGYI NÉPLAi' „Ablakok" a. hóban Ál másító fehérség minde­nütt. Mintha bemeszelték vol­na, olyan a hófödte mező. To- ponár határában azonban »ab­lakos« a hó. Az »ablakok«; fekete föld- sávok, egymásra simuló baráz­dák. A látóhatár szélén fekete testek úsznak a fehérség fö­lött. Dolgoznak a traktorok. Nagy dübörgéssel fordulnak a kilo­méter hosszú sorokban. A ko­pasz nyárfákról fekete varjú­sereg iramodik utánuk, hogy táplálékot keressenek az ekék nyomában. Szántanak. A nyirkos föld maga alá temeti a havat. Időnként megújult erővel vág­tat végig a szél a határon, s liláspirosra csípi a négy trak­toros: Luki Lajos, Tóth Ist­ván, Cserti József meg Forró Dénes arcát, kezét. A traktor nyergében mintha még a szél is hidegebb volna, s a traktor sem fűt. De csak a lábuk fá­zik. Azt nehéz megmelegíteni, mert mozogni nemigen bírnak, meg aztán leszállni sem jó a nyeregből, mert átázik a csiz­ma vagy a bakancs. A traktorosok mindennap kimennek a földekre. Reggel nyolckor indulnak a majorból, s tömör este van már, mire ha­zaérnek. A gépeket mindig délben zsí­rozzák le. Reggel nem lehetne, mert annyira hidegek, hogy képtelenek belenyomni a gép­zsírt. Délre azért fölmelegszik, ha jár. Ebédre kinn maradnak. Tü­zet raknak a tábla szélén, s állva esznek. Szalonnát ke­nyérrel. A főtt étel estére ma­rad. Otthon a meleg vacsora jót te*», mert kihajtja belől üli a hideget. Négyen vannak. Akad kö­zöttük egészen fiatal meg de­resedé hajú idősebb is. Abban azonban egyformák, hogy szí­vükön viselik a munkát. Amikor a szántásról esett szó, egyiküknek sem mondták, hogy muszáj, mégis nBndany- nyian munkába álltak. — Miért? — Téesz-tagok vagyunk, ma­gunknak dolgozunk — mondja Luki Lajos. — Szántanivaló van bőven, dolgozni is lehet, hát miért maradtunk volna otthon? Érdekünk is, hogy szántsunk, meg lehet is. Műszaknormaként negyven forintot és egy munkaegységet kapnak a tsz-től. Nem valami jól keresnek most, mert nehéz teljesíteni egy műszaknormát. Fufajkát viselnek, kesztyűt azonban egyikük sem húzott. Azt mondják, megszokták a hideget, meg csupasz kézzel könnyebben kezelik a gépet. Két ekefejjel szántanak, a harmadikat levették, mert nem bírná el az MTZ. A hó alatt nyirkos a föld, nincs megfagyva, és sokszor megcsú­szik a traktor kereke. — Szántottak máskor is ilyen későn? — Még sohasem — mondja Tóth István. Ö a legidősebb közöttük. 1928 óta ül trakto­ron. — Hogyan gondoltak arra, hogy ilyenkor szántsanak? — Az elnök mondta, próbál­juk meg. Egyikünk kijött, lát­ta, hogy lehet dolgozni, aztán jöttünk utána mi is. Most a búzaföldön dohognak a gépek. Hogy búzaföld, azt az a traktoros mondta, akinek a gépére felültem, hogy végig­menjünk a táblán, különben nem lehet megállapítani. — Az őszi esőzések hátraszo­rítottak bennünket — magya­rázza —, sok volt a vetnivaló: több mint ezer hold. Meg a betakarítás is. Ezért maradt el ilyen sokáig a szántanivaló. — Vállalják továbbra is a téli munkát? — Amíg lehet menni, addig nem hagyjuk abba. Higgye el, jobb most a föld, mint a nagy esőzések idején. Még ha egy kicsit nyirkos is, most nem baj. Majd kifagy a föld. Minden forduló után széle­sebb sávon feketedik a baráz­da tavaszt idézve a végtelen hómezőben. Kercza Imre Hol tart Somogy a mezőgazdaság gépesítésével? Megyénkben évről évre gya­rapszik a mezőgazdasági erő- és munkagépek száma, s egy­re több olyan munkaeszköz »szegődik« a tsz-tagok és az állami gazdasági dolgozók szolgálatába, amelynek segít­ségével könnyen boldogul az ember. Noha már ma is je­lentősen előmozdítják a ter­melést a gépek, a jövőben még több kell belőlük. Több munkafolyamat elvégzésére alkalmas univerzális traktorok dübörögnek a határban, de a termelési feladatokhoz mérve ez még mind nem elég. És nem elég a hozzáértő ember sem, következésképp a gép­javítás ‘ is hagy hátra kíván­nivalót. Mindezt összegezve: megyénk mezőgazdaságának gépesítése különösen az utób­bi években sokat fejlődött, és ezzel párhuzamosan — de he­lyenként lemaradva — kor­szerűsödött a javítás, gyara­podott a traktorosok és a sze­relők száma, ha nem is min­dig a kívánalmaknak megfe­lelő mértékben. Hol tartunk ma? Mit tet­tünk a korszerű mezőgazdaság gépigényének kielégítéséért, mit kell tenni az eredmé­nyek fokozásáért, a gyorsabb és pontosabb gépjavításért, a szakemberképzésért? Mindezt megtárgyalták és megvitatták a megyei pártbizottság és a megyei tanács szakirányítói, majd a járási vezetők jelenlé­tében tanácskoztak erről a témáról. 15 év alatt több mint 3000 traktor Megyénk szocialista mező- gazdasági nagyüzemeinek gé­pesítése másfél évtizedes utat tett meg. A felszabadulást kö­vető években kevesebb trak­tor volt az országban, mint azt megelőzően, ugyanis a háború a néhány száz darabból álló uradalmi géppark zömét is tönkretette. Az ötvenes évek­ben már mutatkozott némi gyarapodás, 1953-ban például ezer hold redukált szántóegy­ségre 1,3 traktoregység jutott. Ez csaknem háromszorosa volt a háború előttinek. Gondot je­A Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának 1964. évi ásatásai (III.) KÖZÉPKORI FÖLDVAR HÄROMFÄN A RINVA MENTI HÁ­ROMFA KÖZSÉQ régi ne­vében is megőrizte történelmi jelentőségének egy részét: még a múlt század közepén is Háromla—Agarév volt a tele­pülés neve. Oklevelekből a község háromfai részét a XIV. századtól ismerjük Harumía, később Háromfalwa néven. A Lorántfi, a Forster, később a Bornemissza családok birto­kolták, majd a XIX. századtól a Festeticsek tulajdonába ke­rült. Agarév neve XVII. szá­zadi. Ez a rész kezdetben a csurgói uradalomhoz tartozott, majd a Vigh család, később a Festeticsek birtoka lett. Törté­nelmi emlék a község határá­hoz tartozó ún. »Sós urak rét­je« vagy »Sóváltó rét« név is, ez a földterület, a késői közép­kori sóhivatali tisztek birtoka volt. Ezeket az adatokat ismertük Adattárunkban 1964-ig Há­romfáról. Tavaly Hernádi László jelentette a Somogy me­gyei Múzeumok Igazgatóságá­nak, hogy a tavasza áradáskor a Rinya elmosta híd átépítése közben edénytöredékeket és használati eszközöket talált. A beküldött leletek alapján a he­lyi tsz segítségével kisebb hi­telesítő (tájékozódó) ásatást vé­geztünk a lelőhelyen. A LELETEK ELŐKEROLÉSI HELVE a nagyjából négyszög­letes alapterületű ún. Kupavár vagy Kupadomb alatt, Babó- csa irányában húzódó, maga­sabb fekvésű legelő, melyet a Rinya oszt ketté. A Hernádi László által jelentett és bekül­dött leletek a késői rézkorból (i. e. 2300—1950.) származnak, és közvetlenül a vízpart szélén találhatók. A Drávához földrajzilag szo­rosan csatlakozó Rinya-vidék már a legkorábbi történeti időktől kezdve jelentős szere­pet kapott részben mint termé­szetes védővonal, részben pe­dig — sajátos gazdaságföld­rajzi fekvése miatt — mint használható termőterület. Nem véletlen, hogy a Háromfáról Bakháza felé húzódó földút, il­letve a Rinya hídja napjaink­ban is ezen a részen van. Mindig jelentősek voltak a vízi átkelőhelyek. Ezeknek is­merete, illetve biztosítása a szervezett állattenyésztés ki­alakulásától kezdve minden népnek létérdeke volt. Ezzel magyarázhatók a Rinya két ol­dalán húzódó településmarad­ványok nyomai. Ezen a részen nem számol­hatunk nagyobb településsel. Mindössze a zárt, magasabb ré­szeken, az összefüggő erdők­kel borított rétség füves, bok­ros szélein (a sekélyebb víz miatt átkelőhelyként kitűnően hasznosítható részen) néhány családdal, mely elsősorban ha­lászattal és kapás földművelés­sel foglalkozott. E családok fő feladata az átkelőhely szem­mel tartása, illetve tulajdoná­nak biztosítása, megvédése volt. AZ ÁSATÁS SORÁN sike­rült megállapítanunk, hogy a későbbi történelmi időszakok­ban (bronzkor, i. e. XIX—X sz.; vaskor, i. e. X—V. sz.; a kelták megjelenéséig) is lakott helyt volt ez a rétség, de je­lentősebb szerepet csak a korai középkorban kapott. Mind a késői rézkori & bronzkori, mind a vaskori le- ietanyag nagyon szegényes. Jellegzetesen védekező jellegű, csak pár házból álló kis tele­pülés képe rajzolódik elénk, mely bizonyára szoros kapcso­latban volt a közelben, a maga­sabb dombokon elhelyezkedő településekkel. Ezeket még nem ismerjük. Előkerülésük, jelentőségük, nagyságuk meg­állapítása elsősorban a kör­nyéken dolgozó, a történelmi múlt tárgyi emlékeit megbe­csülő és múzeumnak jelentő emberek segítségével lehetsé­ges. Mint már említettük, a rév­hely jelentősebb szerepet csak a korai középkortól kezdve ka­pott. A lelőhelytől csekély tá­volságra található az ún. Ku­pavár vagy Kupadomb. Az Ár­pád-korban természetes föld­nyelv lehetett, melyet kissé le- keskenyített, hosszanti oldalú, négyszögletes platónak képez­tek ki egykori használói. A négyszögletes kiemelkedés szé­lét a plató tetején körülárkol- ták, és az árokból kikerült föl­det ledöngölt földsánccá erő­sítették. Feltehető, hogy a földsáncokat még karóból, vesszőből és pelyvás sárból ké­szített kerítőfallal is biztosí­tották. Az így kialakított mint­egy 2—300 négyzetméternyi te­rület, az ún. Tarisznyavár le­hetett a Rinya mentén elhe­lyezkedő második védelmi vo­nalban. (Az első védelmi vonal elsősorban téglából épített erődítményekkel a drávai or- . vonal volt.) A Tarisznyavárba a íeljára- tot a legjobban védhető — a Rinya, illetve a Babócsa felé eső — részre helyezték. A kis erődítés a mainál jóval na­gyobb árterületű Rinya-kör- nyékből magasan kiemelkedett. Az átkelőhely védelmén kívüi néhány kilométeres körzetben a teljes körültekintést is bizto­sította a vidék fölött. A sáncárok átvágásánál je­lentős mennyiségű XIV—XVI. századi edény és használati tárgy töredéke került elő, eb­ből megállapítható a kis erő­dítés készítésének kora is; A KÚP A VÁR, illetve Kupadomb név csak a nép aj­kán keletkezett, és közvetlen történeti alapja nincs. A kis erődítés mozgalmas történélm esemény után készülhetett, és ez minden bizonnyal a tatárjá­rás lehetett. Az előkerült lelet­anyagból hiányzik a török hó­doltságkori emlékanyag. Ez azt bizonyítja, hogy a török korban, illetve a terület török kézre kerülése idején jelentő­ségét már teljesen elveszítette, és nem is használták. (Gondol­junk csak a lőfegyverek és a korszerű haditechnika gyors térhódítására!) A sáncárok átvágása, illetve a kis erődítésben végzett ása­tás közben fölfedezett égési nyomok arról vallanak, hogy a háromfai Tarisznyavár pusz­tulását vagy tűzvész, vagy na­gyobb hadi esemény, támadás okozhatta. Draveczky Balázs muzeológus lentett azonban ekkor is, hogy megyénkben a traktorállo­mány majdnem teljesen — 82 százalékban — szántótrakto­rokból állt, hiányoztak az uni­verzális gépek. A háború befejezése után másfél évtizeddel majdnem há­romezer traktor volt a megyé­ben, a múlt esztendő végén pedig már több mint három és fél ezer, tehát csupán a ta­nácsi területre jutó traktorál­lomány meghaladja a négy évvel ezelőttit. Ezek közül sok az univerzális traktor. (Az ál­lami gazdaságokban a gép­parknak mintegy háromnegye­de ilyen gép.) örvendetes fejlődésről ta­núskodnak ezek a számok, ám a helyzet mégsem megnyugta­tó, ugyanis még több gép — főként munkagép — kellene. Elsősorban egységes típusú, nagyobb teherbírású erőgé­pekre volna szükség, mert a könnyű traktorok és sokféle­ségük nehezítik a munkát a különféle talajviszonyok kö­zött, és gondot okoz javításuk is. Elkelne a jelenleginél jóval több terménybetakarító és más munkagép, s az ál latte­nyésztés gépesítését is gyor­sabb ütemben kellene fejlesz­teni. Mindehhez nélkülözhetet­len a javítóműhelyek korsze­rűsítése, bővítése, és nem hiá­nyozhat a hozzáértő gépkezelő és szerelő személyzet sem. Ez is vagyonvédelem A szövetkezet mezőőre vi­gyáz a határban a termésre, a raktáros és a magtáros a rábí­zott anyagokra, a pénztáros a pénzre, mert ezzel a közva­gyont védi. Ennél semmivel sem kisebb feladat a gépek megóvása. A gépudvarok lé­tesítése, a rendszeres üzem­anyagellátás — tárolótér ki­alakítása — és főként a körül­tekintő műszaki ellátás a föl­tétele a gépek tartós üzembiz­tonságának, a közös vagyont jelentő munkaeszköz védel­mének. A tapasztalatokból arra kö­vetkeztethetünk, hogy a tsz-ek saját gépekkel való ellátása megyénkben is helyes, ezt to­vább kell fejleszteni, de éppen ezekben a gazdaságokban van nagy jelentősége a műszaki színvonal emelésének. Nem mindegy, hogy a traktorokra mindig számíthat-e a terme­lőszövetkezet, vagy pedig meg­hibásodás miatt huzamos idő­re ki kell vonni a termelés­ből a gépeket. A Földművelésügyi Minisz­térium utasításban rendelke­zik az egységes, háromlépcsős gépjavító-hálózat kialakításá­ról. Ennek jelentősége abban áll, hogy elhatárolja a terme­lőüzemekre, a megyei gépja­vító állomásokra és az orszá­gos gépjavító vállalatokra vá­ró feladatokat. A szövetkezet­nek mint termelőüzemnek kell karbantartania a traktorokat, a kombájnokat és az egysze­rűbb munkagépeket, s kell gondoskodni a hibák elhárítá­sáról. A rendelkezés értelmében három lépcsőben, különböző technikai szinten javítják a mezőgazdasági gépeket a jö­vőben. Bennünket, somogyia­kat az első két lépcső érint közelebbről, hiszen ennek kapcsán merül fel gazdasá­gainkban a gépjavítás egy na­gyon fontos föltétele. Több szakemberre van szükség A gépet kezelni és javítani csak az tudja, aki ért hozzá. Már ma sem elegendő, a jö­vőben pedig még kevésbé elé­gíti ki az igényeket a régimódi kovácsműhelyben folyó szere­lés. Csak korszerű körülmé­nyek között, szakemberek irá­nyításával érhető el, hogy a gépesítés fejlődésével a gépek kihasználása is fokozódjék. Mi kell ehhez? A gépi munkák és a javítás alapos megszervezé­se. Köztudott, hogy a tsz-ek műhelyeiben főként a gépál­lomásokról és az állami gaz­daságoktól elhívott szerelők találhatók. A problémát azon­ban még ez sem oldotta meg: mezőgazdasági nagyüzemeink­ben, a gépállomásokon és a gépjavító állomásokon ma is szakemberhiány van. Az elő­zetes számítások szerint me­gyénkben 1970-re további 50 gépészmérnököt, 200 techni­kust, 900 szakmunkást (szere­lőt) és 3500 traktorost kell ké­pezni. Ennek lehetőségei adva vannak, tehát a fokozódó gé­pesítéssel egyidejűleg a szak­emberképzés is fejlődhet. So­kat tehetnek ezért a járási ta­nácsok mezőgazdasági osztá­lyai, de főként maguk a ter­melőszövetkezetek. Alig talál­ni olyan tsz-t, amely ösztön­díjjal gondoskodna megfelelő szakemberről, de az intézmé­nyes szakmunkásképzés nyúj­totta kedvezményekkel sem él­nek mindenütt. Enélkül pedig — bármekkora léptekkel ha­lad is előre megyénk gépesí­tése — nem lesz kielégítő a gépi munka termelékenysége, s örökös gondként nyomja majd a termelőüzemek veze­tőinek vállát a szakember- hiány. Mindez megelőzhető, ha jelentőségéhez mérten töb­bet törődnek a gépesítéssel és a továbbfejlesztés támasztot­ta követelményekkel. Hcrncsz Ferenc zsanna, a Tünde, a Csilla, Marianna és a Veronika. Ezernyolcszáznyolcvankét újszülött Sok dolga volt 1964-ben a kaposvári anyakönyvvezetőnek (Tudósítónktól.) I Most összegezik a kaposvári anyakönyvi hivatalban a múlt évi bejegyzéseiket. Az adatok szerint 1964-ben ezemyolcszáz- nyolcvankét újszölött nevét — száznyolccal többet, mint 1963-ban — írták be az anya- könyvbe. Tizenkét esetben kel­lett ikrek adatait bevezetni a nyilvántartásiba. Emelkedett a házasságkötések száma is: az 1963. évi négyszáztizeneggyel szemben 1964-ben négyszáz- negyvenkilenc házasságot kö­töttek a megyszékhelyen. A múlt évben kilencszázhet- vennégy haláleset történt a vá­rosban. Az adatokból kiderül, hogy Kaposvár természetes szaporo­dása egy év alatt kilencszáz- nyolc fő volt, százhatvannal több, mint 1963-ban. A hagyományos keresztne­vek mellett egyre több szülő adja a divatos, újabban felka­pott keresztneveket újszülött gyermekének. A fiúk közül so­kan kapták a Csaba, a Zsolt, az Attila, a Gábor és különö­sen a Róbert nevet, míg a lánykák között mind több lesz az Ágnes, az Emese, a Zsu­A K0ULEZÖ ótPJARMU­SIAVATpSSAÜi MIÖSÍT AS díjat BtriiITW1 ? FELWIAGO í/r>i#T AZ® fiókjai adnak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom