Somogyi Néplap, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
Egon Erwin Kisch Május elsején az órák előtt* AZ Ó-VÁROSBAN az órásmester kirakatában áll egy nagy óra. Tulajdonképpen ez nem egy óra, hanem sok óra egyetlen órában egyesítve. Az óracsoport a világot ábrázolja: az öt világrészt térben és időben. Minden számlap másmás város nevét viseli és a mutató jelzi, mennyi az idő abban a városban, abban az időpontban, amikor mi a prágai ó-város órásmesterének kirakata előtt állunk és az órák óráját nézzük. Egyetlen óramű, egy tömör és súlyos fém- szerkezet mozgatja a sok mutatót. A Prága jelzésű számlap körül sorakoznak a többiek, és minden számlapon a napnak más-más óráját, az órának más-más percét látjuk. Burgos jelzésű számlap nincs az órán. Amikor a mester a művét készítette, Burgosban még ugyanannyit mutatott az óra, mint Madridban. Madridban az idő most előrehalad, a burgosi óra hátrafelé megy. Május elsején, ha rászorítjuk fülünket az óra nagy üveglapjára, talán hallhatjuk a kattogását, mely úgy hangzik, akárcsak a munkászászlóaljak ütemes menetelése. Talán láthatjuk, hogy a mutatókon vörös zászlók lengenek. MINDEN SZÁMLAPON május elseje van. Prágában reggel hét óra. A Ringhoffer- gyár munkása riadtan ébred álmából, nem az ébresztőóra, de nem is a felesége, hanem az ablakon beragyogó napsugár keltette fel. »Az ördögbe is — ez az első gondolata —, elaludtam.-« De rögtön visszaszívja káromkodását, mert eszébe jut, ma ünnep van, ünnep, mit apáink harcoltak ki. Még álhatóm egy kicsit, még van idő a felvonulásig. Berlinben még négy perc hiányzik a hét órához, dé a Siemenstadt-művek művezetője már felkelt, és ő is káromkodott közben. De ő nem szívja vissza a káromkodást, mint a ringhofferbeli munkástársa. Belebújik nadrágjába, másod- percnyi pontossággal kell ott lennie a nácik által elrendelt gyülekezőhelyen, különben a csoportvezető beárulja, és akkor röpülhet munkahelyéről, talán egyenesen a koncentrációs táborba. Ügyis ferde szemmel néznek rá, mint régi szervezett munkásra. Hamburgban az óra nagymutatójának még tizenkét percnyi utat kell megtennie, hogy elérje a reggeli hét órát jelző tizenkettős számot. »Hogy ezek ma mit fognak megint összelefetyelni? — dör- mögi Klaus, a Blohm és Woss cég esztergályosa — ma a vezérurak biztosan arról prédikálnak majd, hogy mennyivel egészségesebb, ha nem zabálunk kenyeret!« LONDONBAN a Whitecha- pal High-Road sötétedik, majd rövidesen feketéllik az emberektől, akik zárt sorokban állnak fel, hogy a Hyde-parkba vonuljanak. A High-Gate rácsos kapuin át munkásküldöttségek menetelnek, alig tudják cipelni a koszorúkat, amelyek Marx Károly utolsó lakhelyét díszítsék. Párizsban egymillió dpi gozó sorakozik fel a Pére Lachaise, a kommunárdok sírhelye felé vezető útvonalon. Az F. I. A. vörös zászlói, ez a szociáldemokratáké, a P. C. F. vörös zászlói, ez a kommunistáké, a C. G. P. vörös zászlói, ez a szakszervezeteké, minden kézben vörös zászló, él a Népfront. Herriot és ezer más ra- dikálszocialista velük együtt menetel, ők is felemelt ököllel köszönnek, él a Népfront! A munka hadserege tisztelgő sorokban vonul el 1871 dicső hőseinek sírja és Henri Barbusse emlékműve előtt. Mikor a prágai fémmunkás kilép lakóháza kapuján, hogy felsorakozzon a felvonuláshoz, akkor a sydney-i és melbour- ne-i munkatársai már befejezték felvonulásukat, és sűrű sorokban a tengerpartra vonulnak, hogy asszonyaikkal és gyerekeikkel élvezzék a napot, a hullámokat, a májusi napfény melegét. Sanghaiban a riksakuli, ma riksa nélkül, igyekezik át a Nanking-Roadon. Amikor nincs rendőr a láthatáron, a párt röplapjait osztogatja, de abban a percben, amikor feltűnik egy rendőr, futásnak ered, és gyorsabban száguld, mint bármikor utasa nógatására. MOSZKVÁBAN a rendőr a tüntetők elvtársa. A Lenin- mauZóleummal szemközti ház erkélyén szovjet költők állnak a mikrofon előtt és beszámolnak a Vörös téren történtekről. De lehet ezt leírni? El lehet ezt mondani? Az örömnek ezt az óceánját? A katonák és munkások hadseregét? A gyermekek örömrivalgását? A zászlók erdejét? A mámorosán ujjongó embersokaság minden egyes tagja üdvözli a pártot, amelynek boldogulását köszönheti. És a pártot képviselő, mosolygó elvtársakat, akik a mauzóleum mellvédjéről szeretetteljesen viszonozzák a köszönést. Tedd csak a füledet a madridi számlapra. Az óra fogaskerekeiből, egész járásából ugyanazt a bizakodó hangot hallod, bár a város felett repülőgépek zúgnak, hogy az ártatlan gyerekekre és a vörös zászlókra zúdítsák bombáikat. Prága ó-városában állsz az óra előtt, hallod kerekeinek ritmusát, érzed, hogy a madridi óra a bombák robbanása, a gépfegyverek kattogása között is azonos szíved verésével és az összes számlapokon menetelő májusi ünneplők lépteinek ütemes dobbanásával. Moszkva két órával megelőzte Prágát, nyolc és fél órával Csikágót, csaknem tíz órával előbbre van a detroit-i FordműVeknél. Teljes fél nappal Hollywoodnál. De nemcsak a hosszúsági fokok és az égtájak határozzák meg az időt. — Ha a mindenségórát nemcsak a füleddel és szemeddel figyeled, hanem agyaddal és szíveddel is, akkor magad is észreveszed ezt. FIGYELD CSAK! Az órák órájának csak egy szerkezete van, egy erő mozgatja a mutatókat, egy erő határozza meg az időt, s egy napon egyazon óra üt majd mindenütt a világon. Világ órái egyesüljetek! Prága, 1937. Hollési Tibor fordítása * A világhírű »Száguldó riporter« 1937-bén írta elbeszélését. Ebben az esztendőben Spanyolországban dúlt a polgárháború, Németországban a hitleri fasizmus pusztított. Kékesdi Gyula M ikor a Nyugatinál leszállt a villamosról, próbálta elfelejteni a délelőtti tragédiát Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Hiába mondják rá, hogy öreg ember, ötvennyolc év még nem az öregség. Megmutatja, hogy ér még ő annyit, mint a fiatalok, még akkor is, ha délelőtt szörnyű fájdalommal elpattant benne valami. A Visegrádi utcából bekanyarodott a keskeny sikátorba, melyben ágyat bérelt a múmia arcú Izsákinénál. Ne lássa senki, hogy rossz kedve van. Eről- tetetten fütyült egy régi dallamot, és a bajuszát is megigazította. Örömmel látta, hogy a házmesterné kint söpör a kapu előtt. Megmagyarázhatatlan bizalmat érzett a testes, kedélyes asszony iránt, és mi tagadás, tetszett is neki. Egyedül neki mondta el azt is, miért hagyta el öregségére a falut, ahol háza van és gyerekei vannak. Nem maradhatott ott, mert amikor azt kérte, hogy ő járhasson a közösbe adott két szép csikójával, a városból odaszármazott elnök kinevette: »öreg már maga ahhoz. Jó lesz a malacok mellé, vagy éjjeli őrnek.« Világéletében büszke, konok ember volt: nem tudta elviselni, hogy kinevessék. A fia azóta is minden héten ír neki, hogy öregségére hagyja már a büszkeséget, jöjjön sürgősen haza. De nem! Ót np nevesse ki senki. Egyébként is jobban szereti a függetlenséget. Elég, ha évente egyszer hazalátogat az asszony sírjához, meg a gyerekekhez. — Jóestét szépasszony — köszöntötte a házmesternél A negyven körüli, elhízott barna nőnek láthatóan jólesett a bók. — Jóestét Kecskés! Mondja csak, mikor iszunk már egyszer pezsgőt? — Igya meg, aki kitalálta — dörmögte az öregember, és újra rossz kedve támadt. N éhány héttel ezelőtt csomagot kapott a nagyobbik fiától. Ügy tervezte, hogy meghívja kóstolóra a szépasszonyt is. A házmesterné készséggel elfogadta a meghívást és szépen kiöltözve ment vizitelrii Izsáki nagy- ságosékhoz, de kikötötte, hogy vacsora után pezsgőt isznak. Az öregembernek vérzett a szíve annyi pénzt kiadni egy üveg italért, de nem akarta, hogy fösvénynek nézzék, gondolta, a drága nedűvel megenyhíti az örökké zsémbes Izsákinét is. Rendben lett volna minden, de az öregember még sohasem bontott pezsgőt, és nem tudta az üvegből a dugót kivenni. A végén dugóhúzóval próbálkozott. De amikor a szerszámot jól belécsavarta a dugóba, az magától kiröppent, és mint valami pusztító rakéta, darabokra törte a konyhaszekrény ragyogó üvegét. Azóta nincsenek beszélőviszonyban Izsákinéval. Pedig ki kellene békülni vele. Emberi szó és főként meleg tea után vágyott. Ügy érezte, zsibbadt tagjainak semmi sem tene olyan jót, mint a forró ital. Elhatározta, hogy kibékíti Izsákinél. Ahogy felért az első emeleti lakás elé, fogta a szenesvödröt, és lement a pincébe, hogy telemerje. A boldogult Izsákinak is ez volt az első dolga, amikor munka után hazaérkezett. S amikor felbaktatott a szénnel, az ajtó előtt lehúzta a bakancsát, és otthagyta a lábtörlő gyékényen. A boldogult Izsáki sem lépett soha piszkos cipővel a tiszta előszobába. Hangosan, kedvesen köszönt a konyhában horgoló vénasz- szonynak, ahogy a boldogult Izsáki szokta, s szótlanul leült a sarokban nyújtózó ágya szélére. Hosszú hallgatás után megszólalt: — Kedves nagysád, nagyon jólesne egy korty tea, úgy érzem, meghűltem egy kicsit. Izsákiné rá sem nézett. Pislogott, és horgolt tovább. Hihetetlen, hogy ilyen vén korában pápaszem nélkül horgol, villanyfényben, és az öreg megismételte a kérdést. Izsákiné tovább horgolt: a csend kibírhatatlanná lett. Az öregemberre valósággal ránehezedett a magányosság, és újra fájdalmasan átérezte a tragédiát, mely délelőtt lesújtotta. A Belvárosban dolgoztak sortatarozáson. Az ő dolga, hogy felhúzza a maltert a nyikorgó csigán a második emeletre. Nehéz, fárasztó és unalmas munka. A fiatalok nem szívesen csinálják; azt mondják, hogy nincs benne fantázia. De ő, az öregember fáradhatatlanul töltötte a vödröt, húzta a kötelet. S egyszerre rettenetes dolog történt. Már a második emelet magasságában lengett a vödör, amikor hirtelen t elhagyta az ereje. Szédült, forgott vele a világ, ő pedig görcsösen kapaszkodott a kötélbe. Ha Szálai, a fent vakoló kőműves valami hatodik érzékkel meg nem sejti a bajt, s el nem kapja a vödröt, nagy szerencsétlenség történhetett volna, így is kiloccsant a meszes malter és belecsapott a fiatal Kovács balszemébe. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de a fiú nagyon megharagudott rá. Ebédidő alatt is dühös pillantásokkal méregette, és végül belekötött: — Miért nem megy az ilyen vén trottli éjjeliőrnek? Az öregember ugyanazt a megbocsáthatatlan sértést DARÁZS ENDRE TÜZEKBOL SZÜLETETT Májusnak rózsája, A színe acélkék, Hamuszürke szára, A hamu belepte, Befogta a rozsda, De a tűz esője Szép tisztára mosta. A mi virágunk nem Tej-arcú kertészek Babusgatták — ott nőtt, Hol minden kiégett, Vasporos udvaron, Fekete vidéken, Hogy május napjára Kabátunkon égjen. Ha kell, akkor szépség, Ha kell, szúrófegyver, Hogy rohamra indult Vele milljó ember, Volt, mikor vöröslőit A vérünk színétől, Most már kék, mint acél, Ég színétől szépül. PRITAN SZING SZAFIR A MUNKÁST BÖLCCSÉ GYÚBTA ÁT A SZENVEDÉS A munkást bölccsé gyúrta át a szenvedés. Ereiben a forradalom árad szét lobogva. Napszomjas, konok bittel küzd ma még, s a nagy virradat holnapra felvöröslik. Az útja: diadalút — hajnalfényáradásé; eléje tornyosuló hegyláncokon is átcsap. A munkást bölccsé gyúrta át a szenvedés. Verejtékcsöppök ülnek ki homlokára, mint komor égre tündöklő csillagok, mint a közelgő felkelés hajnalcsillaga. Mert az idő közelget és a munkás saját kezével tornyozza végre sorsát — s e kérges kéz kemény, acélos! Ne nézd, hogy most még rongyba öltözött; azt nézd, hogy mennyi fény, forró sugár tódul ki ifjú, lelkesült szeméből! Holnap a munkás saját kezébe fogja, teremtő kézbe, sorsodat planétánk... A munkást bölccsé gyúrta át a szenvedés. Papp Árpád fordítása K A LEGIDŐSEBB DIÁK — Szeretem a fizikát, matematikát, az egészségtant kevésbé. Papírlapokat nyújt felém, az egyiken jeles osztályzatok sorakoznak. — Ez volt a hetedikben. Idén van egy-két négyesem, rontottam egy kicsit. A háromnegyedéven már túl vagyunk, jön az évvégi vizsga. A nyolcadikos diák. akivel beszélgetek egy kis szűk irodaraktárban, íróasztal mellett ül. 55 éves elmúlt, Fia.s István a dolgozók 1 iskolájának legidősebb hallgatója, a KISZÖV karosszéria üzemének részlegvezetője. — Nem azért iratkoztam be az iskolába, mert a nyolc osztály elengedhetetlenül szükséges ehhez e beosztáshoz, hiszen sok tapasztalatot, ismeretet gyűjtöttem össze évek óta. Tanulni akarok... — S miért csak most gondolt erre? — Eddig a munkám nem engedte. A gyermekkocsi üzem részlegvezetője voltam, harminchárom munkás dolgozott a kezem alatt. Most is nehéz időt szakítani, sok társadalmi elfoglaltságom van. Fias István a szövetkezet párttitkára, városi tanácstag, a Hazafias Népfront városi elnökségének tagja, a Városi Szövetkezeti Bizottság titkára. Tavaly és tavaly előtt szemináriumvezető ts volt a szövetkezetben, idén azonban felmentették ez alól, mivel a dolgozók iskolája mellett a marxizmus—leninizmus középfokú iskoláját is végzi. — Idén mindkét iskolát befejezi. Milyen tervei vannak, akar-e tovább tanulni? Csendesen válaszol. — Ez nem is terv, nagyrészt már megvalósítottam. Beadtam a felvételi kérelmemet a marxista esti egyetemre ... érezte, amely a falujából is világgá űzte. Nem ismerte el magát bűnösnek, és nagyon szégyellte pillanatnyi gyengeségét. Erőltetett hetykeséggel válaszolt a fiúnak: — Felmennék én még ma is egy teli zsák búzával a padlásra. A fiú röhögött. — Ha maga is a zsákban ülne és én venném a vállamra — felelte szemtelenül. Mindenki hangosan nevetett, s ez a gúnyolódás véget vetett az öregember türelmének. Felugrott ültőhelyéből és Kovács elé állott, hogy pofonteremti. ovács elkapta az ütésre lendülő kezét, megmarkolta a meszes zubbonyát és dühtől reszkető testét a falhoz szorította. Na, várj csak, te kölyök, majd adok én neked! S megpróbálta eltolni magát a faltól. De akkor újra elhagyta az ereje. Jeges hidegség ömlött el karján, lábán, s azt érezte, hogy a fiú szorítása elviselhetetlenné erősödik. Hasztalan erőlködött, a fájdalom nem enyhült. Honnan van ebben a cingár fiúban ennyi erő? ... És hová lett az ő ereje?... Kicsordult a könnye és nem ellenkezett tovább. — Ne bántsd már, a jó istenit az ilyen komisz kölyök- nek! — rántotta el tőle Kovál csőt Szalai, a magas, szikár kőműves. Körülállták. A szemekből úgy látta, hogy vele éreznek az emberek, s már bánják, hogy előbb kinevették. Mégsem szűnt meg tagjainak jeges dermedtsége.* A hirtelen támadt szédülés elvette minden kedvét. Hát mégis találkozott volna az öregséggel? Nem| Kapta fel a fejét. Nem öreg még ő, csak egy kis tea kellene. Mindjárt visszatérne bele az erő. — Na, nagysád, mégegyszer szépen megkérném ... Főzzük meg azt a teát. A vénasszony múmiaarca meg sem rebbent. Szaporán pislogott és horgolt tovább. Kecskésben fellobbant a dac. — így is jó. Megcsinálja más a pénzemért — mondta emelt hangon, majd vette a kalapját, bakancsot húzott és becsapta maga mögött az ajtót. L assan, mogorván ment le a lépcsőn, de az alsó fokon hirtelen megállt. Az arca is felderült, mint akinek valami jó gondolata támadt. Majd a szépasszony csinál nekem teát. Jó erős, forró italt, rumot is hozunk bele — gondolta megenyhülten, és odakocogott a házmesterné ajtaja elé. Becsengetett és várt. Semmi válasz. Hosszabban nyomta a csengőt, de erre sem mozdult senki, pedig az ablakon át látta a halvány fénycsíkot, mely kiszűrődött a szobaajtó résén. Végül a harmadik csöngetés után ajtónyikorgást hallott és papucsba bújt lábak csoszogá- sát. Kinyílt az ajtó kis üvegablaka, s megjelent mögötte a sr.épasszony borzas feje és nem éppen barátságos ábrázata. — Itt vagyok szépasszony visszaadnám a vizitet — szólt az öregember kedélyesen. Az asszony szeme haragosan villant. — Na de, Kecskés. Hogv képzeli ezt? Csak így bejelentés nélkül rátörni az emberre? — és becsapta a kisablakot. Az öregember elborulta n bandukolt el a sarki italboltba. Forró teát rendelt rummal és még egy féldecit. Leiszom magam és odamondogatok a vénasszonynak, gondolta nekikeseredve. Csak a tea esett jól neki. A féldecít már úgy kellett magába erőszakolnia. Kedvetlen volt, fáradt volt, köszönt és hazaindult. Mikor befordult az utcájukba, újra szédülés fogta el, mint délelőtt az állványok alatt. Ijedten belekapaszkodott egy vasoszlopba, majd mélyet szippantott a metszőén hideg levegőből, s ettől magához tért. Értetlen csodálkozással vette szemügyre az oszlopot. Ezerszer is elment mellette, s még nem tűnt fel neki soha a kékre festett tábla, benne a visz- szahajló fehér nyíl és az írás: Zsákutca. Mit keres ő itt — nyilait bele hirtelen a kérdés. Miért húzza a maltert, mi köze neki a boldogult Izsáki szokásaihoz, és miért vásárol ő pezsgőt, hogy valaki ránevessen? S okáig nézte a táblát, s azután felkapta a fejét és megindult hazafelé. Azért marad. Rajta senki ne nevessen. De a bizonytalanság is felütötte a fejét benne, valami kétkedés, melyet a kék mezőben visszagörbülő fehér nyíl ébresztett benne. A zsákutcából, ha már belekeveredett az ember, vissza kell kanyarodni.