Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-27 / 227. szám

Szabó Pá I :

Káplár András még

javakorában van, túl már a harmincon, de még jóval innen a negyvenen. Megy az utcán, kezében görbe bot, szeme erre-arra jár, mintha azt vizsgálná, hogy mi változott meg az udvarokon, kerteken tegnap óta. Na lám. Bittóéknál nagymosás lehetett, mert a szárítókötélen teméntelen ruha leng, lobog fától-fáig az udvaron. Kis Gáspár most sem egyengette el a gödröket az utcán, úgy maradt, ahogyan a vontató felvágta a múltkori esőben ... igen, ezt az embert be kell hivatni a tanácshoz. Botját a levegőbe csapja, által akar menni a túlsó oldalra, mert a kisvendéglő előtt egy szekér áll két lóval, de nincs levetve az istráng.

Valahányszor, ha valami hanyagságot vagy mulasztást talál a faluban, nagyobbat dobban a szíve. Különösen mostanában, mert elég izgalmas napjai vannak. Kútfúrókat várnak, az első artézi kutat hozzák a kis falunak és az most a nagy kérdés, hogy hová is fúrják a kutat ? Majd ő ezt kijelöli...

Amolyan benső ember. Csak »belül« dolgozik a faluban, raktáros és felvásárló a szövetkezetben, tagja a községi tanácsnak, felügyelőbizottsági tagja a termelőszövetkezetnek, és szőlősgazda.

Egyszóval, van neki gondja, abban hiba nincs.

A gyerekek már visszamentek az iskolába, az asszony kint terített neki a kertben, a szőlőn innenfelől, ahol rózsák is vannak.

S a szőlő fölött olyan derűs, olyan békességes a délutáni nap. Mert ennek a szőlőnek híre van. Mindössze is háromszázhúsz négyszögöl, s az elmúlt évben tizenhét hektoliter bor termett rajta.

Ez annyira hihetetlen, hogy még a finánc se akarta elhinni a szentnek se.

— Nem lesz ez annyi, hájjá, elvtárs ! — okoskodott, amikor a bevallás alatt benyitott az elmúlt év őszén.

— Vakuljak meg, ha nincs tizenhét hektó — érvelt a gazda.

— Hátha maga ennyire állítja — nyugodott meg a finánc, de elég az hozzá, hogy csak úgy este nyolc óra tájban ment el s ült fel a biciklire. Nem volt különösebb baj, csak tán annyi, hogy a saját biciklijét egész úton, amíg csak haza nem ért, folyton-folyvást Csillagnak, gyermekkorában az édesapja kedvenc lovának nevén szólította.

— Jönnek ezek a kútfúrók, vagy nem jönnek ? — ült le ezen szókkal az asszony a kerti asztal mellé, amikor a rakottpalacsintát férje elé tette.

— Tán ... jönnek. Az előleget felvették, a szerződést aláírták.

— Azért kérdem, mert... az egész falu azt mondja, hogy lesz is itt artézikút ? Hörböl- hetünk továbbra is az itató- kútból...

— Ne féljen a falu, amíg engem lát —, mondja Káplár András. Kicsit gondolkozik, aztán mondja tovább : — Te csak arra ügyelj, hogy legyék kéznél óros, terítő, szalonna, kenyér, meg poharak, mert... itt lesz az ártézikút, ni — s fejével a szőlők fölött az utca felé int.

— Hol?

— Hol ? Hát itt, ni. Mi előttünk. A sarkon. — Villáján jó fél túróspalacsinta, s vele egyet kavarint, s befalja. így néz az asszonyra.

Az asszony, Hajdú Sári csak néz. ö is, mint az ura, együtt nőttek embernyi emberré a faluval. Hiszen Kökényes, negyvenöt előtt egy több ezer holdas birtoknak volt a birkatenyésztő központja, három nagy hodállyal, juhászházakkal, cselédistállókkal, s közelebb-távolabb vagy három mély kúttal. A férje faragóbéresnek a fia, ő valamivel több : a magtáros és éjjeliőrnek a lánya... és most artézikút ... meg... a néhány

jó helyt, mielőttünk. Onnan erre is vezet az utca, aztán, ha négy, vagy öt házzal feljebb megyünk, szinte központon van, hát nem igaz ? —

Kezével mutogatta az irányt, de a kéz most megáll az asztalon, mintha rajzolna.

— Jó, jó, majd meglátjuk, de most vedd fel csak. Kóstold meg — s teleönti poharát. Koccintanak.

Serfőző felhajtja a

bort, utána kissé derűsebben néz belé a délutánba, s kezdené megint a saját házuk előtti bizonygatását, amikor most nem kalap, hanem egy hajadonfej bukkant által a szőlézengő juhász helyett négyszáz lélekből van a környezet!

— Ó, kedves... — mondja meghatódva és mást mit tehetne? Minthogy a férje kezére teszi a kezét. Ott, ahol most a tizenhét hektó bor termett, a cselédházak tyúkketrecei álltak, s ahol a ház van ... igen, minduntalan felvillan a lélekben a múlt.

Egy férfikalap bukkan fel a szőlősarkon túl. Aztán bicikli csörren, utcaajtó nyílik, fiatalabb ember jön, Serfőző János, brigádvezető.

— Jónapot kívánok !

— Szerbusz ! Mi szél hozott erre ? Ülj le, na — s odább

lök felett. Ö is biciklivel jött: az állami gazdaságban dolgozik, fejősjuhász.

— Aha ! — gondolja megint a benső ember, vagyis Káplár András, mit is akarhat ? A kutat. Ez is a kutat ! Baj lesz itten, ha ő nem áll erősen a talpán .. S szeme megint a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy bort, poharat. Mert a bor jó. A bor nagyon jó. A bor árkokat temet bé, haragosakat békít ki, sírt ás, de lakodalmakat is csinál, ó, a bor annyi mindenre jó. Miért ne lenne arra is jó, hogy kijelölje, hova is fúrják azt a kutat?

húzódik a lócán.

— Csak úgy ... jöttem ... — Leül s nagyot fú inkább, mint sóhajt.

— Ahá ! A kútfúrás... gondolja, de tán inkább tudja, Káplár András a szemével a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy hozzál csak egy órossal.

Az asszony szó nélkül megy. Serfőző rágyújt, s utána erre- arra nyújtogatja a nyakát:

— Nem jöttek még ? — kérdezi.

— Kik?

— Hát a kútfúrók.

— Szóval téged is nagyon érdekel ?

— Hát persze. Mert az úgy van András bátyám, hogy ... mégis csak ott lenne az a kút

Igen ám, de... ha Káplár András bort iszik, nem tehet róla, de mindég balra, vagyis az igazság felé iszik, és mennél többet, annál inkább közelebb ama ... »végső igazsághoz«. Most is az történt. Amikor már lehettek úgy hatan, vagy heten, és mindenki próbálta megmagyarázni a maga igazát, felállt, s valameddig szótlanul forgatta erre, arra a poharát. Csend lett.

— Egyszóval — mondja — az iskola előtt lesz az artézikút, a gyerekeknek is jó, meg úgy is illik. — Az emberek meghökkennek. S csak pislognak.

— Hiszen az... kint van a műút mellett és ... ott vágjanak a kölykök pocsolyát ?

RÁKOS SÁNDOR:

JHilyen viszály ?

Ö, az a nász, az az egykori, mely gúzsban tartja a kettőnk szívét ! Tettebb, zengőbb lehetett voina-e, lehetett volna-e még ?

Ügy ébredtem föl a karodban később, mint csapzott Poseidon.

Csend volt bennem, vihar utáni csend fény játszott vállaidon.

Mondd, azért cirógattál akkor, mert tudtad már, hogy mi következil; Reánk robog az iszonyú szekér, húsunkba vágja kerekeit.

Átkozott a beteljesülés, ha fonákján csapdát rejt a sors.

Szívünket mily ősviszály bogozza, mikor átkarollak s átkarolsz ?

— Tényleg, a pocsolya... meg a műút... — gondolkozik Káplár András, és szinte hallja, hogy a gyermekek lármája közt szelíden, vígan, ragyogóan ömlik le az árokba a víz.

— Községfejlesztési adóból gyűlt a kút ára össze, legyen csak ott, a falu legközepén — zengi egy ember, Csiklód Sándor érthetően. Hiszen az ő háza van pontosan a falu legközepén.

— Ami ma közepe, holnap már széle lesz — emeli fel más ember a hangját.

— Igaz ! Máris kezd a falu amarra, keletre nyúlni...

— Jobb is, mert hamarabb feljön a nap ! — kiáltja valaki.

Káplár András röviden szeretné végre tisztázni a helyzetet.

— A tanácselnök háza előtt legyen — mondja ki megfellebbezhetetlenül.

— Na de miért ? — kérdezik szinte mindannyian.

— Azért, mert... valahol csak lennie kell, és a tanácselnök se rossz ember éppen, megaztán...

— De ha még egyszer választás lesz és ő bukik, de ott marad a kút!...

— Tényleg — rebegi letérten és leül. Törölgeti a nyakát, homlokát. Egyszerűen beleizzadt már.

Motorzúgás robban

belé a hirtelen támadt csendbe. Fék reccsen, nyereg nyekken, két ember jön be. Egyik a tanácselnök, a másik az ipariosztály előadója a járástól. Az elnök már jöttében lebegteti a papírt :

— Meg van a falu távlati terve, András !

— Igen ? Hát most mégis ... az artézikútról lenne szó ... — lép elébe bizonytalanul.

— Hát az is itt van. Ide nézz ! Itt megyen le mellettetek az utca, itt van előttetek ez a gidres-gödrös hely jobb- felől, eszerint... ezt a helyet parkosítani, a kút meg aztán vagy idekerülne tielétek, vagy pediglen egy kicsit lentebb és túlfelől, ahol mi lakunk... — s kérdőn, némi szorongással néz Káplárra.

Káplár Andrásban felvillan még egyszer régebbi vágya, ábrándja, hogy itt lenne a ház előtt a kút, de aztán mindent elborít a víz csobogása, csattogása, és a faluját látja, mesz- szebbről, fénylőn, kémények füstölögnek, esti villanyégők égnek és nyárfák nőnek belé az égbe és estébe. Valami nagyot szeretne mondani az embereknek :

— Nem minden prófétának hajlik maga felé a keze, és éppen ezért a kút nem itt lesz, hanem itt ni ! Ahol kezdődik a libalegelő. De miért ? Azért, mert egy év, vagy tíz év, de törpevízmű viszi bé a vizet minden konyhába, házba, udvarra, aztáh meg... csinálhatnánk fürdőt. Tíz, vagy tizenkét kádas fürdő elég, nagy, szabad medence, vagy tó, egyrészt az ártézivíz, másrészt az >2r vize... — ahogyan beszél, íjjai mutatnak a papír ábrá- n, vonalain.

Az emberek néznek,

hallgatnak, aztán szinte egyszerre nyúlnak a pohárért, hát így is jó, persze. Dehát... ha már le kell mondani a házuk előtti ártézikútról, legalább igyanak egy kis jó bort, hát nem igaz ?

ÖRÖMÉ BEN AJÁNDÉKBA ADTA

Egy hivatal dolgozói nemrég azon vitatkoztak, hogyan helyes: sorrendbe szed vagy sorrendben szed. Egy nyelvészeti cikkben, amelynek nyomdai kefelevonatát nem láthatta a szerző, csodálkozására ezt kellett olvasnia kinyomtatott dolgozatában: »...a legfontosabb tudnivalókat nem egyszerre raktározza el a fejébe.« S így végződött közleménye: » ... körültekintően járjunk el az egybevetéskor, az analógia alkalmazásába.« Annyit előrebocsáthatunk, hogy így helyes: sorrendbe szedjük ezt vagy azt; fejünkben raktározzuk el a tudnivalókat; valaminek alkalmazásában járunk el így vagy amúgy.

Miért van ez a bizonytalanság a -ba, -be és a -ban, -ben rag használatában? Nyelvjárásainkban, sőt a köznyelvnek j kevésbé választékos rétegében, a »hétköznapi« élőbeszédben alig-alig hallani a -ban, -ben ragot, mindig csak a -ba, -be hallatszik. így van ez már századok óta; azért tudhatjuk ezt, mert írásos nyoma is van bőven. Még az sem volt ritkaság, hogy a -ban, -ben és a -ba, -be toldalékot összekeverték; olyankor is a -ban, -ben csúszott ki tollúk ból és nyilván szájukon is, amikor a -ba, -be lett volna e helyes.

Még védője is akadt a -ban, -ben helyett a -ba, -be rágós szóalakok következetes írásbeli használatának. Védője? Szenvedélyesen harcos hirdetője, terjesztője. Egy múlt századi kevésbé ismert erdélyi magyar nyelvész, Gyertyái Ferenc ezt hangoztatta Magyarosan című könyvében (Kolozsvárott jelent meg 1871-ben): »Úgy nevezett marasztaló „bán ben” nincs a magyar nyelvbe. — A magyar nép nem beszél ban ben-nel; szájából [így!l mindenütt csak ba be hallik. Soha se hallottam, hogy megkülönböztetné, mikor mondjan [így!] ba be, mikor ban ben ragot, íróink ezt az idegen nyelv után kívánták a magyarra erőltetni. Figyeljen csak akárki a tiszta magyar nép beszédére soha se hall tőle ban ben-t; mert nincs meg a nyelvébe ha megvolna, kimondaná.« (5. lap.)

Az persze mesebeszéd, hogy idegen hatás nyelvünkben a -ba, -be és a -ban, -ben megkülönböztetése. Annyi azonban még ma is igaz, hogy a nép nyelvében nemigen hallunk -ban, -ben-t, sőt ezt tanítja az Akadémia új leíró nyelvtana, A mai magyar nyelv rendszere (1. köt. 566. lap): »Még művelt kiejtésünkben sem számít igazi nyelvi hibának, ha az inessivusi ragot [vagyis a -ban, -ben-t] n nélkü! ejtjük.« Mindamellett megfigyelhetjük, hogy a tanultabbal beszédében mindjobban terjed az »írás szerinti« -ban, -ben használata. Annyi bizonyos, hogy színészeink, előadóművé szeink, rádió- és televízióbemondóink szájából furesállnó! az effélét: »A Rádióba voltam«; »Nem csalódtam a barátomba«.

Ezek után kimondhatjuk, hogy anyanyelvi műveltsé günk gyarapodásával, köznyelvi kiejtésbeli igényességünk fejlődésével bizonyára együtt jár a -ban, -ben meg a -ba, -be végződés megkülönböztetésének kívánalma is. Ha beszédbeli eszményképünk egyre inkább a »színpadi« kiejtés lesz tagadhatatlanul ebben az irányban haladunk —, akkor nyilvánvaló, hogy írásban még inkább, elengedhetetlenül a -ban, -ben és a -ba, -be szétválasztására kell törekednünk. Múlt századi költőink még meglehetősen gyakorta -ba, -be ragra kurtították a -ban, -ben-t (a rím meg a ritmus kedvéért), de azt is észre kell vennünk, hogy rendszerint gondosan odatették az elmaradt n betű helyére a hiányjelet. Petőfi például Az őrült című költeményében így írja: »Nagy munkába’ vagyok. Sietek.« Téli világ című versének ismétlődő sorai azonban már szabályosan, irodalmian -ban, -ben-nel végződnek: »Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.« Más írásaiban is ezt a szabályszerűséget tapasztaljuk. Ne hallgassunk hát Gyergya' Ferencre, elavult tanítására, hanem igyekezzünk legjobl íróink, költőink példáját követve írásban mindig megkülönböztetni a kétféle ragot, ne felejtsük el a -ban, -ben vé géről az n-et.

De hát mikor helyes a -ban, -ben, mikor a -ba, -be: Erre a kérdésre, sajnos, nem lehet olyan választ adnunk amely minden kétségében eligazíthatja valamennyi tanács kérőnket. Ha térbeliségről, valaminek belsejéről van szó akkor hol? kérdésre -ban, -ben rágós főnévvel felelünl hová? kérdésre pedig -ba, -be rágós főnévvel. Ez a szabály tehát helyhatározókra vonatkozik. Eszerint így jó: A gyerekek az iskolában vannak. Jancsi az idén jár először is- ' kólába. Édesanyám a kertbe ment; szilvát szed a kertben Bátyám Veszprémben tanul, öcsém jövőre készül ugyan csak Veszprémbe.

Érdekes régi magyar szemlélettel úgy látjuk, mondjul- hogy kalapunkat fejünkbe tesszük, s a kalap fejünkbe van (de már ez is nagyon elterjedt: fejére teszi a kalapját fején van a kalap). Hajdanában még a gyűrűt is az ujjúkba : húzták a magyar emberek. A csintalan gyerekek hátba vágják, oldalba bökdösik egymást; focizás közben az is előfordul, hogy véletlenül hasba rúgja egyik a másikát. — Sokan megakadnak az irány szó használatában. Helyesen ekként mondjuk, írjuk: ezzel egy irányban; ebben meg eb ben az irányban megy, halad, távozik; de: más irány be fordul, kanyarodik, tér. Ha a hova? képzete erősebb a hol? képzeténél, akkor a megy ige is vonzhatja a -ba, -be ragot, mint például Móricz Zsigmondnak ebben a mondatában: »Éppen ellenkező irányba, megy, mint ahova készül.« (Az »ahova készül« kifejezés hatására lett irányba menés.)

Nehezebbé válik a -ba, -be és a -ban, -ben helyénvaló alkalmazása, ha képes értelemben használjuk. Erre már nem adhatunk szabályt; meg kell külön-külön tanulnunk, hogy egy-egy ilyen sajátos ige, főnév, melléknév milyen ragot vonz; példának okáért valamiben bízunk, hiszünk, gyönyörködünk, megegyezünk, reménykedünk, csalódunk: valamiben vagyunk hibásak, jártasak, nagyok, ügyesek, bizonyosak. Ha be, bele igekötője van az igének, akkor csakis j -ba, -be rágós lehet állandó határozója: bemegy a házba; belebolondul, beleszeret valakibe; belefog, belekap, belekezd, beleavatkozik, beleszól, beletörődik, belenyugszik, belefárad valamibe; valami ennyibe meg ennyibe kerül, örömében ajándékba adta neki a hajas babáját. Ezek az időhatározók -ban, -ben ragosak: májusban, ez évben, ab ban az időben, az idő tájban, békében és háborúban. De akad ilyen népies formában rögződött is: hébe-hóba; vagy ilyen ingadozó: ízibe vagy íziben. Ezt is tetszés szerint mondhatjuk, írhatjuk: magába foglal vagy magában foglal; hitelbe ad vagy hitelben ad, sőt így is kifogástalan: hitelre ad valamit.

Füstbe ment tervem: több' nem fér cikkembe. Mutatóba talán elég ennyi. Aki keres, talál jó néhány példát írásom fejtegető szöveg ében is.

Dr. Ferenczy Géza,

a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa