Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. június 14. Intelem Nem adhatod föl ami szép volt: Ifjúságod kamasz-hitét. Habár az utad túlnehéz volt, Elfáradni ráérsz te még. Ne feledd millió testvéred Kapzsi kalmár soha ne légy. Hörcsögtempó, kis önös érdek Hínárként ne fonjon be még. Állóvíz-lelkű emberekkel Mi dolgod? nagy luxus neked És árulás, ha nem verekszel. Mit kezd így véled a sereg? Kívánom: újra megszülessél, Legyen nagyálmú éjszakád. Itt az idő, hogy megméressél: Mit lehet bízni rád. KERÉK IMRE; Nagyapám Nagyon szeretett enni az öreg, és még nagyobbakat ivott utána. Nagyanyám szeme ijedten meredt a literes üvegre, tele tálra, mert alig tíz perc alatt nagyapám bevágta mind: ez volt az ozsonnája. Bajszát törölve szólott azután: »Nyanya, levágsz egy libát vacsorára*'. Ügy képzelte a mennyországot is, hogy ott kolbászból-font kerítés várja. Ö mekkorát csalódhatott a kis örég, hogy átdöccent a másvilágra! KESZTHELYI ZOLTÁN: Háromszor három év Háromszor bárom év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam az égen, az időben, csak elsóhajtott szavald, az áhítat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is j szerelemnek szánta nékem a Törvény; valami más rendeltetéssel küldött elém a kétségek végenincs erdejébe, ( amikor elsuhant fölöttem a szeretetlenség világot beborító árnya! TASNÁDI VARGA ÉVA: A földet nézem... Ébredő fákon muzsikál a szél, s a földet nézem, amit úgy szerettem. — A földet nézem, ami ismerős, csupasz ágakat rejteget a kertben. Bársonyos, lágy, mint ölelő karok, szeretnék jól meghemperegni benne, mint akkor még — bolondos kisgyerek, mikor dajkálón hajolt rám az este. Most felnőtten s lassabban ballagok. Az utak mentén fiatal fák zúgnak, tavasz van újra, szívmelengető, s emléke él csak tűznek, háborúnak, s a földet nézem. Barázdáin át felrajzolódik nagyapóim arca, amint vigyázó szemük ráragyog a szertehulló, száz tavaszi magra, s a földet nézem, ami bölcs, örök,, ahová egyszer én is visszatérek... nyírfa leszek, vagy orgonásbokor, s odanyújtom ágaimat a szélnek. HAJNAL GÁBOR: Siettetném Mily könnyedén ömlött az ének, az utca porából papírra lépet mosdatlanul, siheder nevetéssel az élmény öröme, és szórta széjjel ficánkolva villogó kincseit, még emléke is, álma is hevít. Most ülök némán, papírra meredve, ködök és jellegek gyűlnek szemembe, a dal fölött fagyott, szomorú kéreg, míg a kusza hétköznapokba nézek, konokul vágyom a harmóniát, s nyirkos közöny szivárog tudatomon át. Verébcsapat zajong az utcákon, a fákon, s én már a fecskét is cikkanni látom s kerengni alacsonyan, bár még meg se jött, sietettném a cammogó időt. Ó ez a türelmetlen nyugtalanság... Mióta eszmélek csak, megragadják indulatok, vágyak a lebegő jelent s űzik, hajtják — o lélek jövőt így teremt? Ö ez a türelmetlen nyugtalanság... De miféle erők és miért akarják, hogy síromig nyugalmat sose leljek? Mindig tovább és mindig egyre hegynek? N em igen volt, sőt bátran elmondhatjuk, sohasem volt nekünk pénzünk egycsomóban. Kraj- cártalanok voltunk nagyobbrészt. Azon a nyáron pedig teljesen pénz nélkül álltunk. Apám elszegődött Cövek Nagy Gáborhoz, a cséplőgépeshez. A távoli megyékben barangoltak, bércsépléseket vállaltak Apám mindenese volt Cövek Nagynak. Szaladj ide, szaladj oda, mérjél, írjál, számolj, fűt- sél, kezeld a gépet, félóra múlva visszajövök. Holott pedig huszonnégy óra múlva se jött vissza, sokszor két napig egyfolytában ivott a kocsmában ... Minden nyáron vele volt, minden nyáron becsapta, mégis mindig rá tudta beszélni, hogy vele menjen, fűt-fát ígérve hiszékeny jó apámnak. Tudtuk, hogy majd csak szeptemberben jönnek haza, ha majd a herét, a bodorkát is el- csépélik. Így hagyott otthon bennünket apám Péter-Pál- kor, azon a nyáron is. A krajcártalanság ösztökélt aztán engem ara, mint máso- dikas kis diákot, hogy elszegődjem a kőművesekhez, téglahordásra. Kibeszélhetetlenül vágytam egy tornanadrágra, tornaingre, gumicipőre. Vágyamról többször beszéltem édesanyámnak. — Mit csináljak, kisfiam, ha nincsen rávaló!... Ez a Cece néni se jön ide mostanában, hogy eladnék neki valamit. Cece néni vén, pipás cigányasszony volt, edénnyel és ócska ruhával kereskedett. Akkor építették a faluban az emeletes Népbankot, és én hétfőn reggel jelentkeztem Hak- ker pallérnál. Hakker italos ember volt, akkor reggel is a kocsmából jött ki a munkára. Vérbenforgó szemmel nézett rám: — Mit akarsz, te kölyök? — Téglát hordani! — feleltem. — Osztán bírod? — csodálkozott keveset. — Bírom! Barackot nyomott a fejemre, s felvett egy korona napszámmal. És én hordtam a téglát. Csurka Péter: £de2Lavuj,ám A tégla harmadnapra kisebezte ujjaim hegyét, serkedezett belőlük a vér. Esténként vizes- borogatást rakott rá édesanyám, és azt mondogatta, hogy nem nekem való még a téglahordás. Én azt vetettem ellen, hogy majd csak kihúzom ezt a hetet. — Hat korona, édesanyám! Milyen sok pénz az! El is jött a szombat. Felálltunk napszámfizetésre. Az utolsók között szólították az én nevemet. Egy téglarakás tetején ültünk öreg barátommal, Gyula bácsival, akivel az állványokon hozott össze a közös sors, mert hát vége felé már targoncával hordtuk a téglát: az öregember és a gyerek — múlt és Jövő. Gyula bácsit azóta sem tudom elfelejteni, mert az első ember volt ezen a világon, aki belém lopta a szomorúságot, aki megtanította velem, hogy vannak szánandó emberek ezen a földön. Mert Gyula bácsi szegény foltozó szabó volt, de elromlott a szeme, és nem tudott az iparban dolgozni. De az egyik fiából ügyvéd lett, a másikból mérnököt nevelt, a lányát pedig egy gazdag nagy kereskedő vette el __Ö meg sovány naps zámból tengette napjait. Hat koronát kaptam, boldogan szaladtam haza. Megvehet- jük a tornainget, sapkát, cipőt. A segéd összecsomagolta szépen a tornafelszerelést, átkötötte zöld szalaggal: édesanyám a kasszához ment, leszámolta a hat koronát. A kövér rövidárus a kassza üveglapjához ütögette a koronákat. Az utolsónál lekopott képéről az üzleti mosoly: — Ez a korona hamis, kérem! — s újra verte az üveghez. — Hamis pénz!... Hamisítvány! ... Nikii, nem ezüst!... De még nem is nikliből, hanem cinkből hamisították... Ott álltunk ütődötten a kasz- sza előtt. Én hófehéren, édesanyám szintjátszva kapkodta el égszínkék szemét a kereskedő gyanakvó tekintete elől. — Kérem ezt a pénzt nem fogadhatom el, tessék kicserélni ! Igen, tessék kicserélni. De nem volt nekünk hetedik koronánk. Így aztán a segéd elvette tőlem a csomagot, és ki- szégyénkeztünk a boitból Kint az utcán mintha édesanyám ez alatt a pár perc alatt öregasszonnyá vált volna, pedig még alig volt túl a harmincadik életévén. — Csalók! El akarták sózni a hamis koronát! — hangzót) utánunk a boltból. * * • Hakker előtt álltam fent az állványon. Szája okádta a füstöt és a szilvapálinka illatot. — Mit akarsz? ... Nem veszlek vissza, mert három napot lazsukáltál!... — Nem azért jöttem én, Hakker úr, kérem — mutattam neki felsebzett ujjaimat —, hanem azért, mert szombaton egy rossz koronással tetszett fizetni... Mutattam neki a rossz pénzt. Ordítani kezdett, szidott, aztán ütésre emelte kezét. Futni kezdtem. Futottam le az állványokon, Hakker káromkodva szaladt utánam, felkapott egy malteros kanalat, hogy azzal majd agyoncsap. Utánani hajította, de nem talált élj — Csirkefogó!... Én atam nékét rósz körönét?! Fél téglát dobott utánam, azzal sem talált el és miután nem bírta szusszal, abbahagyta a futást. Anyám az épülő háztól távolabb várakozott rám, nyugtalankodott. Hallotta Hakker szitkait, ordítozását és már indult is, hogy ő beszéljen vele személyesen. Tétovázott, meg-megállt. Odaértem. Megértett mindent... És már hat óra lett, fájron- tot csengettek az épületen. Gyula bácsi sietett felénk malterosan, meszesen. Előre kiáltotta: — Mi történt veled kisfiam, barátom? Miért akart Hakker agyonütni? Elmondtuk. Gyula bácsi gondolkodott. — Adja csak ide jóasszony, azt a hamis pénzt! Majd én megpróbálom elsütni..'. Azzal otthagyott benünket, átsietett a téren, bement a szemben levő kocsmába. Szívszorongva vártuk. Hátha sikerül neki »felváltani«. És egyszer csak — de nem is jó erre gondolni! — láttuk, hogy lök- döste ki Gyula bácsit a kövér kocsmáros, káromkodott, a csendőrséggel fenyegetődzott... • * « Tizenkét esztendő nem az a kor, ..íely megérti a világ folyását, de gyerekfejjel azt már tudtam, hogy a szegényemberek olyan elhagyatottak voltak benne, mint az égi madarak. Pityergős lélekkel feküdtem le. A rossz korona felborzolta nagyon gyermeki lelkem bársonyát. Gyula bácsi! Évekig láttam még az arcát olyan szederjesen, öreglilásan, mikor a szégyentől elborult lélekkel, tétova léptekkel szelte át a teret, kapkodva a levegőt. — Hát megjártam, na!... Na, nem baj, nem baj! — vigasztalta magát. — De menjünk innen, mert hátha ez a bolond kocsmáros igazán átszól a csendőrőrsre!... Ezt a rossz pénzt pedig inkább el kellene hajítani! — Hajítsa el! — biztatta anyám lehelethalkan. Rosszakat álmodtam. Asszonyok lepték el a házat, elvittek mindent. Ott volt Cece néni is, és elcsalta édesanyám ünneplő ruháját, azt a krino- lint, melyet csak nagy ünnepek alkalmával vett fel, és úgy festett benne, mintha a nyári pirkadat rózsái csókolták volna erre a világra. Felébredtem hirtelen és akkor úgy tetszett, mintha Cece néni libbent volna ki a szoba Szőnyi István kiállításához Szőnyi István azok közé a szerencsés festőművészek közé tartozott, akik az elődök és a kortársak minden érdemleges része. Csak a felszabadulás hozott számára érdemleges elismerést: a Kossuth-díj és a Magyar Népköztársaság Érdemes raszti, a proletár és az emberi sorsra vonatkoznak. Szőnyi István művészete szárnyaló és rezignált egyszerre. Együtt eredményének egybeötvözése, felhasználása mellett is meg tudták őrizni sajátos egyéniségüket. Valóban, Szőnyi István szín- és formavilága senkivel össze nem téveszthető vonásokat rejt magában úgyszólván minden érett alkotásában. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, majd Nagybányán, Ferenczy Károly mellett folytatta. A színek és formák kutatója, a finom hangulatok festője volt. Már fiatalon nagy tekintélyre tett szert művészeti életünkben. Zebegényben letelepedve, a Duna szebbnél szebb tájait és az ottani parasztok életét örökítette meg. Ezek a képek szükségszerűen magukon viselik a két háború közti művészet formabontó hatását, bár művészete központjában mindvégig az ember, a humánus tartalom marad. Tanítványa volt Ferenczynek is, akit a kortársak szintetikus realistának nevezhetnének. Kezdetben mint minden fiatal művész, Michelangelo igézete alatt állt. Az expresszio- nízmus vezette őt ennek a hatalmas reneszánsz művésznek megértéséhez. Ezt láthatjuk megnyilvánulni a Danaidák és a Hegytetőn című hatalmas kompozícióiban, melyek első jelentős alkotásai közé tartoznak. Nem a reneszánsz szépség, eszményt veszi át tőle, hanem az ember ábrázolásának monumentális módját. Emberei szinte kivétel nélkül proletár-típusok, erőtől duzzadó, nagy tettekre hivatott társadalmi osztály képviselői, akik mégis meddő életre vannak kárhoztatva az akkori időkben. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez nála nem pusztán ösztönös, hanem tudatos állásfoglalás, hiszen az 1919-es eseményekben mint ifjúsági vezető jelentős szerepet játszott. Ezért kvalitásai ellenére a 20-as, 30-as években sok mellőzésben volt Művésze kitüntetések formájában. De talán térjünk vissza néhány gondolattal még festészetének elemzésére. Művészi törekvései közé tartozott a szilárd, összefoglaló szerkezet, de ennek a szerkezetnek — szándékai szerint — nem szabad feltűnő hangsúlyt kapnia, el kell rejtőznie. Ebben is hasonlít az impresszionistákhoz, nemcsak a kolorizrnus tekintetében. Tematikában a késő reneszánsz bruegel-i világszemlélet is inspirálja. Nem történeteke' fest, hanem állapotokat. Meditáló természetű, de meditációi nem különösen konkrétek, Inkább általános jellegűek: a paérez azokkal, akiket vásznain megjelenít, részvéttel van sorsuk iránt, de ugyanakkor nem látott kiutat ebből a szomorú világból, humánus állásfoglalása ellenére belenyugszik a tényékbe. Kétségtelen, hogy főleg lírikus természetű volt, de lényegében progresszív gondolkodású, és festői mondanivalóba, látásmódja, egyéniségének egész attitűdje révén új világunk, szocialista társadalmunk felépítéséhez sok értékes művészi tettel járult hozzá. Tomory Aladár Lóránt János: TÁJ (tus) ajtaján, utána édesanyám csendesen csukta az ajót. Nem tudom már, álom volt, igaz volt, de másnap az álom megismétlődött. Megdörzsöltem a szememet. Libbent Cece néni a szobából. Kiugrottam az ágyból, a szekrényhez rohantam, kinyitottam. Édesanyám egyetlen ünneplő ruhája nem volt benne... Álltam némán, ijedősen. Félrepillantottam. Az egyik székre esett a tekintetem. A széken pedig ing és egy tükörfényes, fekete klottnad- rág díszlekedett sorjában egymás mellett... Az udvarról nóta szállt be. Édesanyám dalolt. Tiszta szép, zengő volt a hangja, s anyámmal daloltak a kiskert virágai és a madarak, a kövér birseken ...
