Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

Vasárnap, 1964. február 2. SOMOGYI NÉPLAP Vásárhoz hasonlít minden kedden Csoma-Szabadi vasútállomása. A környék termelő­szövetkezetei és tsz-tagjai adják át itt hízómarháikat és sertéseiket. Mostanában külö­nösen nagy a forgalom, mert megkezdték a TEGI által kiselejtezett tehenek felvásárlá­sát is. Horváth József felvásárló igyekszik az átvétellel, hogy mire a teherautók meg­érkeznek, legyen szállítani való állat. Késziil az idei terv a Zalai Illőre Tsz-ben Felhasználják a termelés eddigi tapasztalatait Négyévi közös gazdálkodásra tekinthet vissza a zalai Előre Termelőszövetkezet Az első esztendőben több mint 17 fo­rint jutott a munkaegységre, az 1961. évi zárszámadás viszont 88 000 forint mérleghiányt mu­tatott. A következő évben nem­hogy javult volna, hanem to­vább romlott gazdálkodásuk. Csaknem megkétszereződött a mérleghiány, s meghaladta a 170 000 forintot, A múlt évi gazdálkodás eredményeit rö­videsen kihirdették a zár- számadó közgyűlésen. Ezúttal négy év óta a legnagyobb osz­talékot kapják a zalai terme­lőszövetkezeti gazdák: egysé­genként 17 forint 40 fillért és több mint 7 forint értékű ter­mészetbeni részt meg prémiu­mot. Szabó Árpád, a tsz főagronó- musa ismerve a javulás okait, ezek figyelembevételével ké­szíti az idei termelési tervet. Jól jövedelmezett például a sertéshizlalás? Még több gon­dot fordítanak a sertések elhe­lyezésére, és arra, hogy elegen­dő saját tenyésztésű süldőjük legyen. Az idén 300 hízót akar­nak értékesíteni. Már megvan hozzá a szükséges mennyiségű malac. A tavalyi 24 kocához még hatot állítanak be', és az anyaállományt fiatal egyedek- keí frissítik föl. A növényter­mesztésben — okulva a múlt évi tapasztalatokból — néme­lyik növénynek növelik a ve­tésterületét, mert termesztésü­ket kifizetődőnek tartják. Így pl. a fekete bokorbabot ered­ményesen termelték köztes­ként is, főnövényként is ang­liai exportra. A tavalyi negy­ven hold helyett az idén száz holdra vetnek köztesként. Be­vált tavaly az előrehajtatott burgonya is, ezért az idén már nem két és fél, hanem tíz holdra ültetik ki. A lencse ve­tésterülete a tavalyinak kétsze­resére, húsz holdra emelkedik. A múlt évben majdnem negy­venezer forintot hozott a tsz másfél (!) hold dohánya. Hu­szonegy mázsa termést takarí­tottak be erről a kis terület­ről. Sajnos, pajta híján nem ültethetnek dohányt a tavalyi­nál nagyobb területen, pedig igen megérné. A jobban jövedelmező növé­nyek nagyobb területen való termesztése miatt más növény­ből kevesebbet vet a tsz. Ta­karmányborsójuk pL húsz holddal lesz kevesebb a tava­lyinál. A csökkenést az indo­kolja, hogy ennek munkái egy­beestek a gabona aratásával és cséplésével, és késleltették a kalászosok betakarítását A te­rületcsökkenéssel ezt a problé­mát akarják megoldani. így készítik az idei év terme­lési tervét a zalai Előre Tsz- ben. Megfontoltan, körültekin­tően, hogy jövedelmezőbben gazdálkodhassanak. TAKÁCS ISTVÁN KETTŐS JÁTÉK A HATÁRSOROMPÖ Az autóbusz elhagyta Pü­ckelsdorfot Utasai sápadtan néztek ősz- sze. Nagyjából mindegyikük sejtette, milyen gondolatok járhatnak társai fejében, hi­szen csak saját szorongását kellett megsokszoroznia. Még néhány száz méter s aztán fol- ryílik a piros-fehér-zöld színű sorompó. Máskor, más körül­mények között a boldog haza­térés öröme markolászná tor­kukat, csakhogy... nem mind­egy, hogyan ment el az ember onnét, ahová visszatér. Tizenkettőn ülitek a széles tá rsaskocsi ban. Tíz felnőtt és két gyermek. Pillér Rudi, Becs óta a tár­saság kedvence, most morco­sán, szótlanul húzódott meg a sarokban. Senki sem akadt, aki eljátszott, eltréfálgatott volna vele, még a szép, szőke Horvai Ágnes néninek is hiába húzo­gatta bő szoknyáját, mintha észre se venné, és Bertalan bá­csi zsebéből is kifogyott a cu- . kor. Vajon min szomarkod- nák? — töprengett. — Nekem kell újra iskolába mennem és ők lógatják az orrukat? Az izgő-mozgó, eleven kedvű gyermek szívesen kalandozott volna tovább a világiban, do­hát. szülei másképp döntöttek. Elég volt a linzi táborból Kla­genfurtból, a mindig visszá- jukra fordult reménységekből, haza... haza... Egy fitos orrú, telt alakú lány, Csák Zsuzsa idegesen szívta cigarettáiéit. Egy hónap­ja sincs, hogy irigyelték társ­női, amiért fölvették löszol- gálónőnek egyik országúti ben­zincsárda eszpresszójába. Jól keresett. Csak azt nem vette számításba, hogy a szomjas utasok a mokka- coca-cola és gin mellett időmként kedvet kapnak a csinosabb pincérnők­höz is. Olyan magától értetődő természetességgel kapta el karját az a langaléta ame­rikai, hogy minden csöpp vé­re az arcába szökött. Aztán a következő mozdulatra, mikor a fiú répaskolit a fenekére, visszakézböl úgy pofon törölte, hogy megingott a széken. Az elismerés nem maradt el. Az ami ugyan sportszerűen fogta föl a dolgot s öt dollárral ju­talmazta a nem mindennapi teljesítményt, a tulaj azonban hátrahívta és azonnal kidobta az irigyelt állásból. — És most? Mi lesz velünk, mit gondol? — fordult Horvai Ágnes a mellette ülő Soltész Miklóshoz. A férfi nem válaszolt. Né­mán vállat vont. Mit tudják ezek? ö már Franciaországot is megjárta Bányában dolgo­zott. Nem bírta a munkát Az­tán egy tisztítóözembe került, naphosszat saédelvett a vegy­szeres kádak szúrós, főfáidító Vi gőzölvé«étől. míg a feléket kavargatta; aztán egyszer csak ősszecsuklott egy jókora ruhás- kosár súlya alatt.. s A határsorompó fölemelke­dett, s a busz megállás nélkül halad tovább. Az utasok szeme az ablakon át a táj felé fordult. Hazai föld. Egy töredék másodpercig mint­ha elnyugodott volna bennük a hőnapok óta hurcolt kétség, hogy annál élesebben marjon szívükbe. — Egy-két évnél többet nemigen kaphatunk — hajolt előre Soltész, hogy a most is hűvös, gondosan öltözött Szűts mérnök füléhez hajoljon.. Szűts Tibor úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegy­zést Pedig az 5 halántékát is feszegette a dobogó vér. Ide­gesítette a lefogott hang, amely még mindig ott duru­zsolt nyaka körül. — Nézze, műszerész vedtam a Finomítóban .,. iám talán most is szükség lesz.:. és hát.,. mit csináltam én, azon­kívül, hogy leléptem, mikor nyitva volt a határ? Szűtsöt roppant kevéssé ér­dekelték Soltész Miklós gond­jai, sem a múltjára, sem a jö­vőjére nem volt kiváncsi. Uj­jal aktatáskája húzózárján sik­lottak föl-alá s minden igye­kezetével jeges nyugalmat pa­rancsolt vonásaira. Hiszen ben­ne is vi tus táncot jár aiz ideges­ség, de ahhoz aztán senkinek semmi köze. legkevésbé a ha­tárőröknek, akik előtt zökken­ve megáll a társasfcocsl. Az utasok egymás után ká­szálódtak le a lépcsőn, kis csomaginkat magúkhoz szorít­va. minitih-a eevotlon megmen­tett értéküket akarnák megvé­deni. Az őrség Twnamcsnóka V1+4- TTs őmpgv vértet,tti.a’tta tekte_ szcmnrő kis rsnnnrtnn aziMn a megcTenneut pnte ka/**'vn#Y>tt; — No, nehéz volt hazatalál­ná? Hivatástudatból Párttagjaink zöme — úgy hisszük, ezt senkinek sem kell bizonygatnunk — szeré­nyen, feltűnés nélkül él, és szorgalmasan dolgozik. Erre készteti őket meggyőződésü­kön kívül az is, hogy magatar­tásuk, viselkedésük állandóan szem előtt van, tudják, hogy legközvetlenebb környezetük figyeli őket, s róluk ítéli meg a párt tevékenységét is. Hosszú évek óta olyan nálunk a po­litikai légkör, hogy nem lehet tartósan — képletesen szólva — senkinek sem bort inni és köz­ben vizet prédikálni. Ha akad­na is erre hajlandóságot mu­tató ember, ilyen módszerrel nem sokáig boldogulhatna, mindenfelől bírálat érné ma­gatartását, s egyhamar lelep­leződnék. Miért él úgy a nagy többség, ahogyan kell, ahogy a párt és a szocialista közvélemény meg­kívánja? Hiszen köztudomású, hogy nem könnyű megfelelni a párttagsággal járó követelmé­nyeknek. Ezek a követelmé­nyek nemcsak abban az érte­lemben mások, hogy megvál­toztak hazánkban az osztály- és a tulajdonviszonyok, s az új helyzetnek megfelelően változ­nak a pártmunka módszerei, céljai is. Győzelemre kellett segíteni azt a felfogást is, ame­lyet a Magyar Szocialista Mun­káspárt megszületésének első pillanatától fogva hangoztatott a párt, azt tudniillik, hogy a párttagság nem jár előnnyel; a párttagok jogai nem többek más állampolgárok jogainál, ami több, az az önként vállalt kötelesség a nép, embertár­saink szolgálatában. Ezt az el­vet elfogadja párttagságunk döntő többsége, s eszerint él és cselekszik. Elfogadta, mert megértette ennek az elvnek a célszerűségét, gyakorlati he­lyességét. A szocializmus föl­építéséért az egész népnek te­vékenyen össze kell fognia, hiszen a szocializmus vívmá­nyai, eredményei az egész né­pet szolgálják, boldogítják. Eb­ben a nagy és forradalmi mun­kában is a pártnak kell az utat mutatnia, a párttagoknak kell az élen haladniuk, s a töb­bi dolgozót is magukkal együtt mozgósítaniuk. Ez az irányító szerep semmiképp sem emeli a párttagokat embertársaik fölé, feladatuk a meggyőzés és nem I a parancsolgatás, módszerük a példaadás, a nevelés, a lelke­sítés. Elmondhatjuk-e, hogy pártszervezeteink már ezt az elvet követik a mindennapi munkában? Igen, elmondhat­juk, hogy így van, még akkor is, ha azt tapasztaljuk, hogy ezzel ellentétes nézeteket han­goztató emberekkel is kell vi­tatkozni. A vita természetes velejárója az újnak, a jobbnak, a haladónak. Párttagságunk többsége azért állt a küzdők sorába, mert el­hivatottságot érzett magában a nép és a szocializmus ügyé­nek hűséges szolgálatára. Ez a hivatástudat már eleve sze­rénységet, áldozatkészséget, odaadást, forradalmi harcossá­got, tettrekészséget, becsületes­séget, szorgalmat tételez föl. Kommunistának senki sem szü­letik, ezek az imént említett tulajdonságok is a pártban, a tudatos nevelés, irányítás ha­tására válnak az emberek vé­révé. Azért fejlődik állandóan a párt, mert mindig újabb és újabb emberek jönnek, akik­nek megvannak az alkalmas­ságra mutató alapvető tulaj­donságaik, s akarnak is kom­munistákká válni. Nemrégiben például Inkén hét, Berzencén nyolc tsz-tag kérte fölvételét a pártba. Amikor elhatározá­suk okáról kérdeztük őket, egyetlenegy sem akadt közöt­tük, aki egyéni érdekével, jö­vőjével hozakodott volna elő; éppolyan szerények voltak a válaszok, mint amilyenek ők maguk is. Hogy milyen kötelessé­geik vannak a pártta­goknak, azt a párton kívüliek is tudják. A közelmúltban például egyik községi alap­szervezetünkben fölfigyeltek egy igen derék emberre. Ügy látták, hogy alkalmas lehet a párttagságra. Amikor meg­pendítették előtte véleményü­ket, a következő választ adta; »Nézzék, elvtársak, én igazán örülök annak, hogy így ismer­tek meg. Most mégsem lépek be a pártba. Miért? Ha én párton kívüli emberként dol­gozom jól, s úgy veszem ki részemet a társadalmi munká­ból, megdicsérnek, ha meg párttag vagyok, azt mondják, hogy ez természetes dolog, ez a kötelessége.-« Találkozni a párttagok kö­zött is ehhez hasonló véle­ménnyel. Helyenként hallani olyat, hogy nem érdemes párttagnak lenni, mert á pár- tonkívülieket többre becsülik. Sőt, némelyek egészen vészes­nek ítélik meg a helyzetet; úgy vélik, hogy a pártonkívü­liek funkcióba állítása — úgymond — háttérbe szorítja a pártvezetést, veszélyezteti a proletárdiktatúra létét. Bár­mennyire jó szándékot téte­lezünk is föl, az ilyen véleke­dés mögött értetlenséget, kép­zetlenséget, elmaradottságot fedezhetünk föl. Ebből adódó követelmény: türelmes vitat­kozásra, meggyőzésre kell tö­rekednünk ilyen esetekben, ám a fő orvosság: a tudatlan­ság visszaszorítása, megfelelő képzés, mert hovatovább az ilyen emberek visszahúzó erőt jelenthetnek a pártban. Jó az, hogy értekezletein­ken, összejöveteleinken nem azzal töltjük az időt, hogy egymást dicsérgetjük. Kádár elvtárs egyik beszédében azt mondotta: sokkal jobb, ha a pártonkívüliek dicsérnek ben­nünket Ez persze nem mond ellent annak, hogy a jó mun­kát a kommunistáknál is el kell ismerni. A szélsőségek semmiképpen sem hasznosak. Korábban például az egyik kaposvári vállalatnál azért nem adtak jutalmat az egyéb­ként jó eredményekkel büsz­kélkedő szocialista brigád tag­jainak, mert «-azok öntudat­ból is jól dolgoznak«. Veszé­lyesek az ilyen elgondolások* mert visszájára fordítják a helyes elveket, megingatják a beléjük vetett bizalmat. Ilyen dolog történt tavaly Heresz- nyén. A megnyíló új postahi­vatal vezetői állására több je­lentkező is akadt. Volt köz­tük párttag is meg pártonkí- vüli is. Az igazság azt kívánja hasonló esetekben, hogy az illetékes szerv állapítsa meg a jelentkezők adottságait, ké­pességeit, és aszerint döntsön az állás betöltéséről. S itt jön A gyerek nem felelt, anyjá­hoz húzódott s le nem vette szemét az egyenruhás, ke- roénykötésű férfiről..; — Szeretettel köszöntőm önöket hazai földön — fordult hozzájuk az őrnagy. Míg beszélt, az őrség tagjai figyelmesen mustrálták a visz- szatelepülőket. Az ő számukra már nem volt újság ez a kis szertartás, sok mindent láttak a határállomáson: sírva, vagy megkövesült rémülettel elébük toppanó nőket, férfiakat, s gyermekeiket, akik éppoly ke­véssé értették, mi történik ve­lük, mini akkor, mikor ellen­kező irányiban csempésztek át őket szüleik a határon. Mikor Vitális befejezte üd­vözlő szavait, helyettese, egy fiatal hadnagy tessékelte be a hazatérőket az irodahelyiségbe. Megkezdődött, az iratok átvizs­gálása. Mély csend telepedett a szo­bára. Senki sem érzékelhette idebenn, hogy június van. A nap sugarai játékosan csillan­tották föl a levegőiben szállon­gó porszemeket. Csóka Péter hadnagy szeme az íróasztalon álló naptárra tévedt Pedig anélkül is tudta pontosain, hogy június van. Másfél évvel azután, hogy ezek az emberek s kívülük még any- nyi más nekivágott a világnak. Igen, az ő számára is emléke­zetes marad az a tél, a hóban, fagyban végzett határőrszol- gálat ideje. Különösen az az éjszaka, mikor oldala mellől lőttek ki baj társát a szökevé­nyek. Fölütötte fejét a maga elé készített iratcsomóiból s a fal­hoz támaszíkodó, sovány férfi­re nézett. A férfi két kezét ka- bátia zsebébe süllyeszti. Barna haja, mint mindig, most is szemébe lóg. Milyen ismerős ez az ember! S ahogy vértig- oésztázta sebtében az íróasz­talra hetvenett névsort mind­járt eszébe villant: Tárnok Mi­hály! Mintha épp jelmezben lenne, egyik film jelenetében- csakhogy mögt a saját sorsát alakítja. Mellette a beharapott ajkú fiatalasszony, meg a kis Julika. Ennyi maradt mindab­ból, ami a régi életét jelentet­te: a Nagy Színház ünnepelt művésze volt egyszer, egy-egy emlékezetes siker hőse — de mindez lefosztott, elmaradt —, a félesége s a kislány kísérte el útjára és most vissza. A szoba sarkában, kissé el­különülve társaitól, magas, iz­mos, hullámos hajú fiatal fér­fi. Szíttá cigarettáját, várt so­rára. Hát itthon van. Erre vá­gyott. S keserűen belefolytotta mosolyát a cigarettafüstbe. Hányszor járt már ebben az épületben! Csakhogy akkor ki­csit más volt a fogadtatás. Vi­rágcsokor, zenekar, ünnepi be­szédek. Fürge újságírók koszo­rúja fogta körül. mohó fény­képezőgép-lencsék meredtek rá. Nyilatkozni kellett, hogyan fejelte a győztes gólt, kinek az átadásából lőtte azt a nagy kamufát, amelyről hasábos cik­kek láttak naovilágot odakint és idehaza. Odamillan+ott a hadnagy elé lépő Tárnokra. Vaion megismerné most a szín­házlátogató közönség? Igaz, róla sem hinné el, aki felüle­tesen átnéz a feie fölött, hány gólt rúgott a Népstadionban, vagy a Dérvirág úton ... ott kezdte s a Frrrörjján keresz­tül a Vörös Csillag csamatebnn léméit arra az útra, amelv el­vitte a vilárthírig. a csilla- közé. Most lehullott egy csil­lag. .. — Karczae Géza — szólt másodszor Csóka hadna gv. Megismerte a labdarúgó-válo­gatott egykori üdvöskéiét, de meglepetését egyetlen pilla­natra sem árulta el. Átnézte az Iratokat, azután rájuk ütöt­te a bélyegzőt. — Tessék — nyújtotta vissza. (Folytatjuk.) a bukfenc. Ugyanis mindezt megtették a heresznyei példa esetében. Történetesen az al­kalmasságot megállapító vizs­gán a párttag jelentkezőnek volt a legkevesebb hibapont­ja, tehát a legnagyobb esélye, és szociális helyzeténél fogva is indokolt lett volna, hogy vele töltsék be az állást, ám érthetetlen okokból a posta- igazgatóság mégis másképpen, a párttag hátrányára döntött. Ilyenkor óhatatlanul felvető­dik a kérdés: »Egyetértünk azzal hogy a párttagság sen­kinek sem jelent előnyt, de járhat-e hátránnyal?« Vagy egy pártmunkásmegbeszélésen mondotta el a Barcsi Járási Pártbizottság egyik munka­társa, hogy Potonyban azért nem kapott prémiumot az egyik brigádvezető, mert párt­tag. Helytelen ez az eljárás, bármilyen hangzatos érvekkel támasztják is alá. Föl kell lépnünk min­den esetben a hibás megnyil-i vánulás ellen; bárkiről van is szó, nem nézhetjük el, hogy a párttagok között akadjon ; akárcsak egy is, aki hanyagul, [felelőtlenül végzi munkáját, ; vagy más vonatkozásban rossz : példát mutat. Még soha nem • dolgoztak lent és fent kommu- inisták és pártonkívüliek : olyan gyümölcsöző egyetértés­ben, baráti együttműködés­iben, mint most. Hogy ez a • kapcsolat tovább erősödjék, I zlengedhetetlenül fontos, hogy :a mostani hivatástudat izmo­sodjék, fejlődjék, s még hat­hatósabb pártmunkát, megbe­csülést eredményezzen. Varga József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom