Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
SOM OG VI MEPt.AP 10 Péntek, 1964. december 35. TÉLI KÉP (MTI Fotó — Papp Jenő fölvétele) Fábián Zoltán: KENÉZ — Ember vagy te? — Mi bajod? — Ember?! — Te megbolondultál. — Tudod, mi vagy?! — Azzal ott hagyta a folyosón, a kis tanácsterem előtt. Az igazgató nem értette, mi történt Kenéz Boldizsárral, nem értette, miért támadt rá ilyen gorombán. Gyerekkoruk óta. ismerik egymást. Mind a ketten erzsébetiek; együtt kezdték a szakmát, együtt tanulóskodtak a gyárban. Egyszerre emelték ki őket ötven tavaszán. Annyi volt csak a különbség, hogy Kenéz Boldizsár nem vállalt semmiféle funkciót. »A gyárban is kell maradjon valaki-« ezt hajtogatta, amíg el nem eresztették. Évekig nem találkoztak utána, de a sors végül úgy hozta, hogy őt oda nevezték ki igazgatónak, ahonnan valaha elindult, s ahol közben Kenéz Boldizsárból gyárrészlegvezető lett. Nagyokaft ittak a viszontlátás örömére; csapkodták egymás hátát, fölidézték a régi emlékeket, s kacagtak, hangoskodtak, ha összefutottak valahol a gyárban. Most meg így nekihajt, mint valami részeg. Az osztályvezetői értekezlet után lement a szereidébe, s megkereste Kenéz Boldizsárt. Behívta a műhelyirodába, az írnoklányt meg kiküldte vízért. — Beszélj: mi bajod? — kezdte most ő, s fél testtel ráült az íróasztal sarkára. Az asztal recsegett, nyiszorgott. — Ha nem tudod magadtól, minek mondjam. — Csak nem amiatt a részeges miatt? __ Na, látod! — mondta Kenéz Boldizsár, s hangtalanul nevetett. — Tudod te, ha akarod. — Jő, jó, de... — Nincs de ... Az igazgató bosszús lett. Lehajtotta vaskos fejét; az íróasztal foltos, barna lapjáról tompán verődött fel furcsa lejtésű hangja: — Első a termelés. — És az ember? — Az ember, az ember — türelmetlenkedett, majd azt mondta: — Már aki ember. — Ö is az. — Az a fenét. Egy részeges... disznó. Kenéz Boldizsár hirtelen előredőlt, két kézzel megmarkolta a szék támláját, s úgy kérdezte, egészen az igazgató arcához hajolva: — De miért az? Miért? — Mit tudóin én?! Az, és kész. — Gondolkoztál már rajta? — Más dolgom sincs. — Széles, erős tenyerével az asztalra csapott: — Az ilyen alakokat ki kell dobni. Nincs más. — Maga elé az. asztallapra nézett, rajta tenyerelő kezére, s észrevette, hogy az ujjai meg-meg- rándulnak. Bánta már, hogy lejött a műhelybe. — Mi lesz vele azután? — kérdezte Kenéz. — Az már az ő baja. — Meg a miénk. — Jó, hogy azt nem mondod: az enyém. — Gyorsan elhúzta az »é«-t. , — A tiéd is. Alacsony, sovány ember volt Kenéz Boldizsár, csupa ideg, csupa mozgás. Az arca, akár a vízgörgette kövek, sima volt, ránctalan; csak halántékának két gödre sötétedett minden évvel mélyebbre, s szálkás haja lett ritkább, őszebb. Zsebre vágta a bak kezét, s járkálni kezdett a szűk, üvegfalú irodában. A jobb kezével gesztikulált: — Senkit sem küldhetünk el a Holdba. Senkit. Mindenkinek itt kelt megélnie. Itt. — üzem vagyunk, nem/sze- retetház. — De szocialista üzem, ha jól tudom. Erre az igazgató nem mondott semmit Tükörképét nézegette az üvegfal egyik porcw, légypiszkos ablakszemében, s elmosódó ablakmása mögött a nyüzsgő szereidét. A daru lomhán kocsizott végig a műhely fölött, horgán nem lógott semmi. — Beszéljünk vele — mondta Kenéz Boldizsár. — Beszélhetünk éppen — kedvetlenül gyűrögette álla tövében a mélyen árkolt, boroa- tás redőt. Behívatták. Furcsa ember volt. Vékony nyakán szokatlanul nagy fej ingott, s pergamenvékony arcbőrén szinte átdöftek a>széjjel- meredező, hegyes csontok. Mulatságos figura lett volna, ha szögletes csontboltozatban zárt, apró szeme nem lett volna olyan ijesztően riadt. — Tessék velem parancsolni — állt meg szolgálatkészen az íróasztal előtt. A hangja vékonyan mekegett. — Mit csináljak magával? — nézett rá az igazgató; nehezére esett, hogy el ne nevesse magát. — Kérem szépen, én, én megfizetem a kárt. — Olajos, izzadtságszagú sapkáját gyűrögette. — Miből? Mi a fenéből? Kenéz Ij kdizsár közbe kérdezett: — Nem próbált még leszokni az italról? Vagy legalábbis arról, hogy munka előtt igyon? Az ember feléje fordult: — Nem akarok én, Kenéz elvtárs, sohasem inni. Tudom, njtnuistFi QÁh-ór : ■ B\>CS\>ZÓ ÉV 'úcsúzó év. Hajában hó van. isszaint még elsuhanóban: ninden szavát nem mondta el. )e jö majd, emlék-köntösében betoppan; lesz ideje bőven, okát kérdezett. Majd felel (j)őhu>_r- iZaJhín.: TÉLI HATÁR A kazlak, mint nagy, sáros bivalyo1 a hodály ég alatt lomhán hevernek. Ostorozza a szél a téli csendet. A füstölgő trágyából kiragyog mezők szétolvadt aranya, a na 'z út zörgő nyárfákkal hajnal óta földek hófehér dalát dúdolja, , s egy fekete csuhás varjúcsapc, megáldja még a kint hagyott c Bokrai alá húzódik a rét: szívében füvek virrasztó nyuga A legkisebb rögöt is betakarja a gondos fény: álmodjék új magot, zsendülve érő kalászt, duzzadót megárt rögtön; az első féldecitől a falnak megyek. Minden reggel megfogadom, amikor fölkelek, de amikor veszem a kabátot, már az jár az eszemben, hogy a sarkon, Rózsi néninél felhajtok egy kevertek — Hányadik esete volt ez magának? — kérdezte az igazgató? — Én megfizetem, kérem szépen, én megfizetem. — Kétségbeesetten rázogatta furcsa nagy, csontos fejét. A hangja vékonyan hebegett: — Tetszik tudni, a családom. — Én törődjek a családjával?! — Négy gyereke van — mondta Kenéz Boldizsár, s az igazgatóra nézett. Az igazgató nem nézett visz- sza.rá: »megkérdezte az ember- tők — Hogygü is'hívják *h»ágát? — Nagy )IáRSs’ kérem szépen. De inkább csak úgy ismernek, hogy — nehezen mondta ki — Kecske. — Kecske? — nézett rá az igazgató, s nevethetnékje támadt — Igen, kérem szépen — mosolyodott az ember. — Tetszik tudni, a fejem — mutatott az arcára —, meg hogy a hangom ... — Értjük — szólt közbe Kenéz Boldizsár. Megfogta a vállát, s az ajtóhoz tuszkolta; — Most menjen szépen. Az ember a nyitott ajtóban, a küszöbön megállt, visszafordult: — Ügy gondolja, Kenéz elvtárs, hogy: el? — Kapkodta a szemét egyik férfiról a másikra. ' — Álljon vissza a pad mellé Majd még beszélünk a dologról. — Megvárta, amíg az ember elköszönt, kiment, akkor hirtelen utánalépett, s a műhely zaját túíkiabálva még azt mondta: — Mondja meg Biharinak, hogy az AS-t délután kettőkor ki kell állítani próbára; jönnek a szerkesztésből is. r — Marha! — hördült fel Nedelka, amikor Makutyi a könyökével véletlenül fellökte az íróasztalán álló tintásüvege . — Aki mondja! — vágott vissza kivörösödő arccal Makutyi, és rövid gondolkodás után még hozzáfűzte: — Szarvasmarha, tinó, hatókör, csimpánz és kenguru! Percek alatt fölforrt körülö tűk a levegő, sűrített járatokkal cikáztak benne az állatvilágból vett szimbolikus képek és költői hasonlatok. Mikor már az egzotikus fajtákból is kifogytak, lélegzetvételnyi szünet következett. Aztán Nedelka a maga részéről fölöttébb borúlátó nyilatkozatot tett Makutyi sorsának várható, szerinte rendkívül kedvezőtlen alakulásáról. Közölte, hogy mindez a közeljövőben történik, és célzott arra is, hogy neki személy szerint alighanem oroszlánrésze : esz a nemsokára bekövetkező tragikus eseményekben. Voltképpen hasonlóan ítélte meg Makutyi is kartársa testi épégének perspektíváját, kérvén, hogy fogják le, nehogy munkaidő alatt végezzen Redelkával. A szóváltást természetesen kihívás követte. Engem h ’Ott ki a folyosóra Kelemen, a csoportvezetőnk. Megké békítsem ki diplomatikusan a civakodó feleket, minthogy -tz efféle belviílongás veszélyezteti az év végi lel* ár ható időre történő elkészítését, és egyébként sem kulturált dolog Vállaltam a megbízatást, és először Makntyit ’ kere'tk föl. — Nézd, Tóni — kezd eni mondókamat —, ti ; • előbb túlságosan mélyen belegázoltatok egymás becsületébe. Mindenki füle hallatára. Ezt már csak vérrel lehet lemos.. Én kardpárbajt javasolnék élesre fent, nehéz lovassági kar dokkal, bandázs nélkül. Végkimerülésig. Az én mosókonyhám már ma délután a rendelkezésetekre áll. Orvosról é kötszerekről is gondoskodom. Mi erről a véleményed? Nem válaszolt, mert már az ajánlat kezdetén elfogta ;■ csuklás. — Hát csak gondolkozz — veregettem meg biztatóan a vállát —, bár szerintem itt tulajdonképpen nincs semmi gon dolkoznivaló. Átültem Nedelka Pistához, neki is kifejtettem elképze lésemet a nézeteltérés lezárásáról. Ö sem adott rögtöni és határozott választ, mert csak artikulátlan hangok jöttek e'> a torkából. Egyelőre Neki is adtam gondolkodási időt, és • magabiztosan vártam a fejleményeket. Tíz perc sem telt el, amikor Makutyi Nedelkával az oldalán odaállt elém. Komor szótlanul egy papírlapot nyújtót: át Ez volt rajta: »Elvi nyilatkozat. A mai nap során Makutyi Antal és Nedelka István beható eszmecserét folytatott a köztük felmerült sajnálatos és jelentéktelen nézeteltérés kiküszöbölésének módozatairól. A tanácskozás szívélyes, baráti légkörben zajlott le. Többek között leszögezték, hogy elítéli a párbajozás minden formáját és fajtáját, mert azt félfeudális-burzsoá és kispolgári csökevénynek tartják. A jövőben is visszautasítanak minden olyan javaslatot, amely a köztük esetleg felmerülő véleményeltérések duellum útján történő elintézését célozza. Béke a földön a jcakaratú embereknek!■» — Nagyszerű fiúk vagytok — néztem rájuk meghatottan, miután végigolvastam a nyilatkozatot. — Ezt vártam tőle tek. És,most beküljetek ki gyorsan ....... — Ezzel?! — kerekedett ki Nedelka szeme a csodálkozástól. — Hiszen ez a marha szándékosan feldöntötte a tintásüvegemet! — Marha, aki mondja! — jegyezte meg erre Makutyi. - Szarvasmarha, tinó, hatökör, csimpánz és kenguru! És kezdődött az egész elölről... . Kürti András JEL TKEZI r Kabócának Nyikos Jani a becsületes neve, de ezt én is csak a naplóból tudom, mert semu sem szólítja másként. Nem is csodálkoznék, ha elfelejtené az eredetit, n.ert ameddig az. emlékezetemből futja, volt ő már Laska is meg Herpete is, hogy csjik a szelídebbeket említsem. Eredetileg nyálas Kabóca volt, de hogy a köpködésről leszokott, hát elmaradt a neve »ellől, azonban a Kabóca sem maradt rajta utolsónak, mint akogy a kövétkezendők megmagyarázzák, miként lett belőle a hangzatos Aranymálin- kó. Kabóca a nevein kívül még arról is nevezetes, hogy nem tanul, kínnal olvas, írása olvashatatlan. Mégsem lehet egy kalap aló venni a többi gyenge tanulóval. Mert ő akar! Csupa akarás az egész gyerek és szolgálatra kész figyelem. Ügy jelentkezik, hogy majd kiesik a pádból. Őrajta ne múljon! Lehetetlen nem észrevenni, és még inkább lehetetlen nem törődni vele. Igényli, hogy észrevegyék, és foglalkozzanak vele. Mintha tudná, hogy nekünk annak idején a fejünkbe verték, hogy a gyereket leinteni, meg nem hallgatni olyan baklövés, ami megbocsáthatatlan. Aki tanító, az ilyet nem tehet. Ismerem a képességeit, és tökéletesen ismerjük egymást. Tudja, hogy én azért vagyok, hogy kérdezzek, Ő azért van, hogy feleljen, az már nem fontos, hogy mit. Ha nekem ez a mániám, megpróbál így elfogadni, és igyekszik kielégíteni érthetetlen szenvedélyemet. Ezért megbocsátó szeretettel dugja az orrom ala a kezét, hogy feleljen, aztán már az első számoknál elakad. — Na! — biztatom. — Menynyi ötször nyolc? — Huszonegy! — mondta határozottan és majdnem mindenre. Nagyon tetszhet neki ez a szám, vagy továbbra is kártyázik. hiába vettem el tőle a kosztól ragacsos paklit. — Biztos? — kérdem. — Ez igen! — feleli, és hamisan mosolyog, hogy na, most fogjam meg, ha tudom! Mikor bebizonyítom neki a valót, megvakarja a fejét, aztán legyint, hogy annyi baj legyen, ezt az egyet még én is elfelejthettem volna, olyan régen volt, és zavartalanul tovább jelentkezik. Aki nem ismeri, azt hinné, hogy a kisujjában van az egész számtantudomány. Engem csodálattal tölt el, hogy nem kap görcsöt a keze, különösen azóta, hogy betegség miatt a történelmet is tanítom. Számtanórán mégsem adódott ennyi alkalom a nyilatkozatokra. De történelemórán! Azt hiszem, ezt a tárgyat csak Kabóca kedvéért találták ki. Pedig nem lehet rá panaszom. Velősen felel mindig. Egy vagy két mondat és kész. De ez mindnyájunknak elég. Ö jelentkezik, én feleltetem, mivel még mindig frissen tudom, hogy a gyereket leinteni, elhallgattatni nem szabad, hanem ki kell használni az aktivitását. Remélem, a pedagógia elégedett is velem, annál is inkább, hogy valami kis igazság mindig megbújik a mondásaiban. — A rézkorban mindenki abba hagyta a kőkort! — mondja Kabóca. Igaz, nem? Csak így kellett legyen. —Az ősember félelmében mammutokra vadászott! — Ez is igaz, és ráadásul csak kőbaltája volt szegény fejének, ami nem lehetett valami nagyon bátorságot emelő szerszám, mert még akkor is rövid volt a nyele, ha megtoldotta egy lépéssel. — A magyarok folyton sátrakban laktak, mert a harcokban nem volt idejük építkezni! — Hajaj, de mennyire igaz! Az egész nyugat igazolhatná, hogy így vala. ők már régen belecsömörlöttek a különféle építkezési stílusokba, mikor mi a tatárok, a törökök meg más egyéb népségek miatt még mindig nyereg alatt voltunk kénytelenk puhítani a húst! — László király olyan magas ember volt. hogy egy fejjel minden ruhából kilátszott! — Ehhez már nem kell kommentár. Mikor Könyves Kálmán következett, Felügyeletet kaptunk. Nem akartam Kabócát észrevenni, inkább írjon a ceruza, de a Felügyelet felszólította, mert Kabóca majd kiesett a pádból jelentkeztében. — Mondd, kisfiam! — mondta jóságosán a Felügyelet, hogy jóvátegye mulasztásomat. Kabóca mondta is, neki aztán nem kellett biztatás. . — A Könyves Kálmány meg kimondta, strigók pedig nincsenek! — Strigák, fiam! — javította a felügyelet. — Na mondd szépen még egyszer! — A Könyves Kálmány kimondta, strigók pedig nincsenek! A Felügyelet az orrára tolta a szemüvegét, és úgy nézte a ragyogó Kabócát. — Strigálc, fiam, strigák, állattá változó boszorkányok! Miért nem így mondod? — Azért, kérem, mert azt a kiskutya is tudja, hogy így nincs semmi értelme! — mondta Kabóca önérzetesen, mert ő nem hajlandó értelmetlenségeket mondani még egy Felügyelet kedvéért sem! A Felügyelet nem is szólt többet, csak rám sandított féloldalt, és alámerült a jelzeteibe. Kabóca azóta is változatlan ügybuzgalommal segíti előbbre jutni a történelem döcögő szekerét. — Harmadik Andrást hazahozták, hogy kihaljon az Árpád-ház. — Harmadik András meghalt, de a főurak nem egyeztek bele! — Negyedik Lászlónak nem volt pénze, ezért elkótya-ve- tyélte a német követeket! — László királyról gerendák maradtak ránk! —A királyoknak mindig a szeeénv jobbágyok itták meg a levét! — Az aligarkák papok voltak. de néha szerzeteseknek öltöztek! — A görögök utolsó csepp vérükig leharcolták egymást a trójai falóban! — A cégeknek céeládájuk is volt és abban őrizték a cég- lerényeket! Az osztálvnak meg megtetszett a strigó. A rumi vük ejtette a-r jc.t betűket elölő fev lett belőle rigó. Abból pedig Kabóca aranvló szőkecége és biológiai tanulmányaik folva- méovekéonen: Aranvmálinkó! Kabóca azonnal megszokta, és viseli is óiabbat nem szerez Mihályi Margit i
