Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

SOMOGYI NÉPLAP

s

Vasárnap, 1964. szeptember 6.

Szombat esle

KEKEK IMRE:

Az egyedüllét szégyene

Emyok ä csatakos Utcán. Hosszú, fémes nyelük villan a neonfényben. Az egyik narancs színű, fekete csíkokkal, a másik négerbarna. Az értelmiségi klub bejárata előtt megrázkódnak, ernyedten húzódnak össze.

— Puszi, hányok! — A kerek fejű IBUSZ-fiú éppen most ért a lépcső aljára. Kockás felöltőjének két begombolatlan szárnya lebeg utána. — Akár meg is fordulhattok.

— Kikészült a tv?

— Az nem. De valami pedagógus paláver van.

A lányok összenéznek. Vibráló, ingerült pillantást váltanak. Hát akkor hova? A Marcipánból jöttek, nincs már ott senki érdekes.

— Gyertek velem a Marcipánba — mondja az IBUSZ-fiú. Tenyerével végisimít kifogástalanul sima, oldalt választott frizuráján.

— Onnan jövünk — válaszolják egyszerre.

— Kik vannak?

— Már csak a vén tyúk az új papagáj kalapjában.

— Dögvész — morog a fiú —, hát akkor?

Az egyik lány magasabb és valamivel szőkébb, mint a másik. De leginkább törökös selyemkendőjéről lehet megkülönböztetni.

— És odafönt?

Az IBUSZ-fiú előveszi a cigarettát, tüzet kér. Neki is van öngyújtója, de így érdekesebb. A kevésbé szőke gyufát lobbant, felé nyújtja. A fiú megfogja a csuklóját, tartja a lángot. Ezzel eltelik néhány másodperc.

— Odafönt? Á, csupa unalom.

Elnéznek egymás mellett.

— Én azt mondom menjünk, majd kifüstöljük őket.

A szőkébb energikusan a lépcsőre pattan. Magával rántja barátnőjét is. Az IBUSZ-fiú vállat von, csettint a nyelvével: — Nem bánom.

Előbb a nagyterembe nyitnak ajtót. Ott tényleg illedelmesen, ölbe ejtett kézzel jól fésült tanárnők üldögélnek. Hátrább néhány férfi, ezüst halántékuk alatt cigarettafüst pá- rázza a szemüveget. Az emelvényen kopaszodó öregúr okos szavakat tagol. Száját minden új mondat sarkáig feszíti, harmincéves, katedramúlt, artikulálja a hangokat

— Duma — mondja a szőkébb, s gyorsan csukja az ajtót. A kisebbik megborzong.

— Zsuzsi néni ott ült az első sorban.

Az IBUSZ-fiú picit ásít. — Az ki?

— Osztályfőnököm volt.

— Kellemes viszontlátás.

— Nem mondhatnám.

A tv-szobában néhányan lézengenek. A gépet pianóra kapcsolták, ne zavarja az előadást. A büfés lánya csörgeti hasig érő láncát.

— Tibi? — kérdezi a szőkébb mellékesen. A büféslány dúdol valamit, annak az ütemére ringatózik. Széles csípője úgy tartja felsőtestét, mint tojástartó a lágytojást. Fejével nemet int.

— Pedig ma nem játszik.

Az IBUSZ-fiú elveszi a kabátokat, elhelyezkednek.

— Te már csak a színészekért jársz ide?

— Tibi rendes fiú, ne bántsd.

— Ki bántotta?

A tv-ben is duma. És ez a fél hangulatvilágítás. Ki tudja, mikor unják meg odakint. Az idő nem telik.

— Láttad Bodzát? — kuncog a kisebb. — Én azonnal észrevettem. Ha nem figyel magára, szörnyen bamba képet vág.

— Bodza — legyint a szőkébb —, az is csak tanár.

— De azért más.

— Ha kettesben marad velünk, mindjárt nevelni kezdi az embert. Hogy mit szól a mama, bírom-e az italt, meg ilyenek.

— Csak kíváncsi.

— Hülyén táncol. Kidugja a fenekét.

Űj arc tűnik föl az ajtóban. A festett szempillák alól csodálatosan kék tekintet szalad szét a szobában. IBUSZ- fiút fölvillanyozza a kabátból kibomló mellek előre meredő csúcsa.

— Szabadnapos ma? Nagyszerű.

A lány szinte ráejti a kabátot, de keresztülnéz rajta.

— Tibit keresi — súgja a szőkébb —, mindet utána eszi az avas.

— Téged is.

— Az más.

Aztán még szállingóznak. Néha elkapnak valamit a tv-ből, de inkább egymást nézik meg a falakat. Odakint fölbomlik a csend. Az öreg muki megelégelte a dolgot. Mérsékelt taps, fegyelmezett krákogás. Legtöbben sietnek

a fogasokhoz. Bodza meglátta a lányokat, mikor benyitottak. Hamarosan átszivárognak, és lecsapnak a magnóra. Nem érdemes itt maradni, valamelyik rászerbuszol, s a tisztes kollégák megbotránkoznak. De azért marad. Még beszélget is a kartásnőkkel. A színvonalas előadásról, a szemléltetésről, Kiss Anna VII. osztályos tanuló botrányos viselkedéséről. Férjek érkeznek, rokonszenvesen őszülők és szemüvegesek. Ügy látszik néhányan szórakozni jöttek ma este, elvégre szombat van. Egyébként nem járnak az értelmiségi klubba, isten tudja miféle hely ez. Nőtlen fiatalemberek kétes hírű leányzókkal ismerkednek benne. De ha már végighallgattak egy unalmas előadást, ezt a helyet is megnézik maguknak. Megisznak egy duplát, talán táncolnak is. Kikapcsolódnak. A szemfüles kis Aradiné máris fölfedezte a magnót. Körülugrálja, körültapsikolja, tangót kér a gondnoktól.

Jön a két szőke, az IBUSZ-fiú, a nagy mellű presszóskislány, meg a büfés lánya. A tanárnők megdermednek, mindenki őket nézi. Szájuk mellett hirtelen bevésődik a szigorránc. Ahogy Bodza végigpillant rajtuk, valamennyiük arcán fölfedezi. Két rövid, egyenes ránc, furcsán lebiggyeszti a szájak sarkát. Egyszerre megöregednek, bőrük megfonnyad. A kis Aradiné izgalmában pöszögni kezd. A lányok nem vesznek tudomást a körülöttük támadt nyugtalanságról. Egymás után kapaszkodnak föl a bárszékekre. Rövid szoknyájuk megfeszül a combjukon, látszik a harisnyatartó gombja, s a nadrág vonala.

— Pardon — biccent a presszós kislány, mert hatalmas mellével megbökte a feketéért sorakozó Aradit. Aradi félrehúzódik, feleségére sandít.

— Miféle hölgyek ezek? — kérdi Aradiné kotlóstyúk pittyegéssel Bodzától. Bodza szája remeg a nevetéstől.

— Tviszt-kislányok — válaszol egykedvűen. — Mindig itt tanyáznak. Az a szőke például tanítványunk volt.

— Hozzánk járt?

— Bizony, két évvel ezelőtt.

— De én nem tanítottam — szabadkozik Aradiné —,

egészen biztos nem tanítottam.

A gondnok végre előkotor egy mérsékelt szalagot. Spanyol tangóval indul a zene. Aradiné védelmet talál az ura karján. Mások is táncolnak. A tviszt-kislányok erősen megülik a bárszókeket, fújják a füstöt, a spanyol tangó nem érdekli őket.

— Lányok, nem tudtok ultizni? — hangoskodik az IBUSZ-fiú. — Vagy inkább szundizzunk egyet?

— Hadd élvezzenek az öreglányok — mosolyog a kis szőke —, elvégre szombat van. Holnap kilencig lustálkodhatnak. — Ujjával megfricskázza az IBUSZ-fiú lányos arcát. — Meg kell érteni az ifjúságot.

A nagy szőke már a hátával érzi, hogy Tibi közeledik. Nem fordul meg, de érzi. Tibi olasz típus, álla borotválkozás után is sötétkék marad, szeme nedves fényben úszik. Hangja baritonba hajló tenor, nem simogat, inkább csiklandoz, ha megszólal.

— Nahát, itt vannak az én kislányaim — öleii g meg szinte egyszerre mindnyájukat. A lányok szájukat nyújtják, s ő külön-külön is végigcsókolja őket. Csak a_ büfés lánya bámul irigyen, az anyja épp most nyomott a kezébe két adag virslit.

— Tibi, igazán — nyafog a nagymellű —, olyan későn jöttél.

— Egyenesen Pestről, fiacskám, egyenesen.

— Hát ez meg micsoda? — A lány két melle között lilaköves nyakdísz lóg. A bonviván fesztelenül babrálja, nézegeti. A tanárnők félszeme egyre a büféasztal körül kódorog. Két-három pár táncol a parketten, Aradiék szedelőzködnek. Bodza fölugrik. Ezt az egyet hadd lássák még, legyen teljes a felháborodás. Mellkasa tágul, izmai feszülnek. Megbotránkoztatni! — ragyog a szeme. — Megbotránkoztatni a kartársakat!

Mérföldes csizmákban lépdel a bárpult felé.

Féltenyerén elfér az értelmiségi klub valamennyi kagylófoteljával, hangulatlámpájával, bárszékével! Megbotránkoztatni! Csak gyorsan, amíg itt vannak. Látja a szigorráncokat a szájak szögletében, a tágranyíló, lesújtó pillantásokat. Felhúzódnak a vállak, kesztyűk tapadnak a kilincsre: el ebből a fertőből! Megbotránkoztatni — egy percig, egy pillanatig fö- lébük kerekedni, és aztán... mindegy.

— Szia, lányok!

A lányok meg se fordulnak. Tibi, az elragadó bonviván udvarol nekik. A kis szőke meglepetten végigméri — Szia, mit kiabálsz, ittál?

— Szia, lányok! — kiáltja mégegyszer hangosan, tagoltan. Így szokta mondani azt is: »A dolgokat perspektivikusan kell néznünk.-«

Aradi kezében megmarad felesége kabátja. Aradiné szája akkorára töpörödik, mint egy cseresznyemag. Remegve illeszti enyhén dauerolt frizurájára a szolid kis kalapot.

— Nahát, ez mégis...

— Szia, lányok! — rikkantja harmadszor is Bodza István. És utoljára. Ez a kiáltás kiszívott belőle minden energiát. Gyűrötten esik a fotelba. A lázadás megtörtént. Aradiné túsarka magasra veri odakint a pocsolyát.

Azért még maradtak bent is. Bodza magányosan üldögél, a kartársi hátak szikáran merednek előtte. Csupa kőszikla.

A moziból most érkezik az újabb szállítmány. Egy-két színész pulóverben, tarka sálakkal. Tej szőke fodrászlány, pelyhesképű kisfiú a tánckarból. Bodza ismeri valamennyit. A fodrászlányt másfél évvel ezelőtt még elviselhetetlenül csúnyának találta. Premierjén még csatakosan lógó barna hajjal jelent meg, arcát pörsenések tűzdelték. A pörsenések elmúltak, haja kiszőkült azóta. Régi csúnyaságát már csak előre- ugró alsó ajka hordozza, azon nem segített a barátnői kozmetika. A vén tyúk is átszivárgó« a Marcipánból. Csörögnek rajta a karperecek. S a szokott társalgás. Egy zöld harisnyáról, a vámosok szőrözéséről, párizsi utazásról. Az IBUSZ- fiú csattogtatja az öngyújtóját. Műanyagnyelű kis pisztoly az öngyújtója, tavaly nagy feltűnést keltett vele. Most már nem nagy szám, senki se figyeli.

Nagyszőke ásít, mert Tibi a presszóslánnyal foglalkozik, s a kisszőke lezökken Bodza mellé.

— Mi van, öregfiú?

— Hány éves vagy? — kérdezi Bodza.

— Tudod, hányadszor kérdezed?

— Nem tudom.

— De én megszámoltam. Ma éppen hetedszer.

— lehet.

— Egyébként hetedszer is tizenhat.

Nagyszőke kezdte az ásítást, és most terjed, terjed tovább. Bodza szája elé kapja a kezét, kisszőke viszont teli szájjal ásít, szégyentelenül.

S akkor a szolid hangokból, együgyű foxtrot- tokból osszefércelt magnószalag végén — ki tudja honnan tévedt oda — belevág a zenekar: »Ugye, te is akarod, ugyanúgy. ahogy én-«.

— Ez az! — kiáltják a bárpultnál hárman is. A nagymellű presszóslány leugrik a székről, hátrafelé közelít a parketthez, s húzza magával Tibit. Megkezdődik a szertartás. A lány cipője csusszan, két térde összekacsint. — Ugye, te is akarod, ugyanazt, amit ón...

moziban utcán parkon át egyedül kódorogsz akár kivert gazdátlan kóbor eb fészkéről elzavart madár

se barátod se nőd de még egy koszos macskád sincs bizony

támolyogsz mint akit magas hegyen elfog a tériszony

szembejövő párok szelíd megvetéssel néznek feléd szép homlokodra zord magány sütötte káin-bélyegét

s bármerre jársz bárhol megállsz

csúfomdáros kaján zene zümmög füledbe szüntelen az egyedüllét szégyene

már menekülnél bárhová de menedéket nem találsz mert minden ajtó eltaszít és minden ablak megaláz

s már az ész sem hisz csak a szív

dünnyög még mpjiaesul tovább ne csüggedj jön már valehol aki majd szívét bízza rád

BELLA ISTVÁN:

A SZÁZAD FIA

Csak, aki olyan fiatal, hogy testétől meggyullad inge, tetteinek is szárnya van, és tüzes nyílként elrepülne.

Csak, aki olyan tiszta már hogy a levegőn átverődik, húsz évén, táltos paripán rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos ragyogás forr a mellkasukhoz, milyen óriás szerelemmel

szül minket napo nta ezerszer szebbnek, merésze bbnek e század: hogy elfogadhasson fiának.

BE DE ANNA:

Ne

Ne jöjj még napsugár.

Éji csönd, el ne szállj.

Ne nézz rám szerelmem, ne ölelj meg engem.

jöjj még

Mert ha főikéi a Nap, megint csak elhalad, s ahol elhaladott, sötétség marad ott.

Ha te megölelnél, jaj, meg is csókolnál, s örökre elmennél, hogyha megcsókoltál.

Kisszőke megrándul, lökdösi Bodzát: — Gyere.

— Nem. Ez nem megy nekem.

— Ugyan, szamárság.

Az IBUSZ-fiúnak int, az boldogan követi. Csusszan a cipűjük, fenekük feszíti a ruhát.

A presszóslány arca kipirosodik, csillan a szeme, mintha könnyezne. Melle rezeg a fekete kötöttblúzban. Indul nagyszőke is, és startol vele a pelyhesképű kisfiú a tánckarból. És ringatódzik, dobálja haját a fodrászlány. A szertartás megkezdődött. /

Az IBUSZ-fiú szeme kialszik, arca sápadt folt, minden csepp vére a lábában, csípőjében gyűlt össze. S az összezsúfolódott, egymásra torlódott vércseppek nem nyugszanak. Tépik, dobálják a csontot, az izmokat, a bőrt, a nadrág szövetét. Nincs is szeme, se szája, se füle. Csak lába van és csípője.

A büféslányt senki se kéri. Sebaj, egyedül táncol. Emeli lába'ejét, titokzatos köröket ír vele a levegőben, közben mosolyog. Messzi élvezetet hoz ez a mosolygás, ki tudja milyen önfeledt boldogság rezeg a lábában, vonagló széles alsótestében.

A presszóslány is. Feszíti hátra, egyre hátrább magát, feje szinte súrolja a földet. Egymáshoz se érnelc, nem érzik egymás forróságát, csak a nyugtalanul imbolygó, rángó test közvetíti a mesterségesen fölfokozott vágyat. A száj kinyikk, lángot fognak a fülek, és még, és még, és még... egyre lejjebb, egyre feszesebben húzódnak az izmok, a combok szétválnak, messze, mindig messzebb egymástól.

Dobálja haját a fodrászlány. Halszeme fönnakad, foga kiugró alsóajkát vési, sápadt bőre alatt kalimpálnak a fölzaklatott erek. Csupa ügyetlenség ez a fodrászlány, csupa szöglet, és csupa kielégületlenség. Lapos hasa kínálkozón mered fel, partnere a pulóveres színész nem látja, nem kell neki, csak a maga izgalmát érzi, amit kifordított bokával, »Ugye, te is akarod, ugyanazt, amit én«.

Púder lekopik, a nyelv nedves simítása lemossa a rúzst is, szétzilálódik a haj, szoknyán, blúzon pattan a kapocs ... Kiabál a zene, megfeszült bokával vonaglik a szakszofon, feszesre mered a dob, s minden ízükben vibrálnak az ütők. S akkor a csúcson, a tetőfokon, amikor földhöz koppan a fej, a lábak már nem feszülhetnek távolabb egymástól, egyszer- csak: »tviszt« és vége. A zene elhallgat, a száj becsukódik, lazítanak az izmok. És marad az izzadság.

— Isteni volt — lihegi az IBUSZ-fiú. Zsebkendőjével dörzsöli simára a haját, s még sikerül elkapnia a mellényéről veszni készülő gombot.

Bodza körülnéz. A kollégák valamennyien elmenekültek, íme, tartalmat kapott a következő osztályfőnöki óra.

— Esik még? — kérdezi a nagymellű presszóslány. — Indulni kéne. Reggel szolgálatban vagyok.

A két szőke kézenfogva siet az Illemhelyre. A magasabb vállára dobja törökös mintás selyemkendőjét. így mindjárt könnyebb megkülönböztetni őket.

A klub éjfélkor zár. Ingerült a gondnok, az ő korában már nem használ az éjszakázás. — Gyerünk, gyerünk — tapsolja ki a vendégeket. A büféslányt befogták pohármosáshoz. Mire megcsinálják a kasszát, rájuk virrad. Bodza nem köszön senkinek, nincs itt senkije. Meg aztán holnap úgyis találkoznak. Az embert idekergeti az unalom.

— Igyekezzünk kérem — ismétli a gondnok. Aztán szemlét tart az öltözőben. Mindig itt felejtenek valamit. Hát igen. Egy félredobott szék alól kihúzza az ernyőt. Narancssárga ernyő fekete csíkokkal. Az ablakból még eléri őket. — Egy ernyő — kiáltja. Nem túl hangosan, nehogy a rendőr szóváte- gye. — Egy ernyő fekete csíkokkal.

A kisszőke a fejéhez kap, és szalad visszafelé.

Bárdos va