Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

. SOMOGYI NÉPLAP

11

Stefan Haralamb elbeszélése:

AZ UTOLSÓ ANALFAB ÉTA

E:

A zon a kemény télen tör- tént, ’55-ben, amikor a városokat és a falvakat méteres hó borította. Az újfalui szövetkezet évzáró közgyűlésén nagy vita kerekedett.- A »kulturális eredmények-« tárgyalásánál felolvasták, hogy »az egész szövetkezetben, tehát az egész faluban felszámoltuk az analfabetizmust-«. Erre álltak fel többen, hogy nem igaz, hogy nem szabad meghamisítani a jelentést, nem lehet kijelenteni az analfabetizmus felszámolását mindaddig, amíg egy valaki, az a konok Palotás a 3-as istállóból, a falu mára már egyetlen analfabétája meg nem tanul írni—olvasni.

Amikor Ferenci bácsi, a szövetkezet elnöke újra meghallotta, hogy a csökönyös Palotással még mindig nem mentek semmire, istenesen feldühödött Először Zamfirt kapta le, az ifjúsági kultúrfelelőst:

— Az eredmények és a hibák számbavételénél minden év végén ugyanazzal állsz elő: »Palotás bácsi nem tud olvasni, Palotás nem akarja megtanulni az ábécét...« Hát ki a

3-as istálló felelőse? Zamfir! Akkor tehát ki a hibás?

— Palotás bácsi nehéz ember — mondta csöndesen Zamfir. — Itt komoly agitációs munkára van szükség.

Azután Bucur Ghitára, a lovászok brigádvezetőjére ripako- dott rá Ferenci bácsi. S elhatározták, hogy együttes erővel segítik győzelemre a kulturális forradalmat Újfaluban azáltal, hogy meggyőzik, és megtanítják írni—olvasni a tudatlanság utolsó mohikánját a faluban. Részletes utasításokkal látták el Zamfirt.

1 zalatt Palotás bécsi csöndben végezte a maga dolgát az istállóban, nyugodtan' fütyöréízve; 'S'ffht-sfem sejtve arról, hogy micsoda vihar van készülőben körülötte.

Palotás azok közé az emberek közé tartozott, akik nem csinálnak problémát az életből. Szép csöndben élt a feleségével, és szíwel-lélekkel dolgozott a 3-as istállóban. Azelőtt nincstelen béres volt a Veres- birtokon; a hideg vízre valót is nehezen hozta össze. Mostanában elégedettén éldegélt, mutatós házat épített magának, s az asszonnyal együtt évente öt-hatszáz munkaegységet számolt el, amiből minden zárszámadáskor megtöltötte a házát, a padlást és az éléskamrát ennivalóval. Palotás soha életében nem volt még olyan boldog, mint mostanában. Szenvedélyesen szerette munkáját; az egyik legjobb lovászként tartották számon, s a fényképe — lekonyuló bajuszával — már évek óta ott függött a dicsőségtáblán, a szövetkezet főkapujában.

Egyetlenegyet nem volt képes megérteni Palotás: minek szekírozzák őt az emberek állandóan az ábécével? Mikor ő éppolyan jól végezte a dolgát könyvek, betűk nélkül is! Tán ahhoz, hogy zabot adjon a lovaknak, kitakarítsa az istállót, lecsutakolja az állatokat, feltétlenül kell ismerni az írás— olvasás tudományát is? Ö, Palotás nagyon boldogan élt így is, könyvek nélkül. A ló se tud olvasni, húzni mégis jól húz. Palotás se tud olvasni, mégis az övé a legszebb, leggondozottabb a szövetkezet hét istállója közül. Akkor meg, az istenért, mit akarnak ezek tőle? Na, jó, ha lehetősége lett volna annak idején, gyermekkorában megtanulni, kérem, rendben is lett volna; de mire jó az, hogy most, öregségére a betűkkel kínozza a fejét, amikor úgyse venné hasznát a tudományának?

I

lyen gondolatok jártak az öreg fejében, amikor az istállóba beóvakodott Ilié, egy vézna fiúcska. Vinzsu fia a 2-es brigádból. Ilié a városi iskolában tanult; téli vakációra jött most haza. S mint a többi nagyobb fiú, ő is segédkezett a szövetkezetben ilyenkor, szabad idejében. Egy csődört vezetett kötőféken. Amint megpillantotta a fiút, Palotás rári- pakodott:

— Most kell visszahozni?

— Ne haragudjon, Palotás bácsi — védekezett a fiú. — Tovább tartott a munka két órával. Így rendelkezett a brigádvezető.

De Palotás nem szokta lenyelni az ilyesmit:

— Vigye el az ördög a brigádvezetőt! Ö csak a maga tervével törődik, mi? Hát ennek nincs terve? Ennek nem kell idejében enni, zabot, szénát kapni? Mi ez, állat vagy ló?

A veszekedés kellős közepébe toppan be Ferenci bácsi, az elnök és Ghita Bucur, a brigádvezető.

— Mi van itt? Mi bajod ezzel a gyerekkel, Imre? — kérdezi Bucur.

— Szavamra mondom, ilyet még nem pipáltam — kezdi nagy dühösen Palotás. — A brigádvezető a kettesből két órával később küldi vissza a lovat.

— Jól van, hagyd ezt most, lássuk az istállót.

Az elnök és a brigádvezető lassan ellenőrzi az istállót. Lótól lóig sétálnak, s valami kifogásolnivalót keresnek erősen.

— Olyan, mint a patika — súgja Ferenci bácsi elégedetten Bucur fülébe, hogy Palotás meg ne hallja.

— Friss szénát készítettél estére, Imre? — kérdi dühösen Bucur Ghita,

— Megvan, brigádvezető elv- társ — válaszolja Palotás katonásan.

— Hát zabot holnap reggelre vételeztél a raktárból?

— Vételezve, brigádvezető elvtárs.

— Hm, látom, dolgozol Palotás — ismeri el Ferenci bácsi. — Az istálló olyan, mint a tükör. A lovak rendben ...

— Igyekszik az ember — mondja szerényen, de örömtől dagadó mellel Palotás.

’—'"Rendben van, na, de miért nem akarsz megtanulni olvasni? — kérdi váratlanul Ferenci bácsi.

Palotás csodálkozva méri végig.

— Ha a lovakról mondtál volna valamit, az okos dolog lett volna. De hogy ilyesmivel nyaggatsz, mint elnök, ennek nem lelem az értelmét. Rosszul megy itt a munka, mert Palptás nem tud olvasni? Mondd meg, elnök elvtárs.

— A munkád ellen nincs kifogás. Elégedettek vagyunk vele, és meg is dicsérünk érte. De a tanulással nem fogunk békén hagyni. Szégyent hozol a szövetkezetre és a falura, Imre...

— Most aztán már hagyjatok békén — sziszeg dühösen Palotás. — Én lovász vagyok itt, nem tudós.

Majd gyorsan eltűnt az istálló végében, s egy csődört kezdett csutakolni. Aznap aztán nem is állt már 'szóba senkivel.

M

ásnap, ebéd táján váratlanul Zamfir jelenik meg a 3-as istállónál, az ifjúsági kultúrfelelős, különben a sertéshízlaltató gondozója.

— Jó napot, kondás úr! — fogadja Palotás. — Mi szél hozott felénk?

— Csak úgy, erre jártam, gondoltam, benézek, meglátogatom.

— Hm! Csak úgy? — néz rá Palotás gyanakodva.

— Igen. Csak úgy;

Palotás szinte nem is vesz tudomást vendégéről, az istállót kezdi söpörgetni. Zamfir nézi egy darabig, aztán jó idő múlva megszólal:

— Palotás bécsi, olvasott maga már valaha is egy könyvet?

Palotás meglepetten, de komótosan tetőtől talpig végigméri a fiatalembert, aztán csodálkozva megkérdi:

— Mondd, fiacskám, a kondásoknak semmi dolguk sincs máma?

Zamfir sérdődötten felhúzza az orrát:

— Palotás bácsi, én most nem kondási minőségben jöttem magához, hanem kultúrfelelős- ként. Miért nem tanul meg olvasni, Palotás bácsi? Nem is olyan nehéz az, én mondom magának. Hozok majd könyveket, elolvassa őket, aztán...

— Idefigyelj, kiskomám — szakítja félbe Palotás —, ne koptasd itt hiába a beszélőkédet. Eredj vissza gyorsan a malacaidhoz. Azt hiszem, már hiányozhatsz is nekik. Ügy- hogy gyerünk, hordd el magad!... Zamfir próbálkozna még, de látja, hogy hiábavaló. Mikor elsomfordál, Palotás megkönnyebbülten sóhajt Azt hiszi, hogy ezzel egyszer s mindenkorra pontot tett az ügy végére.

Mekkorát tévedett! A következő napokban a 3-as istálló valóságos búcsújárás színhelye lett. Először az öreg Lica bácsi jött, a tanácsi képviselő, akinek a körzetébe tartozott Palotás utcája is. Jött aztán Budulea is, a gazdaság könyvelője s egyben a kultúrotthon felelőse.

— Azt a feladatot kaptam,

hogy tartsak magának egy előadást a tömegek kulturalizáló- dásának fontosságáról.

S meglepő gyorsasággal kinyitotta aktatáskáját, és előhúzott egy vaskos papírköteget. Sebesen olvasni kezdett.

— A kultúra nélkül nincs haladás. Az emberi társadalomnak a legrégebbi időtől fogva legnagyobb értéke a kultúra. A barlangok falán, a temetőkben és kőtáblákon maradtak ránk őseink rovásírásba foglalt bölcsességei. Ez bizonyítja a kultúra évezredes létezését. Korunkban pedig már olyan magas szintet ért el a kultúra, hogy...

Palotás, kezében a legjobb

RUISZQYÖRQY: A TISZA-HÍDNÁL

Palotás, aki egy idő óta gyanakodva fogadott minden látogatót, fenyegetően közeledett

feléjük:

— Ti meg mit kerestek itt? Ilié megemberelte magát,

és kibökte a kitervelt hazugságot:

— Az elnök küldött két jó csődörért, mert vendégeket kell behozni az állomásról.

— Ti hozzátok be a vendégeket?

— Persze, hogy mi. Vakáción vagyunk — dadogta Laci is.

— Hm. Hát cédulátok van-e az elnöktől? — kérdezte Palotás.

csődör, a Rigó kötőfékjével egy darabig nyugodtan álldogált Budulea orra előtt, de jó fél óra múlva, amikor az előadás még mindig nem akart véget érni, sőt: a kultúrfelelős kezében levő papírcsomagból Ítélve még legalább két órára való volt hátra belőle, a csődör nyugtalankodni kezdett. Palotás erre óvatosan félretolta az ajtóból a megállíthatatlanul beszélő előadót, megitatta a lovat, majd visszavezette a helyére, s utána szépen megköszönte a magvas előadást, amiből szemmel láthatólag nem sokkal többet értett, mint a dühösen rúgícapáló Rigó.

Később meglátogatta még otthon Palotást Pelikán Anna kisasszony, a falu tanítónője is, de hiába, eredménytelenül.

Ügy látszott tehát, hogy minden próbálkozás kudarccal végződik.

T~)e alig pár nappal ké- sőbb, egy kora délelőtt a 3-as istállóba besompolygott Ilié a barátjával, Lacival.

Ügy havazott akkor már hetek óta, hogy az utakon csak szánnal lehetett közlekedni. A fiúknak is szánkózni szottyant kedvük. Laci apjának, az öreg Prikopnak volt a padlásán egy ócska, korhadt szánkója, amit a két zsivány más dolog híján a vakáció alatt megjavított. Igen ám, de ahhoz, hogy szélvészként repülhessék be a havas mezőket két jó ló is kellett volna.' Napokig bámulták bánatosan a megjavított szánt egyre azon törve kobakjukat, hogyan szerezzenek két lovat, amíg aztán Ilié megtalálta a megoldást. Belekarolt Laciba, és elmentek a 3-as istállóba.

— Jó reggelt, Palotás bácsi — köszöntötték kórusban az öreget.

— Az mi? >— tetette magát Ilié.

— Cédula, kiskomám, mert ez ló, nem állat! Hol láttál te olyat, hogy odaadják a lovat csak úgy, egy szóra? Hozzatok cédulát.

A fiúk leforrázva elkullogtak. Ütközben azonban Iliének eszébe jutott valami. Hazafutottak, Ilié kitépett a füzetéből egy lapot, és sebtiben egy hosszú gorombaságot firkantott rá. Majd aláírta, és zsebre vágta.

— Gyerünk vissza — mondta Lacinak.

—És.;. azt hiszed, hogy az öreg Palotás erre ad majd lovakat? — kérdezte bátortalanul Laci.

— Gyere csak, majd meglátod.

A fiúk visszafutottak az istállóba.

— Itt a cédula — mondta Ilié, s nyújtotta Palotásnak a papírlapot.

Laci az ajtó mellé húzódott, onnan könnyebb a menekülés. De csodák csodája: az öreg Palotáj »elolvasta« a cédulát, és azt mondta:

— Rendben van. Gyertek a lovakért.

Eltűnt az istálló végében, majd két gebével jelent meg.

— Palotás bácsi — tiltakozott rögtön Ilié —, a cédulán az áll, hogy a Rigót és a Fecskét adja. Fontos vendégek elé megyünk.

— Igen? — dünnyögte Palotás. — Várj, hadd olvassam

el mégegyszer. — Előhúzta a papírost a zsebéből, és újra megvizsgálta:.. — Igen, igazad van, kiskomám. Vigyétek a Rigót meg a Fecskét. De vigyázzatok ám, mint a szemetek világára!...

Délfelé, mint rendszerint, megjelent a brigádvezető is. Ghita Bucur ellenőrizte az istállót, amely ragyogott, mint a tükör. Ügy is találta, hogy minden rendben van.

— Hát a csődörök hol vannak? — kérdezte Ghita hirtelen, amikor a két üres boksz elé ért.

— Elvitte Ilié meg Laci, a két kislegény. Valami vendégek elé mentek ki az állomásra.

— Ki vitte el? — kérdezte Ghita Bucur.

— Ilié meg,..

— Ezt már hallottam. Di ki mondta, hogy add oda?

— Tán kergültnek nézel? — fakadt ki Palotás. — Semmit nem adok én ki, csak cédulára, vagy az elnöktől, vagy tőled. Cédulát hoztak.

— Hadd lássam.

Palotás kotorászott egy darabig a zsebében, aztán diadalmasan előhúzta a papirost, és odanyújtotta a brigádvezetőnek.

— Tessék!

Ghita Eí jcur elolvasta egyszer, kétszer, háromszor a papírlapot. A szeme minden olvasásnál kerekebbre nyílt.

— És azt mondod, hogy ezt a cédulát küldte az elnök?! — kiáltott fel hirtelen.

— Persze, hogy ezt!

— Nyisd hát jól ki a füled, és hallgasd meg, milyen cédulára adtad ki a két legjobb csődörünket!...

Palotás olyan lett, mint a szélütött. Amikor aztán magához tért, párás szemmel kérte Ghitát, nehogy elmondja valakinek az esetet, mert rajta nevetne az egész falu. Ghita veszekedett még vele egy darabig, de aztán nagyon megsajnálta a bánatos öreget, és megígérte, hogy hallgat. Mégiscsak Palotás a tsz legjobb lovásza, aki megérdemli, hogy elnézzék neki ezt az első baklövést

Az »istenverte kölykeit« Palotás beáztatott kötőfékkel várta. Nem sokkal ebéd után meg is érkeztek széltől piros arccal; hozták a lovakat remegő szívvel: »jaj, ha kiderült.«

— Mi van, fiúk, megjöttek a vendégek? — kérdezte Palotás.

A fiúk megkönnyebbülten felsóhajtottak. »Minden rendben, nem sejt semmit.«

— Nem, nem jöttek — válaszolt Ilié. — Holnap újra ki kell majd mennünk elébük. De maga ne féljen semmit, Palotás bácsi, hozunk majd megint cédulát az elnöktől.

— Tudom én, hogy hoztok. Na, gyertek, fogjátok ki a lovakat, és vigyétek be őket az istállóba.

Mialatt a fiúk a lovakkal bajlódtak az istállóban, Palotás becsukta az ajtót, és bezárta erősen. Aztán leakasztotta a szegről a beáztatott kötőféket, háta mögé dugta, és lassan lépegetett az istálló vége felé, a fiúkhoz.

— Szóval... azt mondjátok, hogy nem jöttek meg a vendégek?

— Holnap biztosan megjönnek — mondta Ilié.

— Aha, holnap megjönnek? Na, gyertek csak ide, gazemberek! — kiabált az öreg Palotás. — Laci, gyere közelebb, és olvasd fel hangosan az elnök céduláját, hadd halljam én is, mit is írt pontosan!

Ilié és Laci hirtelen olyan kicsire húzta össze magát, hogy szinte eltűntek az istálló gerendái mögött. Palotás fölemelt kötőfékkel rohant utánuk. A két kis csibész úgy torpant meg a bezárt istállóajtó előtt, mint a halálraítéltek.

— Féltek, mi, gazfickók? Majd megmutatom én nektek! — fenyegetőzött Palotás.

Először Iliének jött meg a hangja a nagy ijedtségben:

— Bocsásson/ meg nekünk, Palotás bácsi, vcsak szánkázni akartunk egy kicsit — kérlelte esedezve az öreget.

— Gyertek ide, majd szót értünk.

És Palotás meg is egyezett a legénykékkel, hogy ha befogják a lepényiesőjüket, megússzák az ügyet verés nélkül, de ha eljár a szájuk, jaj nekik. A fiúk boldogan megfogadták, s örültek, hogy ennyivel megúszták a dolgot

n e aznap éjjel Palotás nem

^ tudott elaludni. Szörnyű álmok kínozták. Egyszerre száz ember rohanta meg az istállóban, és mindegyik egy- egy cédulát lobogtatott a kezében. Egyesek lovakat kértek, mások lószerszámot, zabot, szekeret és minden egyebet, ami csak létezett a 3-as istállóban. Ö meg, szegény Palotás, nem tudta megállapítani: kinek a cédulája valódi és kié hamis. Istenem, hogy is lehet kiigazodni ennyi sok cédula között!

Hajnalban, mivel sehogy sem tudott már elaludni, felöltözött, és úgy, hogy a felesége észre se vette, az éléskamrából magához vett egy nagy üveg baracklekvárt a jobbikból. Aztán egyenesen a tanítónő házához sietett, és bezörgetett az ablakon. Amikor az ásítozó Anni megjelent az ablakban, Palotás nyújtotta a lekvárosüveget, és azt mondta:

— Bocsásson meg, Anni kisasszony, de fontos dologban jövök ilyen jókor ...

Azon az ’55-ös kemény télen, amikor vastag hótakaró borította a városokat és falvakat, Újfaluban végképp győzedelmeskedett a kulturális forradalom, és megtanult írni—olvasni a falu utolsó analfabétája is.

Fordította: Zsupán István