Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-04 / 79. szám
/ SOMOGYI NßPLAr 8 Szombat, 1964. április 1 CSURKA PÉTER Ék EzerkilencszáZnegyvenhat- ban, mikor még a »koalíciós pártok« küszködtek a falu életével, pártközi értekezleten vitatták meg a teendőket. Szembe fordultak egymással, vag- dalóztak, határozatokat hoztak, melyeket hol végrehajtottak, hol nem: egy déli határmenti kis községben is az április 4 megünnepléséről tárgyaltak. Mindent elhatároztak. Hol álljon a tribün? A piactér közepén, vagy a végében, az öreg iskola előtt? Kik ülnek a tribünön? Ki tartja a beszédet? Hol gyülekeznek a felvonulók? Traktorosok, üzemek, ipartestület, iskolák, pártok? Hol lesz a díszebéd? A nagyvendéglőben, vagy az ipartestület nágytermében? öt párt öt-öt embert delegált az előkészületi munkák elvégzésére. Mikor már mindent eldöntötték, szavazással vagy szavazás nélkül, Süvi Ferenc parasztpárti titkár felugrott: — Csak ne széledjünk el, hékás!... Nem intéztünk el egy nagyon fontos dolgot... Az ünnephez bor is kell... A község meg bor nélkül van ... Az ám! Nincs bor a faluban. Sose termett A község behozatalra szorult Hiszen hordták is ezelőtt a borkereskedők, akár belefulladhatott volna a község, de most még nem indultak eL A kocsmárosok há- talták, csempészték a messzi bortermő helyekről, de nem tudtak annyit hátalni, ami percek alatt el ne fogyott volna. Meg aztán olyan méregdrágán mérték, — jól felvizezve —, hogy ne legyen olyan fene erős —, hogy a szűkebb pénzű borivók java egyszer sem tudott borral jóllakni. A koalíció meghőkölve a probléma fontosságától, pártkülönbség nélkül egyet értett abban, hogy a bor kell. Tehát hozni kell valahonnan. Hozni! De hogyan? Mivel? Mennyit? Hol van a pénz rá? Micsoda pénz? Zsír, szalonna, tojás cukor, kerékpár, szövet. Szóval, nemes valuta ... — A bor árát össze tudjuk hozni!... Szalonnánk, kolbászunk, zsírunk, lisztünk van! — komolykodott a polgári demokrata párt elnöke. — (A párt tizenhat főből állt.) — Csak az a kérdés, mivel hozzuk? ... Vasúton szállítani bajos ... Esetleg kilyukadnak a hordók ... Tehergépkocsi nincsen a községben... , — Van erre lehetőség — szólalt meg az ifjú kommunista párt titkára. — Beszélünk Ko- lorenko főhadnagy elvtárssal... Igaz, hogy már elmenőben vannak ... De elkérjük tőle a tehergépkocsit ... — Helyes!... Menjünk azonnal!... Hol az öreg Rubi- nyák, a tolmács? Az is épp ilyenkor nincs itt, mikor kéne ... Az ágyból rántották ki. Fájt a dereka, korán lefeküdt A bor hallatára azonban azonnal felépült. Egy, kettő, három, négy, öt. Az öt párt öt embert delegált Kolorenko főhadnagyhoz deputációba. A főhadnagy éppen az íróasztal fiókjait ürítgette. Iratokat csomagolt. Az ajtóban rászóltak az öreg Rubinyákra: — De ne dadogjon kend, azt fordítsa, amit mondunk... Vettük már többször észre, hogy egészen mást mond, mint amit kéne ... Az öreg Rubinyák sokat nyeldekelve, torkot köszörülve fordítgatta, amit kellett. — öt nap múlva lesz április 4. Az ünnepségre szükséges terveket már elkészítettük... Egy nagy baj van, éspedig az, hogy nincs bor a községben ... A díszebédhez, valamint a színjátszók esti előadása utáni táncmulatságra is kellene egy kis itóka... Bor... — Na, és honnan teremtsek én elő bort? — Majd mi teremtünk, de ehhez a főhadnagy elvtárs adjon egy katonai tehergépkocsit. — Katonai tehergépkocsit?... Katonai járművel bort nem szállíthatok... Igyanak vodkát! ... Minden háznál főzik... A deputáció megnémult. Következésképpen az öreg Rubinyák torkába is beleszáradt a szó. A többiek hol a mennyezetet, hol a padlót nézték. Akkor az öreg tolmács önkényesen felnyitotta a csendet: — De főhadnagy elvtárs! Ott egye meg a fene azt a pá- jinkát a tövibe!... Moslék az, nem pájinka, amit főzünk!... Erre az ünnepségre meg kiváltképpen bor kell, lássa be az elvtárs... A főhadnagy sokáig gondolkozott — Mondják! — szólalt meg. _ Mit akarnak tulajdonképpen: ünnepelni, vagy bort inni? , R ubinyák tolmácsolta. A fejek lekókadtak, a szemek a cipők és csizmák orrára szege- ződtek. _Mind a kettőt, főhadnagy e lvtárs! — vágta ki Rubinyák a szót — Ünnepelni akarunk, ezzel kapcsolatosan bort is akarunk inni... — Mit mondott kend? ... Mit beszélt? — repültek feléje a kérdések. Megismételte magyarul. — Ügy van, úgy van! — kiáltozták. — Ez az igazság! Ha ez az igazság, legyen, ezt az igazságot azonban Kolorenko főhadnagy a saját szemszögén keresztül szűrte le, éspedig úgy eresztette át a szűrőn, hogy mégse szállíthat bort az állami kincstári kocsin. Ugyan volt már rá példa, hogy komoly esetekben — a nehézszüléses Fábjánnét, egy vakbélgyulladásos kisfiút berepített a legközelebbi városba, de az ilyesmi merőben más cselekedet, mint bort fuvarozni. — Van ló, szekér! Fogjanak be, hozzák szekérrel a bort! — Az több mint kétnapos út, főhadnagy elvtárs! — így Rubinyák. — Nincsen gépkocsi — mondta Kolorenko olyan mozdulattal, mellyel közérthetővé tette, hogy ez az ügy le van tárgy alva. Van az azonban úgy, hogy a tegnapi igazságot ma hátba szúrja az ember. Ami tegnap fekete volt, ma vakító fehérnek tűnik fel. Másképpen éri a fény. A mosoly is másképpen fest reggel, mint alkonyaikor. Mégis mosoly mind a kettő. Az igazságot többször mérlegre kell tenni, hogy végre örök maradjon. Kolorenko főhadnagy is mé ricsgélte másnap reggel a tegnapi igazságot. Ünnepel a köz ség, és az ünnepséghez bort akar inni. Kérték, szállítsa el nekik a bort. Megtagadta. Ez most így reggel, a rideg józanságban, féligazságnak tűnik. Az ablakban állt. Töprengett. Egyszercsak látja, hogy nyolc szekér húz el előtte, hordókkal telerakva. Az első kocsin ül Rubinyák, a tolmács. (Az este kint az utcán folytatódott a pártközi értekezlet. Ha két, ha három napba telik szekérrel, de bort hoznak még a föld alól is.) Rubinyák a kalapja szélét peccentve szalutált a főhadnagynak. A főhadnagy kivágta az ablakot: — Jöjjön csak be! — kiáltott , Térképet terített az asztalára. Mutassa meg neki, hova mennek azért a nedűért Rubinyák bácsi sokáig húzogatta bütykös ujját a térképen, míg megtalálta a borral áldott helység nevét Pinceszállás. A főhadnagy méricskélt, számolt. Nyolcórai út oda vissza.. Rubinyák, mintha szárnya nőtt volna, repült ki a kapun: — Vissza! — kiáltotta. — A hordókat azonban rakjuk le sorjában ide a járdára!... Gépkocsit kapunk... A főhadnagy elvtárs is velünk jön ... Az ünnepi borral visszajövet Kolorenko dalolt oroszul, Rubinyák bácsi magyarul. Szép Volga menti dalokat, Rubinyák bácsi szép Tisza táji nótákat. Egyszerre, vigyázva, érzéssel... LÓRÁNT JÁNOS: PIAC (tus) Tersánszky Józsi Jenő Dalolnak a fecskék A nagy békeidőben, a kőmű- I is. Merthogy a fecskék is nagy vesek gúnyneve a »fecske« építőművészek. Meg hogy régvolt. géltől estig csicseregnek. Talált rájuk, kétféle okbői I A kőművest az állványon i VASVÁRI ISTVÁN: TENGER VOLT... Valamikor a régi hadseregben — komiszabbnál komiszabb kenyér: voltam honvéd, ki honját védeni fél — veszendő hont tűrő népe ellen, I A Visó-völgyén kötötték ki társam, ki annyi úton velem menetelt — villogó por arcába tüzelt; lógott a fán fakó ájulásban. Váralján az országúti fákra kötöttek fel négy ven katonát, negyven lengett jobbra, balra át s öltött nyelvet vérre, pusztulásra, Nemzetvesztő nemzctvezetőkkel volt terhes a jajcngó haza; s úgy szakadt rá 44 hava — zörgő szél a csont-jég temetőben. Szatmár előtt megbújtunk vagy százan; cserbenhagytuk a gyalázatot; áradtak az orosz csapatok; sodródtunk a földszín áradásban. Tenger volt és szürke volt és mély volt mint minden nagyság, olyan egyszerű s vele mennyi könny, s milyen derű — széles föld és tornyosuló égbolt! T aci unokaöcsém tizen- három éves. Középtermetű, oldalt választott haja sárga, szeme értelmes és hideg-kék, vékonycsontú, akár a versenyparipák, szeplős arcán csibészes félmosoly és makacs, kihívó önérzet, mintha magamat látnám egy régi, iskolai csoportkép kellős közepén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, én se őt, amolyan langyos, rokoni kapcsolat volt közöttünk. Néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem veszi észre, hogy nem gyerekkel hanem egy tizen hároméves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokra, ilyeneket kérdeztem tőle: »hát a bizonyítvány, Laci?«, s máris apjához fordultaim, vagy Laci apja csapott rám olyan kérdéssel, amelyre államférfiak, filozófusok és jósnők se tudnának feledni. A minap azonban .várható- váratlan családi esemény bolygatta meg a házirendet: a húgomnak, Öcsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyeduralmának tizenharmadik évében, valóban meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, hogy együtt mentünk a kórházba a gyengélkedő mamához. A Körtéren találkoztunk; pontos volt, mint a márkás órák. — Csau, János bácsi! — köszönt, de nem azzal a szertelen, kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! — adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néztem a fiút. ideges volt, komoly. Sep- •* rős pillája nyugtalanul rebbent, gyanakvón. A legudvariasabb uralkodó is megrezKÖRÖSSÉNYI JÁNOS — Te buksi — mondta —, hát nem is vagy kíváncsi a hugocskádra? — Dehogynem — felelte udvariasan s felállt. De hangja fakó volt, mint egy rokoné, akit kisemmiztek a furfangos örökösök. zen s talán el is komorodik kicsit, ha hirtelen szemtől szembe kerül egy törvényes trónkövetelővel, gondoltam. Mégis, Laci lovagi módon készült fel a találkozóra: virággal, csokoládéval kedveskedett a maminak, eképpen jelezvén, hogy ő azért nem haragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az elgondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat beszélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a paplant és ujjahegyével bánatos arabeszkeket rajzolt a sárga, selyemre. Édesanyja rápillantott értő kis mosollyal, majd megsimogatta a fiú sima, szőke haját. /# folyosó végén, az üveg- falon át benéztünk a hófehér terembe, ahol pöttöm ágyacskákban feküdtek a csecsemők. Az üvegfal mögött elibénk tolták Laci kishugát, ‘hogy jobban láthassuk. Gyér haja a homlokára tapadt, két apró öklét a halántékára szorította, szemét összehúzta, szája durcás volt s az orra, az orra olyan pici, hogy alig látszott. — Mint egy Lencsi-baba. Olyan kicsi — szaladt ki a csodálkozás Laci száján. Átfogtam a vállát. — Már nem is olyan kicsi. Tulajdonképpen egy parányi sejtben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá igazán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéztem. — Miért? Zavartan hallgatott. Elpirult, de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondaná: férfiak és barátok vagyunk, nem igaz? — Mikor a srácok megtudták, hogy maminak kisbabája lesz, csúfolódni meg hülyéskedni kezdtek, olyan undorítók voltak, leginkább Véber Pista, kinek bele is másztam a képébe egy jobbegyenessel, mire olyan verekedés kerekedett, hogy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrzőkönyvünkbe. Végére akartam járni a dolognak. Gondoltam, a lexikonban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, elolvastam. Később megmutattam Véber Pistának is, hadd lássa, milyen egyszerű, természetes dolog az. Két sejt találkozik. Egészen más, mint az a zavaros titokzatosság, amelyekről ők beszélnek. Meg aztán megsajnáltam Pistát: szegény, még azt sem tudja, hogy született. Azóta a legjobb barátom. Már nem hülyéskedik. Nagyon rendes fiú. ÍVJintha Laci megnőtt vol- na hirtelen, úgy láttam, egyformák vagyunk, mintha feje egyvonalba kerülne az enyémmel. El is határoztam, hogy ezentúl többet beszélgetek vele; talán többet, mint az apjával. valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csap- dossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört , előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik azóta elhunyt, magyar író megírta és regélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtotta rá szérűjét, és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuronyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy a jámbor író, édesanyjától örökölt több száz holdas birtokán, fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét és mégis kitűnően, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek rémével ijesztgette birtokos társait. Aztán a Tisza-háton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos-része- sek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett magyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek, mert itthon háromszoros ára volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítottuk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodoti, tüdővészben ziháló nemzedék számára satnyuló és korcsosuló magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjobban ki készített romnegyedre. Egy félig-ép épület állványain serényen folyt a munka. És hihettem-e a füleimnek? Az állványokról, mindenfelé! danolás hangzott... Hohó! A fecskék megint énekelnek> Ö, bárcsak soha, semmiféle átkos páncél-pénzszekrény ékből meg kapzsi gonosz telkekből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elven ni többé tőletekI v
