Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

t

Vasárnap, 1964. július 5.

8

SOMOGYI NÉPLAP

Somogyból indult el

Ispánky József szobrászművész

Amikor Petőfi szobrát Kaposváron felállították, a megyei lap hasábjain így nyilatkozott: »Petőfi verseit mindenki azonnal, első olvasásra megérti. Mindenkihez szól. Szobrának is ilyennek kellett lennie ... Világos, tiszta, reális ábrázolást próbáltam alkalmazni, .egyszerűt, emberit.«

Ennek éppen tíz éve múlt, azóta a színháznak is elkészítette Csiky Gergely portréját. Kaposvár lakói mindennap láthatják a városban a felserdült és művésszé érett Ispánky József alkotásait. ^

1.

Útja göröngyös volt, nehéz. Sorsának sötét a tónusa, mint rozsdavörös, patinás bronzérmeinek.

És ez a korból egyszerűen megérthető. Bár a város felett, a donneri dombon élte ifjúkorát, nagyon mélyről indult. Édesanyja ma is abban a Sétatér utcai kis házban lakik, ahol a négy gyereket gondban fölnevelte. Mosással, vasalással, lepedő foltozással, amíg az apa a háborúban volt. S azután is, mert a családfő később is csak szegényember maradt

— Nem emlékszem, hogy a háborúban egyszer is befűtöt- tünk volna a szobában — mondja a művész az epreskerti művésztelep egyszerű dolgozó- szobájában. — Mintha hideg pléhbe feküdtünk volna minden este.

Józsi 1920-ban asztalosinas lett Simon Józsefnél, a Fő utca végén. Maga sem tudta miért, munkaidő után is rajzolt, festegetett, agyagot mintázott. Folyton mozgott a keze. Az egyik kis művét megmutatták Soós Istvánnak, a múzeum festő-restaurátorának. A jó akarat és a művészszem megadta az-első lökést.

— Van tehetsége, menjen az Iparművészeti Főiskolára — ez volt a tanács. És sikerült. A díszítőszobrász szakra vették fel, de ideges tanára már az első félév után el akarta tanácsolni.

— Hiába, nem voltam rutinos mintázó, mint a többiek De be akartam hozni az elmaradást Kora hajnaltól késő estig, sokszor már fázva, dideregve gyakoroltam.

S év vége felé bejön a terembe Györgyi Dénes igazgató, aki akkor kapott megbízást a debreceni Déry Múzeum tervezésére. Éppen ornamen- tális kompozíció készítése volt soron. Az igazgató beszélget a tanárral, közben körülnézeget. Egy idő múlva rámutat a fiatal Ispánkyra.

— Ez a gyerek jön hozzám dolgozni a nyáron ...

S így történt más nyarakon is. A keresetből élt a követke ző tanévben. Mert otthonról nem jutott több apja viseltes ruhájánál, s a télen-nyáron hordott bakancsnál. De

harmadik évben új tanára

nem engedte el munkára a húsvéti szünetben. Fogytán volt a pénze, mégis elment. Amikor visszajött, a tanár el vette tőle készülő szobrát.

1 De a rossz szándék ellenke zőjére fordult. Ez a rabiátus cselekedet még magasabbra, a művészet felé lökte, össze szedte szerszámait, a blindrá- mát, a rajztáblát, a köpenyét. Egy évig Kecskeméten a Festőmintagyárban gyűjtötte a pénzt — s aztán felvételre jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolán.

Nem hiába. 1927-ben, az első tanév telén, kis fejet mintáz kedvtelésből. A Szinnyei Társaság tavaszi szalonján kiállítják, s díjat nyer vele. Tanulmányai negyedik évében tanársegéd, külön műteremmel. Háromszor nyeri meg a római Collegium Hungaricum ösztöndíjpályázatát. S ez a három év gazdag stúdiumot jelent a nagy alkotások városában.

Az első pályadíjból, 21 éves korában, először csináltat magának ruhát. Második nagy sikere után öccsét is magával viszi Rómába, hogy egy éven át ott gyarapítsa rendkívüli nyelvtehetségét.

2.

Ezek már boldogabb évek. A sötét bronzon átragyog a fény, az alkotás szépsége, a siker öröme. A művészpálya magasba ível. De az egyéni sors lelehúzza, az élet tónusa min dig árnyalt marad.

24 éves, és érmeit a Műcsarnokban, később szinte valamennyi európai fővárosban kiállítják. Szobrai Pesten Veszprémben állnak, de még 1938-ban is csak nagy könyor gésre állíthat ki nyolc művésztársával a Nemzeti Szalonban. Mert hiszen arra pénz kell. S csak amikor a siker teljes, akkor nyílik meg végleg előttük minden ajtó.

Végre van műterem is, kedvére alkothat. Ám egy napon nem ébred fel álmából fiatal felesége. Egyedül marad kisfiával. 1940-et írnak ekkor. Ezután hétszer hívják be katonának. Nyolcadszor, a nyilas idők zűrzavarában, szerencsével kibújik alóla.

Második felesége anyjánál bujkál, saját lakásában pedig üldözöttet rejteget. Az ostrom

utolsó napjaiban nyilasok jönnek érte. Két napig pincében tartják. Aztán munkára terelik, s a Déli pályaudvar zűrzavarában megszökik. De 10 éves kisfiát már nem találja otthon. Az utolsó napokban kiment az utcára, és senki sem látta többé.

A depresszióból a felszaba dulás első napjaiban Mikus Sándor művésztársa rázza fel Munkára hívja, a nyíregyházi felszabadulási emlékmű megalkotására. Még el sem végezték a feladatot, egy szovjet tiszttel kaposváriak érkeznek. Kérik, csinálják meg ott is a hősi emlékművet.

Így kezdődött újra az élet. A nehéz 46-os évet Kaposváron tölti. Ekkór születik kislánya. Aztán,— ha csekély is — megjön az állami támogatás, a lakás az epreskerti művésztelepen, és sorban az állami megrendelések. Domborműveket készít a Bartók terembe, a salgótarjáni tanácsházára, a komlói úttörőházra, szobrokat a csákvári és a kecskeméti kórházak elé, a fóti gyermekvárosba, a budapesti Operaháznak. És még ki tudja, hol állnak plasztikus, görögös, ideálisan szép alakjai.

lehanyatlott. A blindrámán a kedvtelésből készített női portrét nézve, mellékesen jegyzi meg, hogy bizony nem ártana több megrendelés. De nem panaszképpen mondja. Nemrég meghalt öreg művésztársával történt beszélgetését említi. Szidták a szakmát, sorsuk nehéz óráit mesélget- ték.

— De megegyeztünk abban — derült fel egy kicsit Ispánky József —, ha űiégegy- szer születnénk, újra csak ezt a pályát választanánk.

Ha szobrász lennék, szelíd munkásemberként állítanám őt a talapzatra. Akit roppant belső indulatok hevítenek, de röppenéséből lehúzza az anyag. S legszívesebben kezeit mintáznám. Dolgos, inas, belső akaratának mindig engedelmeskedő kezeit.

Csákvári János

3.

Hői portré (Szekeres Emil rajza)

Ki tudja — mert ő nem tartja számon alkotásait. Azt mondja, az idő úgyis eldönti, ki mit ér. Hatvan felé közeledik, nincs benne semmi mesterkéltség. Az arcban hiába keresni a mindentudás fölényét és pózát. Külsőre megmaradt egyszerű asztalosnak, belsőleg szerény művésszé-változtatta a mindennapos műhelymunka, az idő.

De egyetlen jellemvonása igazi művészre vall. A lobogó, szenvedélyes temperamentuma. Megvető kézlegyintéssel intézi el azokat, akik misztifikálják a művészetet. Mélységesen tisztelt mesterét, Szent- györgyi Istvánt idézi, aki szerint a szorgalom a tehetség legfontosabb jele.

— A művészet munka, roppant erőfeszítés — mondja. — A szobrász titka az anyag alapos ismerete, a környezetbeállítás, a helyes arányok felismerése. A többi a tehetség dolga. De az ihletet megmagyarázni nem lehet. A művészet nem freudizmus, hanem a tárggyal való teljes azonosulás. A nagy mű lenyűgöz, rabságba ejt, de éppen ezért nem lehet megmagyarázni, miért.

Arca kivörösödik, szélesen gesztikulál, mintha ellenfelei itt ülnének a szobában. Azok ellen mennydörög, akik eltorzítják a szobrokat, az emberi testet, hogy minden áron újat adjanak. S a sikertelenségüket a tömeg műveletlenségé- vel magyarázzák.

— A szobrot valakinek csinálják. A szobrász, aki maga is része a népnek, nem beszélhet olyan nyelven, amelyet az nem ért meg. Mert akkor a műve magánüggyé válik, s a művész halandzsázik.*

— A tömeg értetlenségére hivatkoznak? De hát akkor miért törik magukat annyira, a tömegek tapsáért? A tömeg nem pallérozatlan. A minőséget az ő tetszése erősíti meg, s minél számosabb tagja, annál biztosabb a mű kvalitása.

— Fersze a műrészek stílusa, látásmódja más és más. De a korszellem áthat mindenkit. A művész nem léphet ki korából, az mesebeszéd.

A műteremben régi érmeit mutogatja és sajnálja, hogy ez a művészeti ág egy kicsit

PABLO NERUDA

SEMMI TÖBB

Az igazsággal voltam szolidáris,

Hogy újjáteremtsük a földön a fényt. *■

Szeretnék közös lenni — mint a kenyér,

De á harc elől sem tértem ki soha!

S azzal, amit elveszítettem, a magánnyal, melyet úgy szerettem, itt, e kövek mellett nem pihenek ...

Hallgatásomban munkál a tenger.

VISSZATÉREK

Ha már én nem leszek, vándorok, utazó férfiak és nők, itt keressetek,

a kövek és az óceán között, a tajtékcsillogásbam.

Itt keressetek, ke ressetek csak, mert ide visszatérek, szótalan, ajaktalan, megtisz tultan visszatérek, hogy a víz mozgásává legyek, óriás, zabolátlan szívévé.

Itt tűnök el, s itt bukkanok elő — itt lesz belőlem, lehet: kő és csönd.

Papp Árpád fordításai

A kiváló latin-amerikai költő 60 éves: 1904. június 12-én született. A versek Las piedras de Chile, 1960. (Chile kövei) című kötetéből valók.

Halápy János: TIHANY

A buldózer ott dohog már az öreg szőlő szomszédságában. Hatalmas árkokat váj a por- hanyós homokon. Aztán földgyaluk jönnek, és a buckás vidék engedelmesen simul el alattuk. Szőlő alá forgatnak. A közösbelinek. Kétszáz holdat hasítottak ki egytagba, Már a vessző is megérkezett. Nyüzsög a vidék, mint a harci ütközetben. Parancsszavak röpködnek, sóhajok vegyülnek káromkodással, és beszédfoszlányokat kever a szél a düny- nyögő gépek morajába.

Az öreg szőlő alig volt több pár vékásnál. Két sor saszla, a többi kövidinka, közte néhány szilvafa, meg sárgabarack, aztán egy kivénült diófa. Mellette a kunyhó. S a kunyhó előtt az ember, Tas- kó Ferenc, a gazda. Egy tönkön üldögél, s nézi a sürgést- forgást. Mintha vízparton ülne és a messzi utazókat lesné, kíváncsian, de idegenül. ' Pedig nem idegen.

Lám, a fia is ott nyüzsgö- lődik a többiekkel. Hordják a műtrágyát, húzzák a mérőzsinórt, s úgy tesznek, mintha övék Aenne ez a nagy határ.

S ő csak ül, nézi a jövésmenést. Messzire bámul, aztán maga elé mered. A tőkéket vizsgálgatja. Megöregedtek. Mikor is ültette őket? Van annak már vagy harminc éve. Azóta sok kipusztult közülük, s új vesszőt dugott a helyébe. Szemezgette, oltogatta, 'tavasszal kinyitotta, ősszel bekapálta. És az a sok permetezés ... No meg a szüretek, amikor összejött az egész család. Leszedték pár óra alatt a termést. S sem is ez volt az érdekes, hanem a vigasság, a csevegés, a juhhúsos-kása jó illata és a tavalyi korcos, amiből mindig dugott el egy kis hordóra valót a szüretre.

Az öreg szőlő

Családi ünnep von ez — ami után jobban esett a munka is egész esztendőben.

És most azt mondják, útban van ez a szőlő. A fia is ezt mondja. Márpedig ő csak ért hozzá. Mezőgazdász, az apja neveltette azzá a maga költségén, a saját verejtékével. Ügy nevelgette, ápolgatta, mint a szőlővesszőt. S a fiú? Csak nevet rajta.

— Ne vacakoljon már apám! Ezt a kis háztájit nem tarthatjuk itt múzeumnak időtlen időkig. Ha volna belőle egyrakáson vagy száz hold, akkor meggondolnánk, de így? Nem maradhat ennek a nagy táblának a közepében. Kiiii- högne bennünket a világ. Ne féljen, ezután se halunk szom- jan. Ha termőre fordul ez a kétszáz hold, jut belőle a tagságnak is. Apám is megkapja, ami dukál. Még bajlódnia sem kell vele. A szüretet szívesen megcsinálják a fiatalok, a többit meg elvégzik a gépek. Mi'a fenének kínlódna ezzel a tűzrevalóval tovább?

Furcsa világ. Szétnyirbálják az emlékeket. A keserveset is. Itt húzattak el, ezen a homokos dűlőúton, minden esztendőben a gépek. A cséplőgépek. Négy ló, meg két bivaly húzta némelyiket, mégis elakadt. Szalmát és szárat raktak elébe. Még most is hallja az ostor suhogását, a hajtők keserves szentségelését, amint püfölték a verítékben fürdő jószágokat. S az emberi veríték sem volt errefelé kevesebb vaoy drágább. Lám. a szőlő alá is maga forgatta a homokot. Ezt a Szaharát, öt

év telt el, mire beültette, sövénnyel körülfonta s egy kis . u.yogfatú viskót esznabaU ru.

Es most eltűnik minden. Taián egy nap alatt. Ezek a lánctalpasok felfalják az egészet, mintha itt se lett voMa soha. Még tán a szőlőtőkéket is alászantják. Mi az nekik? A kis ház biztosan sírni, nyöszörögni fog a nagy gép súlya alatt. De az is lehet, hogy csak roppan egyet. Sikoltani sem lesz ideje. És a fia kacagva nézi. Az átkozott kölyök! Csak ne szeretné anyagira. Nem is őt, az unokákat inkább. Azokon még fog a jó szó. Hallgatnak rá. Az apjuk? Az már a saját útját járja. .

Mint a dózer, ott a nyárfák mellett. Csak megy-megy, hatalmas hantokat hány, megforgatja a szűz anyaföldet. S az a legény a gép nyergéből úgy néz széjjel, mint a győztes hadvezér a csata után. Sapkáját feltolta a homlokán, s kortyolgatja a hűs vizet, amit egy kislány nyújt felé.

— Fiatalok! — sóhajt az öreg Taskó.

Aztán lassan feláll az ülőkének használt tuskóról. Megropogtatta csontjait, beballag az omladozó falú kunyhóba. Kihozta a kétágú létrát, de nem nyitja szét. Komótosan a tetőnek támasztja és lépkedni kezd felfelé.

Az eresznél matatni kezd, mintha veréb-csipaszokat keresne, de csak egy szárvágót húz elő.

Karja nekilendül, s vágni kezdi a zsúpot összetartó szurkos fonalat. Aztán a széthulló szálakat nyalábra fogja és ölben viszi le a fa tövéhez.

Hogy mégse menjen veszendőbe.

F. Tóth Pál