Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-23 / 45. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. február S3. Bertha Bulcsu A jég még mindig mozdulatlan volt. Az emberek egyesével ballagtak át a hátán Mohácsról Homorúdra. Néha egy-egy szán is rámerészkedett, s oldalozva csúszott át a másik partra. Csér Gyula a Jégtörő I. kabinjában ült, és a jég hátán imbolygó apró, fekete emberkéket bámulta. Csak a jégen lehetett őket látni, amikor partra léptek, néhány méter után belevesztek a partmenti ködbe. Álmosító szürkeség ült a tájon. Minden mozdulatlan volt, és szokatlanul csendes. Hallgattak a rádiók, s a parton elhelyezett városi megafonok is. Csér Gyula ásított, aztán a fiókból előhúzta a naplóját, s lassan, tűnődve a következőket jegyezte bele: »Az éjjel megérkeztem a temetésről. Fáradt és kedvetlen voltam egész idő alatt... Éppen szolgálatban voltam tegnapelőtt, amikor a sürgönyhordó feljött a hajóra. Kicsit furcsa volt a távirat: Nagyapádat csütörtökön temetjük. — Azt sem tudtam, hogy meghalt. A halottat körülveszik az emberek, a haldoklót nem. A temetés nem ér semmit... Szóltam az első tisztnek, aztán kimentem az állomásra. Délelőtt értem oda. Körülnéztem a vasúton, gondoltam, kijött elém valaki, de ismerőst sehol sem láttam. Elindultam a város felé. Keresztülvágtam egy ligeten, és kerülgettem a tócsákat. Sütött a nap és olvadt. Arra gondoltam, hogy egy héten belül a Dunán is megindul a jég. A liget végén egy rozzant trafikban cigarettát vettem. Nehezen találtam meg az utcát, mert tíz éve nem jártam a városban, s azóta megváltozott. Mindenütt új házak színesedtek, csak a sár volt a régi. Amikor megtaláltam az utcát, eszembe jutott, hogy tíz évvel korábban egyszer kerestem a nagyapámat, de nem volt otthon. A szomszédok azt mondták, hogy a postán van, melegszik a nyugdíjasokkal. Tényleg ott volt, beszélgettek és mustrálgatták a posta ügyfeleit. Néha előkapartak egy fél cigarettát, és körülményesen szipákoltak vele órákig. Szegény öregapám... ház idegennek látszott. Egy cédula volt a kapura tűzve: Használt bútorok haA láleset miatt eladók. Odábbléptem egy kicsit és benéztem az ablakon. Az egyik szobában valamikor egy hatalmas kő- száli sas állt a szekrény tetején. A szárnyait kiterjesztette, és szétnyitotta a csőrét. Nagyon féltem a sastól. Különösen hajnalban volt fenyegető, amikor mindenki aludt. A sas ilyenkor engem figyelt. Azonnal észrevette, ha felébredtem, és kényszerített, hogy odanézzek. Néha megrezzent a szárnya, s egy keveset közeledett. Nem mertem a paplan alá bújni, mert egyenesen a szemembe nézett. Egyik nyáron aztán már nem figyelt rám a sas. Akkor valami megszakadt bennem, és körülöttem is. Más lett a világ .. . Hiába ágaskodtam, a szobákba nem lehetett belátni. Visszamentem és kinyitottam a kaput A keskeny kisvárosi udvaron többen is álltak. Egy pillantást vetettem a kerítés tövébe, ahová valamikor eltemettünk egy madarat. Elkésett fecske volt, erőtlenül tért- fergett, aztán a macska megölte. Egy alacsony öregemberbe ütköztem először. A kapu felé tartott és morgolódott. Amikor egy vonalba értünk, megállt és végigmért: — Maga is rokon? — Igen, a temetésre jöttem. — Elvették tőlem a szobrot ... — Mit...? — Az alabástrom ‘Mária- szobrot... Ágoston bácsi tartozott nekem egy húszassal, azt mondta, elvihetem a szobrot ... A Magdolna meg elvette. — Nem tudom... Talán majd visszaadják... Az öregember legyintett, és morogva ment a kapu felé. Anyám nővére és a férje fekete ruhában álltak az udvaron, és mutogattak a napra állogatott székekre. Egy bizonytalan nézésű ember állt mellettük, s néha lehajolt, megtapogatta a támlákat. — Hatvan sok értük... Ha ötvenért adják, elviszem ... Mögöttük egy overálos férfi és egy furcsa öltözetű asszony dolgozott. Meszet oltottak. A férfi egy hosszúnyelű kapával kavargatta a sistergő meszet, s néha odalesett a székekre. Megjelent a Jelenkor februári száma Gazdag tartalommal jelentkezik a dunántúli írók irodalmi és művészeti folyóirata, a Jelenkor új száma. A lap közli Kertész Ákos, Mészáros Ferenc és Örkény István elbeszélését. Legújabb verseivel Rónay György, Vihar Béla, Arató Károly, Jobbágy Károly, Káldy János, Darázs Endre és Dudás Kálmán jelentkezik. A lap mai kubai költőktől közöl műfordítást. A haladó nyugatnémet költő, Hans Magnus Enzensberger Itthon beszélek című nagy versét Tornai József mutatja be. A Táj és a történelem című rovatban a Pécsről elszármazott írónak, András Endrének, Angyal Endrének, Csuka Zoltánnak, Gergely Mártának, Katkó Istvánnak, Kolozsvári Grandpierre Emilnek, Makay Gusztávnak és Mészöly Miklósnak — a szerkesztőség kérdéseire adott válaszait közli a lap. A Horizont rovatban Borsi Darázs József szociográfiai jegyzeteit olvashatni. A Művészet rovat ezúttal főként a modern képzőművészettel foglalkozó írásokat közöl Jean Cocteauról, Burcsay Jenőről, a szentendrei művészek kiállításáról. A Vita rovatban Benkő László szól hozzá Major Máté tanulmányához. A Híd című jugoszláviai folyóiratról, Mikes Lajosról írt tanulmány egészíti ki az új szám anyagát. Az új szám Borsos Miklós, Barcsay Jenő és Kelle Sándor grafikai munkáit közli. A HÉT KOJSYVÜJDONSÁGAI A Szépirodalmi Kiadónál je" lent meg Hars Ernő Csillagára kötete, melyben a költő versei és műfordításai foglalnak helyet. Csurka István novel- láskötete Százötös mellék címmel került kiadásra. Megjelent Krúdy Gyula A kékszalag hőse című regénye, Ferenczy Béni illusztrációival. A Magyar Helikon kiadó a Liliput sorozatban adta közre Vajda János verseskötetét Gi~ na emléke címmel. A Helikon Klasszikusok sorozatban megjelent Balzac Emberi színjátékának 6. kötete. Az Európa Kiadó modern Könyvtár sorozatában jelent meg Nyina Kosztyerina naplója, valamint Zofia Posmysz kisregénye Egy nő a hajón címmel. A Móra Ifjúsági Kiadó Csikós Könyvek sorozatban jelenítette meg Mikszáth Kálmán két kisregényét, Az eladó bir- íofc-ot és Prakovszky, a siket kovács címűt. A Képzőművészeti Kiadó második kiadásban jelenttette meg Baktay Ervin India művészete című munkáját. H Amikor elment a bizonytalan nézésű ember, hozzám fordultak: — Nézd, a Gyula... — Megöleltek, aztán bementünk a házba. — Az a kicsi öregember... — Tudom, a Polák bácsi... Megkapta a húszasát, bár a papa senkinek sem tartozott... Nem tudom mit akar ezzel a szoborral, nem is katolikus. A nyám nővére beletúr! egy fiókba, és elsírta magát. A felforgatott bútorok között apró tárgyakat gyűjtögetett össze, és egyenletesen sírdogált. A férje többször kiment, és többször bejött, aztán megkérdezte, hogy hol a ruhakefe? Amikor meglett, lassan kefélgetni kezdte az öltönyét. — Kik ezek a meszes emberek? — Ezek vették meg a házat. — Már eladták? — El. Anyám testvére felnézett és mérgesen rákiabált az urára: — Elment az eszed? Itt a porban keféled a ruhádat? Menj ki az udvarra, ott keféld! — Már nem sírt. A férje mondott valamit, aztán kiment. — Az apám még nem jött meg? — De már megjött. A Koronában várnak bennünket. Elindultam megkeresni a Koronát. Hiába kerestem a Koronát, ilyen vendéglő már nem volt. Végül a Béke-étteremben megtaláltam őket. Az apáin rosszallóan végigmért. — Nem akad egy fekete ruhád? — Nem engem temettek. árman voltak. A rendőrszázados, a plébános és az apám, természetesen civilben. Az anyám öccsén nem látszott, hogy rendőr, s az apám öccsén nem látszott, hogy pap. Mindenki fölállt, összeölelkeztünk, aztán valamennyien leültünk. Nekem is töltöttek, aztán apám ünnepélyes arcot öltött, jelezve, hogy valami lényegeset akar mondani: — Édesanyád nem tud a halálesetről. Nem mertük neki megmondani... Amíg kórházban van, titokban tartjuk. Felemelte a poharát és ittunk a titokra. — Szentgyörgyhegyi — mondta apám, én pedig arra gondoltam, hogy milyen festői jelenet lenne ez, ha egyenruhában jönnek a temetésre. Apám volt az egyetlen civil, ezért állandóan parancsolgatott. Meghatározta az ivás tempóját, odarendelte a pincéreket, összerakatta az asztalokat, s végül megszabta, hogy melyik az az egészséges étel, amit ennünk kell. A rendőrszázados és én tűrtük, a klérus fellázadt, és azért is halászlevet evett. Közben megérkezett anyám nővére és férje, aztán még néhány rokon. Nem hagytuk egymást enni, mindenki előadta a nézeteit valamivel kapcsolatban. A beszélgetésben nem volt ösz- szefüggés. — Fizetni kellene, mert a végén még elkésünk szegény papa temetéséről — mondta a cendőrszázados, és előkészítette a tárcáját. — Már annyi idő van? — csodálkoztak a nők, és sietve megették az ízetlen vendéglői linzereket. Czép napos idő volt, így ^ gyalog sétáltunk ki a temetőbe. Útközben megemlítettem a rendőrtisztnek és a papnak, hogy egy amerikai írónak érdekes könyve jelent meg a napokban. — Thomas Wolfe... Thomas Wolfe... — ismételgették az író nevét, aztán a plébános mégiscsak elővette a noteszét és felírta. A séta kellemes volt A Nap végig sütötte az arcukat, s feloldotta azt a belső merevséget, mely rokonok láttán keletkezik az emberben. Valójában nem törődtünk egymással, csak a fénynyel, mely zuhogott ránk a kék magasságból. Amikor a temetőbe értünk, felnéztem az égre, s láttam, hogy a felhők sebesen úsznak nyugat felé. Keleti szél — gondoltam — ez enyhülést hoz, és felszaggatja a jégtorlaszokat.-A temetői épület központi emelvényén nagyapám feküdt felravatalozva. A fekete drapériákkal letakart dobogó körül nagyapám tanítványai, a szomszédok és a hajdani ipartestület tagjai álltak. Nagyapám, ha jól emlékszem, sohasem vállalt különórákat, a kényelmes életet szerette, s az apró, jelentéktelen örömöket. Minden délután elment a kaszinóba, s szombat esténként az iparos körbe. A kaszinóban kártyázott, az iparos körben pedig politizált. Mérsékelt véleményei voltak, és mérsékelt lap járása. Az egész városban tisztelték. Körülnéztem az épületben. A fal mellett keskeny fülkék sorakoztak, s minden fülkében volt egy koporsó. Szalagrendszerben temettek. Minden órában egyet, szép kényelmesen. Pap nagybátyám odalépett a szenteltvíztartóhoz, és a vízzel kereszt alakban meghintette a ravatalt. Anyám nővére sírt, a férje pedig fontoskodva előre lépett és a koszorúkon megigazította a szalagokat, hogy jobban lehessen látni a felírásokat. Az egyik szalagon az én nevem is ott volt. Az aranyozott betűktől megborzongtam. Egy pillanatig úgy tűnt fel, mintha engem temetnének. A plébános türelmetlenül tipródott, aztán halkan megjegyezte: —. Nagyon hűvös van itt, a végén még megfázunk... B izonytalanul az ajtóra néztem. Kint sütött a Nap és biztató, kerek formája volt a világnak. Megfordultam és elindultam a kijárat felé. A plébános és az apám utánam jöttek. De alig gázoltunk bele a napfénybe, megjelentek a ministránsok, mögöttük a pap és a kántor. Hát bevonultunk újra, s elhelyezkedtünk a ravatal mellett, a rokonságnak fenntartott helyen. Bent csak percekig tartott a szertartás. A pap és a kántor kivonultak. Anyám nővére hangosan zokogott, és a tömegben is két fiatalabb nő. Nekem is kicsordultak a könnyeim. A Szent Mihály lovát egy elmés szerkezetre tették, és kerekeken gurították az ajtóig, ott nekigyürkőztek az egyensapkás temetői emberek, és a vállukra vették. A nap végigömlött a meneten és valamennyiünket megnyugtatott. Ciprusok és emlékművek között meneteltünk egy nyers, idegen földhányás felé A sírnál felbomlott a menet, s néhányan felálltak a szomszéd földhányásokra, hogy jobban lássanak. A pap és a kántor egykedvűen. énekelték a megszokott dallamokat. Az elmúlt évtizedek alatt kellemesen összecsiszolódott a hangjuk, könnyedén és elegánsan feleseltek. Egyik oldalamon a plébános állt, a másikon anyám nővérének a férje. A pap és a kántor hangja kellemesen csengett a havas, ragyogó temetőben. Szegény nagyapám ... Egyszer, húsz éve, megállt a sublót mellett és rákönyökölt. Egyik kezében a meggyfaszipkába dugott cigaretta füstölgött, a másikkal támaszkodott. Pontosan olyan volt, mint Bernard Shaw ... A szemében huncut fények villantak és megkérdezte: — Aztán tudod-e, hogy ki találta fel a hotentotta rán- tottát? ... Nem ...? Ejnye, ejnye... Ezt tudni kell... A hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya. r KALÁSZ MÁRTON: A hó A hó, a légies szakáll, körüllengi az utcalámpát — akár pohos aknában állna. Hallani a dörgést, az éji közlekedés konok uralmát, a csúszdát a széntelepen. Nem mozdonyok elakadása, autóoszlopok bolyongása, nem megkésett halászhajók siralmának ideje még ez. Üzemek grafitcsarnokában, kályhánál a váróteremben, az elfúló kirakatok közt, falun, úton a hideg átjár. Parkokból riadtan kilépnek, kék szemüvegű arc tűnődik a röpterek fény-ajtajában. Valaki még, még hazaérne, Büfék elvadult fogsorában szállók lakói morzsolódnak, öregek, edzett kikiáltók. És nyugalom a téli házban. A Zenét megvérzi a távol, a sejteket omlás kísérti. Késeket zúg körül az alma égtájak delejét a csillag. SÍK MIHÁLY: Februári offenzíva Február végén elszánt támadásba lendült a tavasz minden vonalon: gomolygó napsuga akkal bombázta a tél hó-páncélját, amely vastagon takarta el, s nyomasztotta a földet. A föld mocorgott. Fölötte meleg illatok szálltak, s -észegen köröztek a boldogságtól tántorgó szelek. Egy szél-suhanc veszettül hujjogott. Fák rázkódtak a csöndes nevetéstől. Meghallották a szunnyadó garázsban, s mindjárt a fényes, gőzölgő barázda illatáról, s a tavaszi vetésről álmodoztak az alvó traktorok. Nagyon szégyelltem magam Nagyapám rekedten, csillogó szemekkel nevetett. — Egy régi húsvéton pedig leültetett az asztal mellé, és ceruzát adott a kezembe. Vonalakat kellett húznom egy mondóka szavaira. Fölém magasodott meggyfaszipkájával és fontoskodó arccal diktálta a versikét: — Ágom búgom fát, régi rekettyét, aki velem vörs, én is azzal vörs, fogadjunk fel egy pint borban, hogy ez huszonkettő. Izgatottan számoltam a vonalakat, s huszonkettő volt. Nagyapám nevetett, boldogan, gondtalanul nevetett. A pap és a kántor még mindig feleseltek. Plébános nagybátyám türelmetlenül az órájára nézett, és halkan megjegyezte: — Egy ilyen temetést nálunk a káplán is megcsinál tíz perc alatt. Végre meglengették a füstölőt, s minket is megérintett a fanyar tömjénszag. A mikor leeresztették a ko- porsót, anyám nővérének a férje előre lépett, s egy hatalmas göröngyöt dobott a sírba. A göröngy dongott a koporsón, s a nyomában keletkezett csendben mások is lehajoltak, s egy pillanat múlva már zuhogott a föld. Anyai nagybátyám elégedetten megtörölte a kezét, aztán hozzám hajolt: — Könnyű most az idealistának, de jaj a materialistának. Bólintottam és arra gondoltam, hogy a hottentotta rántotta Tatatóvárosi Tettei Tibor, totalizatőri titkár találmánya. A pap és a kántor elmentek, a tömjénfüstöt elvitte a szél. Plébános nagybátyám ekkor megkérdezte anyám nővérét: — Miért nem a felesége mellé temették a papát? — Nem lehetett, mert a mama mellett már eladták a helyet ... — Szegény papa... Az volt az egyetlen kívánsága, hogy a mama mellett nyugodhasson — mondta a rendőrtiszt, és kedvetlenül körülnézett a temetőben. — Hát végtére is, hol nyugszik anyátok? — kérdezte újra i lébános nagybátyám, s látszott az arcán, hogy az ügy nem tetszik neki. Elindultunk, hogy megkeressük nagyanyám sóját. Nehezen találtuk meg, mert a korhadt kereszt már kidőlt. — Nahát. . — csodálkozott anyám nővére — az ősszel még állt ez a fejfa . .. Különben arról volt szó, hogy márvány emléket emeltetünk kettejüknek. — A míndenit... A minde- nit — mondta a férje, aztán keresett egy nagyobb követ,, s a keresztet igyekezett beleverni a földbe. A kő hatalmasakat zuhant a íejfán, és visszhangzott tőle a temető. — Most talán mégsem kellene — próbálkoztam elég bizonytalanul, de csak kalapált tovább, s az egyik ciprusról riadtan felrebbentek a verebek. A plébános és az apám ^ megfordultak, s szó nélkül elindultak a kijárat felé. Én is mentem. A kapuban útónért bennünket a két rendéit iszt, és közölte, hogy a többiek utannunk jönnek a vs-iuti restiben. Szótlanul lépkedtünk a havas szegélyű járdákon. A Nap még mindig sütött, de a szél megerősödött, és felhőket hozott keletről. A restiben többször mondott valamit az egyik rokon. Kövérkés, könnyesszemű asszony Volt. — Kellene néha találkoznunk, úgy elrepül az élet... — Igen — mondta apám, s a mozdonyok képét nézte a falon, melyek napsütéses tájakon rohantak át. s a vagonok oldalán jól látszott,az Utasellátó felírás. Elsőnek apám vonata indult, aztán plébános nagybátyámé és a rendőrtiszté. Többször elbúcsúztunk, s mindenki azt mondta, hogy kellene néha találkoznunk. Talán nyáron vagy ősszel, amikor beérik a gesztenye és a szőlő. A nagyfröccs savanykás íze lengett bennem, és elaludtam a vonatban.« /"'sér Gyula becsukta r naplóját, aztán felé és nyújtózkodott. A tárgy; beleolvadlak a háttérbe, olt nyodott. Felvette a kabátját, fejére báránybéléses sapk húzott, aztán a csattogó vir lépcsők'~,i; felment a fett ózc re. A keleti szél ködöket s- port végig a Duna felett, s szürke felhőrongyokba bel vesztek a partok. A jégen m; egyetlen embert sem lehete látni. Csér Gyula sokáig ál' a ködös alkonyatbán, és figye' te a partokat. Felgyulladt né hány villany. Először a mohó esi kikötőben, aztán a záte nyolcnál, s legutoljára Homorúdon. De ezt a halvány fényi a kódtakarón át már -sak »ei teni lehetett.
