Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
Vendég vagyok, egyetemisták : pátriámbeli fiatalok találkozóján vagyok vendég, és éppen egy olyan épületben, ahol ifjúkoromban »friss pesti« gyanánt tulajdon magam is növendék voltam. Az idő éjfélre jár, most a legmagasabb a hangulat, csak éppen én nem táncolok: valahogy úgy jött, hogy egy szál egyedül maradtam a tanári szobában, amit egyébként dohányzó és feketéző helyiségnek rendezett be a vendégül látó ifjúság. Ülök, üldögélek, hát az egyik sarokban. A múlton mélázok, hogy de fut, de rohan is az idő, maholnap kereken huszonöt esztendeje lesz, hogy egy otromba kofferrel s egy ó- divatú vesszőkosárral szerencsét próbálni jöttem ide a Rába mellől, amikor nyílik az ajtó, s egy ifjú hölgy, egy kipirult, csudálatosán karcsú szőkeség libben be, váratlanul, s mintegy a zene hullámain. Körülnéz, behúzza maga után az ajtót, és rámcsodálkozik : ■— A férjem ? Zavarba jövök, mert legott az jutott eszembe a láttán, hogy ez igen, ez aztán hibátlan kis alak, akár... filmezni állhatna oda pompásan simuló bársonyruhájában, s maflán rajtakaptan hebegtem : — A f-f-férje? Bocsánat, nem tudom, nem emlékszem, hogy ki is a ... Az asszonyka elneveti magát, a feketés termoszok felé indul, és fesztelen, csevegő modorban bizonygatja : — Mi az, hogy tudja ! De mennyire tudja! Magával hagytam itt, javában vitatkoztak, mikor a fiúk táncba vittek. — A ! — szállja meg agyamat a ráismerés világossága. — A tanársegéd elvtárs ! ő a maga férje ! Jön, mindjárt itt lesz. Öt is táncba vitték. — Kicsoda ? — Egy bokor kislány. A tanítványai. — Gézát ? Lehetetlen ! Sose táncol, velem se táncol. Mit csináltak vele ? Elvarázsolták? — Ügy valahogy. Azt mondták neki : ez találkozó, vasiak találkozója, s kitagadják, sose lesz többé »vazsi gyerek«, ha egy kis tánctól is megijed. Erre ment. —• Ment — derül a feketés termosz kupakját csavargatva az a«<szonyka — És maga ? Maga mit nevet ? Oppersze ! maga is »vazsi« ... Tölthetek? Iszik evy kaffát? — Köszönöm, jöhet. És maga, szépasszony? Maga is földi? — A, pesti vagyok, sült pesti. S épp ezért... különben megmondom én, miért nem mondanám meg ? — Mit? — A véleményemet. Hogy nagyon úgy általában, fene fennkölten vitatkoztak itt maguk az imént. — Ö ! Maga is irodalmár ? Nocsak ! Nemcsak a párja, munkatársa is a férjének ? — A csudát! Orvos, gyermekgyógyász vagyok. Apám is az, sebészfőorvos. De még a nagyapám meg annak az apja is az volt. De ettől még megkérdezhetem, és meg is kérdezem : mondja, mikor a falu, a mai parasztember a téma, miért erőltetik egyes irodalmárok örökké csak a drámát meg a drámát ? Sőt: imitt- amott még a rémdrámát is, hogy kicsit rosszmájú legyek. — Hát... őszintén szólva ... — Várjon, egy hasonlattal talán jobban meg tudom értetni magam. Az asszonyka maga elé néz, mintegy bátorságot vesz, és így folytatja : — A tavaszi erdőn, mikor még se lomb nincs, se virág, tudta, mi a legszebb ? A fűszál vagy a hóvirág gyenge, halványzöld tőröcskéje, ahogy az avart átdöfi. A dráma megráz, felkavar, lelket háborít, az ilyen látvány viszont meghat. Csak meghat. De van-e tisztább és drágább könny, mint éppen a meghatottság könnye? S ha már hasonlattal éltem, a mesterségébe kontárkodtam, példát is mondanék. Meghallgatja? — Boldogan. — Az apósomról, Ferenc apáról van szó, ahogy nevezni szoktam. Most negyedéve, amikor Gézával összekerültünk, úgy volt, hogy Vasba is ellátogatunk Bemutatkozni. És akkor egész váratlanul, az utazás előestéjén, akihez mentünk volna, maga az apósom állított be hozzánk. Mi^^ss<vyvwvvyvvw\iwnArwi Az asszonyka elmosolyodik. Vonásait valami meghatóan tiszta, rajongó szeretet fénye ragyogja be. Látja is, amit mond, és így emlékezik tovább: — Tiszta ősz már, közel van a hatvanhoz, de még ma is sudár, pozsgás, igazán takaros egy bácsi. Ekkora bajusszal ni... Rögtön beleszerettem. Hát hogyne, amikor úgy körüldí- csért, úgy megudvarolt olyan... bűbájos gavallériával tette a szépet, hogy nyomába se érnek a mai fiatalok. De mondom : útra készültünk, kamra, tásom sincs, nemhogy illő és méltó megjegyzésem lenne, s valósággal megváltásnak érzem, hogy az asszonyka bizonyul erősebbnek, mert megszólal, meg bizony, és ezt mondja: — És... hordozta, hurcolta azt a keresztet Ferenc apa, és milyen nehezen hordozta Amúgy megvolt, jött-ment, még mintha meg is fiatalodott volna, de belül? — Vasárnap délután a gyümölcsösben pihent, egy kis ... filagóriafélébe szokott kiülni Géza: Dehogyis nevetem ki, mondja csak édesapám. Ferenc apa: Ö, tudom én, hogy miért meg hogyan volt az az álom. Misi unokám, a kisöcséd kérezkedett mellém a pokrócra. Én is aludtam, Misi is, aztán alvás közben a nyakamba szuszogott. De azért... sehogy sincs ez jó, nagy bajok lesznek itt... Géza: Nem hinném. A fő- agronómus járt itt. A járási. Szovják Pista, akivel gimnáziumba jártam együtt. Nohát, ő mondta, Pista, hogy itt már azoknak a kazlaknak a mutatóssá csinálása? Rengetegbe. Aztán itt ez a trehány Czirok Gyuri is... Maszek fejjel olyan hízott ökröket produkált, hogy csak úgy dagadt a cen- zárok szíve. Most meg arra is lusta, hogy naponta és a sza- Ibott órában itasson. Tisztára állatkínzás, amit művel... Hol tartja, hol hagyta egy ilyen a szívét? Pellengére vele! Fejmosást, piron'gatást neki. Ismét csend telepszik közénk, de ezúttal derűs, mojégszekrény üres volt, így aztán be én egy taxiba, és irány az éjjel-nappal közért... Lop- pal, osonva tértem haza, tele tálcával szándékoztam a férfiakra nyitni, de alig kezdtem vetkőzni ott az előszobában, olyasmit hallottam, hogy a vérem is megfagyott. Sírást. Férfisírást. Ferenc apa sírt... És beszélt is. Így beszélt, ezeket a szavakat mondta: Ferenc apa: Vége, minden, nek vége fiam. Olyan nincs, az teljesen lehetetlenség, hogy kivételt tegyenek velem. Ha meg... belépek, aláírom a levelet, mire vihetem, mi leszek én abban a közösben? Koldus. Társaim terhe. Géza: Jól van, ne essen kétségbe, mondok én valamit édesapám. Maga már eleget dolgozott. Annyit dolgozott, hogy három élet se lenne elég a fáradságát kipihenni. Írjon alá, adja be, amit kell, a többit bízza Pista öcsémre. Ö majd helyt áll, magáért is helyt áll. Én is beszélek vele. ' Ferenc apa: Helyt áll? Sz! három gyereke van ! Három! S mindegyik kicsi. Még az se biztos, hogy a saját kenyerét meg bírja keresni. Jaj, minek •is vergölődtem azon az átkozott tizennyolc holdon? Minek is? Átkom lett, megölöm, halálra gyötör. Géza: Akkor mást mondok. Költözzön ide ... Hátul a kisházban kertész lakott valamikor. Most üres, romos, de hamar helyre lehet hozni. És helyre is hozzuk. Mi is részt kérünk a fájdalmából, magára csak a harmada marad. Ferenc apa: Fiam, én nem is tudom, hogy... És Mari? A párod? Nem, ezt én nem fogadhatom el. Terhére lem nék. Téged is megutálna miattam. Aztán... a pályádon se akarok botiadó göröngy lenni. Géza: A pályámon? Hogyhogy? Ferenc apa: Ki csinált belőled tudományos embert. A rendszer. Én meg ellene lennék, ha ... Nem, nem, te mégy a magad útján és én is a magamén. Ha már rám tétetett a kereszt, hát hordozom is. Ahogy lehet. Vagy ahogy .. tudom. Az emlékezés itt abbamarad. Nem merek felnézni, s így nem is tudom, hogy mi van az asszonyka arcára írva. Az ujjait azonban látom. Babrálnak, az asztalterítő rojtjain, fonogatják ki és be. Érzem, minden porcikámmal érzem, hogy szólnom illenék: szolid, meleg, szívformájú szavakkal illenék szólnom, de úgy megfogott, olyan tisztán áll előttem a felidézett jelenet, egy öreg gazdaember viaskodása a sorssal és önmagával, hogy sóhajFerenc apa. Várjon csak, vasi szó is van rá, hogy is hívják azt a fa tetős lugasfélét? — Lusztház. Pad, asztal és fonott fekhely is van benne. — Ez az. Nohát... az első nyáron fürdésből a Rábáról jövet itt hallottam meg, hogy a férjemmel társalog. Megálltam. Muszáj volt megállnom, ha mégúgy utálom is hallga- tódzást... Képzelje, a kerítés meg a luszt-ház oldala tele hajnalkával. Az ég füsti fecskével. Már elcsendesült, mesz- sze hintáit az esti harangszó és akkor: Ferenc apa: Te, ha ki is nevetsz érte, én ... megint a Zsömlével álmodtam. Hogy ide, a nyakamba fújt, mintha azt kérte volna a jámbor, hogy a vállamra tehesse azt a nagy busa fejét. megvan az alap, a maguk gazdasága felől nyugodtan alhat. Ferenc apa: Na, keserű is lesz akkor az ébredése, tudom istenem! Hogy mást ne mondjak, itt a szénakaszálás. Ment? Ment a fenét. Jól van: egypár rendesebb gondolkodású tag igyekezett, megpróbálta diktálni a tempót, de a többség? Még én is azt kaptam egyikmásik margérozótól, hogy ej, Ferenc, mit töröd magad? Azt a kis időt, ami még hátravan, szép komótosan is lemorzsolhatjuk. Géza: Fő, hogy mégis végeztek. Akkora kazlakat láttam a bikaistállónál, hogy a meg- rakásuk is kunszt lehetett. Ferenc apa: Aha, csakhogy mibe került, hány egységbe KERÉK IMRE A húszéves költő Jean Cocteau modorában fölértem meredek ifjúságom csúcsáig tán magasabbra már nem törhetek soha a völgyben oldalent húsz rózsafa virágzik itt fönn ragyog az ég hüs üveg-homloka csak nyújtom a kezem s a Napot ím elérem s már hajtom Phaeton sistergő kocsiját ó száguldó gyönyör tudom ez lesz a végem s majd ujjongani fog pár bölcs vén aki lát lám lám csámcsogva majd így jár az mind akit vad láz hajszol szüntelen ki túl magasra hág locsogjanak csak ott lei t itt fönt mi sem szakíthat el tőled halhatatlan gyönyörű ifjúság PAPP ÁRPÁD 76a£aL£ käzei iziaütikkäz A hűvös nyári hajnalokon az öregek álmatlan forgolódnak: Ha csontot ér, meg-megsajog a háború vándor szilánkja bennük, s emlékezik szívükben. Aztán hanyatt feküsznek, mozdulatlanul, a deszkaszálak közt kinyúlva, s nézi, nézik, hogyan telik meg az ablakocskán át szobájuk szürke fénnyel: s a fény hátára kapja ágyukat, s ringatja őket föld a mestergerendás menny, a mennyezet közt. . . Később kiülnek földbe süppedt házaik — az életük elé; A lábuknál füvek, s gaz nődögéi, miként egykor a gyermekek, s fejük felett fecskétlen ereszalj. Közöttük járok el naponta. A szavaimra motyognak valamit, inkább csak önmaguknak, s nagyon közel kell szívükhöz hajolnod, hogy megértsd, miről beszélnek. Félig lehúnyt pillájuk sűrűjében emlékek villannak meg, mint költöző madárraj, s nem látják már, amint a lépteimre rebbennek fel, szóródnak égbe, szülőtájamnak jegenyéiről, s a dombok széles válláról a hamvasszárnyú csillagok; s a gabonában ősállatként szelíd kombájn legelget; s a szemhatárnyi tarló szélén olajfoltos, kék overaliban, sziszergő benzinlámpával kezében vidám gépész izzítja a Napot — a hajnal. solygós, szivárványszínű ez a csend. Az asszonyka csak úgy ragyogott, és joggal, bár a kommentár, amit az emlékhez fűz, kissé borongósra sikerül: — És nem is szólt, pedig majd a szíve szakadt meg Ferenc apának, úgy szánta azokat a szegény, szomjazni hagyott ökröket. Hogy mit szenvedhet, menyire bántja a dolog, akkor értettem meg, amikor kisborja lett az otthoni, a megmaradt tehénnek. — A háztájinak. — Aha. Hogy azt hogy dédelgette, hogy megápolgatta! Még a vizes csebret is képes volt a térdére venni, hogy annak a butus, ügyetlen kis jószágnak könnyebben essék az ivás. — Aztán mi lett? — sürgettem szamár fejjel az asszonykát, holott nyújtanom kéne az élvezetet, melyet megkapó, mélyen átérzett emlékeivel szerez. — Mi lett? — kapja fel s fújja szét a kérdést, ahogy falusi gyermekek a zsibavirág bóbitáját szokták. — Semmi. Semmi különös. Jött a második esztendő, nekünk Gézával a házasságban, Ferenc apának pedig a közösségben a második, s amikor ismét nyaralni érkeztünk, azzal fogadott, valami hihetetlenül finom, szemérmes büszkeséggel azt újságolta, hogy ő bizony... funkciót vállalt. — Funkciót? — Ügy ám, mégpedig ... rászabottal, teljességgel az ő pedáns, alapos, szigorú természetének valót. Magtáros lett. — Képzelem: micsoda rend, micsoda aggályos kicentizett beosztás van abban a raktárban. — Van is! — vágja rá hetykén az asszonyka. — Láttam, onnan tudom, hogy néha ebédet vittem neki. — Maga? A pesti menye? A »doktornő, drága«? Na, az is szenzáció lehetett ám és nem is kicsi, hogy maga ebédet hord az apósa után! S az öreg? — Mit mondjak? Tiltakozott, de boldog volt. Boldog és büszke. Hanem ,.. folytatnám s azzal, hogy talán harmadszor indulhattam hozzá, s már előre élveztem, hogy micsoda édes, brummogó reverenciá- val, fogad majd, amikor a szétcsapott, kitámasztott ajtóhoz érve az elnök, Kondor Béni harsogása állított meg. Nagy darab, súlyos egy ember ez a Kondor Béni. Igazi csűrkapu. A hangja meg harsog, akár a rézkürt. Akkor is harsogott: Kondor: Igenis, kiabálok! Én tisztelem-becsülöm magát, de az igazságot magának is szemébe mondom, Ferenc bátyám. Hatalmaskodott, az én dolgomba ártotta magát.. Mi az, hogy nincs rá szükség, hogy mától fogva felesleges itt Jeges Imre? Mért lenne — lösleges? Talán mától fogva nem kell méréskor a zsák száját tartani? Magától mászik a gabona a zsákba? Halljam: mért küldte el, mért nem állja Jeges Imrét? Kivel akarja felcserélni. Ferenc apa: Senkivel. Osszad be máshova, nekem a jövőben nem lesz szükségem zsákos emberre. Kondor: Nem lesz.. Nem-e? És miért nem lesz? Ferenc apa: Mert... emlékezzél csak vissza, olyan két hete mikor a romkastélyt bontottuk széjjel, mit kértem én tőled? Kondor: Tudom is én. Valami ... bádogot vagy mit. Ferenc apa: Ügy van, bá dogot. De mire kellett neke az a másfél-két kvadrát bádog? Magáncélra? Otthon a budit vagy a csirekólat be fedni? Erre itt, ni! Ide nézz Ezt fabrikáltam belőle... Kondor: Ezt? Ezt a. rámát vagy mi az ördög? Mire magának ez a tákolmány? Ferenc apa: Arra, hogy .. itt ez a zsák. Fogom, a száját a ráma peremére feszítem, ezzel a karral itt leszorítom, de fesztül ám, mintha csak satuba fognám, és ámen: lehet is lapátolni a gabonát. Kondor: Az annya köcsö- git! Ez igen! Ez aztán találmány! Ezt a »mű« zsákos embert vagy minek nevezzem, még ... még szabadalmazni is érdemes lenne, Ferenc bátyám. Ferenc apa: Megtörtént. Már rég. Húsz éve is megvan, hogy a mintáját láttam. Szombathelyen, a gőzmalomban, Béni. Kondor: És eszébe jutott. Nagyszerű. De ... miről? Mi adta hozzá a sugallatot, Ferenc bátyám? Ferenc apa: A pazarlás. Hát olyan gazdagok vagyunk annyira gépesedtünk, te Béni.1' hogy ilyen semmiségre, zsáktartásra is napi egy embert férfiembert reszkérozhatunk? Nahát. Kondor: Egy null, bekap tam, maga a győztes, ■''eren* bátyám. Ej, ha magát, a mag gondolkodását beütemezv- mesterségesen lehetne szapo- tani...! Az asszonyka ismét el!’ gat, de csak azért, hogy lél' • zetet vegyen, s a térdére rácsattintsa a tenyerét. Élv.’ zi emlékezve is élvezi a jel netet, s talán még inkább f én megmeredt, már-már c tóba ráfeledkezésemet. — Mit gondol — kérdi. Mit tett,* mit művelt Kon'! Béni ott örömében és megh tottságában? — Nem tudom. — Elnyargalt. Bizony, F renc apa meg állt, csak ál mosolygott magában, s eg; szer csak lehajolt. Én se hí ném el, képtelen lennék e hinni, ha nem lettem volna eset szemtanúja: lehajolt szemenként, ahogy szók' vagy fél marék elhullatott bu zát csipegetett fel, s a töbt közé: a sok-sok vagonos bűze hegy tetejére dobta. Elsírtál’ magam, megkönnyeztem mozdulatát. És most, is ráerr lékezve is ... Az asszonyka nagyot nyel. Pillái alól két könny csepp: két nehéz, selymes fé nyű igazgyöngyszem buggya» ki és perdül le. De ugrik i' fel, elvégre modern nő, ner. illik hozzá a melodráma, és mintha misem történt volna, nyers, csibészes huncutsággal kérdezi: — Nocsak, elaludt? Ébredjen, még egy kaffát kap, kedves »mester«.
