Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
ITTHON CfxdtL 'TDainás. BÉKESSÉQ Éled a gyár, lágy füstje már Gomolyogva száll az égre, Fürge a kéz, alkotni kész... Ez a munka békessége... A nedv kering, a búza ring, Kék mennybolt terül föléje, A magszem él, lesz majd kenyér... Ez a földnek békessége. Az est leszáll, csillagsugár Nézi, hogy lenn lámpa ég-e? A kapuban álom suhan... Ez az ember békessége. hunting, Otiá : HA ELALSZOL No, gyere, betakarlak! E nyár igen szeszélyes. Védelmem annyi csak, hogy csöndben idehúzlak, a hajad elsimítom s elhessentek egy dongót. Lásd, minden nagy szavak eltűnnek az időben, de mi még itt vagyunk — nyugtalanul, igaz, de mégis egymás mellett, mindig csak egymást védve. Csukjad be a szemed s majd lassan, ha elalszol, hűvös váltadra téve izgága homlokom kigondolom a többit. De azt is csak veled. Szab-á Qózuf.: EMLÉK ÉS VALÓSÁQ A nap felüti fejét a láthatár szögletén. Szétbont egy kéve sugarat, s a fény lágyan karolja át, a fákat és a házakat. Az emlékek tátongó Szakadékait átkötő hidakon kereslek ... Hiába. Rám szakad a hidakra feszült idő magánya. Hullanak a fákon barnára rozsdásodott levelek. Fakó égen és zörgő avaron látom a szemedet. Méregetem, hogy milyen messze vagy ... Szemedből süt a nap. Komlós Aladár: ŰíújgMXLk a luwajijgj3 k tanár úr, ké-J lelke mé-í : : A parádéból, amely an- Körülnéztek: nyolcvan szem- A nemzet, nak idején Rákóczi pár ragyogott feléjük. Ügy áll- relr, a nemzet, hamvainak hazahoza- tak ott, rajtakapottan, mint , tálát kísérte, ma már alig em- három tőrbecsalt állat. tyeig... lékszem egyébre, mint egy — Jöjjenek közelebb —szólt - Jó, jó, de a harangok?—? színdarabra, amelyet sohasem Reimler. Hideg, majdnem kö- mondta Reimler, s oly ártat-J láttam. zömbös volt a hangja. FelülA mi iskolánk is kirándult J®kt,^kb6Jl. S izgalom' Kassára az ünnepi eseményAnyáskodón körülbecéznek a gesztenyefalevelek: »Kapanyelek mellől világba szakadt fiú, mi van veled? Mivel egykor messze szaladtál, gomblyukadban őrzöd-e még azt a piros, keserű szegfűt: az ifjúság kamaszhitét?» Mit is felelnék? Tévedések csapdái között vitt az út. Sikoltoztató magány hurkolt hálót körém, ezerbogút! Már vonítottam, mint a farkas, kigyulladt erdő közepén, s hánykolódtam, partra vetett de nem adtam föl a reményt! hal! hez. Estefelé, mikor már csak úgy dülöngéltünk a sok nevetéstől, ácsorgástól, éljenzéstől és bámészkodástól, elvezettek a szállásunkra. Emlékszem, valamelyik iskola tornatermébe dugták gimnáziumunkat. Kisdiák voltam, szemem és fülem kábulásig telt az aranyos sujtásos díszruhákkal, boldog voltam, hogy elterülhetek végre a tornaterem barna forgácsain. Este nyolckor, mikor Reimler tanár, a kirándulás vezetője felolvasta a névsort, kiderült, hogy három diák hiányzik. Ismert fiúk voltak mind, három hetedikes: Szerémy, Schrantz és Tóth. Nem ismertem őket személyesen, mint ahogy egyetlen felső osztályos diákkal sem beszéltem még soha, s a gyakrabban emlegetett hetedikesek neve csaknem oly varázzsal csengett a fülemben, mint a nagy költők rejtelmes neve. Mikor kiderült, hogy Szerémy is a hiányzók között van, kétértelmű vihogások hallatszottak mindenfelől, Névről és látásból mindenki ismerte. Nem volt növendék, aki oly népszerű lett volna, s annyira izgatta volna képzeletünket, mint ő. Jeles tanuló volt, aki amellett nem tanult soha, díjakat nyert a tomaversenyeken, részt vett minden diákcsínyben, s mindenki biztosra vette, hogy képviselő lesz belőle. Amint meghallottuk Szerémy nevét, senlan szemmel nézett a diák ar-| cába, mintha igazán csak a? harangok sorsa érdekelné. —? Mi lesz a harangokkal,? Schrantz? ♦ — A harang... a harang az| irodalomban... Mindnyájan £ ismerjük Schiller gyönyörű | tört költeményét, amelynek Diet Glocke a címe. Ebben a költe-S ményben a nagy német költő? meghatóan ecseteli... f — Elég — lehelte’ a levegő-! be Reimler, s Tóthra muta-I tott, aki most sem tudott» többet kinyögni, mint: — Tanár úr, tanár úr, ké-| rém... Szegény úgy oda volt: látni mai figyeltük, mi lesz. Odaléptek az asztalhoz. — Hol voltak mostanáig? — kérdezte a tanár. Szerémy találta fel magát először: — Színházban.. — Mit játszottak? — elő a következő kérdés. — A Rákóczi harangjait. — Mondja el a meséjét. Kérdés és felelet eddig szünet nélkül, összecsapódó kardok módjára pattogott. Szerémy eltűnődött egy pillanatig. — Zúgnak a harangok... — kezdett bele aztán. Nem az a fiú volt, aki visszariad egy nem látott színdarab tartalmának elmondásától. De Reimler már Schrantzra lehetett rajta, hogy csak még mutatott: egy szó, s azonnal sírva fakad. | — Folytassa! Öt mindig együtt lehetett látni Szerémyvel maga is , . talpraesett, okos gyerek volt, zömbösségéből nyílt gunyolo-» amellett neki pénze is lehe- dósba csapott át: tett. Csak egy pillanatig habo- ? zott, s azonnal folytatta: — De kedves Szeremy, ma-j — Zúgnak a harangok most guk úgy felcsigázták a kíván-? hozzák haza Rákóczi hamvait, csiságomat, sőt mondhatnám? Tóth következett. valamennyiünkét, ugye — s? — Folytassa! ránk nézett, mintha helyeslé-1 Szegény Tóthra rossz volt sünket várná. — Már igazán? ránézni. Sehogyan sem illett a szeretnők tudni> mit hallottak? két másik fickóhoz. Vézna, , , , . ♦ szőke fiú, fejletlen testalkatá- abban a... abban a színház-j ról legföljebb ötödikesnek vél- ban. | te volna az ember. Lányos, — Igen, igenis, tanár úr...? feher arcarol most kankas, . , , . , . ; beesett szemek esdekeltek fe- A harangok zugasa ... Rakó-? lénk. Mint társszerző teljesen czi hamvainak érkezésekor? hasznavehetetlennek bizo- megkondultak a nagy szabad-? nyúlt. Rémülten nézett kö- - - - • • • — rül. Reimler most lassan hang-? nemet cserélt. Vészt jósló kö-? sághős harangjai... mélyig? megrendült tőle a föld is ... ? — Zugnak a harangok... — 1 motyogta csöndesen s meg- Nagy gesztusokkal beszelt,? kinek nem volt kétsége afelől, akadt. Nem lehetett belőle szeme kigyulladt, s a levegő-? hova tűnhetett a három diák... többet kivenni. be meredt> mintha valami ha-» Reimler lejjebb csavarta a — Folytassa, Szerémy! talmas látomásra szegezné te-? lámpát, de senki sem aludt el. Szerémy ezalatt egészen kintetét. Nem, nem lehetett őt? Mind tanúk akartunk lenni a lendületbe jött. legyűrni. Ha még sokáig szo-f három makvirag megerkezesé- _ zúgnak a harangok — kítalál * nel. Fel tíz lehetett, mikor szönokolta —, most hozzák rongálják, végül kitalál egy 4 egyszerre csak óvatos, csöndes haza a nagy szabadsághős színdarabot. Köztünk sokan lépteket hallottunk a folyosó hamvait, aki másfél századdal voltak, akik kezdték elhinni, felől. Halkan nyílt ki a terem ezelőtt hunyta le szemét hogy Szerémyék valóban lát- ajtaja, s a három diák lábujj- messze idegenben, miután so- .. -ndarabot. káig hallgatta a tenger mormolását... — Igen, ez egy reggeli lap Látszott, hosszú előadásra mai vezércikke — szólt közbe szánta rá magát, és egyenesen Reimler. — Maga melyik újrossz néven veszi, hogy Reim- ságot olvasta ma reggel, Szép rendre vágytam. Azt akartam, hogy befogadjon a világ. Kerestem a gépek zajában, öltve szürkéskék overált s idegen, más fényű szemekben. Hittem: majd egyszer meglelem. S dolgoztam hűen, mint a gépek, szelíden, mint a szerelem. S a munka zajló közegében átvettem — forró vezeték — a szívek indukálta áram millió voltnyi melegét: meleged, emberi közösség! Már tudtam: megtaláltam én a Szép Rendet, amire vágytam, amire szomjaztam, a Fényt! S fölmérve létemet e roppant világban, jól érzem magam. Dolgozhatom kedvemre, bátran s hihetem, hogy értelme van! S kapanyelek mellől világba szakadtán hordom egyre még azt a piros, keserű szegfűt: ifjúságom kamasz hitét! Qiarajuji Cf-jjmne.; SORRENTO Itt szinte mindig jókedvű a tenger, kéken kacag a szürke sziklafalra, amelynek kőredőzte homlokán fönn szélfútta hajként leng a sok narancsfa. A tájhoz szűkül bennem itt a lélek, nem úszik el, csupán a horizontig, majd visszaring egy hullám sima hátán, s parthoz verődve újra kékbe omlik. Így jár a lelkem part és láthatár közt, a kék vidék így tartja bűvkörében, mély improduktív zsibbadásba zárja, e szépségekkel elhatárolt éden. Valami bűvös, kéjes renyheség ez, a nemtörődöm lélek itt bukik meg, mert létfenntartó gondja itt fogy el, itt semmittevő álommá lesz az ihlet. De éjjelente megvadul a tenger, és zajzászlót a parttörő moraj bont, olyankor — mint halásztüzek a sziklán - bennem kigyúl a költőt éltető gond. hegyen sompolygott a fekvőhelyek felé. Biztosra vették, hogy senkinek sem tűnt fel késői hazajövetelük. Rlammpát.felTVav1ratlan ^ újból félbeszakítja 11 világosságban ott áll- Megint Schrantz volt a so- tak a terem közepén. Ijedten rontorpantak meg, szemük hu- — II. Rákóczi Ferenc... a nyorgott a hirtelen fényben, harangok... — tétovázott. — RUISZ QYÖRQY) CSOBÁNCI PINCÉK (TEMPERA) Schrantz? — Én ... én, tanár úr... én hátul álltam... a karzaton ... oda nem hallatszott jól az izé... L ehajtotta a fejét. Elfáradt. Feladta a küzdelmet. S mintha csak erre a jelre vártak volna mind a hárman. Szerémy konokul nézett maga elé, de látszott rajta, hogy nem folytatja a harcot. Tóth melle zihálni kezdett. Előkapta a zsebkendőjét. Reimler felállt. A helyzet megérett, most jött az ő aratása. Arcáról teljesen eltűnt a közömbösség jele. — Most persze pityereg! — kiáltott Tóthra. — Hogy került maga egyáltalán közéjük? Szipogva tört fel a kis Tóth torkából a sírás, megnyugvó felszabadulással, s mégis úgy, hogy mindnyájan megrendültén bámultunk ró; kétségbeesett sírás, amely mintha nem is a várható büntetésnek szólna, hanem valami ismeretlen bűnt, valami jóvátehetetlen veszteséget siratna. — Tanár úr... tanár úr, kérem... zúgnak a harangok. I Mikor szíves »hogy vagy?-» kérdésemre első ízben válaszolt e két röpke szóval: »kösz, élek», elállt szavam a csodálkozástól. Félreértés ne essék, nem az a közlés lepett meg Gyula részéről, hogy ő életben van. Amint pirosbarnára lesülve, ragyogó elegánsan és ruganyos léptekkel szembe jött velem a Rákóczi úton, létezésével kapcsolatban különösebb kétely voltaképpen nem is támadt bennem. Először is a hangsúly volt meglepő, amellyel fennállásáról tudósított. A mi ékes nyelvünk olyan hajlékony, hogy a hangsúlytól függően bármely szó eredeti értelmének visszájára is fordulhat. Gyula szájában is majdnem ez történt az élni igenévvel. Tengődést is jelentett ez alkalommal, s egyben fásult beletörődést a sivár, cél és értelem.1nélkül való vegetálásba. Gyászos reménytelenség csendült ki tompán a kurta »élek« szócskából. Az ember szinte hallani vélte a folytatását is: »... csak tudnám, hogy miért?» Meghökkentő volt továbbá a két kis szócskában határozottan kifejeződő ama törekvés, hogy ezt a témát zárjuk le, ne firtassuk, akasztott ember házában kötélről... stb., stb. Mire felocsúdtam, Gyula már messze járt. Nem maradt más hátra, mint hogy közös ismerőseink útján szerezzek némi magyarázatot e jobb sorsra érdemes férfiú letargiájának okairól. Nyomozásom meglepő eredménnyel járt. Gyulával — főként az utóbbi két-három évben sorozatosaan — nem történt semmi. Pontosabban: semmi rossz. Makkegészséges, változatlanul fő fő valahol, családi élete zavartalan, gyerekei szépek és okosak. Rózsadombi villalakásában a társbérlő nem otthon gyakorló dzsesszdobos. Annál kevésbé, mint hogy nincs is társbérlőjük. Igaz, hivatalos ügyben gyakran kell külföldre utaznia, de ez az időtöltésnek elviselhető módja, anyagi hátránnyal sem jár. Itt tehát valami titok lappang! Ezért aztán a legközelebbi alkalommal, amikor vadonatúj sportkocsijának volánja mögül ismét búskomor hangsúllyal felelte érdeklődő szavaimra: »kösz, élek», nem hagyhattam annyiban a dolgot. — Fejtsd ki ezt bővebben — kérleltem. — miért mondod mindig, hogy »köszélsz»? — Mi egyebet mondhatnék? — mért végig ingerülten. — Ebben minden benne van. Élek és kész. Talán eny- nyi nem is elég tőlem manapság? Dehogyis nem! — csitítottám. — Dehogyis nem elég! Szinte több, mint amit az ember tőled elvárna ... Kürti András
