Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-13 / 240. szám

„Az absztrakt irányzatokat megunták az emberek*

Az amerikai sajtó néhány vallomása

Beauty személyesen részt vett képkiállítása megnyitóján. Pillangós fehér nylon blúzban, elegáns bársonynad- rágban és barna sapkában volt. Mezítláb.

Beauty egy fiatal csimpánz majmocska. Cincinnati város állatkertjében élt, és sokáig senki sem vette észre, hogy ö »-tehetséges«. De egyszer az állatkert személyzete közül valamelyik tréfacsináló egy tubus olajfestéket adott Bea- utynak. A majom szétkente a festéket a ketrec padlóján és még kért. Adtak neki vásznat is és egy egész fesitékkészle- tet. Beauty szőrös mancsai alól döbbenetes absztrakt remekmű került ki.

Beauty képeit a New Yortk-i Biancilli-galériában állították ki. A képeket árulták. A New York Herald Tribune azokban a napokban a következőket írta: »Beauty képeit olyan áron adják, amelyről egy kezdő művész csak álmodni mer, a ráma nélküli festményekért 45—90 dollárt kémek. Már körülbelül 50 kép kelt el.«

Beauty alkotásai mellett ott függtek más absztrakt festők kép«. A helyzet elég pikáns volt: a látogatók sokáig nem tudtak eligazodni, hogy hol vannak a kezdő majom és hol a tiszteletreméltó művészek festményei

Majdnem ugyanilyen zűrzavar keletkezett egyszer a New Yark-i modem művészeti múzeumban is. Az egyik neves expresszionista festő kiállításét tartották ott akkor. Egyik képe 47 napig fordítva volt felakasztva. A kép mellett elhaladó 116 ezer látogató közül senki sem vette észre a hibát. Csak az egyik látogatónő figyelt fel arra, hogy a kép nem jigy van elhelyezve, mint reprodukciója a múzeum katalógusában. A látogatónő és a múzeumi alkalmazott között érdekes párbeszéd zajlott le, amelyet az összes helybeli lap közzétett.

— Nekem úgy tűnik, hogy ez a kép fejjel lefelé lóg — jegyezte meg bátortalanul a látogatónő.

— ön talán tudja, hol van ezeknek a képeknek a teteje és hol az alja? — kérdezte az alkalmazott — ön nem tudja és senki sem tudja. Lehet, hogy a katalógusban van fordítva.

Mellesleg egyes absztrakt festőket nem nagyon izgatja az a kérdés, hogyan akasztják fel képeiket Miss Bunker egyik képét például forgatni lehet a falon, mint a kereket, vagy mint a propellert, és tetszés szerint lehet megállítani. A kép színfoltok zűrzavaros mázolmánya, és ennek megfelelő az elnevezése: »Ahogy tetszik«.

Chamberlain absztrakt szobrász alkotását ugyan nehéz lenne forgatni. A mű alatti táblán az áll, hogy Chamberlain 1960-ban a szemétdombon meglátott egy Buick személygépkocsi-karosszériát amely »megragadta művészi fantáziáját«. Chamberlain nyújtómű segítségével szétlapította a karosszériát, és »Sárga Buick« elnevezés alatt kiállította a remekművet a modem művészeti múzeumban. A táblán továbbá az áll: ►>Esztétikai meggondolásból más márl'ájú gépkocsi néhány részével is kiegészítették a struktúrát«.

De a művészet, mint köztudomású: nem áil egy helyben. A következő lépést Cesar szobrász tette. A múlt évben nemcsak karosszériát ásott ki a szemétdombon, hanem egy egész gépkocsit, motorral és kerekekkel. Munkások négyszer sajtológép alá dugták a szerzeményt, és kész volt a szobor. Most ott áll Chamberlain remekműve mellett, megtestesítvén a művészet fejlődését. Az amerikaiak praktikus emberek. A látogatók megérintik a szobrot, az ötméteres fémtömböt és az iránt érdeklődnek, hogy mennyi a súlya és milyen teljesítményű volt a sajtológép. Arról vitatkoznak, hogy melyik gépkocsi karosszériája erősebb, a Buické vagy a Fordé.

Az absztraktok nem feledkeztek meg az emberről sem Három évvel ezelőtt Chicagóban létrejött egy »művészeti iskola«, amelynek képviselői »új ábrázolóknak« nevezik magukat. Idézzük, amit a Time folyóirat »A torzszülöttek hajnala« című cikkében munkásságukról írt: »A képzőművészet klasszikus hagyományai mindig azt támasztották alá, hogy az ember szép. Az új ábrázolók elvetették ezt az állítást. Az ő embereik visz- sza taszító, durva, és szörnyűséges teremtmények«.

A folyóirat négy művészről ír. Az egyikük képén ábrázolt emberek — a folyóirat szavait idézve — »lidércnyomá- sós őrültre hasonlítanak«, a másik művész pedig »ordító, üvöltő fejeket rajzol«. A harmadikról, egy szobrászról azt írja: »Szobra, amely gyermek- szülés pillanatában ábrázolja a nőt, nem más, mint durva, visszataszító naturalizmus«. A negyedik művész fájdalomtól összegörnyedt embereket fest. »Alakjai bárgyú, kockafejű figurák, szemükben nincs más,

PTm ^pEST. HADIK ANDRÁS SZOBRA

(Szlovák György rajza)

csak rémület« — jegyzi meg a folyóirat.

Az absztrakt irányzat gazdagon virágzik itt Bőségesen táplálják dollárokkal azt az ideológiai talajt, amelyen növekszik. Mint a Fortune nevű folyóirat írja, »rengeteg üzletember élénken érdeklődik az absztrakt irányzat iránt«. Absztrakt szobrokkal és képekkel díszítik a bankokat és a társaságok irodáit A folyóirat elmondja, hogy a Rockefeller testvéreik tulajdonában levő Chase Manhattan Bank félmillió dollárt fordított az absztrakt művészetek fejlesztésére. »Büszkék vagyunk arra, hogy Amerika az az ország, ahol ez az új irányzat virágzik« — jelentette ki Dávid Rockefeller. — A »nagy businessnek mindeviképp támogatni kell napjaink művészetét.«

Amint már régen megállapították, az amerikai üzletemberek általában sohasem büszkélkedhettek azzal, hogy megértik a művészetet A Fortune nevű folyóirat gúnyosan megjegyzi, hogy az az üzletember, aki irodáját értelmetlen absztrakt mázolmányokkal díszíti, »kénytelen naponta meghallgatni olyanféle csípős megjegyzéseket, mint a következő: »Nos, tudja, az én hétéves kislányom jobbat tud festeni!« Valóban mit feleljen azoknak, akik eddig meg voltak győződve arról, hogy az absztrakt irányzat mindenfajta értelem nélkül való, és hogy ez nem több, mint óriási szélhámosság. Azok, akik ezt a művészetet hirdetik, csak egyetlen tanácsot adhatnak az üzletembereknek: ne gondolkodjanak az értelmén. Ez divatos és kész.«

Amikor e cikk írásához hozzákezdjem, egyik amerikai ismerősöm azt mondta: »Ismét a majomról fogsz írni? A szovjet emberekben az a benyomás alakulhat ki, hogy Amerikában csak a majmok és sarlatánok festenek képeket. Pedig ez nem igaz. Vannak kiváló, tehetséges művészeink. Sokan vannak és a nép szereti őket.« Barátom megemlítette, hogy két évvel ezelőtt a képzőművészek sztrájkőrséget tartottak a New York-i modem művészeti múzeumnál tiltat- kozván a múzeum politikája ellen, mivel a múzeum csak az ( absztraktok képei számára bocsátotta rendelkezésre termeit

Mindez igaz. De ez keserű igazság. Hány művész van Amerikában? Ügy becsülik, hogy csupán New York-ban és környékén körülbelül 30 000. A Rockefeller alap munkatársai kiderítették, hogy a 30 000 művész közül csak néhányan tudnak megélni képeik eladásából. A New York World Telegramme and Sun című lap »A művész helyzete: komor kép« című cikkében a következőket írja: »Ha még tehetséges is, akkor is tönkremegy gazdaságilag... A világ legszegényebbjei közé tartozik.« Ezt azokról írja, akik nem Beauty majom modorában festenék. Ugyanebben a cikkben az absztraktokról azt írják: »Legyen az a legtehetségtelenebb sarlatán, mégis mindig van lehetőség arra, hogy valamelyik galéria elfogadja műveit és a kritikusok (szintén a sarlatánok) hangos dicshimnuszt zengenek róla.«

Az utóbbi években szemmel láthatóan megnőtt az amerikaiak, főképp a fiatalok érdeklődése az igazi művészet iránt. Szombatonként és va- sámnaponkéné túlzsúfoltak azok a múzeumok és galériák, ahol a klasszikus és tehetséges modem művészek képeit állítják ki. »Az absztrakt irányzatokat, a negativizmust és a kommersz művészetet megunták már az emberek« — írja az egyik kritikus. Meglepő. hoffv ezt még az olvan lap is elismeri, mint a Daily Mirror. A napokiban ez az újság külön vezércikket közölt, amelyben a következő- kép kommentálta Hruscsov- nak az absztrakt művészetről tett megjegyzéseit: »... Amikor absztrakt művészetről vám. szó, senki sem tehet szemrehányást Hruscsovnak azért, hogy elítélte azokat a művészeket, akik olyan képeket alkotnak, hogy nem lehet megállapítani, vajon emberi kézzel vagy szamárfa nokkal festették-e azokat.«

Az abszrakt különlegességek az élettől elszakadt művészetért bolonduló megcsömör- lött üzletember és kispolgár [ ideáljai. Ami a népet illeti, Benton amerikai művész szavait idézve, a nép azt mondja: »Ha ezt művészetnek nevezik, akkor az ördög vigye az ilyen művészetet!« És Benton- mak természetesen igaza van.

B. Sztrelnyikov

LÓRÁNT JÁNOS: Önarckép

Irodalom és valóság

Lehet-e egy — akár a legjobban sikerült — vita összegezését receptnek tekinteni, amelyből egy patikában olyan csodagyógyszert kevernek, ami egyszeribe megoldja az élet valamelyik szektorának összes problémáit? Ilyen patika nincs; a viták eredményei nem azonosak egy receptúrával. Különösen, ha a vita témája éppen az irodalmi ábrázolás, az élet és az irodalom, a korszerű tartalom és a korszerű forma kapcsolata, s az a problémakör: milyen hősökre van szüksége az új irodalomnak, hogy ne szakadjon el a széles tömegektől, de ugyanakkor nevelje, előrevigye őket, és egy percre se alkudjon meg — a mi- litarizált közérthetőség ürügyén — az elavult ízléssel. Nem születtek kész receptek azon a Magyar írószövetségben legutóbb tartott tanácskozáson sem, amelyen magyar, román, csehszlovák írók és kritikusok vitatták meg a fentebb jelzett kérdéseket.

Nem várható, hogy e tanácskozás nyomán most már — keddröl-szerdára — új »Csendes Don«-ök, új »Amerikai tragédiá«-k és új »Ödá«-k születnek, és hogy a szocialista realizmus legfontosabb és legaktuálisabb feladatai, íme, most már testestől-lelkestől áthatnak majd minden toliforgatót és olvasót. A korszerű realizmusról (és minden egyéb kérdésről) őszintén, reálisan szóló, érdemes »gyülekezet« vissza is utasított volna minden ilyesfajta csodavárást. Ugyanakkor azonban Szabolcsi Miklós vitaindító előadása és a hozzászólások — akár gyakorlati, konkrét példákat emlegettek, akár elméleti általánosításokat fogalmaztak meg — jelentős segítséget adtak abban a pártunk által vívott két- frontos küzdelemben, amely nélkül nem lehet megközelíteni az állandóan változó valóságot, és nem lehet maradandó értékű, valósághitelű irodalmi ábrázolattá sem rögzíteni azt, amit látunk és tapasztalunk. Az írónak — ellentétben a kritikussal — nem kell közvetlen csatát vívnia a dogmatikus és revizionista nézetekkel, a leninizmus eszmei tisztasága érdekében. Ám semmiképp sem ragadhatja meg a valóság új és új oldalait a művész sem, ha nem szabadítja meg magát különböző téveszméktől. Az alkotó munka és a kritikai tevékenység egymást segítő, dialektikus kapcsolata: többek között éppen ez volt az egyik fontos tárgya a termékenyítő hatású megbeszélésnek.

Nem célunk itt sem az, hogy részletesen ismertessük az írószövetségben lezajlott vita anyagát (biztosak vagyunk benne, hogy annak eredményei az irodalmi lapokból eljutnak majd az egész olvasó és művelődő közvéleményhez), de nem törekszünk egyes elméleti esztétikai tételek tüzetes kidolgozására sem. Inkább arról szólnánk itt: milyen nagy, milyen erőteljes igény él az olvasók száz- és százezreiben, hogy olyan regényeket, elbeszéléseket kapjanak kézhez, s olyan új magyar színműveket láthassanak, amelyek tényleg a valóságot tükrözik, és mentesek a különböző előjelű »lakkozások«-tól. Tudjuk — a vita során is szó volt erről —, hogy az elmúlt években született több olyan magyar irodalmi mű, amely mentes attól a bizonyos »kincstári optimizmustól« ugyanúgy, mint a mindig divatot majmoló sznobokra számító, kiszámított borúlátás, amelyet egy szellemes színházi ember »pénztári pesszimizmusnak« nevezett el. A román és csehszlovák elvtársak is joggal sorolhattak fel olyan se nem rózsaszín, se nem gyász- színű, művészi értékű irodalmi alkotásokat,

amelyek az elmúlt években születtek nálunk. De meg lehet-e elégedni az eddigi eredményekkel? Nem szükséges-e tovább folytatni a kétfrontos eszmei offenzívát? Mellékes-e már, hogy íróinkat arra hívjuk fel: ne csupán »randevú«-t adjanak a valóságnak, hanem házasodjanak is össze a mi nagy reményekben gazdag, ám gondokkal is terhes életünkkel? Nem, nem hihető, hogy megállhatunk, s hogy itt volna már a Petőfi által várt és sürgetett »kánaán«. Sem a társadalomnak, sem az irodalomnak nem jött él még az »aranykora«, s hogy eljöjjön — minél hamarább és minél buzgóbb bőséggel w azért küzdeni keik

Küzdeni, igen! De miként? Mit jelent a legmélyebb valóság értelmében, s a legmélyebb értelem valóságában a kétfrontos harc? Egy nemrégiben napvilágot látott magyar szatirikus regényben van egy bizonyos intézeti munkacsoport, amely úgy képzeli el (és »valósítja meg«) a kétfrontos harcot, hogy öt percig szidja az átkos revizionistákat, majd aztán öt percig — ugyanabban a ritmusban és ugyanazokkal a jelzőkkel — az átkos dogmatikusokat. Kétfrontos harc-e a szitkozódás? Ügy véljük, nem is szükséges felelni erre. A kétfrontos harc lényege, hogy — a marxizmus—leninizmussal és a segítségévéi megszervezett valóságlátással felfegyverezve — megtanítsuk magunkat is, másokat is tiszteletben tartani azt, amit (József Attila szavával) a »Lét dadog«, és azt is, ami »a törvények tiszta beszéde«. Önmagunkhoz szigorúan, s másokat is nevelni (erényeikben, tudásukban, emberségük gyönyörű készenlétében növelni) akarva, s nem gerincük összeroppantására törekedve, azt kell elérnünk, hogy az életbe, az élet győzelmébe vetett hitünket ne édeskésen, ne lomtárba került esztétikai és ízlés-normák alapján fejezzük ki. Tudnivaló, hogy az olvasók ízlésének, igényének, várakozásának milyen nagy — és közvetlen — hatása van a születendő művekre, nem fölösleges hát olvasói felelősségről is beszélni. Ám azért mégis az írástudói felelősség a fontosabb, s nem csupán abban a vonatkozásban, hogy az élet szeretete, a mi igazságos rendünk és pozitív eredményeink ábrázolása ne silányuljon cukorízű dicsérgetéssé, hanem abban is, hogy a kritizálás — amely az írástudónak, a szocialista művésznek nemcsak joga, hanem közösségi érdekű kötelessége — ne váljon öncélú »mulatság«-gá. Az Írószövetségben lezajlott érdekes és értékes vita részvevői elítélték azt a koncepciót, amely az irodalom feladatát elsősorban a hibák, a bajok »jelzé- sé«-ben látja és azt a dogmatikus nézetet is, amely a szocialista építés körülményei között nem tételez fel konfliktusokat. Kell bírálni, de belülről, kell szólni a lét sokszor erősen »dadogó« jelenségeiről, de a »törvények tiszta beszédé«-nek ismeretében, a nagy célokkal azonosulva. Hiszen e törvények a mi valóságunkban jelentkeznek, és e célok nem elvontak, hanem a jobb, szebb életre nemcsak vágyakozó, hanem azokért dolgozni, küzdeni is kész embermilliók céljai.

Nem a valóságtól váló elfordulás hamis, »megálmodott álmai« ezek, hanem »új horizontokat« elénk táró, reális célok, a társadalom és a tudat új nagy lehetőségei. Amire Ady vágyott, most megvalósulhat nép és irodalom számára: »Szállani, szállani, szál- lani egyre — új, új vizekre, nagy szűzi vizekre.«