Somogyi Néplap, 1964. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
Vasárnap, 1964. január 26. 7 SOMOGYI NÉPLAP „cAzt tettem, mit tenni keit“ N yolcvanéves lett volna január 24-én... Kétszeresen is hihetetlen. Egyrészt nem hihető, hogy nem él már Gábor Andor, a drága Bandi bácsi, aki tegnap még (pedig már tíz éve ennek a tegnapnak) ott ült velünk és köztünk, és bátorította, erősítette a nála — testileg épebbeket. De hihetetlen a nyolcvan év is. Gábor Andor ugyan mint fiatal újságíró, költő és színpadi szerző — abban a korszakban, amelyet nem kellett soha szégyellnie, de amikor még nem volt forradalmár — híres volt higgadtságáról, felelősségérzetéről s az öregség más, jó értelemben vett tulajdonságáról. Túl a hatvanon azonban, és túl a hosszú, küzdelmes, sokszor drámai emigráción, a nála sokkal ifjabbak körében is nevezetessé lett tisztaszívű szenvedélyességével, ifjonti nyugtalanságával. Nehéz hát elképzelni aggastyánnak a csillogó szemüvegű és még csillogóbb elméjű Bandi bácsit, a nagy és kis igazságtalanságokra egyaránt érzékeny kommunista írót és publicistát, aki Ka- rinthynál is komolyabban vette a humort, de aki ismerte, tűrte és szerette a tréfát a legnagyobb harcok között is. G ábor Andor művei — a Horthy-uralmat az egész világ előtt leleplező Bécsi levelek, a húszas és harmincas évek Európájának sokszor igen bonyolult osztályharcairól tudósító Berlini levelek, a színdarabok, regények és nem utolsósorban a korán megtalált költői hangvételt egy életen át őrző és tovább fejlesztő költemények — vastag kötetben láttak napvilágot az utóbbi esztendőkben. Kossuth-díjat is kapott — halála után — a harcos és gazdag életművet alkotó Gábor Andor. De vajon tényleg minden megtörtént-e alkotásainak és példás szocialista emberségének megszerettetésére? Anélkül, hogy egyenlőségjelet tennénk az általa művelt irodalmi és újságírói műfajok, meg pályájának belső hévben és alkotói színvonalában is különböző korszakai közé, föl kell vetni: tudják-e már eléggé a tömegek, hogoy ez a derűs tanító és harcos bölcs a húszas évek elején a legmagasabb csúcsokra emelte a magyar közírást?. Keserű, fájdalmas szerelem fűzte őt népéhez, amelyet egy ellenforradalmár rablóbanda fosztogatott. Harag, gúny és biztatás állt össze sajátos harmóniává mondataiban, amelyeken át fűtött a tudományos törvények és átgondolt tapasztalatok segítségével kontrollált forradalmár meggyőződés. De a nagy költői indulatú és tudományos távlatú, nagy publicista sem szoríthatja háttérbe a Dollárpapa szerzőjét, a Doktor Senki íróját, és a költőt, aki — például — Párizs 1925 című versében József Attilának, is ihletéssel szolgáló, modern tömörséggel fejezte ki az elidegenedett és elüresedett szívű, nagypolgári álvilágot, amely reklámok fénytömbjeivel próbált világosságot csempészni a maga sötétségében. S a húszas évek végén született verseiben megjósolta — pontosabban: költői képekben, ritmussá oldott sejtésekben ábrázolni tudta — az ugrásra kész fasizmus szörny arcát. Kis somogyi faluban született Gábor Andor, és az ugyancsak vidékről jött Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel egy időben Budapesten kezdte el irodalmi pályáját. De »legpestiesebb« írásaiban is megőrizte »Somogyország« színeit, ízeit. Ugyanúgy, miként az igazán csak később — Bécsben, Berlinben, Moszkvában — nagy- gyá növő Gábor Andor a nemzetközi munkásmozgalom sodrában is mindig magyar maradt. rí s éppen mert nagyon szerette a magyarokat, Pí harcolt oly bátran a szocializmus, a kommunizmus nemzetközi ügyéért. Azt akarta, hogy népe — s népével együtt ő is — ott legyen a győztesek között Sok ellentmondást látott halála előtt, de szilárdan bízott a jövőben és a jövő ifjúságában. — Azt tettem, mit tenni kell, mit vetettem, már kikel... Holnap ajkam néma tán, Győztes, gondolj néha rám. A. G. DOMBOK (A képzőművészeti szakkörük országos kiállításának anyagából.) Kecskeméti Sándor akvarelljei ARATÓ KÁROLY KÉT VERSE SZABADULÁS Sötét fák alól hirtelen magasba emeltelek, hol tengermorajlás hállik, s fújnak hűvös szelek; fölébredtél, hogy teli torokból kiáltoztak rád a merő bíbor partok és rohanó vitorlák. Még bújtál hozzám, remegtél karjaim között, de lelked már sirályokkal fölfelé körözött. Pillantásod égbe fúrt, fenn falában elveszett, mint kés nyomán, hasadtak belőle türkizkék szeletek; napfény lettél s levegő — láttam pilláid alatt a szemedben úszó szigeteket s izzó árbocokat. Ereid lüktettek, vitték véredet szét, hallottál messziről szűrődő nyugtalan zenét. Nyűgöztek párafüggönyön átrezgö távolok, a nap lánga ziláltan hajad bokrában lobogott — suhantál, álomsimán suhantál velem szabadság fehér angyalaként égi tereken. ÉJJELI MŰSZAK UTÁN Mentem, mögöttem lihegett a gyár, a fáradtság se tudott fogni már, mentem, mint ki érzi: kap valamit — egy nyári reggelt, ég madarait A fény kimarta belőlem az éjt, napsugarak bombáztak szerteszét, fütyültem volna — jártam hallgatag a végigrépedt horizont alatt El-elkísértek ismerős zajok, kerülgettek, akár a kamaszok^ • vitte s visszahozta őket a szél, visszhangzott tőlük a nyár, ősz, a tél. Tudtam: az álmos gép miért morog, s ha ércbe harap, dühös és konok — S hallgattam, hogy döngölik az eget gőzkalapácsok, acélhengerek. Gábor Andor: Hogy’ üdvözlöm őt? 1930. április 20. Kirchner Hermann tábor- szernagy indítványt nyújtott át a kultuszminiszternek arról, hogy »az ország kormányzóját, mint a magyar nemzeti államnak a megtestesítőjét, ezentúl mindenki mindenütt, tehát az utcán is, bizonyos formák betartásával üdvözölje«. Kirchner azt mondja, hogy »a nemzet_ az állam, a haza fogalmát csak akkor tudjuk szentséggé avatni, ha szertartásos tisztelettel vesszük körül, és mindattól távol tartjuk, ami mindennapos és közönséges«. Indítványa második felében Kirchner a nemzetről, az államról és a hazáról beszél, de egész biztos, az indítvány első fele elárulja, hogy itt is a kormányzót, Horthy Miskárt gondolja. Hogy őt vegyük körül szertartásos tisztelettel és öt tartsuk távol attól, ami mindennapos és közönséges. A szertartást helyeslem. Ezt a szert tartom én is megfelelőnek Horthy számára. Mindaddig, amíg Magyarország kénytelen tartani Horthyt, tartsa szertartásosan, vagy akármi más ilyen szósszal tartsa, nehogy a külföld bedugja az orrát a kormányzóság jégszekrényébe, és megállapítsa, hogy vérszag van ott. Legjobb volna állandóan tömj énf üstölöket járatni az utcán Horthy előtt és mögött, s ha még ez sem volna elég, akkor olajjal is szagtalanítani kell ezt az or- goványit. Van rá magyar szabadalom. De hogy a tömjénen és akármi egyéb illatsze- M* keresztül is nem érzik-e majd a Siófok-szag rajta, az kérdéses marad. Tudniillik Kirchner Hermann táborszernagynak előbb kellett volna benyújtani az indítványát. Siófok, Orgovány és a többi esetek előtt. Akkor kellett volna távol tartani a kormányzót attól, ami mindennapos és közönséges volt. A gyilkosságoktól. Most már, amikor az mindennapos és közönséges Magyarországon, hogy a gyilkosok cinkosa kormányzó lehet, és hogy nincs gyilkos Magyarországon^ akit meg lehetne büntetni, mert mind a kormányzó személyes barátja, asztali cimborája, vacsoratársa, most már az indítvány egy kicsit megkésett. Igaza van Kirchnernek, hogy jobb volna, ha Horthyt szertartásos tisztelettel vennék körül s nem herélésektől véres kezű emberekkel, jobb volna, ha legalább ezentúl távol tarthatnák attól, ami mindennapos és közönséges, attól ti., hogy gyilkosok a kormányzó parancsőrtisztei és szárnysegédei, mert ez a mindennapos és közönséges most Magyarországon — de nem hisszük, hogy indítványa, amely erre céloz, tényleg eredményre vezetne. Én valószínűnek tartom ugyan, hogy Horthyt az emberek az utcán bizonyos formák betartásával fogják mindig üdvözölni, de nem tartom valószínűnek, hogy Kirchnernek vagy akár a kormányzónak is öröme fogna telleni ebben. Senki, de senki Magyarországon nem üdvözölheti másképp Horthyt, mint annak a formának a betartásával, hogy míg magában azt mondja: »Te hóhér!«, addig fennhangon így szól hozzá: »Jó napot, Főméltóságú Kormányzó úr!« Ezt a formát egyelőre mindenki be fogja tartani, még akkor is, ha nem hoznak külön törvényt a szájak és formák betartásáról. De nem valószínű, hogy a formák ilyen módon való betartását mindvégig garantálni lehet a kormányzó számára. Lesz idő, kell hogy legyen, amikor a kormányzót így fogják üdvözölni: »Jó napot, főméltóságú gyilkos úr!« Persze nem mindenki és mindenütt; az utcán pláne nem. Mert akkor már a kormányzó úrhoz csak látogatási jeggyel lehet majd bemenni, és az utcán a főméltóságú úr egyáltalán nem lesz látható. Igaz, hogy minden reménység megvan arra, hogy a formák a kormányzó úrral szemben akkor is betarthatók lesznek, mert nincs a világnak az a bírósága, amely a bizonyítható cinkosságok és bűnpalástolásolc és eltussolá- sok halmazaidnak központját, aki — sajnos — egyszersmind a magyar nemzeti állam eszméjének a megtestesítője is e percben, halálra ne ítélje. Akkor, bizony, az eszmének el kell válnia megtestesítőjétől, s a testnek alacsonyabb lebegéssel is be kell érnie, mint az eszmének, amely élni fog akkor is, amikor ugyanezt a kormányzó úrról, bírósági beavatkozás következtében, már nem lehel majd elmondani. Persze kíméletlenség, hogy. akasztott ember Várában, azaz akasztandó ember házában kötélről beszélek, de kötelességem, mert Kirchner táborszernagy fölvetette a problémát, hogy hogyan kell Horthy kormányzót, a megtestesítőt s a meg- pestisítőt üdvözölni. Bizony Isten, ha lehetne: otthon is tudná mindenki, hogyan. Nem súlyos a probléma. Hogy mért töri rajta a fejét Kirchner táborszernagy, azt megérteni sem tudom. Az emberek százai, sőt ezrei eddig is kilógó nyelvvel és kicsorgott szemekkel üdvözölték a kormányzót. Voltak olyanok is, akik kifordított belekkel, s olyanok is, akik lenyúzott felsőbőrrel. Ezek nem megfelelő üdvözlések? Vannak, akik úgy estek térdre a kormányzó előtt, hogy a kormányzó barátai megelőzőleg puskatussal eltörték az illetők térdekalácsát. Ez se jó? A Duna fenekén úsznak emberek, akik kövekkel a zsebükben köszöntik kormányzójukat. Ez sem megfelelő? Haj- máskérröl az éheztetettek és botoztatottak egész pontosan a moriturit kiáltják feléje. Ez sem helyes? Feküdjön koporsóba az egész ország, és úgy üdvözölje? Meg fogja tenni. Félig már meg is tette. De hagyják már békén a féllábbal sírban álló országot. Mondják ki, hogy Horthy király, hogy császár, hogy kacika, hogy főrabbi, mondják ki, hogy ő a Minden, a Világűr maga, akire csak hason fekve pillanthat a büszke magyar. De fejezzék már be Caligula vízilovának konzullá változtatását! Ne tartson ilyen kínosan soká a processzus! Most már Hadúr. Hát jelentsék ki — ami felé ugyanis tendál az egész hecc —, hogy ő a Magyarok Istene, s mint ilyen halhatatlan is. Az is mindegy. Azért mégis fel fogják akasztani. S akkor én a formák betartásával, meghatottan fogom feléje zengeni: »Ave Cézár> Ilyen kevés ésszel kevesen vitték ilyen magasra!« A hivatali nyelvről Olvasóink közül bizonyára sokan hallottak gyűléseken, értekezleteken, hivatalos jelentésekben, beszámolókban olyan kifejezéseket, amelyeket a mindennapi beszédben nem használunk, mert ez kirívó, sőt sokszor nevetséges volna. Ilyen szavak például: hiányosság, lazaság, komoly eredmény, döntő javulás, a széles tömegek, a dolgozók alulról jövő kezdeményezése, megbeszélést folytat, elintézésre kerül stb. Ezek csak a hivatali és a mozgalmi élet nyelvében használatosak, s éppen az ilyen di- vatszók, állandó kifejezések különítik el a köznyelvtől ezt a hivatalokban használt nyelvet, amelyet szakmai szóval bürokratikus vagy hivatali nyelvnek nevezünk. A hivatali nyelv szavai, kifejezései magukban véve többnyire helyesek, nem kifogásolhatók. Jó magyar szavak, nyelvünk törvényeivel sem ellenkeznek, mégis bántóan, idegenszerűen hatnak, s ennek oka feltűnő és fölösleges gyakoriságuk. Föl is tehetnénk a kérdést: vajon mi az oka annak, hogy önmagukban véve helyes kifejezések ilyen fokú népszerűsége ellen tiltakozik nyelvérzékünk? A válasz az, hogy a nyelv nem szereti az egyhangú ismétlést. De a komoly, a döntő stb. divatszó hamis csengését a hivatali nyelvben nem is maga a gyakoriság okozza, hanem a gyakoriságukkal szorosan összefüggő elértéktelenedésük, elsekélyesedésük. Egyáltalán nem sérti fülünket az olyan gyakori szó, melynek használata megokolt, jelentése pontosan körülhatárolt és állandó. Sokszor használjuk a munka, a nép, az elvtárs szót is, mégsem érezzük ezeket zsargonszerűnek, elcsépeltnek, mert gazdag, élményszerű és pontosan meghatározott jelentésük van. A hivatali nyelv divatszavainak jelentése az állandó alkalmazástól felhígult, elerőtlenedett, s ezek a kifejezések szegényítik nyelvünket, szárazzá teszik, mert más, megfelelőbb, színesebb szavakat szorítanak ki a használatból. A hivatali zsargon már régebb óta él nyelvünkben, s a felszabadulás utáni években bekövetkezett gyors terjedését segítette az, hogy abban az időben nyelvileg kevésbé képzett emberek is — mint vezető állásban levő dolgozók — gyakran szerepeltek előadóként gyűléseken, értekezleteken. Dolgozóink, akik a múltban csak munkatársaik és családjuk körében éltek, szokatlan, újszerű feladat előtt álltak, amikor üzemi, községi és nemzetközi jelentőségű kérdésekről kellett beszélniük. Ezért küszködtek a nyelvi kifejezés nehézségeivel, s a pártszervezetek, tömegszervezetek vezetőitől vagy állami vezetőktől hallott szavakat, szókapcsolatokat mint nyelvi sémát átvették, és ők is igyekeztek hasonlóan kifejezni magukat, mert »ez így szokás«. A hivatali nyelv legfontosabb jellemzői: a divatszók, valamint egyes névutószerű szavak túlzott használata, az idegen vagy idegenszerű kifejezések és a cikornyás, bonyolult fogalmazás. Először lássunk néhány ma is használatos divatszót. A hivatali nyelvnek már néhány évtizede felkapott szava a komoly melléknév. Ezzel a maga helyén természetesen helyes szóval a hivatali nyelvben unos-unta!an találkozunk, pedig használata korántsem nélkülözhetetlen. Hisz komoly felajánlás helyett mondhatnánk figyelemre méltó, értékes felaján- lás-t, komoly eredmény helyett szép, nagy vagy jó eredmény-1, komoly javulás helyett számottevő, lényeges javulás-1, komoly veszteség helyett súlyos, tetemes vesz- teség-e t. Némely előadónak másik ilyen veszélyesen divatos szava a döntő; régen csak »sorsdöntő«, »valaminek a kimenetelét eldöntő« értelemben használták: döntő csata, döntő győzelem. A gyakori használattól ma már ez a szó is elerőtlenedett, s állandó alkalmazásával kiszorítjuk a legnagyobb-ai, a legfőbb-et, a legfontosabb-at, legértékesebb-et stb. Döntő feladat helyett mondjunk legfőbb vagy legfontosabb feladat-ot, döntő javulás helyett szembetűnő javulás-1, a döntően helyett pedig használjuk a főleg, leginkább, különösképpen, nagyrészt stb- szót Sajnos, már a sajtóban is előfordul, idézünk is néhány példát a lapokból: »A konferencia döntően a tömeges lakásépítés kérdéseit volt hivatva tárgyalni.« Egy másik újságból: »Műszaki dolgozóink döntően a vállalati tervek túlteljesítésére törekszenek.« A döntő jelentésének felhígulását mutatja az is, hogy több cikkíró a szót önmagában már kevésnek érzi mondanivalójának hangsúlyozására, ezért megalkotta a döntő fontosságú szókapcsolatot: »Döntő fontosságú az a módszer, amely- lyel a vezetői kollektíva a tervmegbeszéléseket végzi.« (Ez egy kissé túlzás is.) »Éppen ezért döntő fontosságú volt a vállalaton belül a jó kollektív szellem kiépítése.« Gyakori használatnak örvend az alapvető és a mesz- szemenő szó is a fontos, a legnagyobb, legjobb stb. rovására. Lássunk néhány példát folyóiratainkból: »A gondosság és takarékosság alapvető követelmény a beruházásokban.« »Alapvetően azonban az idei Budapesti Nemzetközi Vásár is mindenekelőtt a magyar ipar nagyszabású seregszemléje volt.« »A vasútegészségügyi szolgálat a vasút sajátos viszonyait messzemenő figyelembe vevő önálló egészségügyi szervezetet épített ki.« Divatos még a hivatalos nyelvben egyes névutószerű szavak használata rágós névszó helyett Például: a termelés vonalán, terén, területén, helyesen és röviden: a termelésben. A hivatalosnak látszani akarás az oka egyes cirkalmas, szószaporító kifejezések terjedésének is. Ilyenek: elintézésre kerül, kifejezésre juttat, megbeszélést folytat stb. úgynevezett terpeszkedő kifejezések, melyeket ajánlatos fölcserélnünk ,a köznapi, egyszerű és világos elintéz, kifejez, megbeszél stb. szóval. A hivatalos nyelvnek egy másik jellegzetessége, hogy kedveli az idegen szavakat, és gyakoriak benne az idegenszerű szószerkezetek. Beszámolókban, jelentésekben gyakran üti meg fülünket a konkrét, konkretizál, aktív, aktivizál, volumen, objektum stb. szó, s ezeket jobb volna mindig a mondatba illő magyar szóval helyettesíteni. Az újabb keletű idegenszerű szószerkezetek közül több orosz nyelvi hatásra született. Például: a szűk keresztmetszet, irányt vesz valamire, (jól) viszonyul a munkához stb. Ezeket most nem elemezzük részletesen, mivel e lap hasábjain már írtunk róluk. Szónokainknak, előadóinknak végül is azt tanácsoljuk, hogy közérdekű, általános jellegű, politikai, termelési kérdésekről világosan, magyarán beszéljenek. Ügyelniük kell arra, hogy gondosan bánjanak a szavakkal, mondatokkal. Ne do- bálóddzanak ízetlen frázisokkal, üres szólamokkal, ne használjanak homályos, szószaporító kifejezéseket. Kerüljék a hivatalos nyelv elkoptatott divatszavait és idegenszerűségeit, amelyekből néhányat itt bemutattunk, hisz nyelvünk gazdagon kínálja minderre a választékot. Szűts László, (a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete) i
