Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
Vasárnap, 1964. augusztus 30. 5 SOMOGYI NÉPLAP Somogynak nem kell?! Szeptember 1-én megnyílik az ország első vendéglátóipari szakközépiskolája. A hévízi volt Hungária Szállóban találnak otthonra a jövendő szakemberek. Gyakorlati oktatásra a hévízi éttermekbe és konyhákba járnak majd a diákok. A szakközépiskolában képezik ki a balatoni vendéglátóhelyek új szakembereit. örülünk, hogy végre intézményesen gondoskodnak a Balaton-part szakemberellátásáról. Idegenforgalmunk rohamosan nő, s főképpen a Balaton két partján koncentrálódik. Gombamódra szaporodnak az önkiszolgáló éttermek, a vendéglők, a bisztrók, a cukrászdák, minél több képzett, nyelveket beszélő szakemberre van szükség. De vajon elég-e egy szakközépiskola?! Nem kellene-e a somogyi parton is nyitni ugyaniyen intézményt, hogy mind a két oldalra egyformán jusson szakember?! A fonyódi gimnázium tavaly bevezette az idegenforgalmi politechnikát. Nem lehetne-e ennek mintájára vendéglátóipari politechnikát szervezni? A siófoki és a fonyódi gimnáziumnak télen, nyáron módja van megtartani a gyakorlati foglalkozásokat a járási székhelyen levő éttermekben, konyhákban. Ma már fontos nép- gazdasági ágazat az idegen- forgalom, egyformán szükség van képzett idegenvezetőkre és vendéglátó szakemberekre. A szükséglet fölmérése után érdemes megfontolni a somogyi parton nyitandó szakközépiskola, a vendéglátóipari politechnika ügyét is. L. G. HÍVATLANUL Nagyítóval vizsgálgatta a szőlőtövet, a vesszőket. Felállt, megint leguggolt, aztán Javós Gyulához fordult, akinek nevéhez fűződik a nagy jövő előtt álló Pannónia kincse csemegeszőlő szelektálása. Valamit kérdezett, beszélgettek ... Ha meghívóval érkezik a kaposvölgyi napok eseményeire, talán nem veszem észre ezt a rendkívül nagy érdeklődést. Hiszen sokan jöttek, és azért jötek, hogy tanulj anale... De ő nem kapott meghívót, őt nem ismerte senki sem... Csak ennyit hallottam: — Az a kalapos bácsi, aki ott álldogál, Bajáról jött... Hogy kerül ide, Nagyberkibe a bajai Lehoczki Antal? — A Népszabadságban olvastam erről az eseményről, onnan tudtam, hogy lesz... — mondja. Nem delegálta a szövetkezete, nem fizetnek neki útiköltséget, nem írnak jóvá munkaegységet erre a napra... Saját költségén vágott neki a hosszú útnak... — Az ember csak úgy tanul, ha lát, tapasztal... Pedig 62 éves — és az emberek többsége ilyen korban már nemigen kíván új ismereteket szerezni. Ű az áldozattól sem riad vissza. Szőlőben dolgozik otthon a szövetkezetben. De amit lát, az egészen új... Tetszik neki. Figyelem, ahogy Javós Gyulával beszélget: — Szentendrén járt már? — Hogyne! — Nagyon érdemes azt is megnézni... Ezen a vidéken még nem voltam, s nem bocsátom meg magamnak, ha nem jövök el... Hiába, a szőlőkarók közt nevelkedtem ... Nézett, vizsgált, figyelt. Az érdeklődő, szakmáját szerető ember alaposságával... Egyszerű szőlőmunkás, nem biztatta senki sem erre az útra... Derűs, mosolygós arcú ember, aki tanulni akar. Meghívó nélkül jött, nem ismerte senki sem. — Erről az emberről példát lehet venni, megérdemli a tiszteletet — mondta valaki. Igen ... Nagyítóval vizsgálta a szőlőtövet, a vesszőket, csak akkor oldódott fel igazán, amikor a csipkés szélű levelekhez hajolt. Arra gondoltam, vajon hány ember tenné meg ugyanezt, amit ez a bajai ember vállalt azért, hogy valami újat lásson, tanuljon ... V. M. IQY LÁTJÁK AZ EMBEREK örülbelül egy jó hónapja annak, hogy tanúja voltam a balatonszabadi November 7. Tsz-ben rendezett aratási bemutatónak. Az a tény, hogy a járási vezetőket ebbe a szövetkezetbe hívták össze megtekinteni, hogyan kell helyesen, ésszerűen megszervezni ezt a nagy munkát, sokat mond a gazdaságról... Pedig még nem is olyan régen a járási vezetésnek ez a szövetkezet adta az egyik legnagyobb gondot. Nem volt mindegy, hogy Balatonszabadi hogyan áll, mit produkál, már csak azért sem, mert a járás szántóföldterületének több mint 10 százalékán a November 7. Tsz gazdálkodik . .. Akkor, egy hónappal ezelőtt vezetők, szakemberek nyilatkoztak a látottakról, magáról a változásról nem sok szó esett. Most az egyszerű embereket kerestem föl, azokat, akik évek óta itt élnek, itt keresik meg kenyerüket. Ök hogyan látják, nekik mi a véleményük arról, ami itt történt? ... Tarkállott a burgonyaföld a sok szorgoskodó embertől. Augusztus közepe volt, és néhány nap múlva zsákba került az összes termény. Pedig az ember tudatában úgy él a burgonyaszedés, hogy az már az ökörnyálas őszt jelenti----— Jobban megy itt a munka, mint bármikor azelőtt — mondja Takács Istvánná —, mindennel előre vagyunk. — Szorgalmasabbak az emberek — néz a távolba Novák József né. — Hogy mi az oka? Többet is fizetnek, ez is hajtja az embereket... Meg látja az ember, hogy jobb a szervezés. Mindennek van gazdája, felelőse. 1800 hold volt csak az aratnivaló ... S már majd az összes tarló felszántva; befejezéshez közeledik a burgonyaszedés, a silózás; sok száz hold vetésre készen áll. Nagy dolog ez, bármilyen köznapinak tetszik • is. Az egyik asszony azt mondta, hogy mindenről tudnak, ami a gazdaságban történik. Rendszeresek a gyűlések, elmondanak nekik mindent. Tudatosan fáradozni valamilyen célért, a részletekben is meglátni az egészet — igen fontos dolog ez. Talán még nem fogalmazták meg ezt így Balatonszabadiban az emberek, de ez van kialakulóban, ezen az úton járnak, s úgy vélem, nagyrészt ez a magyarázata annak, hogy jóformán fél év alatt akkorát léptek előre, amire maguk sem számítottak. Hogy nem számítottak rá, az kiderül a brigádvezető, Mihá- lya Sándor szavaiból is. Asszonyok szedik a burgonyát. törvény mögé bújva. Szakái Mátyás lemondóan, fásultan legyint, amikor végére ér évek óta tartó kálváriája ismertetésének. Felesége nem tudja visszatartani könnyeit, s zokogva fakad ki. — Hát ezért gürcöltünk egész életünkben! S most nem segít rajtunk senki sem. Békés otthon helyett Már 1918-ban, amikor a Csongrád megyei Csany községben kezdte a tanítást, akkor elhatározta Szakái Mátyás: keresetéből rendszeresen félretesz, hogy mire nyugdíjba megy, legyen annyi pénze, amiből egy kis házat vehet magának. Megnősült, Somogyba került, együtt takarékoskodott a feleségével. 1957-ben, amikor már nem sok idő választotta el a nyugdíjazástól, úgy egyeztek meg, hogy nem maradnak Kára községben, hanem Kaposváron vásárolnak egy házacskát... Egy nyugdíjas pedagógus barátja, Péczer Tivadar javasolta, hogy vegyék meg a Szalma István utca 13. számú házat, ahol ő és felesége bérlőként lakik. — Nyugodt, csöndes hely... Meglátod, békés otthonra találtok ... Jól megférünk majd egymás mellett... ígérgetés éveken át A megvásárlásra javasolt ház valamennyi helyiségét a Péczer házaspár lakta. Ám, hogy ez Szakáit ne tartsa vissza a vételtől, megígérték: — Ha nyugdíjba mégy, egy szobát átadunk... Amikor azonban ennek ideje elérkezett, hallani sem akartak ígéretük valóra váltásáról. Kifogás után kifogást kerestek. Még arra is rávették Szakálékat, hogy a régi mellé még egy konyhát építsenek, mert — úgy mond — csak akkor adják át a szobát, mivel nem hajlandók senkivel sem egy konyhában közösködni. Az új konyha csaknem ötezer forintjukba került Sza- káléknak, s már 125 000 forintban volt a ház. Péczerék azonban nem mozdultak. Most azzal odázták el a szoba átadását, hogy várjanak még néhány hetet, s elköltöznek Pécsen lakó gyermekeikhez. Határidőül a múlt év augusztus végét jelölték meg. De még ma is itt laknak a két tágas szobában. A tulajdonos pedig feleségével a cementlapos, hideg konyhában húzódik meg. Szakálné közben megbetegedett. A tüdőgondozó véleménye szerint, ha nem költözik másik lakásba, gyógyulása nem mondho+z véglegesnek. »Megígértük, hát aztán...!« Péczerék erről csak ennyit mondanak: — Parkettáztassák le a konyhát, akkor maid nem lesz hideg .. Arra, hogy miért hitegették, vezették félre kollégájukat, barátjukat, ugyancsak könnyedén feleltek: — Megígértük, hát aztán... ! Maradjanak nyugodtan, majd ha meghalunk, beköltözhetnek. Arra hivatkoznak, hogy huszonhét éve bérlői a háznak, s a törvények védik jogaikat. Azért van szükségük a két szobára, mivel kevés a nyugdíj, s kénytelenek albérlőket tartani, hogy jövedelmüket kiegészítsék. Szakái Mátyás már azt is felajánlotta, hogy nyugdíjából — bár nem sokkal kap többet, mint Péczer — havonta 200 forintot fizet, ha az egyik szobát rendelkezésére bocsátják. A válasz: — Nem adjuk át. Amíg élünk, de azután sem költözöl be soha a lakásodba. Hogy miért’ nemrégen felmondtak albérlőinknek, s az egyik szobába az eddig Jután, saját házában lakó fiúk költözik. A szülők szerint azért, hogy közelebb legyen kaposvári munkahelyéhez, és segítse őket, a fiú szerint pedig azért, hogy megvédje szüleit a tulajdonos »zaklatásaidtól. Mi azt gondoljuk, hogy inkább azért, hogy Péczer Tibor így könnyebben találjon vevőt négyszobás jutái házára. Arról nem is szólva, hogy munkája Jutához köti, s Kaposvárról ■kell oda kijárnia Hiába beszélt vele munkahelyének . zetője, a pártszervezet titkára, nem hajlandó elállni szándékától, s nem engedi meg, hogy a tulajdonos beköltözzön saját házába, illetve az. egyik szobába. Sőt még ő is föltételeket szab mondván: ha esetleg vesz Kaposváron házat, vagy szülei meghalnak, akkor is csak úgy járul hozzá a lakás elfoglalásához, ha Szakálék nyugodtan maradnak. De beköltözik még akkor is, ha nem tudja eladni jutái házát, inkább — lezárva, üresen tartja —, csakhogy Szakálék ne foglalhassák el az albérlők által most már nem lakott üres szobát. A Péczer házaspár egy föltétellel hajlandó lenne a tulajdonosnak teljesen átadni saját lakását: ha szerez neki a kórház közelében egy utcára néző, földszintes házat. Udvari lakás nem kell. Milyen szerények! Arra még csak nem is gondolnak, hogy e1 adják a Beloiannisz utca 83. szám alatt levő saját házrészüket, vagy pedig fiúk tágas, kényelmes jutái házába költözzenek. Törvényeink védik a lakók, a bérlők jogait. Azt azonban meg kell gátolni, hogy egyesek a törvény mögé bújva kihasználjanak, idegronccsá, beteggé tegyenek egy pihenésre, békességre vágyó nyugdíjas há zaspárt. •»zalai I ás?lo Napt 400 forintba került, míg lajttal hordták a vizet a majorba. Az idén elkészül a közművesítés, építik a víztornyot. — A régi vezetők között nem volt egyetértés. Rögtön észrevette ezt a tagság és visszahúzódott. Ez az idén az új elnökkel szinte egy csapásra megszűnt. Én azt mondtam, hogy fél év alapján messzemenő következtetéseket még nem lehet levonni. Kaffka György fő- agronómus másképp ítélte meg a helyzetet. — Én meg azt mondom, hogy igen. Amit az idén eddig produkáltunk, arról azelőtt álmodni sem mertem volna. Ez a hirtelen átalakulás indít arra, hogy így beszéljek. »Rendbe van téve a vezetés« — ez a mondat ragadta meg figyelmemet. Voltaképpen erre céloztak a tagok is, s erről beszélt Molnár János traktoros, aki a fiával 637 hold szalmát bálázott, fis rendületlenül bízik abban hogy a változás állandósul. Nehéz lenne felsorolni, mi mindent vásároltak az idén, pedig tavaly is már elég szép gépparkkal rendelkeztek. — Csakhogy az egyenetlenség miatt nem tudtuk úgy kihasználni az adottságokat, mint ahogy kellett volna — mondta a főagronómus. Jártuk a majort, megnéztük a gazdaság »szívét«. Az állat- tenyésztésnek Szabadiban neve van. A fő cél a növénytermelés megerősítése volt. A jelek szerint nem maradnak adósak... De az előbbi üzemággal sem topognak egy helyben. Csak egy példa: az idén elkészül a major teljes közművesítése. Hogy ez mit jelent? Erre csak azt válaszolhatom: míg a Sióból lajttal hordták a vizet, ez napi 400 forintjukba került. Persze vannak még gondjaik is. A kertészetben rróo mindig kevés a munkaerő. A javadalA sokat dolgozó Molnár János. Az új elnök Valter Imre. Vele nem tudtam beszélni, máshová szólította a kötelesség. De egy elkapott mondatot — ami, úgy érzem, nagyon jellemző — hadd írjak ide: — Látja, nincs itthon az elnök, de azért itt van köztünk, mellettünk. És egy másik: — Imre bácsi egyszerű eszközökkel dolgozik, de ami lényeges, híve az újnak, tele van nagyüzemi elképzelésekkel mazás problémái miatt idegenkednek ettől az üzemágtól a szabadiak. Az idei év, a kezdet feljogosít a reményre, hogy elrendezik ezt is. Balatonszabadi — nemcsak a siófoki járás, hanem a megye egyik legnagyobb gazdasága — előrelépett. — A nép bízik — ezt mondta Molnár János. Ez a meggyőződés alakult ki bennem is, amikor beszéltem velük . . . Vörös Márt*
