Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-06 / 209. szám
V ége a beiratkozásnak, kezdődik az iskola. Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodónak. »Vigyázz magadra! írjál!« — Mintha összebeszéltek volnál, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakából. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már nálunk is röpködött Fekete Gyula: Örök szeptember ja .— jobb híján az is megteszi. Kéznél volt a bicska, le- nyiszáltunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. összesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa tövén, az ipszilon két szára közt s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét. hosszúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányinternátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kispalákon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a kon- vitusig — az utca szemközti oldaláig — menet útbaejteni Végardót vagy akár Makkoshol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi suhancok, csak Hécén nem, mert az volt a Nyeszi hazája. Közös szerelmeink is voltak, de sohasem haragudtunk ösz- sze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. írói művekkel akartuk felrázni a világot. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Űr, legalább mondja ki, hogy: »Légyen világosság!« Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel feszengő akarattal. Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan akarata kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A osztállyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk. Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süp- pedős avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk szövetséget. — Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem szószerint értettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért Hanem Nyeszinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket. — De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöc- kölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orravére. — Te meg szúrd meg az ujjodat. Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresedett már az orra: — Tudod ... nem is a vér Most következett volna az eskü. Baj volt vele; lehet, szé- gyelltük hangosan kimondani. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve: »Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.« Ledugtuk a papirost is, a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelletténél; és legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálraszánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban hotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányinternátusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. I gaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat »bejáró magántanuló« címen, s minden osztályba jutott belőlük egy- kettő mutatóban. A csinosab- bakhoz huszonöt-harminc fiú is eljárogatott vizitelni vasárnap délután, körülülték a nagy asztalt, és azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házikisasszonnyal együtt. Mert ha lányból megtal, sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni, tenni. A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel azelőtt. A fülledt avar alól szétmálló gyu- fásdoboz került elő, valamilyen foszló papírossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák. árt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába; feltérképeztük inkább — függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, P atak áhitatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. örökké fiatalok maradnak, szépek, töprengők, álmodozók, s az iskolakertben évről-évre megvívják a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat. Dőiuujadl Dsh'átt. Tégy tanúságot Az Erzsébet-híd avatása előtt. A tervezőkről, kik ráhajoltak roppant számsorokra s bejelöltek a metszőpontokat, a kohászokról, kik formába zárták a fortyogó vasat, célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről, kezük nyomán a részek összefortak, hogy száz" ’.íf állják a kiszabott teher' a darusokról, kik a vázat beemelték, i merevítőt, a kábel testeket. sz építőkről. kik ég és habzó ár között lebegve — árnyuk sehol — végezték dolgukat, sodronykötélre hurkolódva, vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magasság? Ú, híd, lebegő sirályszámy, ma átívelsz egész a partokig. Gigász anyag! Megmerevedett acélháló, beton — vasszerkezet, te tégy tanúságot róluk, ■) fo"hatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, és mégis óriások! Dianák. Jla jos: A SZERELEM HULLAMA Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem a megváltás pillanata ez mikor késélen áll az áldozat és vakon egyensúlyoz. Állok és várakozom. Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem rég elfelejtettem. A mezőn felejtettem el mikor egy kislány szoknyája után rohantam. Mondom, egy kislány szoknyája után rohantam. Csak azt a szoknyát láttam amint ég és föld között repült és egy nevetést hallottam vörös és kék nevetést valahonnan már a távoli erdő sűrűjéből. Ó játékaink, zsendülő szerelmeink hullámai hízelkedés a szóban, pezsdítő áramok a tapintásban. Egy borjú jámborságával éltem kitárulkozva és meghitten. Mezítláb rohantam utánad te kislány s a felvert porban íme eltűntem se fényesség felettem se kísérő árnyékom. Már csak benned élek szalmahajú kislány ajkam mosolya, nevem hangzata nélkül. D)azázJ Snx/zt : Még csépelnek Még a cséplők brummognak a szérűn Morgadoznak a kertek alatt. Felébresztik a nyárvégi álmából A mélyhangú, őszi bogarat. Köröskörül rezegnek a szérűk. Zümmög rajtuk ezer nagy bogár. Háznyi gépek, de mégis besöpri Kötényébe őket is a nyár. v________________________________ számít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagaly- lyat. — Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene. E *’ pp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát. Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember hahasználja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt ESTE HÉTKOR TELE VAN A PRESSZÓ. A pulton sziszeg dug, soványka zsebpénzéből a nikkelezett gép, a pincér fe- hajneccet vásárol, minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az öna cipőjét keféket hord az asztalokhoz. Mi is megkapjuk a miénket, megcukrozzuk, szürcsöljük. Kellemes az este, a nyüzsgés, idebenn a hangzavar. Mindenborotvat, es csak úgy szara- ^ dolgunk van egymássai zon — levakarja áliáról a mindannyiunknak, emberek- pelyheket, az orra alól két- nek. szer is levakarja, mert hallót- Aztán fölbukkan a meleg . , _ és zsúfolt sűrűségben, es las- ta mar, hogy úgy gyorsabban san jceresztülhatol rajta egy nő a szőr. idős nő. Nos, a mi időnkben kietlen Kopott nő. Vajon azért tűsorsa volt Patakon a kanra- ^ föl azonnal?• Nehézkesen , . imbolyog, felretaposott sarkú szodó diákseregnek. Gimnazi- dpöben. Földszínű szoknyát um, tanítóképző, teológia — hord, kétes színű blúzt, és /ö- volt itt annyi diák, hogy déli lőtte, a meleg estében is, fakó~ egy óra ,«b„„ majd .aé.ve- ggóUróigé^eUte UXtették az utcákat, de. fiuk, Egy asztalnál megáll. Ki- csupa fiúk! nyújta a kezét, odatartja az Mennyi gondosan megkötött asztal fölé. nyakkendő (minden bólintás— Sósmandula — mondja. Reszelés hangját érthetetlen nál ropogott benne a papiros), élességgel hallom meg a zajmennyi párna alatt vasaltban. Bor Ambrus: Sósmandula Annál az asztalnál három férfi ül, elmélyülten tárgyalnak. valamit. vagy vitatkoznak. Összedugják a fejüket, meg se rezzennek a hangra. Az asz- szony odalép a következő asztalhoz. — Sósmandula. Kicsi papírzacskókat tart a kezében. Toronyhajú nő éppen rú- zsozza magát. Nem fordul az asszony felé, csak odapillant a tükréből, megrázza a fejét. Mi beszélgetünk. Látom a fejrázást, a rövid és határozott fejmozdulatot a felnyitott ezüst puderkompakt mögött, s egy pillanatra megtorpan bennem a gondolat, a mondatom megszakad. S a harmadik asztalnál megint: — Sósmandula. A ZSONGÁS VÁLTOZATLAN, a kávégép duruzsolva sziszeg a pulton, a pincér fut, a homlokán nagy gyöngyökben áll a verejték, poharak csörömpölnek, kiskanalak csilingelnek a dupláspoharak- ban. A nő pedig csoszog az asztalok közt, nem ad el semmit, nem vesznek tőle semmit. Asztalról-asztalra bukdácsol a hangsúlytalan szó, végül nálunk hallom: — Sósmandula. Természetesen mi sem veszünk. Csak a gondolat villan át rajtam, mint egy kis agymezőt megsajdító vérpangás, hogy ez a nő az eladás legkisebb reménye nélkül kínaija üt az áruját. Lassan imbolyog az asztalok között, már távolodóban hallom a szavát, és látom, hogy minden asztalhoz külön odalép. Minden asztal lehetőség az eladásra, s ő egyet se mulaszt el ezek közül a lehetőségek közül, holott valamennyi lehetőség csak elméleti. — Sósmandula. Gyakorlati lehetősége nincs. Ki vesz ilyenkor sósmandulát? TUDOM, HOGY VANNAK TLYEN ALKALMI ÁRUSOK, s hogy a városok áradata mindig sodor a hátán uszadék- embereket, akiknek létéből se a városra, se a város társadalmára nem lehet következtetni. Mégis mi irányítja ezeknek az embereknek a mozgását, mi szabályozza a hangjukat és a testtartásukat, a makacs gépiességet, amely érzéketlen a fölöslegességgel és az el- utasíttatással szemben, kínálja, amit kínálni tud, s hogy divat, időjárás, szeszély, fejlődés elmentek az áruja ffíltftt, arról semmit se tud?
