Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-24 / 20. szám

/ SOMOGYI NÉPLAP 8 or.?-' -xm Vasárnap, 1965. január 24. Tersánszky Józsi Jenő: Ojai'bara szerefnie BARBARA APJA a bánfa­vállalat drótkötél vasút júnak gépésze és őre. A drótkötélpá­lya irtózatos meredélyek, sza­kadék, sziklatornyok oldalába rögzítve vonul száz kilométe­reket a legnéptelenebb vadon­ban. A bányaüzem kizárólag egy ritka ásványfajtát termel. Alig van néhány munkása, és a vállalat főtelepe is néhány rongyos viskó, egy kocsmát és egy kéngázt okádó rongy kis kohót jelent a hozzáragasztott kietlen lakóépülettel. BARBARA kereken ' szólva rettentően csúnya. Sárgásvörö­ses a haja, és olyan, mint egy drótgombolyag. Bőre szappan­színű, szeplős. A fogai kilátsza­nak, olykor félő, hogy bele­akad ajka és fölsebződik. Aranyos szíve és türelmes jókedélye meg virágzó ifjúsá­ga persze még mindig megma­radhat Barbara értékének olya­noknál, akiket nem okvetlenül ragad el a külső. EQY NAP öt fiatalember ér­kezett munkásokkal Barbaráék házába, öt mérnök. Számyva- sút tervét kellett elkészíteniük a helyszínen egy új, gazdagabb bányatelephez. Fél nap alatt remek otthont teremtettek ma­guknak Barbaráék mellett, és berendezkedtek a munkára. Á vezető egy óriástermetű, vörös hajú írlandi legény volt. Mint egy férfivá vált vásott kölyök, olyan volt az egész ember. Társai közül egy kicsi, fekete, nőiesen szép arcú olasz, egy félbarna és egy szőke an­gol meg egy furcsa, előkelő arcélű, szikár magyar volt. Az első estén Barbaráék ven­dégül látták a társaságot va­csorára. Parázs mulatság ke­rekedett a csöndes erdei lak előtt. Barbara soha életében még ilven boldog estét nem töltött. Egyetlen hölgy létére az egész i ársaság kényeztette. Vacsora után az emelkedett hangulat­ban a rádió zenéjére táncol­tak. A fiatalemberek egymás rjából ragadták ki Barba­rát. Egyetlen kivétellel! A ma- °var mérnök nem táncolt. Hi- u°+etlen! De azt vallotta: nem tud táncolni. Legalább volt. aki Barbara apját szórakoztas­sa. Az öreg dohogva fogadta, hogy Barbarát a fiatalemberek a gyér világításban magukhoz szorítva forgatják. Barbara boldogan lejtett tán­cosaival. Elhallgatta, amint bókokat sugdostak a fülébe. Még az apróbb túlkapásokat is megbocsátotta táncosainak. A mulatság befejezésével, a késő éji órákban Barbara éjje­li zenét is kapott. Reszketett ágyában, és sírt a gyönyörű­ségtől. ATTÓL FOQVA ÍQY MENT. Ha a mérnökök nem éjszakáz­tak kinn a bércen a munkájuk miatt, akkor táncestély zajlott a kis erdei lak előtt néha haj­nalig. Barbara már megszokta, hogy a vörös írlandi lopva és alázattal megcsókolja tánc köz­ben a füle cimpáját és súgja: — Imádom! Az olasz a Szent Szűzre es­küszik, hogy soha még nő úgy nem tetszett neki: soha még nő úgy nem gyötörte meg őt ridegségével és csélcsapságá- val, mint Barbara. A két angol pusmogásainak is csak ez maradt a veleje. Miért nem tünteti ki egyedül őt, a vallomástevőt, Barbara egyedüli rokanszenvével? A magyar mérnök maradt ki csupán ezekből az ostromok- _ bői. ö sohasem jutott hozzá, ' nem táncolván, hogy Barbara a melléhez simuljon, ő tovább-, ra is Barbara apját itatta, szó­rakoztatta társaságával vagy kártyázással. AZNAP MÁR ÖSSZECSO- MAQOLTÁK a mérnökök poggyászát az indulásra. A búcsúestét tartották Bar­bar áéknál. A jókedv sohasem csapott ilyen magasra. Az öreg gépész is felöntött alap'san a garatra. Tele torokkal a magyar mér­nök gitárkíséirlete mellett ős­régi, óhazabeli dalokat énekelt az öreg a vacsora utáni köz­vetlen poharazgatás alatt. A fiatalemberek közben a szokásos program szerint a rá­dió zenéjére forgatni» kezdték Barbarát. ALIQ NYITOTTÁK KI a rádiót, rettentő robaj hangzott a hegyoldalból. Valami történt a vezetékkel. Az öreg gépész kijózanodva ugrott fel. A mér­nökök szintén. És rohantak mind a robbanás színhelyére. Csak Barbara maradt. Azaz hogy... a mérnökök közül a magyar nyugodtan jön a ház mögül, és leül az asztalhoz. — Mi az? Hát maga? — kér­dezi Barbara. A magyar erre elkezd rémí- tően hahotázni. — Ne féljen, Barbarácska! — mondja azután. — Nincs semmi galiba! Én csináltam a viccet a robbanással. Hadd ug­ráljanak ezek a csirkefogók' Miajd ha visszajönnek, akkor vágjunk szömyülködő pofát, mint akik nem. tudnak semmi­ről. Érti? Barbara nevetett. A mérnök pezsgőt töltött, és megkínálta Barbarát. Barbara az asztal mellett ál­lott. A rádióból szólt a dzsessz. — Iszom, ha táncol velem! Mert magának a hazugságát úgysem hiszem, hogy nem tud táncolni. Ragadja meg az utol­só alkalmat, hogy táncol ve­lem. A magyar mérnök erre letet­te poharát, és furcsán, merő­en bámult Barbarára egy pil­lanatig Ettől a pillantástól Barbara egyszerre rémes reszkető za­varba jött. De a magyar már fölemelkedett ültéből, és karja, mint a táncos mozdulata, Bar­bara dereka felé indult. Barbara valami olyan pokoli, mindent legázoló erő kiszolgál­tatottjának érezte magát, mint még soha senki férfiemberrel szemben. Odarogyott szinte a mérnök karjára, és mint aki teljes önkívületben cselekszik, a lejét lankadtan, erőtlen haj­totta a magyar vállára. A következő pillanatban a magyar ajka már Barbaráéhoz tapadt: — Drága! — csak ennyit sú­gott közben Barbarának ... KÉSŐBB LEVELET KAP­TAK Barbaráéit a mérnökök­től. Barbarát üdvözölte sorban az írlandi, a két angol, az olasz, ahogyan sorban táncolt velük A magyar kézjegyét hiába ke reste a többi között. Az olss írta, hogy üdvözletét küldi ál tala a magyar mérnök is. MÁSFÉL ÉV MOLVA az öreg gépész váratlanul megbe­tegedett. Barbara kísérte el a városba. Aztán fölhív'a a ma­gyar mérnök szállói-' 1 Ilyen boldogságot! Magával a mér­nökkel kötötték össze a vona­lat. Vele beszélt. Meghívta őt és az apját, felgyógyulása után, vendégül egy estére. Egyedül ment el a mérnök­höz. A mérnök kedvesen, bőkezű­en, kifogástalanul viselkedett. De Barbara mást, többet várt. A gyöngédségnek egy bizonyos vonalán ő maga kívánta túl­lépni a mérnököt... Ez azon­ban _ eredménytelen maradt... Végre egy kis lokálban kö­töttek ki. A mérnök nem sza­badkozott itt a tánc előL Mi­kor visszamentek a helyükre, e«?v kis diszkrét páholyba, Barbarának hangosan dobogni kezdett a szíve. — Maga ... izé! — kezdte. — Látom, egyre nem akar emlé­kezni. Mi már... izé... bizal­masabb ... Vagy hát mit ker­telek! Maga megcsókolt en­gem ... az utolsó estén ... A mérnök zavarba jött egy pillanatra. Aztán mosolygón, mentegetődzve így válaszolt: — Igen, egy kissé többet it­tunk akkor a kelleténél... Ne rója hát föl nekem, ha szem- telenkedtem magával... Barbara megrázkódott. Utá­na mereven, bénultan félrefor­dult. Majd szinte nyersen szólt- a mérnökre: — Köszönöm a vendéglátást. Kérem, hozasson egy taxit. — Nézze, Barbara — akarta enyhíteni kín oá helyzetét a mérnök, de Barbara felugrott mellőle. — Isten vele! Ne kövessen! És otthagyta a mérnököt, az első és utolsó szerelmét. MOLNÁR GÉ7A HOLTAK FOGSÁGÁBAN Szépirodalmi Könyvkiadó Schwierkievicz Róbert: TANULMÁNY Vasvári István: BÉKÉT Ó, égi földi béke; csillagok szendergése — kőtáblán az ősi parancsok derengése. Tengerek csendessége, felhők lengedezése, születő jövendőknek hajnala, fénye! Mi, akik szívben hordjuk minden emberi bánat csipkebokrait; sorsunk sorsa a világnak. Győztes békét daloljunk, hogy vesszen a gyalázat... Keljen mibennünk Szellem ember lángoszlopának. Rabszolgaságok háza hulljon homlokzatára, váljon ketté a tenger; fegyver süllyedjen árba, s amaz ígéretföldre jusson, ki arra lépdel ősi zarándok dallal s a béke szent színével! Hadak börtöne: béke; szabadok tág mezője — Napot emberiségre, békét a magvetőre; ágyat, fedelet, ételt nyugton szorgoskodónak, hitelt a békét zengő emberi szónak! Nem kis feladatra vállalko- j zott Molnár Géza, amikor a | múlt évben Város a felhők alatt című regényével egy nagy, a magyar munkássorsot : bemutató ciklus megírásához ! kezdett. Talán úgy is tekint­hetnénk ezt a vállalkozást, mint az európai irodalom hu­szadik századi nagy családregé­nyeinek egy későbbi sajátos hajtását. Mert a Város a fel­hők alatt és a most megjelent Holtak fogságában már nem­csak szándékaiban, hanem megvalósításában is a ma­gyar munkásság, a magyar munkásosztály egyik nagy, sok­ágú családregényének ígérke­zik. A most megjelent kötet szereplőinek jó részét már is­merjük az előzményekből; Martin Laci és a Martin csa­lád, Ács Magda és Ácsék to­vábbra is központi szereplői a történetnek, mely a háború esztendeiben követi tovább a két munkáscsalád és tágabban a margitvárosi fiatalok életé­nek alakulását. A regény eleven, izgalmas forróságával mindvégig leköti az olvasót. Figyelmét, együtt­érző érdeklődését feszültségben tartja. A hatás titkát elsősor­ban az ábrázolt valóság élet­melegében találjuk. Molnárnak éppen az az egyik legfonto­sabb művészi készsége, hogy szinte alakítás nélkül emeli át az elmúlt évtizedek mun­káséletének, mindennapjainak igazságát műve oldalaira. A munkásélet bemutatásának szo­ciografikus hűsége elválasztha­tatlan tényezője művészi ha­táskeltésének. A Holtak fogságában embe­reinek életében, cselekményei­ben természetesen tárul fel a munkásmozgalom a maga min­dennapjaival, a fiatal és idős munkásoknak életet adó tar­talmával. Ezzel a természetes »■ilyen az élet-« igazsággal még eddig magyar regényben keve­set írtak az ifimozgalom egy­szerű, kultúrát és szerelmet is jelentő hétköznapjairól, a tő- | kével nem mint elvont foga- i lommal, hanem mint hús-vér 1 valósággal folytatott napi harc­ról. Ez az apró realitásokban is részletező hűség, élet- és anyagismeret teszi hitelessé a művet azokon a lapokon is, ahol a történelmi igazság és a dolgok logikája folytán na­gyobb, megpróbálóbb pillana­taiban — börtön, nyílt harc — kell ábrázolnia hőseit. Megkí­sérli a lehetséges összes társa­dalmi réteget egy-egy figurá­val képviseltetni, nem utolsó­sorban azért, hogy a háború utolsó éveinek népfrontgondo­latát hangsúlyozza. Az egyes osztályok és rétegek természe­tes érintkezési pontjait, embe­ri, érzelmi kapcsolatait úgy tudja megválasztani, hogy hi­telességét sosem veszíti el. Cs. O. Történelmi okmány A trencséni irattárban ©gy 1697- ben kiadott háromnyelvű szótárt találtak. Eredeti címe »Yocabula- rum trium linguarum-«. E latin- szlovák—német szótár létezéséről eddig csupán a történelmi iroda­lom tett említést. A trencséni vá­rosi múzeum munkatársai resta­urálni fogják: a szótárt, amely a szlovákiai könyvnyomtatásnak ér­tékes történelmi okmánya. Bába Mihály: MAJD SZILVESZTER UTÁN... Régen dúl a harc az egyen­jogúságért. Egyszer a férfiak, máskor meg a nők kereked­nek felül. — Talán most — vigasztal­ta magát Boriska néném, aki igen csak kívánta már az egyenlőséget, mert Feri bá­tyám a kelleténél is gyakrab­ban nézett a pohár fenekére. — Szilveszter után kezem­be se veszem a poharat — ígérte bátyám. — Majd szilveszter után? JSzt mondod már évek óta... — Most meglátod! És eljött a szilveszter. Bá­tyám már éjfél előtt olyan jó hangulatban volt, hogy az asztal tetején akarta eljárni a kanásztáncot. Az elnök meg­dicsérte, hogy jó táncos, de ahhoz, hogy egy tag az asztal tetején táncoljon — magya­rázta akkurátusán —, a tsz vezetőségének hozzájárulása kell. Márpedig a tsz-vezető- ség csak egy hét múlva ül ösSze. Ha sürgősen beadja írásban a kérését, a vezetőség rögtön dönt, és ha beleegyez­nek, akkor egy hét múlva ki­verheti a taktust az asztal te­tején. Az öreget úgy föllelkesítet­te ez a beszéd, Kogy három­szor is fenékig ürítette a po­harát. Élete párja nem soká­ig nézte ezt a megható jele­netet. Felállt az asszonyok csoportjából, és odament em­beréhez. —• Ferenc, te, hallod, elég már — rángatta a kabátját. — Tudom, tudom, de hát az ilyen elnök egészségére in­ni kell! — Te már nem is iszol, ha­nem vedelsz. — Ezt se tudja mindenki megtenni. — Ezért nem jár egység. — Az nem, van azonban becsülete is az embernek. Néném már látta, hogy itt nem sokat ér a figyelmezte­tés, fordított egyet a szón. — Ferenc, te, azt ígérted, hogy az új évben már nem iszol! Ez hatott, s az öreg letette a poharat, először csodálkozó szemet meresztett, aztán ár­tatlanul elmosolyodott, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. — Én mondtam? Borcsám, hát megszegtem én a szava­mat valamikor? Ügy lesz, ahogy mondtam, az új eszten­dőben már nem iszom... A következő új esztendőben... S vihorászott, mint egy jól sikerült tréfán. Nevettek a komák meg az asszonyok is. Néném arca pulykavörös lett. Körülpillantott a nevetőkön, aztán hirtelen felkapta az ura előtt álló teli poharat, és úgy a padlóhoz csapta, hogy ezer darabra hullt. — Ferenc, hallod, ahányat te a kezedbe fogsz, én annyit csapok a földhöz. Embere nem hitt a szemé­nek. Lehetséges mindez, vagy csak álmodik? Fölvett egy másik poharat, de még a szá­jához sem emelte, már újabb pohár törött szét a lábai előtt. No, ennek fele se tréfa. Ügy tenne vele ez az asszony, mint a komájával a felesége, aki másik asztalhoz ült inni, és a cigánnyal húzatta? Feri bátyám nem csapott lármát, csak füttyentett, aztán nevet­ve rázendített: »Már én többet nem, nem, nem iszom ...!■» Nem is ivott. Legalábbis pohárból nem ivott. Vala­hányszor észrevette, hogy párja nézi, huncutul felé ka­csintott és már fújta is: »Már én többet nem, nem, nem iszom....'« Azon az estén, de azt mondják, később sem látta a felesége pohárból inni. Csak­hogy nem hagyták cserben a komái. Amikor inni akart, ki­ment az udvarra, a komák meg utána egy literes üveg­gel, és pohár nélkül kortyol­ták a boldogságot árasztó jó nedűt. Amikor felesége gyanút fogott, csak mosolygott ár­tatlanul . — Nem vettem a kezem­be a poharat, Borcsám, nem is fogom. — De ittál! — Üvegből, de azt is a ko­mám tartotta... Az asszony mi mást tehe­tett, jót nevetett huncut urán, öklével fenyegette. Es lemondott arról, hogy ilyen emberrel harcoljon az egyenlőségért. Aprily Lajos: MENNÉK ELÉD Mennék eléd, mert üt vagy már közel. A déli oldalon leselkedel. Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattalan, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti más, varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség, fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságukkal rájuk lehelj, s kipattanjon a sárga kis-kehely. Feljösz az élre, melyet hó erez, íj válladon, a hátadon tegez, benne az aranynyilakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod. Mennék eléd, s mint fényváró anyám, még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sngaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz! Horváth Ferenc: KETTŐIG SZÁMOLTAM. Kettőig számoltam, amíg az éj beszegte rózsaszín fejkendőjét. — Csak betelni tudtam vele. A vizekbe arany békákat oltott, nádasaimat türkizre festette. Meddő asszonyok szerelmét termékennyé tette. Aljasult búzaszálak seregét kaszálta le. A termő szemnek aranycsókot dobott. Dutka Ákos: TŰNŐDÉS írás van róla, bizonyíték, Nyolcvan évem telt e sárgolyón, Sok volt a harc, a hajsza és a kétség, Kevés a béke, tiszta nyugalom. Nyolcvan évből talán ezer óra, Mikor felettem felhőtlen az ég, Sütött a Nap, s a Kék Madár dalolta: Tiéd az élet, tiéd a messzeség. Kevés az Idők végtelenjén, Ha vágyad már az óceánra száll, Mikor hiszed: itt ül már a fészkén — Szívedbe zártad — az a Kék Madár. . Hiszed, hogy a béke és a jóság Nemcsak szó, mi csalfán elrepül, De szikla, melyben megfogództunk Elszántan, híven, rendületlenül. Aztán felébredsz, őszült, vén szakállal, Mint Rip a kincses kék hegyek között, S az élet repül, harsogó dalával Könyörtelen — az el nem ért hegyek fölött.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom