Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1964. augusztus 30. Somogyból indult el... Szabó Zoltán miniszter TÁÉLUTÁN ÖT ÓRA. A miniszteri fogadóban két idősebb takarítónő üldögél. Már hozzászoktak, hogy a miniszter dolgozószobáiban hétnél előbb nemigen tudják elkezdeni a munkát. Így reggel folytatják. — De fél nyolcra be kell fejeznünk — mondják —, mert a miniszter elvtárs háromnegyedkor már bent van a hivatalban. * * • lVf AGAS, VÁLLAS, fekete 1TA férfi Szabó Zoltán egészségügyi miniszter. Igazán nem látszik ötvenévesnek, talán egyetlen ősz hajszála sincs. Ruganyos, gyors léptekkel halad előttem, és előzékeny, barátságos gesztussal tessékel a dolgozószobájába. — Nagyon szeretem Somo- gyot — ez az első mondata, amint előadom jövetelem célját. — De nehéz az emlékekből válogatni, hisz csak az első tíz évemet töltöttem ott. De ez az idő egész életére megadja az alapélményt. Édesapja hosszú évekig a pataiomi iskola egyetlen tanítója. Zoltán, a legfiatalabb fiú ott születik az uradalom árnyékában élő kis faluban. Ágoston Imre bácsira, az első béresre emlékezik, akinek gabonával rakott, ringó szekerére a betaka- rodáskor mindig fölkéredzke- dett. Kőnek doktorra, a körzeti orvosra, alá lóháton érkezett, ha nagybeteghez hívták So- mogyszilból. És még most is előtte van a kép, amint az iskolával répabogarat szed az uradalom földjén, s az ispán ablakában büszkén veszi föl első keresetét. Aztán váratlanul meghal az apa. A család Büssübe vándorol a tanító testvérhez, aki éppen csak megjött az első háborúból, a fogságból. S innen, amikor gimnáziumra kerül a sor, Pécsre költözik a fiatalember. S a tanító testvér kivételével lassan az egész család Pécsre kerül. — De kapcsolataim sosem szakadtak meg teljesen So- moggyal — magyarázza székén előrehajolva a miniszter — Ismerősökhöz, rokonokhoz, bátyámhoz visszajártam. Gyermekeit a nyáron elvitte a szülőfaluba. Saját szemükkel lássák a helyet, amelyről annyi szó esik a családi asztalnál. Sokan megismerték öt. és kérték, kerüljön beljebb hozzájuk. A’ig akarták elengedni. Ha több ideje van, szívesen teljesíti is a kérést, de így nem ment be sehova sem, nehogy megsértsen valakit, — Ez a vendégszeretet, a ba- ráiságosság a somogyi emberek szeretetreméltó vonása — emlékezik mosolyogva — Pedig régen virtusos, sűrűvérű nép' lakott itt, és nem múlt el vásár bicska, verekedés nélkül. De a jellemzője mégis ez a rendkívüli kedvesség, amelyért nagyon szeretem. * « • Tyr egiss2.uk a kávét. azután elnézést kérő szóval így szól— Attól félek, ettől kezdve sematikus lesz, amit mondok. Amint éle'« további fordulóit sorolja, megértem, attól tart, hogy félreértik. Nem szeret hivalkodni ifjúkora nehézségeivel, mart az annyira hasonlít más fiatal értelmiségi sorsokhoz. De azért annyiban különbözik, hogy végig kitűnőnek kell lennie, hogy tandíjkedvezményt kapjon, és a gimnáziumban meg az egyetemen tanítania kell másokat is, hogy özvegy édesanyjának minél kevesebb gondot okozzon. Az utolsó békeévben végez. A pécsi belklinikára kerül. Két évig fizetés nélküli gyakornok, aztán újabb három évig havi 50—80 pengő jut lakásra és kosztra. Csak 44-ben nevezik ki díjas gyakornoknak. Itt megállunk. Közbevetem ugyanis: — Magánpraxisa volt-e? — A fiatal orvosoknak szigorúan tilos volt a magánrendelés — mondja. — Csak a professzor és az adjunktus folytathatott praxist. Az ebbői szerzett jövedelem egy részét juttata vissza a klinikának, s ebbel fedezék a gyakornokok ellátását is. Itt újra megállunk. Az ember annyit hall az orvosi foglalkozás szépségéről, nehézségeiről. Mit mond róla a miniszterré emelkedett orvos? — Nagyon szeretem, nagyszerű pálya — kezdi a vallo- tnást. — Komoly szakmai és természettudományi ismereteket kíván. De az orvosi ténykedés központja az ember. A betegekhez sok szívvel, megértéssel kell közeledni. Ha valaki az ember iránti megértéssel párosítja tudását, akkor teljesíti orvosi hivatását. — A nagy magyar orvosok, Semmelweis, Korányi és a többiek mind ilyenek voltak? — kérdezem. — Igen. A betegek megbecsülése nélkül az orvosi foglalkozás csak mesterség. Ha az orvos nemcsak kezel, hanem bánni is tud az emberrel, akkor igazán orvos. — S azok, akik csak a nagyobb jövedelem kedvéért választották ezt a pályát, vagy akik a mai időkben vétenek az orvosi etika szabályai ellen, hová tartoznak? A miniszter széttárja a karját. — Orvosok hivatástudat nélkül. Persze — teszi hozzá — ezek nagyon kevesen vannak, s az etika ellen vétők száma egyre fogy. Átmeneti időszakot élünk, ez alól az orvos és a betegellátás sem kivétel. Ehhez az átmenethez tartozik az a tény is, hogy államúnk — nagyon helyesen — szinte az egész társadalomra kiterjesztette biztosítási jogon az ingyenes orvosi ellátást. Ugyanakkor — sokszor és sok helyütt — valóban objektív nehézségek miatt nincs kellő idő arra, hogy úgy foglalkozzék betegével az orvos, ahogy arról az előbb szó esett * * * T") E EZT MÁR A MINISZ^ TÉR MONDTA, és még nem beszéltünk élete elmúlt húsz esztendejéről. — Tartok tőle, ez is sematikus — mosolyog Szabó Zoltán, és röviden vázolja a háborús nemzedék egy tagjának útját. Negyvennégyben behívják katonának. Tábori kórház, fogság, majd újra itthon. A pécsi belklinikán tanársegéd, adjunktus. 1952-től tizenkét éven át megszakítás nélkül az Egészségügyi Dolgozók Szak- szervezetének elnöke, illetőleg főtitkára. Egy ideig csak a mozgalomé, aztán fél munkaidőben a Budapesti Orvostudományi Egyetem III., majd II. számú belklinikájának adjunktusa. A mozgalmi munka mellett elkészíti és megvédi kandidátusi disszertációját, és megszerzi az egyetemi docenseimet. Tavaly decemberben éri a magas megbecsülés: az egészségügyi miniszter első helyettese lesz, majd ez év júniusában az Elnöki Tanács, a forradalmi munkás-paraszt kormány egészségügyi miniszterré nevezi ki. Most már fél éve dolgozik új posztján. Megkérdem, milyen különbséget lát a szakszervezeti és az állami vezetők munkája között. Jogosnak érzi kíváncsiságomat. — A szakszervezeti mozgalomban a vezető mindenekelőtt meggyőz. Állami vonalon határoz és — jó értelemben véve — utasít. Nem lényegtelen különbség ez, és nem könnyű megszokni. Meg kell találni a vezetés egyik jó módszereként a kettőben a helyes arányt. Elégedetten gondol vissza a szakszervezetben végzett munkájára. Megemlítem, hogy éppen szakszervezeti múltja miatt nagy várakozás kíséri működését. Érti a megjegyzést, szk hogy egyebek között az egészségügyi dolgozók anyagi megbecsülésének kérdése is áll a várakozás mögött. Az államférfi szólal meg. — Az orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi dolgozók berproblémái jól ismertek. Megoldásuk föltételei és időpontja azonban a népgazdaság teherbíró képességének függvénye. Egyben megjegyzi: — Az egészségügy komoly összegekkel szerepel állami költségvetésünkben. A magyar orvostudomány és orvosképzés például — magyarázza — modem, magas szintű. Orvosaink munkája világszerte érdeklődést kelt. De az ország kicsi. Ányagi és emberi erőink végesek. Az orvostudomány minden ágazatában nem tudunk versenyre kelni a nagy országok lehetőségeivel. Az egészségügyi dől gőzök hivatásszerű munkája sokat lendíthet egészségügyünkön. A társadalombiztosítás viszonylag gyors és széles körű kiterjesztésével még nem tud mindenben megfelelően lépést tartani a kórházak, rendelőintézetek, körzetek anyagi és emberi ellátottsága. * * * TJ ÉT ÓRA VAN. Nem za- • varom tovább. Búcsúzóul még megkérdezem, mit olvas szívesen szabad idejében. — A régi hazai írók közül Krudyt — mondja. — Az ő kedves, sejtelmes álomvilága idézi föl újra és újra a múltba süllyedt gyermekkor somogyi tájainak, embereinek és élményeinek kedves-szép, felejthetetlen emlékeit. Csákvári János Meg kell előzni a bajt Tanácskozás szb*titkárokkal a dolgozók egészségvédelméről A héten Farkas Lajos elvtárs, a Vasutas-szakszervezet megyei bizottságának titkára tanácskozásra hívta össze az szb-titkárokat. Az értekezlet témája a dolgozók egészség- védelme volt. A beszámolóból és a hozzászólásokból kitűnt, hogy a dolgozók munkakörülménye, egészségügyi ellátása jobb, mint az előző években volt. Az egyik hozzászóló számokkal is bizonyította ezt. Elmondotta, hogy 1963-ban 569 millió, 1964- ben pedig 604 millió forintot költött az állam a dolgozók egészségügyi ellátására. Ennek ellenére a táppénzes betegek száma állandóan nő. Ez viszont egészségtelen jelenség — tette hozzá. E visszás helyzetet főként a megelőzésnek és a felvilágosításnak hiánya, néhány orvos és szakvezető meg sok dolgozó felelőtlensége okozza. A felszólalók elmondták, hogy akadnak olyan munkások, akik úgy csinálnak maguknak szabadnapot, hogy beteget jelentenek. Gyékényes állomáson az egyik munkás például keresztelőre akart menni. Amikor közölték vele, hogy nem tudják elengedni, kijelentette, hogy majd ő biztosít magának szabadnapot. így is tett, beteget jelentet. Ahhoz, hogy az ilyesmi megtörténhet, hozzájárul néhány orvos felelőtlensége is. Az említett esetben az orvos akkor állította ki a beteglapot (szabálytalanul), amikor a munkás már dolgozni ment. Igazolta, hogy páciense az ellógott néhány nap alatt beteg volt. (A rötgen viszont kimutatta, hogy semmi baja sem lehetett a »fájós« lábnak.) Néhány üzemi és körzeti orvosra amiatt panaszkodnak, hogy nem törődnek kellően az emberekkel. Az egyik például adminisztrátorával íratja meg a recepteket, s vizsgáltatja meg a pácienseket. Akadt olyan is, aki kikapcsoltatta telefonját, hogy ne zaklassák a betegek. Az üzemorvosok egy része túl sokat időzik az irodában, a rendelőben, s keveset jár a műhelyben, a munkások között, nem tájékoztatja a dolgozókat arról, hogyan kerülhető el a baleset, hogyan előzhető meg a betegség. A felvilágosítás hiányáról, a szakszervezeti munka fogyatékosságairól árulkodott több tanulságos példa. Egy felszólaló elmondotta, hogy az egyik szakszervezeti bizottság beteg- látogatásra küldte aktíváját a táppénzen levő dolgozóhoz. Az aktíva a szőlőhegyen találta a beteget. Ahelyett, hogy megmondta volna, neki hogy nem szabad dolgoznia, megajándékozta a szakszervezet által vásárolt cukorkával. Ugyanezt a dolgozót nem sokkal később szimulálásért egy másik betegségi és új Kopott, nyikorgó talicskán tolja haza a köl- csönmosógé- pet a földmű- vessző vetkezettől a zákányi Nav- rasics Vilmosné. Ilyen terhe se volt még az öreg talicskának. látogató aktíva felelősségre vonta. A felszólalók példákkal igazolták, hogy több helyen nem teremtenek megfelelő munka- körülményeket. A vonatkísérőknek gyakran azért nincs pihenőhelyük, mert a kalauzkocsikat nem javítják meg. Ha a szakszervezeti munka hatékonyabbá válik, ezek a hibák megszűnnek, és . csoKkenni fog a táppénzesek száma — állapították meg a tanácskozáson. Fontos, hogy a szakszervezet társadalombiztosítási tanácsai az üzemorvosokat arra ösztönözzék, hogy erejüket a megelőzésre és a gondozásra fordítsák. Meg kell értetni az üzemorvosokkal, hogy nekik nem a sok időt, korszerű fölszereléseket igénylő gyógyítás a feladatuk. Szükséges, hogy a szakszervezeti bizottság társadalombiztosítási tanácsa állandó kapcsolatot tartson a dolgozókkal. Meg kell magyarázni az embereknek, hogy milyen káros hatása van a lógásnak a termelésre és a dolgozókra. (Sok munkás kijelentette, ha tudta volna, mi lesz tettének következménye, s ismerte volna a szabályokat, nem követi el a hibát.) Fokozni kell az ellenőrzést is. Azokat, akik a közösséget megkárosítják lógásukkal, felelősségre kell vonni. E téren különösen fontos a következetesség. Nem sza. bad a lógókat előbb megajándékozni, aztán megbüntetni. A beteglátogató aktívákat jobban föl kell világosítani feladatukról. A szakszervezetnek el kell érnie, hogy ott, ahol lehet, javítsák meg a munka- körülményeket. Azokon az állomásokon, ahol nincs fürdő, érdemes lenne házilag zuhanyozókat készíteni, hogy a munkásoknak ne olajosán, kormosán kelljen hazautazniuk családjukhoz. A szakvezetőknek gondoskodniuk kell azoknak a dolgozóknak elhelyezéséről is, akik gyógyulásuk után nem végezhetnek nehéz munkát. E probléma megoldása nem egyszerű, ugyanis kevés, a könnyű munkahely. Ezért a dolgozók figyelmét föl kell hívni arra, hogy ne zárkózzanak el a tanulástól. Azoknak, akik képezik magukat, a vasút jobban tud köny- nyebb munkát adni — mondták a tanácskozás részvevői. Ha a szakszervezeti bizottságok az elnökségnek a dolgozók egészségvédelmére vonatkozó határozatát alaposan tanulmányozzák, s ennek alapján mindenre kiterjedő (munkatervet készítenek, és azt végrehajtják, megelőzhetik a bajt. Ez a legfőbb feladatunk — mondotta a tanácskozás végén Farkas Lajos, a megyei bizottság titkára. Sz. N. AZ EGÉSZ HISTÓRIÁT a mammut indította el. Néhány százezer évig békésen pihent valahol a felsőmo. csoládi határban, aztán jött egy zápor, kimélyítette, szélesítette a vízmosást, és a csontok napvilágra kerültek. Papp Jenő talált rájuk, azonnal értesítette a Rippl-Rónai Múzeumot. A csontokat a feltárásig el. földelték, hogy megóvják az időjárás' viszontagságaitól és a kíváncsikodók elől, — mert a mamutlelet híre nagy port kavart Felsőmocsoládon. Mit rejt a föld a határban? Ahol mammutot találtak, ott... — Talán még arany is van — mondta valaki —, több, mint amennyit az a szerencsés asszony talált Szikán- cson. A láz fiatalról öregre, öregről fiatalra terjedt. Eljutott a hír Kaposvárra, hogy a tanácsi hivatalsegédnek, Wilhelm Ferencnek kőbaltái vannak, néhány kisgye. rek pedig török kori fegyverekkel játszik Felsőmocsoládon. ALKALMI »EXPEDÍCIÓ« alakult, és Kovács Józsefnek, a múzeum restaurátorának vezetésével kiutazott a községbe. A MOCSOLÁDI „LÁZ" — Kőbalták? — kérdezi Bánfalvi tanácstitkár. — Hogyne, Feri bácsi emlegetett valamiyen kőbaltát. Később jön Wilhelm Ferenc. — Van, hogyne volna — bólogat ő is. — Már akartam is szólni a múzeumnak, de nem jutottam odáig. öt kőbaltát hoz, csiszolt és pattintott szerszámokat. — Az elsőt a harmincas években találtam, a többit később. Ez a legérdekesebb, ez a vörös... Néhány évtizede még va- rázsos erőt tulajdonítottak a vöröses kőből csiszolt baltának. »Ménkű« ez — mondogatták az emberek, és azt tartották, ha véres tejet ad a tehén, a kőbalta lyukján kell átfejni, akkor meggyógyul. — Én már mondtam akkor is az öregeknek, hogy nem ménkű ez, hanem az ősember kőbaltája, mert olvastam ilyenekről, de senki sem akarta elhinni. Két papírvékonyságú ér- ®ét is előkotor a zsebéből. — Ezeket a szőlőben találtam. II. András és Ferdinánd korabeli pénzek. A restaurátor felírja a kőbalták és az érmék pontos lelőhelyét, a megtalálás idejét, körülményeit. — Török fegyverekről nem tud, Feri bácsi? — Dehogynem, játszottak itt a gyerekek régi kardokkal. CSATLAKOZIK HOZZÁNK a tanácson Szommer József, a felsőmocsoládi plébános, és menet közben elmondja, hogy szeretné feldolgozni a nagy múltú község történetét, már kutatott is a levéltárban. — Itt lakik az egyik kisfiú — mondja aztán Wilhelm Ferenc. A tizennégy éves Fran- csics Zoli és a kilencéves Gyenes Dezső rádiót szerel az udvaron. — Nem nálunk vannak a kardok, hanem Garábi Bélánál. Megyünk Garábiékhoz. — Egy kardom van — válaszolja a kérdésre Béla. — Volt még, csak elveszett... Csontmarkolatú, ezüsttel kivert török jatagánt hoz. — Vogronics nénitől kaptam ... Vogronicsné — a szomszéd- asszony — azt mondja, hogy a fegyvereket a gyerekek hordták el a háború után a kastélyból. — Olvastam a levéltárban, hogy a hajdani földbirtokos Bánó-családnak értékes fegyvergyűjteménye volt — szólt közbe a plébános. — Nem hiszem, hogy valamennyi elveszett volna, biztosan sok van még a faluban, csak ösz- sze kellene szedni. Talán az úttörők segítenének, biztosan szívesen segítenének ... Elindulunk, amikor szalad utánunk a kis Garábi Béla: — Bácsi! Találtam még egy kardot, itt van .. . Hasonló ez is az előbbi jatagánhoz, csak még díszesebb. Akkor már nagy csapat gyerek van körülöttünk. Az egyik régi pénzt tud, a másik érmet valahol, a harmadik fegyvert. — Majd megírjuk a bácsinak a múzeumba, ha lesz valami. Jó? És az alagút? A MAMMUTLÄZ UTÁNI HETEKBEN sokat beszéltek egy régi alagútról, ahol a század elején — néhány idős falubeli esküszik, hogy így volt — érdekes, értékes tárgyakra bukkantak a szántó-vetők. — Van ott sok minden — mondta egy öreg. — Régi papírok, fegyverek meg más is. Érdemes lesz megkeresni... Felvetődött, talán a hajdani »betyárpince« az alagút, de mégsem az. A föld alatti helyiségeket elöntötte a víz, különben is ... — Az alagút a kisbaba pusztai akácosban van — mondják a felsőmocsoládi öregek. — Ott van, közel a törökhagyási romhqz. Járjuk az erdőt, keressük a bejáratot. Aztán egy ponton — derékig ér a gaz és a csalán, bodzafák nőnek sűrűn az akácok között — megállunk. Tört téglák hevernek az avarban, a lépések nyomán — úgy rémlik — tompán dong a föld. Talán... Vajon mit rejt az alagút Felsőmocsoládon ... ? Vincze Jenő
