Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

FODOR JÓZSEF: Gyurkó Géza: EGY FURCSA PÁLYAUDVARON A férjem nem akar­ja. Persze, neki könnyű. Én kínló­dom kilenc hónapig, nem ő... — toppantott akaratlanul is, hogy a kezében tartott ciga­rettáról ölébe huppant a ha­mu. A folyosón rendelésre, felülvizsgálatra, beutalásra váró betegek sétáltak, ültek, beszélgettek, izgultak, re­ménykedtek: az érzések, vá­gyak, a lemeztelenített, átvilá­gított, kikopogott emberi tes­tek nagy vására ez. Tragédiák teljesednek be, és emberek halnak. Boldogság fakad, és emberek születnek. Az emberi élet furcsa pályaudvara, aho­vá előbb vagy utóbb minden­kinek befut a vonata, s ha nincs csatlakozás, vagy ha le­járt a jegy, akkor ez a vég­állomás is. A fiatal, kicsit hegyes orrú, szőke nő, egy a sok utas kö­zül, idegesen és türelmetle­nül nézett végig a várakozó­kon, sorstársain, és újból na­gyot szippantott a cigarettá­ból... — Maga la? Hány hóna­pos?. :. Azt mondják, legjobb, ha a második hónapban csi­nálják meg... Igaz? — for­dult most tanácsot kérőén a mellet* ülő harminc év körü­li társához. Az hallgatott egy ideig, keserű, furcsa ránc vib­rált végig szája szegletén, az­tán megrázta a fejét: — Nem... én nem azért jöttem. És egyáltalán nem tu­dom, mikor a jobb. Nem is érdekel. Engem nem érdekel™ — Érdekes — mondta a sző­ke, bár egyáltalán nem tud­ta, hogy mi lehet ebben az érdekes; inkább csak lánc­szem volt ez a megjegyzés, kapocs, hogy tovább duru­zsolhassa topogó panaszát a másiknak, aki türelmesen hallgatja, nem válaszol ugyan, de hallgatja. És sok­szor van úgy az ember, hogy egyáltalán nem fontos, vála­szolnak-e vagy sem, csak hallgassák, még inkább be­szélhessen, hogy megszaba­duljon valamitől, amit éppen úgy lehetne félelemnek ne­vezni, mint bizonytalanság­nak, bűntudatnak legalább annyira, mint tanácstalanság­nak. — Érdekes — mondta még egyszer. — Pedig majdnem mindenki azért van itt. A férjem akarja, de hát nekem is jogom van dönteni ebben az ügyben, nem igaz? Utó­végre mégiscsak rólam van szó először, nem igaz? Azt mondja Feri, hogy jobb előbb, amíg fiatal az ember, meg könnyebb is, s milyen nagy lesz a gyerek már, amikor mi még mindig fiatalok leszünk... De hát neki könnyű, én va­gyok a nő, én szenvedek... És hová tegyük a gyereket? Egy szoba, közös konyha az anyámékkal... Lakás kell! Bútor van, de lakás nincs ... Az iskolapadból elmentem dolgozni, két év múlva már asszony lettem, még nem is él­tem, nem is láttam semmit a világból... Jöhet az a gyerek később is, nem igaz? Egészsé­ges vagyok. Feri is az, igazán ráér még az a gyerek három­négy évet... —' Kezdhetnék már — ko­tort elő táskájából egy másik cigarettát. i gy nyakig letakart asszonyt toltak végig a folyosón. Egy sá­padt arcú asszonyt, aki olyan­nak látszott, mint a ravatalra váró halott... Odább egy másik nő lépege­tett a kockákon ... köp ... kip ... kip ... köp ... tíz lépés előre, tíz lépés vissza ... kip ... köp ... — Mert sohasem tud vi­gyázni ... Bezzeg más férfi — hallatszott a mellettük levő pádról, ahol egy idősebb, tes­tes asszony hitte azt, hogy sut­togva mondja el idejutása tör­ténetét ... — Maguk hány éves háza­sok? Mi már kettő leszünk — szippantott egy mélyet a ciga- tttából... — Nyolc... El is múlt nyolc esztendeje — mondta társnője, és megigazította a szoknyá­ját... — Nyolc? — kerekedett el a szeme, mintha azt hallotta volna, hogy ötven vagy éppen száz. Akaratlan tisztelettel, de egy kis szánakozással is né­zett szomszédjára, aki többet tud már a házasság titkaiból, mint ő, és éppen ezért, nyil­ván, az első évek lobogó tüze Sággal közelebb fészkelődött a másikhoz. — S mondja, hogy tudták ezt megcsinálni? Azt mondják, hogy ki kell számítani — kez­dett el suttogni izgatott kí­váncsisággal ... — Semmit sem csináltunk ... Érti? Nekem eddig nem lehe­tett gyerekem... Nekem nem lehetett... Én azért vagyok itt, s nem azért, amiért maga... kedvesem — csattant nyersen A is pislákoló mécsessé válhatott benne. — S hány gyereke van? — Nincs. Egy sincs. — mond­ta tömören az asszony, és ösz- szeszorította a száját, mintha vékony ajkai mögé akarná zár­ni minden elmondható gondo­latát. — Nahát! Nyolcéves háza­sok, és egy gyerek sincs — ámuldozott, és naív kíváncsi­és hangosan az asszony hang­ja, hogy a szőke hátrahőkölt. — Bocsásson meg ... Iga­zán ... Nem akartam megbán­tani . i. — mentegetődzött, és óvaí^san odább húzódott. — Tudom. Miért is sérteget­ne? Hisz nem ismer. S külön­ben is, talán én voltam egy kissé élesebb a kelleténél... De próbáljon megérteni és megbocsátani... szőke most azon tű­nődött egy pillana­tig, hogy mit kell ne­ki megértenie. Mi van abban érthetetlen, hogy valakinek nem lehet gyereke? Hát nem lehet és kész. Legalább nyu­godt. Legalább nem kell félni minden öleléstől, legalább nem kell lelkének fél szemével ébe­ren figyelni, nehogy teljesen elöntse testét, agyát a révület csodásán marcangoló palástja. Ö, bár ő volna most így! Per­sze csak átmenetileg. Négy-öt évig. Nem tovább. — Megértem — csúszott ki a száján, de nem hangzott va­lami őszintén, inkább csak ud­variasság volt. Az asszony fel­kapta a fejét. — Miért mondja, hogy meg­ért, amikor nem is érthet meg? Maga azért jött, hogy elve­gyék a gyerekét, én meg azért, hogy hátha az orvosok tudnak rajtam segíteni, hátha történik valami csoda, és érezhetek itt benn valahol egy mozduló éle­tet... Hét éve akarunk gyere­ket Hét éve járom az orvoso­kat, vizsgálnak, kínoznak, für­detnek és semmi... Hogyan is érthetné meg hogy már dü- hödten, már marcangolóan öleljük egymást és semmi. Csak a válás, mert az lesz Be­lőle. A férjem itt akar hagyni. Gyereket akar. Fiút. Akivel büszkélkedhetik, aki rá hason­lít. Akivel meccsre járhat, ki­rándulni ... S engem okol, mintha én nem akarnék. Mint­ha nem álmodtam volna már ezerszer is, hogy egy dagadt kisfiú szuszog mellettem. En­gem okol. És igaza van ... Ad­jon egy cigarettát, egy kicsit felizgattam magam ... SZEMES PIROSKA A SAKK E' Pesten még folyt az ostrom, de nálunk már hónapok óta cirillbetűs feliratok mutatták a hadi utakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén váro­sunk lakosságának javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a für­tök, jóízű a bor is, bár a közbe­jött front miatt egyes pincék­ben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak vá­rakozással, néha »málinki ro- bot«-ra mentünk krumplit há­mozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk lét­lenül, s ha lehetett, a rádió hí­reit hallgattuk, és reményked­ve ébredtünk reggelenként: ta­lán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Padpal- kovnyik lakott nálunk. Egyéb­ként ez a rendfokozatát jelen­tette, de mi névként használ­tuk, lévén valódi neve szá­munkra kimondhatatlanul bo­nyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pince­mély hangú, tekintélyt paran- csolóan súlyos termetű. Kez­detben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mert harag­szik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki a sofőré volt. Vele is han­gosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindannyiunk­nak lábujjhegyen kellett jár­nia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr he­lyettesítette, akit a könnyebb­ség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem min­den este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szo­morkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a »má- linki robot«-on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzletek üre­sek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek, a közigazgatási tennivalókat a kommandatura bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Padpal­kovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy lőtt nyullal, vaddisznó­combbal, konzervvel, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közel­látás nehézségeit figyelembe véve csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabadidőt kártyázással, olva­sással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen éle­tünkben egyetlen fontos ese­ményt a fronthírek jelentet­ték. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiá­nyos készletet magunk-fabri- kálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány nap­ra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tud­tunk, mert még a lépések sza­bályaival sem voltunk tisztá­ban. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem ér­tettük egymás nyelvét, de ki­tűnően értekeztünk kézzel- lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketé­vel húzott vonat. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biz- tatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosoly­gott, de soha nem szólt a já­tékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az ak­kor szokásos nemzetközi nyel­ven — kifejtette, hogy szeret­ne megtanulni, s ha lehet, ad­juk kölcsön a sakkot egy éj­szakára. Magával vitte a dobozt, annyi »szpaszíva« kíséretében, amennyit akkor sem ért vol­na, ha nem mi faragjuk a fi­gurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akar­tunk ülni játszani. Hiába ke­restem az egyik csikót. Talán PIROS FEJFÁK Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, * Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jő anya, föld, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy a sereg* Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért. Onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat* Ügy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. _______________J V a lahonnan egy kis­gyerek bukkant elő™ Még bizonytalan to- tyogással, de nagy nekiiramo- dással szedte görbe lábát) a fo­lyosó végéről ismeretlen célok felé ... Keze mulatságosan ka­limpált a levegőben, mintha fogódzkodni akarna, megka­paszkodni valami biztosba ... — Jancsi... Jancsikám... gyere vissza, kisfiam — lo­holt utána egy fejkendős pa­rasztasszony, és szapora lép­tekkel eléje került, leguggolt, hogy a gyerek visítva, sértődve bukott az anyja ölébe. •—Kedves — mosolyodott el a szőke... — Igen. Kedves. És én... én lopni tudnék, rabolni egy gye­reket, pedig mind gyűlölöm, o legszebb példány volt. Ke­mény fából faragtam és gön­dörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Pé­terrel magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnál­kozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fü­lének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kez­dett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szívére veszi. Hagy­nom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Meg­próbáltam megnyugodni, hogy nem dől össze a világ, ne bú­suljon, majd lesz új ló, ő azon­ban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavai­ból, hogy bízzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértet­tük egymást, az másnapra ki is derült. Bekopogtatott hoz­zánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzato­san, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lel­kesen, hogy lássa mennyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a ki­lincshez kötve egy valódi fel- nyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke boldog mosollvnt nézte: meg­felel-e? mert egy sem az enyém. Lány­koromban az volt a tervem, pedig még egész fiatalka vol­tam, hogy egy fiam meg egy lányom lesz... A férjem is éppen kettőt, egy fiút meg egy lányt akart. A fiút először, a lányt utána. Hogy a nagyob­bik megvédje a kisebbiket... S nincs, aki védjen, nincs, akit védjenek... Ülünk az asz­talnál — ketten. Fekszünk az ágyban, az egész lakásban csak mi ketten. Nekünk nem öröm a karácsony, nekünk szívszoru­lás minden új iskolaév, hoz­zánk nem jön el a tanító csa­ládlátogatásra, nincs intő, nincs drukk, se balett fehér ruhában vagy sportkör kis nadrágban, fehér tornacipő­ben ... Csak mi vagyunk ket­ten nyolc éve, csak mi ketten, és unjuk, nagyon unjuk egy­mást ... Talán már gyűlöljük ' is... De hát ezt maga nem értheti meg, mint ahogy én sem tudom megérteni magát... Istenem, ha én volnék úgy, ha egyszer úgy lehetnék... A szóké nő lába idege­sen topogott. Miért fecseg ez itt mellette annyit? Talán titkos lebeszé­lő? Hát olyan nehéz megérte­ni, hogy most, de csak most nem kell még a gyerek, hogy aztán, igen, aztán, amikor már egy kicsit fiatalok is voltak, la­kás is van, akkor jöhet a gye­rek, egy vagy kettő... De ad­dig? Persze, ez a nő szeren­csétlen, bizonyára meddő, é$ nincs olyan orvos, aki segíteni tudna rajta... De ő egészsé­ges, annyi gyereke lehet, hogy egy egész óvodát benépesíthet­ne ... S hogy Feri nem akar­ja... A férfiak mit értenek hozzá? Ö terhes. Feri meg éli a világát. Megcsúnyul, talán még meg is csalja ... Ö otthon szoptat, mos, vasal, nő a gye­rek, Feri cipeli magával, de a gond az övé ... Hát önzés len­ne ez? Jó, lehet, hogy önzés, de hát egy kicsit mindenki ön­ző, és ő is csak egy kicsit, egy­két évig, esetleg háromig akar még önző lenni... S a gye­reknek is jobb, ha már, ugye, érettebbek a szülők, jobbmó- dúak is ... Nem igaz? — Sajnálom, igazán sajná­lom magát... — jutott eszé­be, hogy valamit mégis mon­dani kellene a másiknak. — Én meg magát! Nem tud­ja, mit dob el. Nincs igazság, nincs! — állt fel az asszony. A másik is felállt. Rákerült a sor. Mind a ketten elindul­tak, mind a ketten telve re­ményekkel. Az egyik érte, a másik ellene. S az emberi élet eme furcsa pályaudvarán újabb sorsok futottak be, hogy csatlakozást kapjanak az évek újabb vonatához, ti­tokban attól félve, hogy talán már számukra nincs is csatla­kozás, talán már a jegyük iT végérvényesen lejárt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom