Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-29 / 280. szám
SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1961. november 29. Húszéves sebek Nemrég otthon jártam szülővárosomban; sétáltam az ismerős utcákon, néztem, mi változott meg néhány év alatt, s egyszer csak azt mondja nagyanyám, menjek el S.-ék felé, mert látok majd valami érdekeset. Nem kellett kutatnom emlékezetemben, S.-ék neve kitörölhetetlenül bennem marad mindörökké: az ő pincéjükben vészeltük át — vagy öt család — Budapest ostromát; ha szólt a sziréna, hogy légitámadás közeleg, oda húzódtunk be félve, reszketve. Gyerek voltam még akkor, éppen csak nyíló értelemmel, de az emlék örök maradt. A ház ott állt a Tinódi utca végén, onnan nagy mező következett, szántóföld néhány bolgárkertésznek zöldség meg virág termesztésére. Ez a mező a háború után csatatér képét mutatta, egy repülőgép — szerencsénkre — oda szórta le halálos terhét, s olyan hatalmas kráterokat vágtak a bombák, hogy nagyszerű búvó-játszóhelyünk lett a környék a háború után. Aztán szemetet kezdtek hordani az utca lakói a gödrökbe, de a mély tölcséreket eltüntetni nem lehetett. Elsétáltam arra — és szinte a földbe gyökerezett a lábam. Nagy házak emelkedtek a mezőn, színesek, modernek. előttük zöld gyepen apróságok kergették a labdát; emberek jöttek-mentek, ismeretlen arcok, új lakók. Szép látvány volt. Szívet-lelket melengető. Az ember a bombatölcsérek helyén új életet alkotott. Mindez azért jutott most eszembe, mert hallottam egy megyei népfront-kezdeményezésről: felszabadulásunk 20. évfordulójának tiszteletére tüntessük el a háború még látható nyomait Somogybán. Nem a lelki nyomokról van itt szó — hiszen melyik család ne szenvedett volna valamilyen emberi veszteséget a nagy világégés idején —, hanem a tárgyiakról. Ügy érzem, aligha akadhat most szebb népfrontfeladat ennél a mozgalomnál. A gépkocsival utazó ember önkéntelenül összerázkódik, ha Nagybajomban jár : jó néhány ház őrzi még a háború repesznyomait, jóllehet bent a lakásban a rádió már arról beszél, hogy orvostudósok eredményes kísérleteket folytatnak a rák elleni védekezés módjairól; jóllehet egyik-másik szobában húszéves — a szabadsággal egyidős — fiatalok hajolnak a könyvek fölé, vagy kisebb apróságok, akik most tanulják az iskolában, mit jelent a háború. De tanulják meg ezek a gyerekek inkább a könyvekből, olvassák el inkább John Steinbecket, hogy »Volt egyszer, hol nem volt, valamikor volt egyszer egy háború, de olyan régen, hogy már félrelökték emlékét más háborúk meg másfajta háborúk ...■* Ne legyenek a mi házaink a történelemórák szemléltetőeszközei — erre való ez a mozgalom. A lelki sebek — húsz-egynéhány év távlatából — már begyógyultak, gyógyítsuk be a tárgyi sebeket is — erre való ez a mozgalom. Es ne csak azért tegyük mindazt, mert némely nyugati vendég — szerencsére egyre kevesebben — még golyó ütötte magyar házfalakról számol be otthonában. Tegyük ezt önmagunk megnyugtatására, falvaink, városunk szépítése érdekében. Méltó tisztelgés lenne ez a huszadik évforduló előtt! P. Gy. Apelláta benziniigifben Kaposváron aligha van még egy olyan nagy forgalmú üzlet, mint az AFOR Berzsenyi utcai benzin- kútja. Kétezer állami, másfél ezer magángépkocsi, s ki tudja, menynyi motorkerékpár jár ide csak a megyeszékhelyről tankolni napról napra. De jönnek a környékbeliek meg az átutazók is, hisz a Balaton felé ötvenöt kilométerre, más irányban harminc-negyven kilométerre van a legközelebbi benzintöltő állomás. Nagy tehát a forgalom, s hadd mondjuk meg, hogy addig, amíg a korszerűtlen kutacska ötezer literes tartályai bírják, legföljebb csak az a bosz- szantó, hogy szinte mindig várni kell, s hogy nem vásárolható szuperbenzin, pedig a modernebb motorok már ezt igényelnék. Mind e bosszúság azonban semminek látszik ahhoz képest, mint amikor az egyetlen kaposvári benzinkútnál megjelenik az utántöltő tankkocsi. Ilyenkor legkevesebb egy órára megáll itt az élet. A tavasszal, a nyáron, de még az ősz elején is működött a Május 1. utcában egy még kevésbé korszerű benzinkút, de ha a nagy tankkocsi ott időzött a Berzsenyi utcai kútnál, mégiscsak segített a sietős autósnak, motorosnak. Egy hónapja azonban ezt a kutat (állítólag a gázolajfogyasztók érdekében) bezárták. Maradt az említett egyetlen kút. Naponta megismétlődik az a jelenet, amikor ez az egy kút napközben egy órára be van zárva. Ilyenkor hosszan sorakoznak a kocsik, a motorok. Érdemes volna kiszámítani, hogy mennyi munkaóra megy veszendőbe. Egyik vasárnap, a délelőtt 9—10 közötti «-csendes óra-« idején néhány átutazó autós turista sehogy sem akarta megérteni, hogy a benzinre való várakozás miatt köteles Kaposváron egy órát eltölteni. A szép őszi reggelen a Balaton felé igyekvő idegenek szintén zúgolódtak. A kaposváriak már «megszokták-«, bár nem bírná el a nyomdafestéket az ő véleményük sem. Az AFOR tájegységvezetője sajnálkozva nyilatkozik. Azt mondja, hogy nincs megoldás, s azzal «vigasztal«, hogv nem is lesz, amíg meg nem épül Kaposvár új, korszerű benzinkútja. (Hogy mikór, azt senki sem tudja.) Valóban nincs megoldás? Véleményünk szerint lenne. Érthetetlen uevanis, hogy reggel 9 órakor már tölteni kelljen a kutat. Miért nem tudja az ÄFOR éjszaka vagv hajnalban feltölteni a tartályokat? Napközben is vannak (déltálban) kisebb forgalmú órák. Az AFOR válasza erre, hogy a résztöltés «kellemetlen«Meg kellene vizsgálni: Tartható-e az az állapot, hogy egv benzinkútja legyen a megyeszékhelv- nek? A szükség törvényt bont elv alapián szolgáljon ki az AFOR benzint annak, aki siet, a Jutái úti telepén is. úgy, mint a szuperbenzin esetében, addig is. amíg elkészül — tán majd egy év uralva — a korszerű benzintöltő állomás Kaposváron. Kovács Sándor KUKORICASZÁRÍTÁS Huszonnégy óránként 120 mázsa szemes kukoricát szárítanak meg a Nagybereki Állami Gazdaságban. Az idén 500 vagon kukoricát kell megszárítaniuk. A számok mögött Néhány megjegyzés a gázellátásról Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt vezetői a propánbutángáz-ellátás örvendetes fejlődéséről tájékoztatták néhány napja a közvéleményt. Az ország lakossága a következőket tudhatta meg: Októberben a tervezettnél 280 tonnával tejeltek több propánbutángázt; az idén 100 000 új palackot rendeltek, s néhány ezer kivételével már meg is kapták. December elején 300 tonna jugoszláv gáz érkezik hazánkba. Ebből karácsonyig a tartalék 44 000 palack mellé még 16 000 darab kerül; nem lesz tehát fennakadás a gázellátásban. Ha azonban a számok mögé nézünk, úgy érezzük, a tájékoztatásból valami kimaradt. Módosították a gázkiutalást Azért tűnt fel ez a tájékoztatás, mert vele egy időben a KÉT TÁLÁL Ivan Petrovics Jarcsenko felderítőhadnagy huszonnégy éves korában, 1944. december 2-án járt először Kaposváron. Ivan Petrovics Jarcsenko alezredes negyvennégy éves korában, húsz év után újra a városba érkezett. o — Kaposvár akkor egy kicsit sötét volt — mindjárt ez az első szava —, most világos, barátságos. 1944-ben nem sok idő volt a városnézésre. Az emlékek csak apró villanásokból tevődnek össze. — Szigetvárról jöttem, arról vonultunk. Itt nem voltak nagy harcok, a németek gyorsan futottak ... Alig maradtak Kaposváron ... A szeme felcsillan: — Kint a városszélen egy bácsikával találkoztunk először. Ö magyarázta: gyertek gyorsan, futnak a németek ... Térkép kerül a falra, így könnyebb a visszaemlékezés. — Igen, itt az út, erre mentünk. Jután álltunk meg. aztán tovább a Balaton felé, onnan vissza a jugoszláv határnak. Majd Ausztria következett, és Grazban ért a hír: vége a háborúnak. Húsz év. Egy fél emberöltő... Mosolyog.. — Ezt az időt én úgy mérem le, hogy akkor szép nagy hajam volt, most meg mind elmegy már... — Hej, hogy mivel fogadtak sokan negyvennégyben! Azzal, hogy az oroszoknak szarvuk van. Nem győztük a sapkát emelgetni, hogy bebizonyítsuk: nincs. De a gyerekek már akkor barátkoztak: csillagot kértek a sapkánkról — és ceruzát. Sok-sok ceruzát. A Latinka téren megcsóválja a fejét. — Ez nem volt itt.... Apró házakra emlékszem... Nem lehet megismerni a várost... A magyarok nagyon szép házakat építenek... Mindössze huszonnégy órát tartózkodott Jarcsenko főhadnagy negyvennégyben Kaposváron; nem volt megállás, űzték a fasisztákat, amíg csak kellett. De az a huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy húsz év távlatából most feltámadjanak az emlékek. Kint állunk a Szabadság parkban, a szovjet hősök emlékműve előtt. — Ismerős nevek... A hangja most komor, arca feszes-kemény. — Dombos ez a vidék, nehéz volt a harc. És a Margit- vonal mentén sokan áldozták életüket az igaz ügyért... Olvassa a feliratot: »Aludjatok, hősök...« Nem veszi észre, hogy figyelem, amikor megtörli a szemét... & o Sétálunk a városban. Az emberek megnézik a magas, vállas szovjet tisztet. Ha megállunk, diákok állnak mögénk; egymást noszogatják a beszédre. — Mielőtt Kaposvárra jöttem, Szigetváron kórházban voltam ... Egy magyar sebész operált — pergeti le újra az emlékezés filmkockáit. — Nagyon féltem, leugrottam még a műtőasztalról is, és futottam végig a folyosón. A tolmács egész éjjel agitált: jó doktor ez, rábízhatod magad. Éjjel két órakor kezdődött meg a — vakbélműtét. Tíz nap múlva szerencsésen elhagyta a szigetvári kórházat. — Ki volt az orvos? — A nevére nem emlékszem ... Négy betű ... igen, négy betűből állt a neve... Negyvenöt-negyvennyolc éves lehetett... Ki volt hát az orvos 1944- ben Szigetváron? — Dr. Zala József ? — Zala, Zala... Mozsna ... Lehet... Mert dr. Zala József él még, most Fonyódon lakik. És emlékezik mindenre. A félős hős katonára is. Kíváncsi vagyok a második találkozásra: december 2-án Kaposváron. — Jártam még egyszer a városban. Januárban. Akkor már megindult az élet, az utcákon sok volt az ember. És mindenki mosolygott. Mindenki barátságos, szíves volt. Akkor ittam először pálinkát... Itt kínáltak vele. Most háromcsillagos konyakkal koccintunk a Tanácsi Építőipari Vállalat igazgatói irodájában. — Ez is hozzátartozik a húszéves fejlődéshez — mondom. Fölnevet: — így igaz. Minden érdekli, ami csak történt 1944 óta. Az ipar fejlődése, a lakásépítés, a falvak megváltozása. Sokat kérdez. Mert az új élet is csupa izgalmas dolgokat rejt magában. Hogy, hogy nem, Gagarinról esik szó. Arról a dalról, amit ott fenn, a világűrben énekelt: »Szeretlek, élet...« — Békében élni szép. A háború borzasztó... — Gondolt rá, hogy még egyszer visszatérhet ide? — Nem. Egy volt a fontos akkor: legyőzni a fasizmust. Nem tudtuk, hogy életben maradunk-e, de mentünk előre. — S most milyen érzésekkel jött vissza Magyarországra? Ahogy kimondom, már megbánom a kérdést. — Jókedvvel — mondja. S újra emeli a poharát. Polesz György megyei tanács kereskedelmi osztálya arra kérte szerkesztőségünket — hivatkozva a Kőolaj- és Gázipari Trösztre —, hogy ismertessük a megye lakosságával a gázkiutalás új rendjét. Ennek lényege, pedig a következő: sem az idén, sem jövőre nem adhatnak ki új gázkiutalást, bár mintegy 2000 kérelem van a tanácsok illetékes osztályain. A kérelmezőkkel a városi és a járási tanácsok már közölték, hogy igényüket csak 1966. január 1-től elégíthetik ki. Meghagyták a tanácsoknak azt is, hogy több új gázkiutalási kérelmet ne fogadjanak el. Népszerűtlen feladat? A megyei tanács az intézkedést — ismét a trösztre hivatkozva — a következőkkel ma-' gyarázza: A töltőkapacitás nem kielégítő, éppen csak a jelenlegi gáztulajdonosok igényeinek kielégítésére elegendő. Ha jövőre üzembe helyezik a hajdúszoboszlói új töltőállomást, akkor mag javul a helyzet, s mód lesz a már elfogadott kérelmek teljesítésére és újak elbírálására is. De erről miért nem a kőolajipar vezetői tájékoztatták a közvéleményt? Miért csak az eredményeket közölték, miért hárították a nehezebb feladatot a megyei, illetve a járási tanácsokra?! Talán népszerűtlen feladatnak tartották? S arra is kíváncsiak lettek volna Kaposváron, hogy miért akadozott a nyáron hetekig a gázellátás, miért kellett az embereknek már hajnali három órakor sorba állni, ha gázhoz akartak jutni. Egy elfelejtett ígéret Az említett tájékoztatásban a Kőolaj- és Gázipari Tröszt vezetői elismeréssel szóltak arról, hogy a Somogy megyei Tanács igen sokat tett új cseretelepek felállításáért (Marcali, Csurgó stb.). E cseretelepek már meg is kezdték munkájukat, s javult a gázellátás. Ebben — tegyük hozzá — jelentős érdeme van a Kőolaj- és Gázipari Trösztnek is. Mégis azt tapasztalni, hogy a tröszt mostohagyermekként kezeli Somogy megyét, elsősorban Kaposvárt. A múlt év szeptemberében az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt vezérigazgatója megyénkben járt. A megyei tanács vezetőivel folytatott tárgyaláson megígérte, hogy az idén legalább 1400 új engedélyt juttatnak Somogynak. Az év első felében 800 darab meg is érkezett, azóta azonban a tanács egyetlenegyet sem kapott. Á kaposvári telep 6326 gáztulajdonos palackjának cseréjét bonyolítja le ötszáz palack tárolására alkalmas raktárral. Október 16-tól október 31-ig 2875 palackot cseréltek ki. Nem nehéz kiszámítani, hogy a szállítás legkisebb zökkenője esetén két nap alatt kimerül a telep készlete. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt együttműködve a tanácsokkal több új cseretelepet létesített az országban: Békéscsabán a régi, 400 palackos telep helyett egy 6000 palackosat. Sátoraljaújhelyen pedig, ahol eddig nem volt, nyolcszáz palack tárolására alkalmas telepet helyeztek üzembe. A tanácsokkal közösen bizonyára találna módot az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, hogy Kaposváron is nagyobbat, megfelelőbbet állítsanak fel a mostani szűk cseretelep helyett. Szalai László Nagy mikulási cipővásár a Kaposvári Gifcrmckáruházban: Gyermekhóci pő 47.50- 80,— Gyermekgumicsizma 113— 230,— Gyermekbundaci pő 109,— 160,— Gyermek-durábelbakancs 188,— — 240,— Gyermek-iskolacipő, száras 110,— — 160,— Nagy választék — könnyű a választás.
