Somogyi Néplap, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-24 / 120. szám

# SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. május 34. BÁRÁNY TAMÁS: E1 i gyütt végeztek hu­szonnyolcban; ő je­lesen ért, Perkátay csak elégségesre; Sohasem ta­nult rendesen; mindig másutt járt az esze. Hatodikban már a városszél ''kocsmáiban kó­szált, végzősökkel, s a kisvá­rosban ragadt ősjogászókkal. Ö meg csak ült, ült a könyvei mellett, rendszerint éjfélig. »Nem olyanok az idők — mon­dogatta —, nem lehet a fiatal­ságnak korhelykedni!« Ezt anyjától hallotta így, szegény, öreg anyjától, aki szinte a szájától vonta meg a betevőt, hogy őt taníttathassa. »Nem olyan időket élünk,... Vasszorgalom kell!-« Hányszor, de hányszor kellett ezt el­mondja magának a későbbi esztendők során! Az egyetem­re még ösztöndíjjal vették fel, de a következő tanévben — a huszonkilencről harmincra for­dulóban — megvonták a támo­gatást, bár vizsgáit az első év végén jelesre rakta le. Gazda­sági válság, szanálás, bélista — erről beszélt mindenki. Iste­nem, "nem olyanok az idők !«... A másodévet végigkoplalta, napjában egyszer evett, sza­lonnán és kenyéren élt. Har­madévben végre munkát ka­pott a mentőknél; havi negy­ven pengője volt, s kis, simlé- deres, fekete sapkája. "Mentő- orvos.-« Milyen boldog volt ve­le, istenem! A gondjai meg­maradtak ugyan, de legalább a cipőjét megtalpaltathatta, ha elvásott; nem kellett még ar­ra is anyjától kunyerálni. Perkátayt ezekben az évek­ben is gyakran látta, hisz év­folyamtársak voltak. Ö foko­zódó rossz érzéssel tapasztal­ta, hogy a másik ide is magá­val hozta a szerencséjét Szol­nokról. Most sem tanult külö­nösebb szorgalommal; s ahogy a báli évad megkezdődött, ttnindegyre olvasni lehetett né­vét a báli meghívókon. Egy­szer a fényképét is látta, egy színházi lapban. Frakkja sza­bását külön is megdicsérte a riporter. f Ö csak egyetlen alkalommal volt a Medikus-bálon, a har­madév derekán, kölcsön szmo­kingban; tizenöt pengőért Bé­relte a Tsichert és Fiától. De nem érezte jól magát, a szupé- csárdás után haza is ment. Perkátay épp akkor kérte fel az egyik miniszter leányát. A düh elszorítctta a torkát, a ruhatárba sietett, és kérte a kabátját. E gyszer, a negyedik év végén, egy vizsgacso­portba kerültek El­bert professzornál. Ö teljes hat hónapot fektetett a bakterioló­giába, s tökéletes nyugalom­mal ült le a prof elé. (Perkátay ideges volt, látta rajta.) Meg­kapta az első kérdést: csupán lapalji, apróbetűs jegyzet fog­lalkozott vele a tankönyvben. Elbert néha ilyesmit is kérde­zett, ha rossz kedvében volt. Az izgalomtól összehúzódott a gyomra, s valamit hebegett, de nyomban tudta, hogy ostobasá­got mond. (Az isten verje meg, pedig mennyit kínlódott azzal az átkozott bakterölógiá- val!) A prof a fejét rázta, s ment a kérdéssel tovább, a töb­bi jelöltet is ezzel gyötörte. Végre Perkátayhoz ért. "No, ő se! Most ő se!« — mondta magában, de tévedett. Perká­tay tudott felelni. "Nos, iste­nem — vigasztalta ekkor ma­gát —, vak tyúk is talál sze­met.« E vizsga emléke aztán évekig gyötörte. Érthetetlen volt és megalázó; ő folyvást ta­nul, s elégségesekkel csúszik át — Perkátay meg bele-bele- szagol néha a könyvekbe, két bál közt, s mindig jelest kap. Nem, nincs igazság! Aztán lediplomáztak, s ő állást keresett. Három teljes esztendő ezzel ment el. Köz­ben bejárt az egyik kórházba, E. KOVÁCS KÁLMÁN ARS POETICA a belosztályon megtűrték, mint externistát. Perkátay a diplo­ma után — hja, neki nem halt meg az apja! — egy évet kül­földön töltött, »-tanulmány­úton«, mint az öreg Perkátay- né mesélte otthon anyának. Párizsban? Berlinben? Erre már nem is emlékszik. Ami­kor hazajött, odakerült 6 is a kórházba, mindjárt segédor­vosnak. Akkor még valameny- nyire megvoltak egymással. Perkátay nem dolgozott éppen rosszul, meg kell adni, és nem éreztette a különbséget a ma­ga segédorvossága és az 6 ex- ternista volta közt. De nem so­káig tartott az együttműködé­sük. A Kettes Belklinikán vá­ratlanul megürült egy tanárse- gédség; Perkátaynak épp ak­kor jelent meg egy dolgozata a toxikációs szájadéfcszűkület- ről, és Elbert odavette magá­hoz. »Nagy tehetség« — ez volt akkor az általános véle­mény róla. Nagy tehetség — Nohisz! Mikor alig tanult! Ö akkor mindjárt gyorsan megpályázta Perkátay meg­ürült segédorvosi helyét, de a városházáról elébe toltak va­lami protekcióst, állítólag • az egyik alpolgármester unoka- öccsét. Nyelt egyet, s dolgozott tovább. E sztendő múltán Felső­szegyen hirdettek körorvosi állásra pá­lyázatot. Akkor még javában udvarolt Grétinek; megpályáz­ta az állást. Megkapta — ösz- szeházasodtak, és már utaztak is. Tizenkét éve ment el Felső­szegen, aszpirinrendeléssel, reumásokkal, gyermekágyas asszonyokkal. Hát lehetett vol­na így komolyabban fejlődni? ördögöt! Aztán végre bekerült ide, Mezőszegre, Harmincezer lakos, járási székhely. Gimná­zium, tanárok, kórház, pati­kusok, kollégák, bíróság, bí­rák. Egyszóval város, mégis. Csak éppen ne volna kétszáz­húsz kilométerre Pesttől! Perkátayról azóta csak a la­pokban olvas. Negyvenhatban, hogy egészségügyi államtitkár­ságra jelölték. Negyvennyolc­ban, hogy rendkívüli tanár lett. ötvenben tanszékvezető, mert állítólag felfedezett va­lami nyamvadt vírus-törzset. oooooooococooooooooooc Mit ér ha ha Mit ér ha ha Mit ér ha ha Mit ér ha ha az ifjúság, álmaiban nem dereng a szép jövő, nincsen célja küzdelemre érdemes? a szerelem, nem mar csontig húsodba a kín, a vágy, tested-lelked nem pokolból üdvözül? az életed, nem Ízlelted meg a munka örömét, alkotásod nem hirdeti -létedet? a költemény, nem hevíti ritmusát a szenvedély, nem röpíti rímeit a gondolat? VIHAR BÉLA DAL EGY SZÓLAMRA Köröttem a csendben csillag lobban, rebben, ringatózik fényességgel, áléit szerelemben. Fák, patakok, rétek szememmel felnéznek, tűnődve velem pillantják meg a mindenséget. Éji neszek szólnak, árnyak hallgatóznak; a szívemre, hegedűre illesztem vonómat. DEMÉNY OTTÖ A SZIGORÉ, SZÉP TANÍTÁST A szigorú, szép tanítást őrzöm, ameddig élek. A jó szavak építenek, x rosszak mit sem érnek. Születtem és elzuhogott harmincöt év felettem. Jó szavaim fölfénylenek, mást mindent elfeledtem. S ha a kibontott kerítés alatt .hol ki-be Jártam — elhullott a lopott gyümölcs - de megvártam sóváran, míg beérik az igazi. Célja az ültetésnek. Keményen zuhogó idő! Már mindegy, meddig élek; megőriznek a jó szavak, amíg sohasem hazudtak, s nem óvja őket semmi sem;, elhullanak a rosszak. JÜSfc. Balázs Béla emlékezete Az az időben "Rosemary«- nek — ma "Rozmaring«-nak — nevezett pesti eszpresszó teraszán ültünk, akkori fiata­lok, Balázs Béla körül. Az alacsony termetű, jellegzete­sen művészarcú Balázs — nagy, barna szeme valahova messze révedt! — azt fejte­gette: milyen gyötrelmesen nehéz volt az útja, amíg a lélek — és csak az öngyötrő, túlfinomult lélek — költőjé­ből azzá az emberré lett, aki a tömegek harcára, az embe­riség életére, a jövőt formáló, nagy mozgásokra figyelt. "Voltak — mondotta szó sze­rint — az egykori polgári ér­telmiség tagjai között olya­nok, akiket magas közgazda- sági és történelmi képzettsé­gük állított a munkásosztály világbíró ügye mellé. Én — folytatta — a hangulati kul­túra embere voltam. Örök nap költötte örök sivatagban él­tem 1918 előtt. Nekem na- gyon-nagyon nehéz utat kel­lett megtennem ahhoz, hogy meghalljam a föld dübörgé­sét ...« Ez az önvallomás minden betűjében igaz. Mert bár a nyolcvan esztendeje született és éppen tizenöt éve halott Balázs Béla 1918 előtti költői, írói tevékenysége sem meddő — akkor írta például a Bar­tók Bélát gyönyörű zenemű­vekre ihlető "A kékszakállú herceg vára« és »A fából fa­ragott királyfi« című mélyről fakadó, szimbolikus meséit — sokáig idegennek érezte mindazt, ami külvilág. A sze­gedi származású fiatalember, aki az Eötvös Kollégium nö­vendékeként gyarapította osz­talékait és nyelvészeti tudá­sát, annyi rosszat és igazság­talanságot tapasztalt már fia­tal életében, hogy egyik ver­seskötete programjául azt írta: "Védd meg magad az élet elől.« Az 1914-ben kirob­bant imperialista világháború még csak fokozta benne a kétségbeesést és azt, hogy az életet rossznak, kegyetlennek lássa. Hogy milyen hatással volt a valóban gondolkodni tudó és akaró értelmiségiekre Lenin Októbere, arra jó példa Ba­lázs Béla esete is. Az élet elől elbúvó művész — nem máról holnapra és nem is in­gadozások nélkül — de végül is azoknak a táborába állott, akik szerették az életet és éj>- pen mert szerették, hivatásuk­nak feladatuknak érezték, hogy megszüntessék mindazt a rosszat, ami útjában áll az emberek jó életének. Balázs Béla az 1919-es Tanácsköztár­saság harcosa lett. A Tanácsköztársaság buká­sa után emigrálnia kellett. Talán senki nem érezte olyan gyötrelmesnek az emigráció "űrben lebegését«, mint ép­pen ő. Ám ebben az időszak­ban bontakozott ki a filmtu­dós és filmalkotó Balázs Bé­la, akinek tevékenysége egyen­értékű a versek, a mesék, a lírai színművek megteremtő­jével. Balázs volt az első, aki elméletileg összegezte a szov­jet némafilm — Ejzenstein, Dovzsenko, Pudovkin alkotá­sai — lényegét és világszerte ismert népszerűsítője lett an­nak. "Minden művészet min­dig csak az emberről szól. A filmművészet is emberi meg­nyilatkozás és emberábrázo­lás.« — "A filmművészet alapja és lehetősége az, hogy minden és mindenki úgy néz ki, mint amilyen.« Ebbe a két mottóba sűrítet­te a harmincas évek elején kialakított filmesztétikai né­zeteit. A filmművészetben gyakorlati — forgatókönyv­írói, sőt rendezői — munkát is vállaló Balázs, a szocialista realista film egvik elvi meg­alapozója volt. És ha a sze­mélyi kultusz időszakának néhány naturalista és felleng­zősen patetikus filmjét élesen bírálva, egyben néhány téves, formalista szellemű általáno­sítást is formált, a szocialista realista hangosfilmre vonat­kozó meglátásainak zömét is igazolta az idő. "Nem stílus, jaj, nem stílus a szocialista realizmus. Hanem a dolgok és az emberek új, igazi arcá­nak felfedezése.« A magvar filmművészet egyetlen alkotásához kapcso­lódik Balázs Béla neve és munkája. Igaz, hogy ez a film a Valahol Európában amelynek kiválóságát nemré­giben — felújítása alkalmá­ból — csodálhattuk meg. De a Színművészeti Főiskolán, a film-tanszak megalapozója­ként is fontos munkát vég­zett a "haza áímá«-ból az "ólmoíc hazájába« megtért, egykori emigráns, a legkékebb égszínkék után »az emberek vörös hajnalá«-ró\ író forra­dalmár. Hat esztendeje, hogy a kiemelkedő teljesítménye­ket nyújtó magyar filmmű­vészeket a Balázs Béla-díjjal jutalmazzák... Az a művészfejű, barna szemű ember — ott a Rose­mary eszpresszóban — neve­tett volna, ha valaki azt mondja: díjat, stúdiót, utcát neveznek el majd Balázs Bé­láról. Mert bár véleményeit (néha a hibásakat is) öntuda­tosan védelmezte, halála per­céig sokkal fiatalabb lelkű volt annál, semhogy valamifé­le talapzaton lássa saját ma­gát. Az utókor azonban nem tudja feltámasztani Balázs Béla őszen is lobogó fiatalsá­gát. Elnevezésekkel tartjuk ébren emlékét. Vigvázrunk azonban, csupa tiszteletből so­ha ne merevítsük klasszikus­sá, hanem mindig vitázópart­nerünknek, bátyánknak, idő­sebb barátunknak tekintsük a tizenöt éve halott, óm művé­ben élő művészt és tudóst, Balázs Bélát. Antal Gábor — Ismerjük egymást? — kérdezte, s megint lehunyta a szemét. Ó, a gyalázatos! »Ismerjük egymást?« Te, te nyomorult szerencsefi! — Ismerjük, professzor uram. Baji Béla vagyok, Szol­nokról. Perkátay szenvedő arcán mosolyba rándultak a redők. — Bélám! Hát te itt vagy? — Megint görcs mart belé, megvonaglott az arca. — De boldog vagyok, hogy éppen hozzád kerültem! Fogalmam sincs, mi van velem ... Lehet, hogy ez a vég... — Kétségbe­esve megragadta a kezét, meg­szorította. — Segíts rajtam, pajtikám! És pillája megint le­zárult; talán az öntudatát is elvesztette. Ő csak állt, állt; boldog kis hullámok futkos­tak benne, a szíve tá­ja is megmelegedett. Elégtételt érzett. Harminc esztendeje gyűlöli ezt az embert, szenvedi miatta az irigység és elnyö- mottság minden kínját — és miért? Hiszen ez egy egyszerű gyomormérgezést sem képes felismerni! Ez hát a világhírű professzor? Wessetzky lépett be, az ápo­lónővel. — Gyorsan, gyorsan! —kiál­totta —, azonnal hordágyért: Gyomormosást csinálunk a professzor úrnak! — Rákacsin­tott az alorvosra. — Egyik legjobb barátom, kérlek. Tizenkét évig együtt nyűttük az iskolapadot. Tudod, hogy van: az ilyesmi egy élet­re összeforraszt két embert! hozott nálunk professzor uram Perkátay feléje fordult, te- í kintetük találkozott. ... S ekkor vetette a sors Mezőszegre Perkátayt. Ezúttal valami arab orvosküldöttséget kalauzolt, libanoni vagy Szíriái bakteriológusokat. A vadonat­új fogadóba szálltak, s onnét jártak át naponta a szintúgy új közegészségügyi állomásra. Perkátay a harmadik napon lett rosszul. Reggel hányinger­rel ébredt, s tizenegy felé har­minckilenc fölé szökött a láza. Déltájba hozták be hozzá a kórházba; akkor már heves hastáji fájdalmai voltak, és né­ha félre beszélt. Alighogy be­hozták nyomban megvizsgálta. Éppen a konzíliumot akarta összehívni — bár gyanította, hogy csupán egyszerű gyomor­mérgezés az egész — amikor Pest kereste, telefonon. Az Akadémia titkársága: nagyon vigyázzon Perkátayra! Még ki sem hült a kagyló a keze me­legétől. újabb hívás: az egye­tem. Dékáni hivatal: maga a dékán. Nagyon vigyázzon Per­kátayra! Szükség esetén tele­font kér, és maga is nyomban lejön konzíliumra. Szinte öklendezett a dühtől. Az ENSZ-től nem keresik? Vagy a Béke Világtanácstól? Vagy a Marsról, hogy vigyáz­zon Perkátayra Juszt se! És azért se! ö orvos, tisztességgel ellátja minden betegét, erre es­küt tett. De neki ne telefonoz-: gassanak az Atyaúristen titkári hivatalából, mert attól megva­dul. Nna! Ilyen cirkuszt, egy kis gyomormérgezésért! V alamennyire kifújta a dühét, elszítt egy ci­garettát, kezet mosott — szokása volt, ha idegeske­dett —, és visszament a hár­masba, Perkátayhoz. Viaszfe­héren feküdt; nehezen léleg­zett. — A pulzusa? — Hetvennyolc — emelke­dett fel a kedves nővér. — Köszönöm. Kérem, küldje be Wessetzky doktort. — Küldöm, főorvos úr. — A leány felállt, kiment, ök egye­dül maradtak. A fűtőtest kat­togott csak néha, s Perkátay, a nagy Perkátay nyöszörgőit.. »Csikar neki — mondta magá­ban —, hát nyög. De mi a fe­nét ehetett a Koronában? Át is kell szólni a tisztiorvosiba, nézzenek utána a konyhájuk­nak!« A beteg nagyot sóhajtott, összehúzódott kínjában, majd felnyitotta a szemét. — Hol vagyok? — kérdezte halkan. — A járási kórházban, Me­zőszegen — felelte rekedten, s köszörült a torkán. — Isten ooooooooooooooooooooocx t Az eset körül még a külföldi - szaksajtó is nagy zenebonát t csapott. Na, istenem ... (Bez­• zeg, ha neki volna rá ideje és ■ megfelelő laboratóriuma!...) • ötvenegyben jött a Kossuth- . díj. ötvenháromban: a tudo- ! mányok doktora, ötvenhatban­■ levelező tag ... Hatvanban i akadémikus. És közben kül­földi utak, kongresszusok, kül­földi kitüntetések, ötvennégy . óta Varsóban is akadémiai i tiszteletbeli tag, és díszdoktor i a Humboldt Egyetemen. A szeme homályosul el né­ha, a szíve vadabbul ver, el- ' szorul a melle, levegőt alig kap, ha egy-egy képét meglát- . ja a lapokban. Vagy a rádió bemondja este, a hazai hírek közt: »Perkátay Imre Kossuth- díjas akadémikusunk ma dél- ; ben nagyobb tudományos kül­döttség élén Belgiumba uta­zott ...« Nagy isten, már me­gint?! És soha, soha nem jut eszébe, hogy megeresszen neki egy képeslapot... ? Hát miért ültek egymás mellett nyolc évig az iskolapadban?! É s ő? Ö... Negyvenhat­ban, amikor végre hazavergődött a ka- ’ tonaságtól, alig akarták iga- ; zolni, a házacskája miatt, amit összekuporgatott Felsőszegen. 1 Ördög bele, muszáj volt, ha ' egyszer nem adtak szolgálati lakást! Negyvennyolcban jött ■ Gréti betegsége, aztán Palika agyhártyagyulladása. (Amaz? Kossuth-díjas tanszékvezető...) , ötvenháromban rúgta össze a patkót Csebi Vargával, azzal a mokányberci tanácstitkárral. Fegyelmi, fél fizetés, dadogás a megyénél... Gréti újabb be­tegsége: nem bírja az izgalma­kat. (Tudományok doktora ...) Hatvanban gyulladt ki a kony­ha, és szaladt árokba a vado­natúj Moszkviccsal, amire öt övig kuporgatták a pénzt. (Kossuth-díjas akadémikusunk a Harward Egyetem meghívá­sára az Egyesült Államokba utazott.) Hát csoda, csoda hogy ha csak a nevét hallotta is, resz- ketés fogta el? Egy szót, egyet­len szót várt volna tőle — s nem kapta meg. Talán maga sem tudta, de gyűlölte ezt az embert. DOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom