Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

/2| unify m((fk(ct

URBÁN ERNŐ

M

agas, vasmarkú, kordován-barna férfiúval vagyok vendégségben Füredi Józsefnél, az Ulánbátort magyar követség tanácsosánál. A házigazda régi jóbarát és pillanatnyilag szalmaözvegy, mivelhogy felesége egy kis vásárlásra »ruccant át-« Pekingbe. Ennek folytán a feketekávé veri ugyan a legjobb pesti főzeteket is, de az ennivaló feltálalása kissé akadozik, mert a család nagylánya és szemefénye, Éva húgom nehezen birkózik meg a jókora húsos és gyümölcsös konzervek felnyitásával.

— No, majd én, lelkem! — áll fel azonnal vendégtársam. — Én majd elintézem azokat a vacak konzervákat.

Füredi Jóska elmosolyodik. Csak úgy ragyog az arca és ezüstös rőzsehaja.

— Földim az öreg — int a vendégtárs után. — Szintén csabai. Már másodszor járt itt huzamosabb kiküldetésben. Igaz-e, Jani bácsi?

A csabai szaktárs visszakiabál a konyhából:

— öreg az ördög, meg aki mondja! Én legislegfeljebb csak ... koros vagyok.

Nekem is jókedvem lesz, mintha legalábbis hazai levegő tódult volna be az apró szellőzőablakon, s így fordulok a konzervekkel megrakodott Jani bácsihoz:

— És úgy, »koros«-nak hány esztendős mégis?

— Hatvan — döfi a nyitó csőrét egy ananászos dobozba Jani bácsi. — Hatvan. De nem az a számos.

— Hanem micsoda?

— Az egészség. Azzal meg nincs baj. Életemben csak egyszer akartam beteg lenni, akkor se sikerült Rácsodálkoztam.

— Akart? Ezt meg hogy értsem?

— Szó szerint. Meztelenre vetkeztem, és úgy álltam ki a tizenöt fokos hidegbe. Hogy hátha meghűlök isten segítségével. De hűltem a fenét. Még csak a tüsszentésig se jutottam el, sajnos.

— Sajnos?

— Persze. A szabadságom kiadása húzódott-halasztódott, tudja. Pedig már szuszogni is alig bírtam, úgy ki találtam lazulni... Gondoltam: egy böcsületes kis influenza árán legalább jól kialszom magam, meg a csontjaimból is kiheverem a fájást. Dehát... nem sikerült.

— Ez mikoriban történt?

J

ani bácsi ezalatt kinyitotta az ananászos dobozt, beleszippant, s csak úgy mellesleg feleli:

— Régen. A reakciós világban. De nem ez a lényeg.

— Nem?

— Nem hát. A mostani állapotom. Hogy az itteni klímát is kibírtam. Vígan. Reuma nélkül. Pedig itt télen a negyven és a még több fokos hidegek se ritkák.

— Az ám — kapok a szaván. — Ide hogyan került el? Ilyen irdatlan messzire?

Jani bácsi — ha nem volna kopasz szájú — most biztosan széttörölné a bajszát, de így csak mosolyog egyet s a nézése lesz szerfelett hamis.

— Nem magam jöttem — mondja. — Hoztak.

— Ugyan már!

— De bízisten! A munka hozott, a malomszerelés. Ha viszont fain, kiadós munkáról van szó, és a kereset is meglehetős, a csabai ember nem ismeri azt a szót, hogy mesz- szi.

— Aztán ... könnyen feltalálta magát?

Jani bácsi akkorát nevet, hogy még a hátul berakott viplafogait is megláthatom.

— Én-e? — veti ki a mellét. — Csak malomba legyek, én rögtön otthon vagyok. Még ha Bergengóciában van is az a malom.

— Jól van — mondom. — De itt más a nyelv, úgye, mások a szokások, más a koszt... Hogyan boldogult el

mégis?

Jani bácsi legyint.

— Nem volt az olyan boszorkányság — mondja. — Aki, mint én, beszédes, érdeklődő ember, annak nem akadály a más nyelv. A sógor- ság... mármint a kezem alá adott itteni elvtársak és elv- társnők egy kicsit magyarul tanultak meg, én pedig viszont. Ugyebár ... először is érthető, rájuk passzoló neveket adtam nekik.

— Miért?

— Csak. Vagyis hát... nézze: most már megindult a nyelvem, de eleinte hogy a zistenbe tudtam volna kimondani olyan neveket, mint Damdinszüren, Tumurócsin vagy Tundugdzsán? Így aztán a legények Jancsi, Marci, Miska lettek, a lányok meg Margit, Mária, Icuka. Ki mit formázott. Persze.

— Hallgattak is rá?

— Nagyon! A végén egymást is magyarul szólogatták. annyira rákaptak, hallja.

— És aztán?

— Ö, a többi már könnyen ment. Príma tolmányunk került, hogy megérthessük egymást.

— Kicsoda?

Jani bácsi ismét nevet, kinevet, s ugratva mondja:

— Nem személy volt.

— Hát? — megyek bele a játékba.

— A munka. Ahogy egymás kezére dolgoztunk.

N

ézek egy nagyot, a képem is biztosan megnyúlik, s csak azért mondom, hogy ne egyezzen a szó:

— Derék. Csak ám ... enni is kell, nemcsak dolgozni. Milyen koszton élt?

— A magamén. De a nyersanyagot, a matériát a sógoroktól szereztem. Néha még ingyen is.

— Kérincsélt?

János bácsiból ismét az incselkedhetnék ördöge beszél: — Szereti maga a májat? — kérdezi egyenes válasz helyett.

— Szeretem.

— Megcsinálni is tudja? Ügy értem: elkészíteni?

— Azt már nem.

— Kár — adja a sajn^lko- zót Jani bácsi. — Mert így hiába tanítom meg rá, mint kell kérdezni, ha állatot vágnak a mongolok.

— Mit kell?

— Ezt: illik bajna? Van máj? Hát persze! Mert a mongolok semmire se nézik és eldobják a májat... No, csináltam is én olyan resztéit és rántott májakat is, borjút is, birkát is, mikor mi adódott, hogy utoljára a sógorok is megkívánták, és el is tanulták tőlem a csinálását — Eszik is?

— Ahol a magyar malom van, Harhorinban, ott igen.

— A szaván fogom, épp oda készülök holnap.

— Nyugodtan. Másról is megemlegetnek ott engem.

— Miről?

— A vízről, példának okáért. Az ivóvízről, mert azt is szereztem nekik.

E

z már sok, ezt már kénytelen vagyok dicsekvésnek venni:

— Maga?!? — pillantok gúnyosan Jani bácsira. — Talán a fúrásaink! Ügy hallom, dolgozik ott egy magyar kútfúró csoport is.

De Jani bácsit nem lehet zavarba hozni.

— Most igen — bólint. — Akkor kezdtek munkába, amikor én eljöttem onnan. De mikor megérkeztem ...? Van ott egy folyó, az Orchon. Mérges egy folyó, sebes a vize. Ügy veti le magát a sziklákról, hogy porrá spriccel szét, és mindig szivárvány ragyog a vízesés felett. Nohát... ide járnak ki, ebből a folyóból isznak a mongolok. Nem mondom — tiszta, de állat is tíz- és tízezerszám jár bele inni. Így aztán nem sok gusztusom volt hozzá . . . Viszont a hegyekben, nem is messze a teleptől, találtam egy forrást. Annak igen, annak aztán pompás a vize. Tiszta is, hideg is. Kristály és jég. Csif .*<«£. V* *>■“ „ j W - • ' > * -X. Mumms

k ..-A C l

............

R

uisz György: Komp a Bodrogon (monotypia)

náltam neki egy kis betonmedencét, a medence homlokába csövet, úgy mondván: csurgót ütöttem, s most tudja, hogyan hívja a nép, mert arra is rászokott?

— Hogyan?

— János forrás.

— Maga után? A maga nevéről?

— Csakis.

Megenyhülök, s őszinte elismeréssel mondom:

— Ez már igen. Ennél szebb emlékhagyást elképzelni se tudok.

— Na! — kacagja el magát Jani bácsi. — Ami azt illeti, nevetésre is lesz okuk, ha felemlegetnek!

— Nevetésre? Miért?

— Jaj! — kapkod levegő után Jani bácsi. — Mert a nádomra, a legnagyobb nemzeti ünnepükre is beneveztem. Tudja: amikor egész Mongólia verseny. Lovagol, nyílaz, birkózik és fut.

— Ezt mind csinálta? Mind? A hatvan esztendejével?

— Csak a felét — mondja Jani bácsi. — Az is elég volt nekem. Birkóztam, s győztem is, de a futásban már csak második bírtam lenni. Na ja, mert akkor csináltam magamból majmot. Már hogy a sógorok szemével nézve majmot.

— Mert a valóságban?

— Le én a cipőt, le a nadrágot is, s ott álltam mezté- láb, kurta gatyában. Aztán neki, nyomd meg a gombot, János. Hanem úgy megnevettek, de úgy, hogy nekem is muszáj volt nevetnem. Fut- tomban. Mit mondjak? Elröhögtem a finist Hát... így volt, jó volt, de még jobb, hogy most már mehetek haza.

— Pestre? — kérdezem.

— Ördögöt! Csabára. Disznót vágni, hurkát, kolbászt tölteni. Elvégre... Csabai ember lennék vagy mi a manó! Ott a hazám, ahol a házam. Helyesen mondom?

— Tökéletesen, Jani bácsi.

Évente

háromszáz film

Tudományos, oktató-, riport-, reklám- és híradófilmenből, ennyi a termése a Mafüm lies telepének. Ebben a változatos profilú üzemben mind a négy laboratórium gyárt néhány igazi »csemegét«.

A tudományos filmek laboratóriumában elkészült Kollá- nyi Ágoston pompás kisfilmje, a Felhők. A neves rendező az égbolt jelenségeit, egy vihar kialakulását kíséri nyomon. Bodrossy Félix a Navigáció históriája című szatirikus hajózástörténete mind a báb-, mind a rajzfilm eszközeit felhasználja. 1961 óta, tehát három éve forgatja Schuller Imre az Erdők királya című filmjét a gímszarvasok életéről. Takács Gábor, a tavalyi ber- gamói fesztivál díjnyertes képzőművészeti sorozaton dolgozik. Filmjei a piktúra alapfogalmait értetik meg a nézővel. Igazi szenzáció Korompai Márton filmje — a filmről. Ez a produkció a legfontosabb film- esztétikai fogalmakat magyarázza a közönségnek. Üjból hallani HomoVai Nagyékröl is. Hervad már ligetünk címen az alcsuti kastély parkjának őszi világát veszik celluloidszalagra. Készülnek a Felszabadulási Filmsorozat újabb részei. Kcllonich Ilona Születésnap című filmjének első részét a felszabadulás tizedik évfordulója alkalmából mutatták be; az akkor tíz esztendős gyermekek életútját kísérte végig a kamera, most ugyanazok a húszévesek szerep Inek a második részben. .4 szocialista képzőművészek kiállításáról Mészáros Márta forgat.

N. SL L

»Lenyelte a békát« és társai

»Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.«

— Ezeket a sorokat akkor írta le Kosztolányi Dezső, amikor Kertész Manónak a magyar szólások történetét ismertető könyvéből meglátta, hogy nyelvünk telve van az emberi művelődés történetének sok ezernyi emlékével. Amikor ugyanis olyan szavakat mondunk, mint agyafúrt, köpönyegforgató, tönkremegy, vagy olyan kifejezésekkel élünk, mint fabatkát sem ér, egy követ fúj valakivel vagy kiteszik a szűrét, öntudatlanul is — »mint a kisgyerekek«

— a régmúlt szokásait, a hajdani élet feledésbe merült viszonyait, tárgyait emlegetjük.

A nyelv azonban többek között éppen azért csodálatos rendszer vagy inkább organizmus, mert noha egyrészről féltékenyen őrzi a múlt hagyományait, másrészről mégis sohasem marad el a korától, mindig lépést tud tartani a megváltozott idők legkorszerűbb igényeivel is.

Csak nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy meglássuk, hogyan alkalmazkodik a korhoz, hogyan alakul, fejlődik kifejezéskincsünk még a mi — nyelvünk életéhez viszonyítva nagyon rövid — életünk folyamán is. Most nem a napjainkban keletkezett új szavakra, nem is a régi szavaknak újonnan kialakuló jelentéseire, hanem a mai élet termelte állandósult, szokásos kifejezésekre: néhány újszülött szólásunkra szeretnénk felhívni a figyelmet.

A legtöbb közülük korunk legjellegzetesebb alkotásával, az ember legfőbb segítő eszközével, a géppel van összefüggésben. A teljes gőzzel a nagy sebességgel haladó mozdonynak, a ’fut, lohol’ értelemben használt húzza a csíkot pedig a páratelt légrétegen áthaladó repülőgép nyomát jelző felhőcsíknak, az úgynevezett kon- denzcsíknak a szemléletéből született. A most esett le a taniusz vagy a húszfilléres az automaták működésére, a titkos hírek továbbítását jelentő leadja a drótot pedig a táviratozásra vagy a telefonálásra céloz. A technika, a gépek világába tartozik az olajra lép, amelynek valószínűleg az a tapasztalat az alapja, hogy az olajos, sima feiületen haladó testnek kisebb ellenállást kell legyőznie, továbbá a motorkezelők szóhasználatából köznyelvivé vált kár a benzinért és az eredetileg üzemi balesetekre célzó, de átvitt értelemben is gyakran használatos elkapta a gépszíj.

Mind olyan szólás ez, amelynek manapság még csak a bizalmasabb vagy a tréfás színezetű társalgási nyelvben van helye, de a választékosabb stílusban kerülnünk kell őket. Meglehet azonban, hogy néhány évtized múlva ezek a kifejezések is éppúgy meghonosodnak az irodalmi nyelvben, mint azok a régebben keletkezett társaik, amelyeket hajdan, amikor még ők voltak újak, ugyancsak bizonyos vonakodással fogadott magába az igényesebb nyelvhasználat. Tudni való ugyanis, hogy egy csöppet sem »előkelőbb« származásúak régi szólásaink sem: legtöbbjük éppúgy a dolgozó emberek hétköznapi szemléletvilágából sarjadt, mint az imént felsorolt, újabb keletű szólásaink. A cserbenhagy valakit, a nagy

feneket kerít valaminek, a dugába dől, a borsot tör valakinek az orra alá, a benne van a csávában stb. éppúgy a régi világ embereinek a munkájával kapcsolatos kifejezés, mint ahogy a napjainkban keletkező szólások jelentős része is munkánkkal, különösen pedig a gépekkel való foglalatosságunkkal van kapcsolatban.

Az elkapta a gépszíj, húzza a csíkot és a velük egy tőről fakadt szólásokon kívül gyakran hallani azonban olyan átvitt értelmű kifejezéseket is, amelyek vagy egy-egy közismert, vagy egy-egy elfelejtett tréfás történetből, valóban megtörtént furcsa esetből, olykor pedig csak kitalált adomából származnak. Ilyen újabb keletű, adomás eredetű szólás például ez: lenyeli a békát.

A jelentését sokan ismerik

— ’elvállal valamely kellemetlenséggel járó feladatot, eltűr valamit, ami számára sértő vagy kínos, vagy esetleg hagyja, hogy rászedjék’ —, a keletkezését pedig ez az adoma világítja meg:

Két ember megy az úton. Egy béka ugrál előttük. — Te, mennyiért ennéd meg ezt a békát? — vetődik fel az ötlet az egyikben. A másik, nevezzük Pálnak, nem is veszi komolyan a dolgot:

— Száz forintért — mondja. — Na, tessék, itt van — ugratja a barátja. Pál szegény is, könnyen is ugrik. Állni akarja a szavát, hát amit ígért, megteszi. Aztán mennek tovább. Megint látnak egy békát. Pál tudja, mit jelent egy békát nyersen lenyelni, de fűti a bosz- szú, s ezért addig biztatja, ingerli különben is kapzsi barátját, hogy végül — a felajánlott száz forintra gondolva — az is legyőzi undorát, és kínlódva ugyan, de megeszi a békát. Aztán | újra mennek tovább. Pál, aki a békát is megette, s a pénzt is visszafizette, végre kimondja azt a kérdést, an már a másiknak is a nyel vén volt: — Tulajdonkép pen hát miért is nyeltük ír

le a békát? ...

Éppígy adomából keleti" zett újsütetű szólás ez '• ■ ; most itt állok megfürö' és a hasonló stílusnembc ! tartozó: túl szép a menyasszony, meg a manapság re/ ritkábban hallható: kiteli ’ a kanapét, azaz ’csak tesscl • lássék módon intéztek el c kínos ügyet’.

Amilyen újak ezek a sz' lások nyelvünkben, éppé olyan régi sajátsága a nyelv nek, hogy az adomákat i felhasználja kifejezéskin c- gyarapítására. Adomáb keletkeztek például ezek a í éppen nem új keletű szólá sok: egy szájjal hideget és meleget fúj, nem úgy verik ! a cigányt, előre iszik a med ve bőrére, ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes és még jó néhány más már régebbi irodalmunkban is gyakran előforduló kife jezés.

Az élet valóságát — a munkát és a derűt — tükröző új keletű szólásaink mellett születnek azonban képet nem tartalmazó, henye, semmitmondó kifejezések is. (Ilyenek például: nincs mese, hogy oda ne rohanjak, ez a nagy helyzet stb.) Amazok előbb-utóbb polgárjogot kapnak, véglegesen meggyökeresednek a nyelvben. Az utóbbiak csak kérészéletű mondások: hamarosan az elfelejtett, elavult, senkitől sem használt kifejezések sorába kerülnek. Ne sajnáljuk őket, hiszen oda valók.

Dr. O. Nagy Gábor,

az Akadémia Nyelvtudományi I Intézetének tudományos munkatársa.