Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
VIDOR MIKLÓS: FAJA A szemközti priccsen a lé... — elnézett szórakozot- szőke kecskefejű párt- tan, unta saját történetét. — fogón megszólalt: De itt most jó: van kaja, napi — Nem kell köpni. Ráér, ha három staub, meg potya kég- már látja, mit szagoltak ki. U •.. Visszanézett jó mélyről. Ilyen tiszta kecskepofát! lonvágta a pillantása. Figyelte, ahogy önti magába Ál- a dupla reggelit. Állkapcsa célszerű morzsológéppé vált, őrölNagy ember! Kár, hogy te a félökölnyi kenyérfalatoitt kötött ki. Tagolatlan tömbbé vált az idő. A másik két cellatárs össze- kecske. kát. — Vigyázz, Paja, átesel súlyhatáron... — heccelte bújva pusmogott. Az égimeszelő nyakáig húzta föl a tér— Nem akarok én má bunyós lenni... — teli szájjal dét ültében: háromrét hajtott beszélt, szavai összeragadtak a collstok. A zsumók, fekete ka- kenyérbéllel, masz dörmögős bunkóhangja A langaléta ásítva nyújtó- közbekontrázott olykor. — Fél, hogy tetűt kap tőlünk — hallotta. Barátkozzon, aki hosszú időre készül beiratkozni közéjük. Piszok egy lekvár. Jó ragadós. Tisztességes ember sem szereti, ha nyitogatják benne a fiókokat. Hát ő visszaszúrt szemével a láncban cigarettázó főhadnagyra. Hanyattfeküdt. Anyjára gondolt. Mi jobb, ha értesítették már az üzembeliek, vagy ha cikázik benne a bizonytalan rémület? Hallgatta a kecskét, aki a kéményen át mászott be valahol Üjpesten egy lakásba, ö volt köztük a tekintély. A gyerek felröhögött néha azon az eldugult szurkosgombóc hangján. Beadták a vacsorát. Hozzá sem nyúlt. — Üjonc még, látszik — bökött felé a langaléta, mintha ott sem lenne. — Adja nekem! — a brum- mogás egyenest a kölyök gyomrából jött. — Edd meg. , , Azt a félórát pörgette vissza zott, beletúrt a kecske szalmaújra a kihallgató főhadnagy- hajába. — És a cellatársairól mi a véleménye? Jó leszívta a slukkot, kicsit bele is szédült. — Nemigen szoktam ilyen emberekhez. A gyereket sajnálom. — A gyereket? — Azt a Paját. Itt majd kiokosítják. — Gondolja, hogy rászorul? — Szerencsétlen. Lelenc volt, ahogy meséli. — De azzal nem dicsekedett, hogy megszökött a nevelőszüleitől! — Emlékszik még Pajára? — Persze, mi van vele? — Fönntartja, amit a múltkor mondott? — Vállalom. — Én figyelmeztettem. F'e- lelős érte, hogy a tárgyalásig nem csinál újabb stiklit és nem hagyja el a fővárost. Fölhozták a gyereket. Mintha tegnap látta volna: az idő is kicsorbult ezen a faragatlan hús-csont-kötegen. Lesütött szemmel hallgatta a főhadnagyot. — Vállaltak érted már valaha felelősséget, Paja? Néma fejrázás. — Tudod, mi az? Lesz kenyered, lakásod, munkád. Életedben először megbízik benned valaki. Hát úgy viselkedj. — Igenis ... Aláírta a nyilatkozatot s kituszkolta a gyereket az ajtón. gyal. Mikor ölt arcot ismét az idő, hogy előkerülhessen? Aztán mégis aludt valamit éjszaka. pra hajnalban a gyerek elétottyant. Most vette csak szemügyre. Kurtanyakú, széles, csaK — Ne tupírozz... A délelőtti kihallgatáson civil nyomozó ült a főhadnagy mellett. Néha jegyzetelt. Tán az ötödik kérdés talált célba. A hosszúkás arc mintha fölfénylene a borosták közül. Egyszerre megpottvállú figura, a feje’kerek, értette hogy a lemezekről van szűk metszésű szeme képébe sz°- Odabenn épp eleget vitadagadt. Mintha ügyetlen ujjak f0« Cernasekkal, de beszelheformálták volna homokból. — A reggelijét megeszi? — A tiéd — mosolyodott el. — Akkó jó. — Téged csak az evés érdekel? — emelkedett könyökére. — Enni köll, nem? — Miért vagy itt? — Lebuktam a bízóban — panaszkodott. Iszonyú méltatlanságnak érezte, hogy fülöntett, amit akart: elé tartották a raktári jegyzéket. Azt hitte, ugratják, faképnél hagyta őket. Épeszű ember nem magyarázza el százszor, hogy háromszázas lemezből nem telik ki annyi keret, mint háromötvenesből. Az ő csoportjának meg hetek óta hármast adnak ki a raktárból, s örökké a hiányt követelik! Most gyűlt ki benne, hogy csípték, mikor egy ruhatárból ^sz°nY.^. elemeit kabátot akart eladni a bizományi áruházban. De az már a második volt. — Az elemögött a ködösítő játék mögött. Valakik zseürevágták, amit itt rajta kérnek számon. sőt egyből leakasztották rólam ^z éjszakai útvesztőből egyet- kettő ötvenért... Lehetett mo- psvcny vált azon szezizni! — Szüleid? — A lelencből adtak ki egy spinének ... aztán falun volretné végighajszolni az ismeretlen följelentő. Tenyerébe markolta állát, megvárta, míg a főhadnagy ellobbantja gyuEgy esztendő alatt tam sokat... meg mindenfe- fáját, aztán papirost, ceruzát kert, s fölvázolta a lemezt meg ^a keretidomot. c — Ez kétszerkettő, kérem, |akárhogy igyekeznék, nem beszélhetek a levegőbe — nyújtotta át. Azok ketten összenéztek, a főhadnagy maga elé simította a rajzot. — Csakhogy a raktárjegyzéken a maga aláírása egytől több mint ezren tömörültek a versbarátok körébe. A tavaly márciusban megindult mozgalom ennyi tagot számlál, s közülük mintegy ötszázan vidéki városok, falvak lakói. Akik a kör tag- .................... , j ainak sorába léptek, azt J«®?« haromotvenes mellé kevállalták, hogy egy óv alatt százhúsz forint értékű verseskönyvet vásárolnak, az <tniit írok alá! összeg felét mai magyar költők köteteire, felét élő ielőször: külföldi költők műveire es vers-antológiákra költik. Nemsokára elkészül a »zárszámadása- jesítették ezt s akik tel- a föltételt, versbarátok #tasat megkapják köre ajándékát. A díszes kiállítású, könyvesbolti forgalomba nem kerülő antológia hetven magyar költőnek mintegy háromszáz versét tartalmazza — 1963 költemény-termésének legjavát rült. Lehetetlen. Megnézem, A nyomozó most szólalt meg — Vagy maga nyargal dög- ilött lovon, vagy az anyagkönykör Ívelésben zsonglőrködnek. Élénkszürke szeme nyugodtan állta a másik kettő pillan— Tessék meggyőződni róla. — Attól ne féljen. M egint kettesben maradt a főhadnagy- gyal. — Rágyújt? — kínálta elég tömött bőrtárcáját, majd megkérdezte: — Ki tudja, hogy bántak vele... — Elmondta, miért van itt? — A kabátlopást, meg a bizományit ... A főhadnagy elnyomta mohón, sebesen végigszítt cigarettáját. Érdeklődőn fürkészte a fémcsiszolót. — És miért érdekli magát ez a Paja? — Megpróbálnám vele, ha szabadulok. — Lebeszélném. Nem olyan egyszerű eset... Ügy ért vissza a cellába, mintha fürdőből jönne. Köny- nyű lett, még a pórusai is kitágultak szinte. Odahívta Paját. — Mennyi ideje vagy itt? — Három hónapja lesz ... — Hiszen a vizsgálati fogság nem tarthat addig! — Minden hónap végén aláírom, hogy maradok... — A továbbképzőn! — rö- hintett a kecske. Megfogta Paja vállát, maga elé fordította. — Mondd csak, elképzelted már, milyen lenne, ha egyszer munkából élnél? A gyerek nem értette. Bámult rá. — Magát hittérítőnek küldték ide? — kérdezte a hosszú. Paját figyelte. Tizenhétéves, esetlen dugó alakját, bujkáló szurokszemét. — Nem akarnál te rendes gyerek lenni mégis? Csak azért, mert jobb üzlet és kevesebb hasfájás. — Magát kieresztik? — jött vissza dörmögőn. — Téged is, ha megígéred, hogy nincs több csibészség. Gondold meg. D élutánra otthon volt. Másnap reggel pedig már a műhelyben. Munkába állt, mintha mi sem történt volna. Csak lemezátvételkor hívta a művezetőt. — írja alá maga is, Czapkó bácsi. — Unalmas volt egyedül menni? — hunyorított az öreg. De azért aláírta. Folyt minden a régiben. Két hétig. Akkor váratlanul hívatták az irodára. A rendőrségtől keresték telefonon. Műszak után menjen be. Mi az istennyilát akarnak megint? A főhadnagytól tudta meg. (Szekeres Emil rajza) A ruhája mocskos, hasadt. Szaglik belőle a fogda. így be sem állíthat vele otthon, meg az üzemben. — Melyik bizományiban volt az a disznóság? Paja eldörmögte. Elindult vele egy másikba. A kamasz szögletesen, lomhán mozgott mögötte. Akkor élénkült csak föl, mikor kiválasztott neki egy szürke posztóöltönyt háromszázhúsz forintért. — No, jó lesz? Paja nézelődött, aztán egy másikhoz nyúlt: — Ezt vegye meg nekem! Háromszázhatvanba került. Elnevette magát. — Ha negyven forinton múlik, hogy jó gyerek legyen belőled! — s leakasztotta a drappszínűt. Nyakkendőt is kapott Paja. Olyat, amelyiken pálmafa volt, meg táncoló bennszülött nő — az tetszett neki. És benn a műhelyben három hét múlva egy nagy pofont is, mikor munkaidőben lógott el moziba. — Ha még egyszer előfordul, mehetsz, amerre látsz! — Azt nem lehet... — rázta kipirult képét a gyerek. — Maga aláírta, hogy vállal... De fél év múlva, a tárgyaláson ott voltak a csoportbeliek is, hogy egybehangzóan tanúsítsák: Paja ellen nem esett kifogás a műhelyben, alighanem mégis különb fémcsiszoló lesz belőle, mint amilyen vagánynak készült A bíró is így láthatta, mert fölfüggesztette az ítéletét. K ettesben indultak hazafelé. A gyerek egyik sarkon megállt, két keze zsebében kotorászott s komoran eldörmögte: — Most én akarok fizetni magának... — Mit, te majomtojás? — Egy pohár sört... vagy nem szereti? Igazán nem szerette, de most az egyszer lehajtotta, akármilyen híg volt, meg keVAN-E NYELVJÁRÁS SOMOGYBÁN? A Magyar Nyelvjárások Atlaszának ellenőrzése során faluról falura járva szinte minden megyében elmondták nekünk, hogy rossz helyre jöttünk, mert itt, ebben a községben nincsen olyan különleges tájszólás. Még dicsekedtek is adatközlőink azzal, hogy — véleményük szerint — az ő beszédjük nagyon közel áll az írott nyelvhez, tehát ők »írás szerint« beszélnek. Bezzeg menjünk el két-há- rom faluval odébb, ott majd hallhatjuk, hogy milyen furcsán ejtik a szót. El is mondanak néhányat, a szomszéd községre jellemző nyelvjárási sajátságot. Azt hiszem, minden falu és minden ember úgy van nyelvjárásával is, mint környezetének megszokott tárgyaival, annyira természetes számára az, amit használ, mindennap lát vagy kézbe fog, hogy nem is veszi észre annak különlegességeit így van ez a szép, faragott nyelű bicskával, a sarokban álló régi, kopott szekrény ajtajának díszítésével, a mindennap használt lószerszám csipkézett mintájával; és a tájszólással is. Tükörbe kell néznünk, hogy meglássuk saját arcunkat, tükörben láthatjuk meg saját nyelvjárásunkat is. Ilyen tükröt szeretnénk tartani olvasóink elé, bemutatni a somogyi nyelvjárás néhány jellegzetességét. Nincs mód részletes, mindenre kiterjedő leírásra, mégis úgy gondolom, ráismerünk önmagunkra akkor is, ha a tájszólás fontosabb, jellemzőbb sajátságait felvázoljuk. Somogy megye nyelvjárási szempontból nem egységes, hiszen a nyelvjárások határai nem azonosak a megyék határaival. Nézzük például az ö-zést mint egyik legszembetűnőbb . jelenséget, a somogyi ember beszédjének egyik jellegzetességét. Dél-Somogyban nagyon gyakori az embör, gyérük, odamönt, teccöt (tetszett), röggé (l nélkül, hosszan ejtve az e-t), igön, pénzűd, neköd. szögény, ügye mög stb. A kiráj mögen mögsokäta, mögen ma- gáhó hijatta — olvassuk egy szennai népmesében. Viszont északon, a Balaton vidékén ezeket a szavakat é-vel mondják: ember, gyerek, odament, szögény stb. (e hangot ejtve, zártabb képzésű, zárt é-t, amely' inkább az é hanghoz hasonlít, csak rövidebb). A kutatásokból tudjuk, hogy az ö- zés határa Somogybán a Kapos folyóval párhuzamosan húzható meg, északra tőle körülbelül 20 kilométerrel. Ugyanilyen ö-zés van még Baranyában az Ormánságban, Szeged környékén, a Duna—Tisza között. Kecskeméten is, amelyről így írt Petőfi, versben is megörökítve egy jellegzetes nyelvjárást: Hírős város az aafődön Kecskemét, ott születtem, annak őszöm kö- nyerét. Nemcsak Somogyra, általában az egész dunántúli nyelvjárásra jellemző, hogy mássalhangzó előtt az l kiesik vagy szóvégen elmarad, és helyette az előző magánhangzó megnyúlik: . émönt, édopta, aszta (hosszan ejtve) az a-t, mint az idézett Petőfi versben: aafődön), kazá, köté (kötél), Mihá stb. Hasonlóan nagy területen találkozunk várgya, aptya, bor- gyu, kaptyuk alakokkal, a mássalhangzó után álló j hang gy-re, ty-re vált át. E néhány általánosabb, más vidéken is meglevő nyelvjárási jelenség mellett nézzünk néhány olyan tájnyelvi eltérést, amely csak Somogybán vagy közvetlen szomszédságában található meg. Az Ormánságban és Somogybán a Mesztegnyő— Kaposgyarmat vonalától délre eső területen látja (tárgyas ragozás, kijelentő mód, egyes szám harmadik személy), hozza, kínozza stb. helyett hallhatjuk, hogy lati, hozi, kinozi, kinzi, kérni. Nem mondi mög, mer ha mögmondi, akkor mingyá mökhä — olvassuk szintén egy szennai népmesében. (Érdekességként megemlítjük, hogy Abaúj megyében és közeli környékén is van még adi, hozi, láti stb., csak ott nem olyan gyakori a használata, mint Somogybán.) Nyelvtörténeti régiséget őriz az -ít képző -ét alakja: tanéttó, szoréttya, gombo- léttó, ezzel is csak Somogy déli, nyugati részén találkozunk és az Ormánságban. Megemlíthetnénk néhány köznyelvi szó nyelvjárási változatát is. Például a napraforgónak Somogybán szo- tyola, tányérvirág, tányérbél, tányérbélvirág, virágmag elnevezései vannak. Egy megyén belül is sok a változat, persze ezek közül falunként rendszerint csak egy-kettő használatos. Más vidéken találunk még tányérrózsa, tá- nyérica, tányérkóré, tányérka, napranéző, napnakforgó, napraforduló, uszu, puszu alakokat is. Szintén nagyon sok neve van Somogybán a levél nélküli, lerágott kukoricaszárnak: üszléng, üszlink, iszling, üszénkcsuta, szár- üszéng, csutaüszénk, csuma, csumaszár. Területileg is elhatárolható az egres tájnyelvi változata: Észak-So- mogyban csipkeszöllő, délen a Dráva mentén egrös, a megye nyugati részén szintén egrös vagy egres, középen, a Kapos mentén és a Zselic- ségben pedig tüskeszöllő. Azt hiszem, e vázlatos jellemzésből is láthatjuk, hogy Somogybán van nyelvjárás, éppúgy, mint Nógrád megyében, Zalában, Szabolcsban és az ország többi részén. Tájszólás mindenütt van, csak egyes vidékeken színesebb, változatosabb, eredetibb, másutt viszont elmosódó, kevésbé feltűnő. Minden vidék nyelve — még ha közel áll is a köznyelvhez — tájszólás a maga környezetében, mert különbözik a vele szomszédos táj beszédjétől, nyelvjárásától. Ezért mondjuk, hogy még a legtisztábban beszélő Abaújban is van tájszólás. Ügy látjuk, Somogy megye nyelvjárási szempontból északi és déli részre tagolható. A déli rész, különösen a Zselicség, gazdagabb táj- nyelvi változatokban, színesebb, élesebben elválik a köznyelvtől. Nyelvjárása a baranyai Ormánságéhoz hasonlít, ahhoz áll közelebb. Észak-Somogy viszont inkább az átlagos dunántúli nyelvjáráshoz tartozik. Talán még emlékeznek olvasóink, hogy egyik régebbi számunkban a nyelvjárás és köznyelv viszonyáról azt mondtuk, hogy a nyelvjárás pusztulóban, kiveszőben van. Természetesen az itt felvázolt kép sem jelenti azt, hogy Somogybán mindenki — még azt sem mondhatnánk, hogy minden parasztember — ö-vel beszél, és adi, hozi, láti stb. alakokat mond. Azt hiszem, még a legöregebbek közt sem akad olyan, aki csak szotyolá-t, tányérbél-t, tányérvirág-ot ismer, és ne hallotta volna, hogy a köznyelvben annak napraforgó a neve. Ez a kettősség is csak azt bizonyítja, hogy minél gyorsabb a nyelvjárási alakok eltűnése, annál értékesebb a tudományos kutatás, feldolgozás számára mindaz, ami még megtalálható belőlük. Balogh Lajos, a Magyar Tudományos A ke1, démia Nyelvtudományi Intő zetének munkatársa
