Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
Bodó Béla: EGY LITER TEI A széles-tág udvarban hajnal óta jönnek mennek a teherkocsik. Itt van a nagykereskedelmi vállalat főraktára, egész nap rakodnak. A nénike kihajol a negyedik emeletről, megfogódzik a párkányban, mert szédül, ahogy lenéz. Nagy kérdések foglalkoztatják. Mert a dolog úgy áll, hogy le kell menni krumpliért, hagymáért, de kifogyott a cukor is, és lisztet is kell vásárolni. Aztán kenyérért a pékhez, hogy legyen a vacsorához. Sok ám ez egyszerre hazacipelni a nagy piaci kosárban. Ja és a tej, erről majdnem megfeledkezett, pedig a veje nagyon áhítja a palacsintát... »Tudja, ma- muska, olyant, amilyent csak maga tud csinálni, hajszálvékony és mégsem nyers.. .* Ügy döntött, hogy először megvesz mindent, a tejet is, aztán hozza el a kenyeret, hiszen az maga két kiló... Az udvaron a teherautók. A nénike fél ezektől a nagy, ponyvával letakart kocsiktól, amelyek egész napon át pöfögnek be a ház kapuján, kis. rést hagyva csak maguk mellett a lakóknak. Ha most ipen- ne le, talán éppen a legnagyobb a forgalom, amikor egyik-másik farral megy ki az udvarból és mennyi aggodalmat kell kiállni, míg kijut a kapun mellettük. Ezért kémleli a negyedik emeletről az udvart, hátha csöndesednek már odalent. Megköti csomós, eres kezével a kendőjét. Na, azért palacsinta lesz estére, hogy majd talán a lánya is ejt egy jó szót a főztire. Nemcsak a veje. Mert a veje az mindig dicséri, még túlzásba is viszi. »Ma- muska — ez a szavajárása —, hát ilyen jót nem főzött — tegnap óta .. .« Minden este tréfál. A mérgelődés már a csarnokban kezdődött. Csuda vinné el, milyen aprófejű hagymát adnak. És úgy öntik bele a kosárba, hogy nem is látja az ember __ De akárhogyan i s volt, lassan-lassan mégis megvette, ami kellett. Csak a kenyeret nem; így is nehezen ment a cipekedés. Kicsit fújtat a nénike hazafelé, útközben meg is áll néha. De ki sürgeti? És talán mire odaér, nincs már a kapu alatt egy kocsi sem. De ott álltak. Az előbbi, vagy egy másik, ki tudja? Kettő meg bent rakodott az udvaron. A nénike sietve tipegett befelé... Megkéri a házmesternét, tekintsen néha ki, mert ideteszi a kosarát az ajtaja elé, a kispadra, amíg átmegy a Közértbe, kenyérért. Indul a nénike, elhúzódik az autó mellett, és akkor a letett kosárhoz odasettenkedik egy lompos-gubancos, majomfejű kutya. Valamelyik szállítókocsiról ugorhatott le. A kutya kerülgette az alacsony kispadon ülő kosarat, megszagolta, prüszkölt, meg vakkantott egyet. Lehet, hogy a tej szaga megkísértette, mert ágaskodva a kosár felé kapott. A kosár erre tehetetlenül oldalt dűlt. Mi sem kellett egyéb a tejesüvegnek. A kis- padról nem fordult le, az igaz, mert a kosár még dűltében is tartotta, de a tej kifolyt belőle. Kék-fehér tócsa gyűlt a fekete betonpadlóra. Ha már idetálalták — gondolta a kutya — miért ne nyaljam fel? Lefetyelt, míg a néniké a Közértnél nézegette a kenyereket, melyik a jól kiült. Aztán a nénike hazaér, hát uramfia, látja, hogy a kosara hanyattesett és kifolyt a tej: az az átkozott sátán az utolsó csöppjeit nyalogatja. Hűha, harag lobbant fel a nénikében. Te erre-meg-arra kutya, az én palacsinta tejemet döntőd fel, hogy pusztultál volna el, mielőtt... És rá- szaporázza az eget, a kutya gazdájára nemkülönben, minek tart ilyen falánk loncsos ördögöt, a fene ette volna meg... A nagy sápitozásra odalép a nénikéhez a tejcsenő gazdája. Egy bőrkabátos sofőr, a társa is vele lép. A sofőr csak úgy lábbal hessenti félre a kutyát és mély hangján kérdezi: — No, mi a baj mama? ..: — Nem látja?... A hóhér vitte volna a kutyáját, gazdás- tól... Tej kell neki, a gubancos döginek... A sofőr megsértődött a kutya miatt. — Nem dög az, néni!... Különben is, mit sajnálja ettől a szegény állattól? ... Kifolyt a tej, hát felnyalta ... A társa a sapkáját is félrenyomta, úgy mulatott, még ugratta is a nénikét. — Ingyen tejvendéglő ... A nénike belátta, hogy ő ezekkel nem bír. Megnézte őket rebbenő szemével, de csak egy pillanatig. Olyan volt a sofőrök előtt, mint egy fűszál a mennydörgésben. El innen — csak azon járt az esze —, amilyen gyorsan csak lehet. Hirtelen lesóhajtott a kosarához és halk nyögéssel megemelte. Vékony ínyét összeharapta, hogy a sírás ki ne jöjjön rajta. Szíve megtelt keserűséggel, s úgy lépegetett a nehéz kosárral a lépcsőházban, mint akit gyalázatosán megvertek. Még az első emeletre is követte ez a kárörvendő nevetés. — Röhögnek — mondta magában a nénike, aztán ki is mondta jó hangosan, elégtételt keresve a szó durvaságában. A másik gondolat azonban belényilalt: Nem lesz palacsinta, ó, nem lesz!... S ahogy fent, a konyhában görnyedezve kirakta a kosarat, eleredtek öreg könnyei. Keservesen siratta az elképzelt esti palacsintás tálat — reszelt dióval és aranybaracklekvárral akarta tölteni. Drága holtat sem könnyeznek meg nagyobb és igazibb gyásszal. Később még arra gondolt, hogy újra lemehetne tejért, bármilyen nehezére esne is ismét felkapaszkodni a negyedik emeletre, igen, de azok a latrok még ott vannak és megint kinevetnék ... Jaj, hogy nevették!... Ült a konyhahokkedlin, hogy csak tördelte-tördelte a kezét és rá- zogatta a fejét, mint akinek immár nincs az ég világon sehol sem menedéke. Hogy kinevették! Ekkor kocogtak a konyhaablakon. No, ha tudja a néniké, hogy a két bőrkabátos zörget, ki nem nyitja nekik az ajtót, a fenét!... De azok csak vastagon nyo- makodnak befelé, aztán ’ az egyik így szól: — Egy literrel hoztunk, mama ... A másik meg hozzáteszi: — öntse ki szaporán a tejet a fazékba, mert betét van az üvegre. És még át is karolja az öreg nénikét. Honty Márta: UTCA (tus) DCerék Jmze két neue Hazatérő Tág-ölű, zsúfolt városokból S mennie kellett, hogy megértse: a messze-vándorolt gyerek nem az a hit az igazi, övéihez hazajön olykor amit otthon, próbált beléje s hozza, viszi a híreket, a plébános úr oltani: mint utazó ügynök, akit »■megadással tűrjük a sorsunk!« határozott érdek terel, Éjszakánként, mint bibliát s akárhova is érkezik: bújta Marxot: »ha mind akarjuk, bárhol könnyen otthonra leL megváltozhatik a világ!« \ Mint egy jól-bevert ácskapocs, Üj hitet kovácsolt magának: két világot eggyé fog össze: istene lett a Változás. neon-fényes korzón tapos, Fúrója kicsiszolt agyának de szíve visszahúz örökre a dolgok szűz méhébe ás, oda, ahonnan messzelökte s új törvényeket alakit. végzete, a determinált; Szívén, akár a csiga házát, hogy végleg másokéhoz kösse hordja korunk gyönyörű lázát, rövid élete fonalát. s roppant ellentmondásait. Hány pofon csattant el nagyapja S míg hajónk a Cél felé ring, arcán; hány szájból szállt szitok nem nézi már én-érdekét. » clrádás isten-magasba; Csak a b&rőndbrn egy fehér ing és hány ökölbe-szoritott legyen s néha szép nők szemét kéz; hány görbedő mozdulat csodálhassa: ennyi elég. kellett ahhoz, hogy eljöhessen Nem spórol luxuskocsira, érte a legszebb pillanat: ki állandó, gyors tűzben ég, tanulhat! Hogy ember lehessen?! míg csak meg nem kell halnia. De addig nem feledheti, hogy kik emelték őt magasba,' kik adtak szárnyakat neki, hogy többre vigye, mint az apja, s próbáljon távolabbra nézni; s bármilyen magasra lép: háta mögött már mindig érzi övéi kérges tenyerét. Nyár Lágy kerek táj. Mint meztelen Ragyog a végtelen szabadság. nők, sütkéreznek a dombok itt. Recézett-szárnyú csend lebeg. Puha combokat, feszes emlőt Az égi legelőt matatják idéznek telt vonalaik. kis bámész birka-fellegek. Mindent magához idomít: Friss szél,suhog a domb felett. nézd csak, ott azt a fiatal lányt A délután nagy, lusta ökre kerek fűzkosárral a karján: hús patakból szürcsöl vizet belőle is e táj vakít! s csapkod farkával gőbölyökre. Hanyatt feküdtem fönn a Játszom: lehunyom a szemem, dombon. a kékes-lila káprázatok Szívem alatt susog a fű. Egy felhőn elúszott a gondom. s most minden olyan egyszerű. hogy nem létezem, nem vagyok. Körülcsobog a kék derű. S ekkor betódul fülemen Páncélhátú, piros bogárka át mégis a külső világ: mászik ujjaim ág-bogára a levegőben hirtelen s elszáll... örökre ő se hű! kapavasak csengése vág. Fölnézek. Túl a patakparton lányok hajlongnak, mint a nád. Sós veríték gyöngyöz az arcon. Fájlalja mind a derekát. Egyikült, látom, most megállt S tűnődöm: köztük van-e vajon a leendő kis édes asszony, ki nekem szánja majd magát? SZÍNKÉPELEMZÉS Évek óta országszerte folyik a vita a giccsről. Abban mindenki egyetért, hogy a giccset ki kell küszöbölni, de hogy voltaképpen mi a giccs, azt eddig még senkinek sem sikerült kielégítően meghatározni. Lehetséges, hogy nem is fog sikerülni soha. Ez azonban nem ment fel bennünket az alól a kötelesség alól, hogy továbbra is igyekezzünk gyűjteni a giccs felismeréséhez a szempontokat. Ennek jegyében magunk ez alkalommal egy olyan leírást veszünk vizsgálat alá, amely a nyarat színekben igyekszik megragad, ni: »Olyan most a föld, mintha lakodalomra öltözött volna. Legtarkább szoknyáját húzta magára, hullámos szőke fejét színes pántlikák díszítik. Arca ég, mint a pipacs, lélegzete sárga, mint a csurgatott méz. A búza még most piroslik a bársonyos zöld mezőben« (Ország-Világ). A valóságot színekkel ábrázolni elsősorban a festőre jellemző. De olykor a nyelv művésze is felhasználja a színeket céljaira. Abban tehát, hogy ‘a leírás szerzője »színes« képet festett a nyári tájról, önmagában nincs semmi meglepő, semmi elítélni való, ellenkezőleg. Mi hát az oka annak, hogy a leírást mégis annyira talminak érezzük? A szerző igyekezett minél több színt be- lezsúfolni a leírásba, szinte minden válogatás nélkül. S hogy a kép minél »színesebb«, Szemléletesebb legyen, a színeket hasonlatokkal érzékeltette. Ezek a hasonlatok azonban nem teszik hitelesebbé a leírást: a legjobb esetben banálisak. A kifejezések zömét már régtől ismerjük mint sztereotip kifejezéseket, szólásszerű hasonlatokat: hullámos, szőke fej, bársonyos zöld mező, arca ég, mint a pipacs, sárga mint a csurgatott méz. Az ilyenek jó eszközei lehetnek a szemléletes stílusnak, de csak a kellő mértékben, a valóságnak megfelelően alkalmazva. Ez utóbbi feltételekről azonban szerzőnk mondhatni teljesen megfeledkezett. A leírás úgy indul, mintha téli tájkép akarna lenni: ma már vidékeken is inkább fehérbe öltöznek a menyasszonyok, nem tarkába. De mindegy, a folytatásból kiderül, hogy a szerző szeme előtt népviseletbe öltözött menyasszony lebegett. Most egy kis zökkenő követke. zik: lakodalomra gondosan szokás felöltözködni, nemcsak úgy sebtében felhúzni a szoknyát. De ettől eltekintve, ami következik, az nagyobbrészt illik a buzsáki, mezőkövesdi vagy más menyasszonyra. A földhöz azonban, amelyre a szerző a hasonlatot vonatkoztatta, semmi köze sincs: nem tudjuk elképzelni, hogy a föld hullámos, szőke hajába színes pántlikák röpködnek, arca pedig pipacsként égő piros. Igaz, egy pillanatra felrémlik előttünk a sárguld, hajladozó, virágtól tarkára búzatábla képe, de ezt alább a »bársonyos zöld mező« hamarosan eloszlatja, kivált hogy a benne még most pirosló búzán nemigen tudjuk, hogy mit értsünk. Ráadásul ott a közbeékelt »sárga« hasonlat! Ez sem a földre nem illik, sem a menyasszonyhoz nem talál, sőt önmagában véve is képtelenség: a csurgatott még kellemes képzetet kelt, a sárga lélegzet kifejezés viszont legföljebb valamiféle betegség képzetét idézi — mit gondoljunk hát a földről, a menyasszonyról, amelynek lélegzete sárga, mint a csurgatott méz? Ennyi képtelenség aligha születhetett a valóság konkrét szemléletéből. In. kább azt kell föltételeznünk, hogy a szerző úgy ráncigálta elő képeit, hasonlatait az agyából, mint valami kelléktárból. A valóságra nem vonatkoztatott, tőle elszakított kifejezések eleve nem mondhatnak s nem is mondanak semmit. Ellenpéldaként idézünk egy olyan versrészletet, amely szintén a nyarat varázsolja elénk színekben, színfoltokban: »S megjön a nyárnak tarkasága: Poros utak, száraz porondok, a kertkarókon piros gombok, ezüst zápor piros rózsákra, piros pipacs hulló virága; minden virág lehull, ha nyíl is; hajlós rozs érik a kaszákra, mikor meleg szemét kinyitja írisz« (BABITS MIHÁLY Ballada írisz fátyoláról.) Figyeljük meg, hogyan kezelte az ecsetet Babits, a költő. Először is eléggé csínján bánt a színekkel, csak a nyárra leginkább jellemző színeket alkalmazta, más szóval: válogatott a valóság elemeiből, közülük kiemelte, sűrítette a legfontosabbakat. A színek közül legtöbbet a két »legnyáribb« színből, a pirosból és a sárgából tett föl, az ezüstből csak egyetlen egy foltot vetett oda, tehát: arányított. Az arányítás- ban a valósághoz való hűség vezette: nyáron a futózápor hirtelen jön, s ahogy jött, el is múlik; viszont a piros és a sárga tartós színek a nyárban. A színeket nem törekedett mind megnevezni, nevén csak a pirosat és az ezüsötöt említette. A színárnyalatok érzékeltetésére nem keresett hasonlatokat, ehelyett elénk vetítette azt, ami a nyárban piros, ezüst, sárga. Ily módon elérte, hogy a színeket minden torzítás nélkül magunk előtt látjuk. Ráadásul a poros út, a száraz porond s a kaszára érett hajlós rozs nemcsak szí- . névéi érzékelteti a nyarat, hanem felidézi a nyár tikkasztó melegét, a nyár termékenységét, gazdagságát is. Ezáltal a valóságról nyert képünk teljesebbé válik. A megfogalmazásban nincs semmi rendkívüli: a versrészletben a három ... alig-alig bővített kijelentő mondaton kívül csupán egy rövidke feltételes s egy egészen világos szerkezetű időhatározói mellékmondat találkozik. Egyébként néhány odavetett jelzős főnév, egyszerű felsorolás alkotja a versrészletet. Olvasáskor szinte az az első benyomásunk, hogy a költő csak regisztrál, puszta tényeket állapít meg. Mégis, a leírásban van frisseség, egyedi jelleg. A jól kiválasztott színfoltokat híven tükrözik a kifejezések. A mondatok. a jelzők amilyen egyszerűek, tárgyilagosak, éppen olyan hitelesek és szemléletesek: olvasáskor sorra megelevenednek; szinte filmszerűen leperegnek szemünk előtt a tarka táj és elemei. Ahogy a különféle színek, színfoltok egymáshoz kapcsolódnak, egységes képpé, képsorozattá olvadnak össze, térbeli, szélességük, távlatuk támad: az ember otthonából, a kertből a poros utak kivezetnek a határba, a mesz- szeségbe s az érett rozstáblák a látóhatár széléig nyúlnak. Mindehhez hozzákapcsolódnak a költő nyári impressziói. A virág lehull — ebbe a megállapításba vegyül némi rezignáltság, ezt azonban feloldja a termékenység gondolata: a virág lehull, igen, de a kaszákra hajlós rozs érik, az elmúlás tehát gyümölcsös, voltaképpen beteljesedés. Néhány következtetést köny- nyűszerrel levonhatunk. Ha írunk, nem okvetlenül szükséges halmoznunk a minél színesebb, szemléletesebb kifejezéseket. Inkább a valóság megragadására, hű kifejezésére kell törekednünk, a tartalmat kell megformálnunk. A megformált tartalom művészi élményt ad — tartalmatlan formák csak ürességet takarnak. Dr. Ruzsiczky Éva kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa.
