Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-29 / 75. szám

BARABÁS TIBOR: — Mert kell a kutyának!* Nem kell itt előadás, össztánc! : meg operett! Más| kell ide, nem! ! ♦ — Akkor mért hívtak ide?* — Mert benne volt a terv-! ben! Aztán ha valami benne! van a tervben.. . Maga lesz a | negyedik, aki nem tudja meg- I tartani... Pedig érdekesek ! voltak; az egyik az alkohol ♦ S ok szép emlék szegé- világosított; a Komárom me- sőt megfogadott. Két nappal ®Uen> a másik a vérbajról, a ! lyezi az író útját; gyei pártbizottság kulturális az előadás előtt megszólalt a harmadik Pec*ig a festőkről. barátság, érdeklődés, titkára s ezennel felkér; tart- telefon. A Komárom megyei akart beszelni... ; szeretet fogadott legtöbbször, sak előadást bármiről a fel- tanács művelődésügyi osztá- — Ne haragudjon a kérdé- > de nem mindenütt. Még 1955 szabadulás évfordulóján Tata- lya jelentkezett. Egy mély sért; kihirdették, megszervez- ! februárjában történt... bányán. Szívesen vállaltam, férfi hang igen sajnálta, hogy ték az előadásokat? Az Erkel-színházban, az öl- csak egyet kértem, adjon az nem tudnak autót küldeni — Akkora plakátot nyomat- J tözők előtt találkoztam Torma utamhoz autót a megyebizott- értem, de hívjam fel a Déry- tak, hogy a szemet szúrta, de ! elvtárssal. A nagy tolongásban ság, hisz annyi az előadás, né Színházat, ők js lejönnek ha nem kell, akkor nem kell!; Mit; hisz megszólított. Nem emlékeztem hogy már számolni se tudom, a Vándordiákkal, lejöhetnék a nevére, a beosztására még Torma elvtárs mindezzel velük. Másnap felhívom a kevésbé, de ő minderről fel- egyetértett, mindent megígért, színházat, hogy elvisznek-e gondol Kledács elvtárs? És mért nem kell? KÉT ALGÉRIAI KÖLTŐ HENRI KREA: Megvirrad Megvirrad — Algér röpterének bejáratául a fehér falra írjuk öles betűkkel: »Köszöntünk benneteket, utasok! Szabad országba léptek!« A zenit magasából néz majd a nap. 130 éve várunk. Tekintsetek az égre — egyetlen felhő sincs sehol. Tisztára mosta — vérünk! BUALEM KALIFA: Anyáink A csecsemő sír, miikor megszületik. A nappal sír, mikor megszületik. Könnyeket, harmatot. Az élet lemossa az éveket LeöbMti a mocskot. Az élet, íj miedőtt mosolyogna, megmossa arcát Anyáink könnyes arca hírnöke az új élet mosolyának. Papp Árpád fordítása Tatabányára? A válasz: nem, ők is alig férnek, az ügyelő­nek is le kell mennie, men­jek csak vonaton. Az előadás napján kimentem a pályaud­varra, megváltottam a jegyem, és elindultam ház felé. Igen — Nézze, ennek azután már ♦ maguk az okai. Azelőtt jöttek, ! jöttek, mert muszáj volt, most ! hirdetni kezdik ezt az élet-1 színvonalat, az igényeket, at szórakozásokat... Hát ha az * i Dózsa kultúr- emberekre bízzák a válasz- ; ám, de hová? tást, akkor persze, hogy a * — Kledács elvtárs, ha Három vasúti állomás van könnyebbikhez nyúlnak... egymásután: Tatabánya-alsó, Tatabánya-felső és Tata. Az első állomáson megoldódott a rejtély; egy fából összetákolt hátha bódén hatalmas nyomtatott _ p lakát hirdette, hogy Barabás Tibor (óriás betűkkel) a Dó­; ♦ $ már t eljöttem, nem menne le az; ivóba, meg a kultúrterembe,! akadna ott érdeklő- ! Nem megyek én, dehogy > zsa-kultúrotthonban előadást megyek- Az ivó üres, a nagy- ; tart Petőfi Sándorról (csupa teremben senki sincs, hisz be; kisbetűkkel.) Leszálltam. Az se fáttettem. állomás előtt egy zsúfolt autó- — Be se fűttetett? — kér- ; busz állt, egy, a lépcsőjénél deztem ingerülten, amikor! álló bányásztól érdeklődtem a felpattant az ajtó és három L kultúrotthon iránt, mire bará- bársonysapkás, bársonynadrá- ti erőszakkal betuszkolt a gos fiatalember lépett be. Az Lóránt János: HORGÁSZOK (linóleum) *—• - ist'ssssruj% ÄÄÄ-.J megértettek egymást. Néha h<*-hf*t£rt val; tata? A' bőgtünk is fölfelé. ját és csipőretett kézzel így z emelkedő tetején ' . , ,. megállt a busz, itt Ml *esz Kledács barátilag kitettek és Mikor lesz össztánc ma este? rámutattak a Dózsa kultúrház- — Ma nem, — mondta éllel ra. Azt hittem, hogy alig fé- Kledács elvtárs — mert ma rek majd át a hallgatók törne- előadást ütemeztek be felsőbb gén, néhány percet késtem... helyen. Egy csendes ivón át jutottam _ Előadást? — mondta a má- az I. emeleti lépcső felé. Azt „ ' . . , , mondták, ott találom Kledács Slk- Kel1 a nyavalyának! _ elvtársat, az otthon vezetőjét. — No, itt van az előadó, Benyitottam a szobába. Egy mondja meg neki! ősz, sörtehajú, szélesvállú ki- ^ bársonysapkás zavartan érdemesült bányász ült az mosolygott, ezt nem várta és íróasztal mögött s a bicskája- nyilván nem is akarta... Ha­vai kenyérből es szalonna- nem Kledács elvtárs konok ból katonákat vagdalt. Belep- rosszakarata világossá vált... tem, köszöntem: Felálltam és odaléptem az író­— Szabadság! — mondtam, asztala elé. — Szabadság! — nem nézett rám aprította a szalonnadarabká- méft nincs itt közönség, de kat~ engem legalább olyan kemény fából faragtak, mint magát. Itt én ma este előadást fogok tartani Petőfi Sándorról. — No, erre befizetek! — mondta keserű keménységgel az öreg és a arrébb tolta a tonáját... w . — Idehallgassatok, gyere­be-betert valaki egy feldecire kék! _ Ha d e ahogy felhajtotta ' Megszólítottam két: — Mondják, elvtársak, min­dig ilyen kevesen vannak itt? — Á, dehogy — biztatott az öregebb és sapkáját a feje búbjára tolta, — meglátja egy óra múlva tele lesz ivói..----- — nem kiabáltok, e lment, mondok nektek valamit. Las- beszelgeto- sanként csend lett és folytat­hattam: — Én Pestről jöttem ide. Petőfi Sándorról akartam be­szélni, de nincs, aki meghall­gasson. Ha kicseréltétek a könyveket, meghallgatnátok néhány mesét a mi az legnagyobb költőnkről? Rövid csend után egy nagyobb gye­- S nem az előadásra jön- rek megszólalt végre: — Meghallgatjuk! — Mire felszakadt a zsilip és az egész lépcsőház visszhangzott: meg­hallgatjuk! meghallgatjuk! — De egy baj van. A gond­Az én múzeumom A nagy tömegek képzőmű­vészeti ismeretei, ízlése — más művészetekkel összevetve — rendkívül elmaradott. Ép­pen ezért világos, hogy — sok más tennivaló mellett — a képzőművészeti nevelést már a legkisebb kórban el kell kezdeni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fejletlen íz­lés sokkal eredményesebben alakítható, mint a már meg­szilárdult kispolgári szemlélet. A fiatalok képzőművészeti nevelésében nagy segítséget nyújt a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata nemrég meg­indult érdekes sorozata: Az én múzeumom. Az ízléses kiállítású füzetek mindegyike három-három klasszikus vagy modern, ma­gyar vagy külföldi mestei munkásságát foglalja össze. A művészek megismerését az is segíti; hogy a színes nyo­matokat külön mellékelve ta­lálja meg, azokat a szöveg alapos tanulmányozása után ragasztja be helyére az olvasó, aki így részt vesz „ könyv vég­leges kialakításában. A gyűjtő, rendszerező szenvedély jelleg­zetes életkori sajátosságát így asznosítja minden egyes fü- t. Egyébként az eddig meg­fent füzetek felépítése, szö- -ge arra mutat, hogy a soro- , . szerkesztői alapos ismeret- \ a művészet szellemének gismerésére, mély megér­tére ösztönzik és vezetik rá /, olvasót. A sorozat első füzete Leo­nardo da Vinci, Michelangelo, Kaffaello művészetével ismer­tet meg, a második a XIX. szá­zadi három magyar mester: Markó, Barabás, Munkácsy legszebb műveivel,- ezeket kö­veti majd a Renoir, Manet, Degas festészetét bemutató fü­zet, utána Hals, Rembrandt, 7 e 7 Vermeer ismertetése. — Barabás Tibor Budapestről jöttem. — Kledács — felelte tömö­ren és végre rámnézett. — Kérem, én azért jöttem, hogy előadást tartsak Petőfi SándorróL — Ugyan, ugyan? — düny- nyögte az elvtárs és falatozni kezdett. — Hát nem itt lesz? — tá­madt fel bennem közömbössé­gére a kétely. — Itt lenne, de nem lesz! — vágta ki büszkén. nek? — kérdeztem bizakod­va. — Miért, itt előadás lesz? — és e kérdésével utolsó re­felelte, de — Idehallgasson Kledács ményemtól is /neg£osztott- — nők bácsi elfelejtett befűteni tovább elvtárs! Most már látom, hogy Nem’ .iU Kledácsnak lesz iga- a nagy teremben. Fázni fog­za, minek hetvenkedtem? tok! Különösen a kislányok. S ahogy ülök, üldögélek, _ Nem baj Kabátban le- egyszerre gyerekhangokat hal­lok; Csengő, vidám vitázó hangokat, rohanást a lépcsőn, és nevetést, hullámzó, bugy­borékoló nevetést. hir . elvtárs szobája mellé, az eme- . aszlalra A’1'3«1?. a bicskahegyevel J ’ könyvterjesztő áruját; köztük következő ka- otVf_n._gy,e- figyelmességből az én köny­vagyok, szünk! — kiáltották. L ementem a nagyte­rembe. Az ajtó nyit­va volt. Egy idősebb Kledács asszony vörös vászonnal lete­rített asztalra kirakto a L ementem az ivóba. Két öreg ült egy sa­rokban, hosszúlépést ittak. Lassan kortyolgattak s még ritkábban szóltak egy­— Nem-e és mért nem? — máshoz. Mintha egy évtizedek kérdeztem csodálkozva. óta tartó párbeszédet folytat­rek. Hétéves volt a legkiseb- . . . ... , km i i , , ,, , veimet is. Aztán nagy zajjal bik, tizenkettő lehetett a leg- , , , 7 „ , 6 bevonultak a gyerekek. A ha­nagyobb. — Mire vártok, gyerekek? — kérdeztem tőlük magam is vidámabban. — Könyvtárra! Most nyit­ják! Könyveket cserélünk! — KŐBÁNYAI GYÖRGY: TÖRTÉNET ECV NVULROL AZT A NYULAT már fél- a nagyfiúk kezéből a nyulat, a hál lábhoz jött, fülét hegyezte, agas­áron kínálták szombaton dél- nagyfiúk vissza, a Zrínyi ut- ben a Népszínház utca sarkán, cajate — már együtt a nagy- a technológiánál: megmaradt fiúk a kisfiúkkal a Mérleg Aztán idegen fiúk csöngettek _ *! ^n J m I-».-. An nt AT A rí n / 4- rtrrä rt Tz*— - _ , ....... á ru az üres kosárban, akár­csak karácsonyesti utcán a ka­rácsonyfadísz, pakolásnál. Ta­valy történt. Tízért megvet­tem, de még staniclit sem ad­tak hozzá, úgy kellett zsebre- vágni. Csak a füle ágaskodott ki a zsebből, mint egy rosszul begyűrt zsebkendő. A fiú még nem volt iskolás, de már látta és olvasgatta Já­nos vitézt. Tehát a nyugat Já­nos vitéznek nevezte el, estén­ként uzsonnatáskájába rakta, és feje fölé, ágyára akasztotta. János vitézzel aludt, János vi­tézzel ébredt. Délelőtt magára akasztotta kis táskáját, s levit­te a nyulat a térre legeltetni. A téren, mint minden rendes utcaiakra és a Nádor utcaiak­ra, védeni a jogot s tulajdont; szóval újra rendeződtek a cso­portok, a nyúl megjelenése egybekovácsolt már egynéhány korosztályt testvéri egységben. Igaz, János vitéz ezekben a napokban a buzgó és szenve­délyes legeltetések ellenére sem gyarapodott, nyúzott kis nyulacska volt, aki várta a pillanatot, amikor a környék ifjúsága gyöngédségét és sze- retetét megvonja tőle. A SZERETET még jó né­hány hétig sem hunyt ki, de a nyuszi nyugalma mégiscsak megteremtődött, mint a jog és rend a rendetlenség után. Há­borítatlanul legelészhetett — PIRULT MÁR A NYÁR, a füvet is lekaszálták, sárgult torzsa maradt csak a nyúlnak, otthoni kosztja is leromlott: szent, békés egyetértés uralko­dott a téren, hogy már senki sem gondolt a fülesre, nem hordták már a házhoz a ká­posztaleveleket. Megfeledkez- ... ... tek róla, napszám otthon rég­be. A fiúért jöttek; amikor csálhatta csak a széklábakat s — úgysem hiszik el kodott! megtudták, hogy a fiú nincs odahaza, elkérték a nyulat, legalább leviszik legeltetni. A fiú pedig, mint a környék egyedüli nyúltulajdonosa, rossz vonásokat kezdett felven­ni. Ö már nem cipelte többé a térre cekkert: beosztottjait rendelte fel a nyálért, minden­nap mást és mást. De azért békét szövő kis diplomata is volt: utcabeliek jártak fel hozzánk a nyűiért — a szomszédos üt­és az ajtó deszkáját. Ezért pe­dig a kamrába kellett zárni. Hekkenő nyár volt és sötét kamrába zárva szenvedett a nyúl, sírt az ajtó mögött és ka­parászott. Túl kellett adni raj­ta Egyik gépkocsivezetőnk vál­lalta. Megmarkolta a fülét, úgy emelte meg, s azt mondta: Karjában akarta levinni, de ca ifjúságának is megengedte karmolt, rúgott, fújt a nyúl, pesti téren, különböző csopor- mert azért a hinta és a foci tok — korosztály és utcák sze- sem kutya — s otthoni koszt­az egyre nehezedő kosár cipe- lését. Egy este egy édesapa csöngetett be, s udvariasan érdeklődött: itt lakik-e a nyúl, mert fiát keresi, aki még min­íun — «.urusziuíy *** o*°. űA i-. . dig nem jött haza, talán azzal Tint — gyakorolnak ellenőrzést ja ellen sem lehetett kifogasa: y ■,, , ás hatalmat, hintán, homokon egy egész utca hordta hozzánk ~ a gyenge káposztatorzsát, a ta­vaszi karottát, s a tizenkét fo­rintos zsenge spenótot, amit és gyepen. A nyúl megjelené­sével az eddig kialakult egyen­súly megbomlott, mégpedig a Zrínyi utcaiak és az ötévesek különben a nyúl sem szeret. javára. Még olyan nagy fiúk is simogatni etetni akarták a pirosszemű tapsifülest, akik már nemcsak üldögélésre, ha­nem vésésre is használták a padokat. Az összetűzés nem maradhatott el: a fiú kikapta János vitéz gyorsan növeke­dett, az uzsonnatáskából ki­nőtt, s a nagy, bevásárló cek- kerben kapott fűvel bélelt éji szállást. Étkezések idején sza­badon járt-kelt a konyhában, s egy-egy kívánatosabb falat­a nyállal csavarog. Bemutat­koztunk, a feketefőző alá gyúj­tottam — mert még a mi fiúnk sem volt otthon — beszélget­tünk, barátságot kötöttünk. A nyúl békét barátságot te­remtett a környéken. A fiúk érte jöttek, levitték a térre és elmentek focizni. Lányok yi gyáztak már csak rá, a lányok a nyulakhaz Elővettük a nagy kosarat, ré­gi fűvel béleltük, s abba tet­tük. Szép szelíden hasalt ben­ne, azt hitte, ismét a fiúkhoz megy a térre. A tér előtt haj­tattunk el, lassan ment a ko­csi, behallatszott a fiúk kiabá­lása, s a kosárban a nyúl tud­hatta, hogy rendet teremtett a játszótéren. LENT AZ UTCÁN vártam meg a sofőrt. Sokáig jött, hoz­ta vissza az üres kosarat. Fel­dúlt volt, rávágott oda, ahová szokás. Nagy munkájába ke­rült és törölgette a kezét, mert kézmosás után volt talmas teremben dermesztő volt a hideg, a kisebbek lár­máztak, a nagyobbak csillapí­tották őket. Végre elkezdhet­tem: Idehallgassatok gyere­kek! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő, aki az igazságot jobban sze­rette még az életénél is... Beszéltem nekik a Hattyúház mészárosáról, a pápai diákról, a Sopronban silbakot álló ka­tonáról, a Pilvax-kávéház márványasztalain szavaló köl­tőről, a költői boldogságról, a márciusi győzelemről, a Bem szárnysegédjéről és a hősi ha­lálról, a segesvári Ispán-kút fűzfái alatt. Meséltem, meséltem, s ahogy tágranyiltak a szemek és kitárultak a szívek, magam is jobbá váltam... Már nem haragudtam az akadékoskodó, mogorva Kledácsra, a téli hi­degre és a dermesztőén üres vagonra, mellyel majd haza­megyek. Mi ez Petőfi zarán- dokútjajhoz képest? Az előadás végén két na­gyobb fiú megvette egy-egy könyvemet, odahozták hozzám és dedikáltatták. Mintha jóvá akartak volna tenni valamit abból, amit a Dózsa kultúrház hideg nagytermében megsej­tettek. H ogy pedig mindez szó szerint igaz, elolvas­ható az Üj Szó ak­kori számában. Valaki megír­ta. Azóta sem felejtettem el a tatabányai bányászgyerekeket s ha hívnának, ismét elmen­nék hozzájuk...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom