Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 8. szám

SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1965. január 10. Törzsgárda, érdeklődők és közömbösek Hozzászólás Paál László „Teremtsünk tudományos népművelési szociográfiát“ című cikkéhez A népművelés kérdése, hogyanja, bátran mei-em állí­tani, mindenkit foglalkoztat, aki ezen a szép, de meglehető­sen nehéz munkaterületen dol­gozik. Foglalkoztatja őket azért, mert évről évre maga­sabb szinten szeretnék a tu­datformálást megvalósítani, mert mindig újabb és újabb formát keresnek újabb és újabb tartalommal az érdeklő­dés fenntartására, fokozására. Sajnos, mindezek ellenére az érdeklődés a népművelés leg­több területén stagnál, vagy csökkenő tendenciát mutat Csak egy-két példát állításom igazolására (hétezer lakosú községről van szó): 1962-ben az ismeretterjesztő előadásokon átlag százan je­lentek meg, 1963-ban már csak nyolcavanan. Az előadások té­ma szerinti látogatottságát te­kintve a legnagyobb érdeklő­dés az irodalmi, a társadalom- tudományi, az egészségügyi kérdések iránt mutatkozott. Legkevesebb látogatója — no­ha rnezőga: i településről van szó — mezőgazdasági tárgyú előao^-^.;nak volt. Ha a könyvtár olvasottságát ve­szem példának, ugyanez ta­pasztalható. Mi az oka ennek? A felüle­tes szemlélő szervezési prob­lémákban látja az okot Ez is közrejátszhat, a fő ok azon­ban nem ez. Sok emberrel be­szélgettem, a válasz szinte egyértelmű volt: »Nem érdekel a mezőgazdasági előadás vagy könyv, hiszen a termelőszövet­kezetnek vannak szakképzett vezetői, a mezőgazdasági irá­nyítás az ő Jeladatuk. Én úgy­se szólhatok bele, hogy mit hogyan csináljanak.« Helyte­len ez a szemlélet, de sajnos, ez van, és minden népnevelő­nek, tervezőnek számolnia kell vele. Fölöttes szerveink a csökkenő érdeklődés ellenére is azt az »-irányító szempontot« vallják, hogy csak szorgalmaz­zuk a mezőgazdasági témákat könyvben, előadásban egy­aránt. És ilyenkor szegény nép­nevelő, hogy statisztikája el­fogadható legyen, vagy úgy kölcsönöz könyvet, hogy egy szépirodalom, egy szakkönyv, vagy mezőgazdasági témájú előadást szervez, amelyen hi­vatalból részt vesznek a peda­gógusok, a tanácsi vezetők és a termelőszövetkezet néhány vezetője. Én éppen abban látom Paál László szociográfiai gondola­tának életképességét, hogy al­kalmas lehet e meglehetősen fonák helyzet megszüntetésé­re. Mérjük fel a falu kultu. ralis igényét: Miről szeretné­nek hallani, mi az, ami az em­bereket leginkább foglalkoz­tatja? Persze — mint ahogy Paál László is fölveti — a tudomá­nyos igényű szociográfia el­mélyült, avatott munkát igé­nyel. Nagyszerű javaslatnak tartom, hogy vonják be ebbe a munkába a középiskolás ta­nulókat. Bizonyos vagyok benne, hogy egy-egy falu népművelé­si szociográfiájának elkészíté­se közben nagyon érdekes, ugyanakkor sokszor megdöb­bentő képet is kapnánk akár pozitív, akár negatív értelem­ben. Á népművelők tudják, hogy minden faluban van egy úgynevezett töt-zsgárda, amely­re minden kulturális vagy egyéb megmozdulásoknál szá­míthatnak. A 2000 lakosú Göllében a törzsgárdának körülbelül 100 tagja van. Ök azok, aki< el­végezték — vagy most végzik — a dolgozók iskoláját, velük találkozunk a pártoktatáson, az ismeretterjesztő előadáso­kon, ők a tagjai az énekkar­nak, a színjátszó csoportnak, olvasói a könyvtárnak. Mivel az ember mindig és minden­hol ugyanezekkel az arcokkal találkozik, az az érzése, hogy a szépen hangzó népművelés nem egészen a népet szolgálja, hanem csak ezt a kis csopor­tot. Van egy másik csoport, amely esetenként vesz részt az előbb említett rendezvénye­ken. De hol a többi, a falunak csaknem fele? Községünkben csaknem ötszáz ház van. Eb­ből 300 olyan, amelynek lakói az égvilágon semmiben sem vesznek részt. Pedig olyan községről van szó, amely az 1963. művelődési évben a já­rás legtöbb pontszámát kap­ta meg népművelési téren. Mi lehet akkor a gyengébb köz­ségekben? A szociográfiai föl­mérések megdöbbentő képet adnának ezekről a családokról. A magam összeállította kér­déscsoportok szerint fölmér­tem egy »közepes« családot, amely nem tartozik sepr a törzsgárdába, sem a teljesen passzív csoportba. Íme az eredmény: Szociális helyzet: Négytagú a család. Az apa 42, az anya 38, a fiú 16, a nagymama 62 éves. Mindnyájan a tsz-ber dolgoznak. Anyagi helyzetük jó, újonnan épített lakásuk van. Berendezése korszerű, azonban csak egy szobát hasz­nálnak, itt alszik az egész csa­lád. Néprádiójuk van (tellett volna másikra is, de nem érez­ték hiányát). Mit hallgatnak a rádióból: Az apa cigányzenét, néha híre­ket, sportközvetítést. Az anya cigányzenét, időjárásjelentést, a fiú tánczenét, néha színda­rabot. A nagymama nem hall­gatja a rádiót. Mit olvasnak: Üjság nem jár a családnak, a kalendáriumon kívül más könyvük nincs. Az apa a kocsmában olvas néha újságot, sportrovatot, tarka so­rokat. Az anya nem olvas. A fiú néha kölcsönöz — kalan­dos regényeket. A nagymama nem olvas. Hova járnak szórakozni, mű­velődni: Színházban csak a fiú volt — egyszer, a család többi tagja sohasem. Az apa labda­rúgó-mérkőzésre, kocsmába jár. Az anya, a nagymama se­hova sem megy. Ismeretter­jesztésre, moziba csak a fiú jár esetenként. Televízióadást csak az apa és a fia látott a családból. Vallásos beállításuk: Min­den vasárnap az egész család rendszeresen jár templomba. Társadalmi megbízatás: Az anya tanácstag a fiú KISZ- tag. Egyszerű fölmérése ez egy családnak, de ha a faluban több száz ilyen típusú család van, a népművelés feladata, azt hiszem, nyilvánvaló. Ügy gondolom — és is­mét Paál Lászlóra hivatkozom —, hogy mielőtt a kulturális tervet elkészítjük, okvetlenül mérjük fel a falu műveltségi szintjét, érdeklődését, ha nem is minden házat, de legalább a típusokat, hogy általánosít­hassunk. Ez a fölmérés legyen a vezérfonal, ez határozza meg munkánkat. Ebből majd lát­juk, hogy a népművelési mun­kának több fázisa van; az el­ső és legfontosabb, hogy az emberekben igényt próbál­junk kelteni a kultúra, a mű­velődés iránt. Minden népmű­velő tudja, hogy ez igen nagy munka. Egy ember nem is ké­pes megvalósítani. A falu min­den értelmiségi dolgozójának összefogása szükséges hozzá. Berta Endre tanár, Gölle Menhely, szülő, állami gondozás A menhelyről nem lehet szomorúság nélkül beszélni. Mennyi, de mennyi megalázta­tást, szekatúrát, verést és nél­külözést kellett elviselniük azoknak a gyerekeknek, akiket nem tudott óvni a szülői szere­tet, akiket az utcára taszított a nyomor, akiket úgy hívtak: menhelyiek! Ezren, tízezren voltak ilye­nek. Akinek nem jutott hely az intézetben, azt a sors nevelő­szülőkhöz vetette. Voltak sze­rencsések, akik jóérzésű embe­rekhez kerültek; az ő meleg emberiségük pótolta a nélkü­lözött szülői szeretetet. A zöme azonban az életnek csak az ár­nyékos oldalával ismerkedett meg, a nélkülözéssel, a gorom­basággal, a szülő nélküli élet kínos-keserves valóságával. Az előbbi kivételhez tar­tozott egy asszony Kisújszállá­son. Kis Kálmánnénak hívják, gyermekeinek száma száz. Eny- nyien szólítják anyámnak, édes­anyámnak. Közülük hat saját gyermeke, 94 pedig olyan, akit a sors az utóbbi negyven esz­tendőben megfosztott a szülői ház melegétől, örömétől, aki hosszabb-rövidebb időt töltött Kis Kálmánnénál, s megismer­te az igazi anya aggódását, fél­tését, takaró-igazító szeretetét, együttérző kedves örömét. A menhely ma már a lom­tárba kerülő fogalmak közé tar­tozik. A fiatalok nem is emlé­keznek rá, s azok, akik vala­mikor a menhelyi gyermekek »egyenruháját« viselték, szeret­nék emlékezetükből is kitöröl­ni ezeket az éveket. Ma is sok csecsemő és gyerek van, akik nem tudják személyekkel azo­nosítani ezeket a szavakat: édesanyám, édesapám. De ma egy ország vigyázza őket. Álla­mi intézetekben gondoskodnak arról, hogy a hiányzó melegsé­get pótolja a közösség melege, a hiányzó apát és anyát a tár­sadalom segítőkészsége. emelkedésének egyik igen fon­tos tényezője a takarékosko­dás. Mily világosan látta a zse­ni jó száz évvel, ezelőtt: »Pénz­telen és ipartalan honunkban eleinte csak mintegy kivétel gyanánt tünedeznek fel egye­sek, kik valamit be fognak a takarékpénztárba adhatni, s adni, látván azonban a példát s annak idveit, sűrűsödni fog­nak a berakók, és néhány év múlva megszüli a takarékpénz­tár azon általános és idves hatást, mely azt egész Euró­pában divatossá tévé.« Lássuk csak a Somogy me­gyei adatokat! 1952 végén je­lent meg a Betéttörvény; az 1953. év végén 3,5 millió fo­rint a lakosság betétállomá­nya, 1956-ban 6,8 millió, ettől kezdve állandóan emelkedve 1960-ban meghaladja a 100 milliót, 1962-ben a 200 milli­ót, 1965-fcen pedig minden va­lószínűség szerint a félmiüi- árd fölé emelkedik. S hogy kik állnak a százmillió forin­tok mögött? A megyében gya­korlatilag nincs olyan család, ahol valamilyen formában nem takarékoskodnának: 70 000-nél több személynek van betétkönyve, mintegy 15 000 tagja van a megyében működő 138 KST-nek, 56000 iskolás gyermek vásárol rendszeresen takarékbélyeget. fGY ÉS CSAK SZÁZ ESZ­TENDŐ MÉLTÁN valósult meg az első takarékpénztár alapszabályába foglalt célki­tűzés: »A munkás és szolgáló köznépnél a szorgalmi ösztönt és a takarékosságot ébreszteni, serkenteni, ápolni — s általá­ban a szegényebb néposztály­ra a jólét, s a nemzeti erények boldogító malasztját áraszta­ni.« (Csak zárójelben: de hova lett a szolgáló köznép? S ho­va a szegénység, a koldusság mint néposztály? Ily merészet Fáy András hogy álmodhatott volna!) S hogy a mai takarékpénztár milyen módon árasztja a dol­gozó néptömegre a nemzeti éré­>'v^'v'**a«*ä*ä*ä**ä****a*mm**#mn*****ä***ä*a^**ä**ä*ää*#vwmwmwvn*ä*vmv*ää*a***«****m******mm»# smvwwmwsamvw’ nyék boldogító malasztját en 125 éves a takarékpénztár 1840. JANUÁR 11-ÉN nyitot­ta meg első irodáját a pesti vármegyeháza egyik helyisé­gében a Pesti Hazai Első Ta­karékpénztár Egyesület. Ala­pító tagjai között ott voltak a korabeli neves politikusok, gazdasági szakemberek: Kos­suth Lajos, Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Szemere Pál, Fáy András és még sokan mások, összesen négyszázhu- szonhárman. Fáy András két évtizedes kitartó munkájának eredmé­nyeként alakult meg az első takarékpénztár. Már 1825-ben feliratot intézett a Pest me­gyei rendekhez, s utána is minden alkalmat megragadott elgondolásainak megismerteté­sére, népszerűsítésére. Lapoz­zunk bele ezekbe a régi ira­tokba, s a megsárgult lapok mellé illesszük jelenünk meg­felelő adatait, és lássuk: öt­negyed évszázadnak kellett el­múlnia, hogy hasznos és bá­tor kezdeményezések úgy va­lósuljanak meg, ahogyan nagy gondolkodók megálmodták, ahogyan a dolgozó tömegek érdekei megkövetelik. EGYIK FELIRATÁBAN azt bizonygatja Fáy András, hogy »a szorgalom és a takarékos­ság a nemzetgazdaság fő rugói, a szorgalom és a takarékos­ság a nemzeti jólét forrásai.« Rámutat a takarékosság er­kölcsnemesítő, kultúráló hatá­sára, egyéni és társadalmi hasznosságára. Ha tudjuk, hogy megyénk betétkezelő he­lyei: takarékpénztárai, posta­hivatalai, takarékszövetkezetei ma mintegy 450 millió forin- tot őriznek a lakosság megbí­zásából, akkor látnunk kell azt is, hogy Fáy András sza­vai csak most találtak igazán halló fülekre, mert ez a majd félmilliárd forint és a mö­götte álló sok ezer betétes megértette, hogy egyéni föl­fitt várakoztam az úL ^ test zebracsíkos sza­kaszánál, hogy alkalmas pil­lanatban a túlsó oldalra vi­torlázzam át, amikor egy bo­gárhátú Simca suhant a jár­daszegély mellé. Feltárult a kocsi ajtaja, és meglepeté­semre Valcsek Feri szállt ki a volán mellől. Az építő bírálat állhatatos híve vagyok, de erről a Val- csekröl el kell mondanom: unalmas alak, akinek társa­ságában mindig két duplát kell innom cukor nélkül, hogy ne aludjak el. Ráadá­sul nyálazó intrikus, rólam például azt híresztelte — még ötvenkettőben —, hogy klerikális vagyok, mert a sültcsirkéből a püspökfalat, ra tartok igényt. Ahogy hanyag mozdulattal helyére lendítette a kocsi aj­taját, találkozott pillantá­sunk. — A, szervusz, kisöreg ... Lám, még te is életben vagy — üdvözölt leereszkedő ked­vességgel, s nem tágított a gondolattól, hogy két pohár ürmös között beszélgessünk néhány percig a Holdfény Eszpresszóban. Az opálosan szálló füst hajlékában min­denekelőtt a tulajdonjogi vi­szonyokat láttam szükséges-- nek tisztázni. — Mond csak, Feri, me­lyik vállalaté ez a vadonat­új Simca? — Hát te nem tudtad? ... Az enyém, kisöreg. — És ez az elegáns öltöny rajtad ... Látom, a Doxád arany foglalatban van. — Jó a szemed, kisöreg ... csak a koncepciód avas már egy kissé. Hát azt hiszed, hegy a fejlődés megállt a mandarinízű szörpnél? ... Hogy egy Valcsek ott rohad el a középszerűség mocsará­ban? Nem, nem... a tehet­ségek előtt nyitott kapuk állnak a szocialista kultúr- forradalombanl fjgy ültem a tenyérnyi széken, mint a haj­dani huszárkapitány, aki alól körvadászaton lőtték ki a lovát. Feri pedig, ez az üres, szürke fráter kivirág­zott a neonfényben! — Kölcsönvehetnék a klasszikusoktól valami hatá­sos kifejezést is, de csak pu­ritán szavakkal közlöm ve­ténet illik. A két tünet kö­zötti összekötő kapcsot kel­lett csak megtalálni, s ezt a hivatást tölti be a Valcsek- féle tasaknovella. Cigarettával kínált, s mi­közben öngyújtója egy is­mert tvisztet zümmögött, így folytatta: — Húsz-harminc soros el­beszéléseket költők, ezeket OlLll led: berobbantam az iroda­lomba. Tudom, hogy nem veszel a kezedbe tudományos folyóiratot, de azért hallottál talán a második kozmikus sebességről... Hát ezzel a gyorsasággal emelkedtem a legjobbak közé. — Nem olvastam még egyetlen kötetedről sem — hebegtem. — Tudod, hopy utálom az idejétmúlt formákat. — Talán a színház ... vagy a televízió? — Egyik se. És mert úgy­sem találod ki, hát elárulom: a nagyáruház, a csupa üveg szupermarkett, a csillogó csemegebolt — ezek a mű. velődés új csarnokai, őre, gém! Rá lehetett írva az arcom­ra a tömény tájékozatlanság, mert Feri részletes magya­rázatba kezdett: — A tömegigény és a for­mabontás nemes ötvözetéből alkottam meg az új műfajt, a tasaknovellát. Régi dolog, hogy az emberek szeretnek vásárolni és elegáns kis cso­magokkal távozni az üzle­tekből. Azt pedig talán bi­zonygatnom is fölösleges, hogy napjaink rohanó tem pójához nem a vaskos csa­ládregény, hanem az oldal­nyira sűrített, frappáns tör­nyomják a zacskókra, tal­pas tasakokra, melyekbe boltjaink az árut csomagol­ják. Ha belekóstoltál már az egyperces történetek iz­galmába, akkor tudod, hogy olyan az, mint a Markó utca: egyszer rabul ejt, s csak ne­hezen szabadulsz tőle ... Fi­gyelj csak: minden vásárlás­kor új csomagolás, minden csomagoláson új elbeszélés, minden elbeszélés négyszáz forint. Érzed, hogy a logika mennyire töretlenül ível át a sorrend felett? És a ragyo­gó ötlet remekül bevált. Van olyan családapa, aki koráb­ban minden bevásárlást a fe­leségére bízott, de most nem lehet megkötözni otthon, ha szóba kerül, hogy fél kiló sót kellene hozni a sarki üzlet­ből. — És hol itt a tiszta iro­dalom? — próbáltam gá­tat vetni a hódító érvek, ar­jának. — Talán nem is jó ez a meghatározás, kisöreg. In­kább a célirodalom kifeje­zés a helyénvaló. Tudniillik az elbeszélések tartalma és a vásárolt áru között min­dig rejtett kapcsolat áll fenn. Ha például szardínia kerül a zacskóba, a papíron déltengeri halász történetét találod; a vagdalt húshoz a pankrációs birkózás egy-egy esetét elevenítem elbeszé­léssé; az édességzacskókon Lollobrigida- vagy Bardot- intimitás olvasható; a kagy­lótészta csomagolását talán már el sem fogadnák a ve­vők gyöngyiuuász-p-agédia nélkül,.. Persze millió té­ma kell, ezért az ismerősök­kel folytatott ilyen kis be­szélgetéseket is felhaszná­lom ... többnyire a vegyes savanyúság mellé. E sértésre arcomba szö­kött a vér, de Feri nem za­vartatta magát: — A kereskedelmi szervek kitörő örömmel fogadták újításomat. A vállalatok el­árasztanak megrendelések­kel, mert rájöttek arra, hogy az esztendők óta elfekvő árukat is könnyűszerrel ér­tékesítik, ha új Valcsek- novella díszíti a staneclit... A múlt héten például... TWem figyeltem már sza- 1 ” vaira, csak az az egyet­len gondolat ragasztott meg a székhez, hogy most beva­salom rajta az ötven forin­tomat. Mikor a szózuhatag egy pillanatra elapadt, mert zsebrádióját új hullámhossz­ra kapcsolta át, felállva ez­zel fordultam hozzá: — Remélem, a kölcsön adott ötven forintom vissza­adása most nem okoz gon­dot. Feri a belső zsebéhez nyúlt: — Ide nézz, csupán a csekkfüzetet hordom magam­mal — sajnálkozott a novel­laírók mély bánatával —, az apróbb pénzügyi teendőket a titkárom látja el. Szó nélkül otthagytam, de az ajtó kőijügi'Jnyénél még utolért a hangja: — Ne báni.udj, kisöreg . . a Valcsek csak gavallér le iet. Dedikálok majd cseré >e egy bőrkötéses példány tasakncvelláim díszkiadá bői! Bánhidi Tibor j nek megítélésénél nem az év végén jóváírt kamatok össze­gét kell tekinteni, ami megyei viszonylatban a mostani évzár­latkor 15 millió forint körüli összegre rúg, nem a betét­könyvvel nyert 25 személygép­kocsira kell gondolni csupán, nem is a lottóra, totóra (még malícával sem, mert a játékos­ság is fontos tartozéka életünk­nek), hanem arra az alapra, arra a pénzügyi forrásra, me­lyet az elhelyezett betétek hoz­tak létre; arra, aminek megva­lósulását ez a forrás segítette és segíti elő. Elsősorban tehát azokra, amik a takarékpénztá­ron keresztül jutnak vissza a lakossághoz. A megye takarékpénztári fi­ókjai — nem számítva a 22 ta­karékszövetkezetet — jelenleg 310 millió forint különféle hosszú és rövid lejáratú köl­csönt kezelnek. Az OTP a múlt évben 1066 családi ház, 75 tár­sasház építésére nyújtott ösz- szesen 127 millió forint hitelt, és 112 szövetkezeti lakást, 20 sorházat, 270 telket adott át a lakosságnak az érték háromne­gyed része erejéig hitelbe, meg­kezdte 81 társasház építésének finanszírozását és 48 újabb sorház építését. Ezenkívül 1964- ben mintegy tizenötezren vet­tek igénybe rövid lejáratú hite­leket, ezek közül legjelentősebb az áruvásárlási és a személyi hitel. Több ezer azoknak a szá­ma, akik éltek a takarékszövet­kezetek és a KST-k kölcsön­nyújtási lehetőségeivel. A 125 ÉVVEL EZELŐTT MEGALAKULT takarékpénz­tár kezdetben valóban a kisem­berek érdekeit szolgálta. Fáy András halála után azonban mindinkább a hatalmaskodó kapitalizmus pénzmágnásainak irányítása alá került, hogy gaz­dáik állandóan növekvő profit­éhségének kielégítésére szolgál­jon. De Fáy András eszméi száz év múPán is élnek, és nap- jaink.ban új tartalmat nyerve mozdítják elő a szocialista tár­sadalom, a dolgozó nép gazda­sági és kulturális fölemelkedé- í sét. K. Gy.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom