Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-19 / 245. szám

Szombat, 1963. október 19. s SOMOGYI N«PfcAÍ Traktorokat irányítanak át a lemaradó üKÖfetkexetekke Az ősziek vetésével termelő­szövetkezeteink egy része már végzett. Tízesével vannak olyan közös gazdaságok, ame­lyekben ez a nagy munka köz­vetlenül a befejezés előtt áll. A tsz-ek zömében kielégítő a szántás-vetés helyzete is, üte­me is, némely szövetkezetek viszont az időszakhoz és a me­gyei átlaghoz mérten elmarad­tak. Ezen a héten a lemaradás pótlása, a lemaradók hatékony segítése vált központi feladat­tá, mert ez megyénkben a ke­nyérgabona vetésterve határ­időre való teljesítésének leg­fontosabb előfeltétele. A szántás-vetés meggyorsí­tására úgyszólván megyeszerte nagy erőfeszítéseket tesznek. Amelyik szövetkezetben vé­gezték, onnan a felszabaduló gépeket haladéktalanul átcso­portosítják. A lábodi Kossuth Tsz-ből is például két gépállo­más! traktort küldtek szerdán másik szövetkezetbe. Balaton- keresztúrról meg a szomszédos Balatonújlakra ment dolgozni a tárcsa is és a vetőgép is. A gépállomások vezetőinek fontos kötelessége, hogy a já­rási mezőgazdasági osztályok képviselőivel egyetértésben gyonsan, késedelem nélkül hajtsák végre az átcsoportosí­tást. Ehhez az kell, hogy nap­ról napra, szinte óráról órára ismerjék körzetükben a hely­zetet, és úgy intézkedjenek, ahogy a szükség megkívánja. A Kaposvári Gépállomáson teg- nak arról tájékoztattak ben­nünket, hogy állandóan kap­nak friss helyzetjelentést. Tud­ják, hogy most rövidesen vé­gez körzetükben három község, s meghatározták, hogy ezek­ből hova irányítják traktorai­kat. Néhány gépet egyébként már időközben is küldtek egyik tsz-ből a másikba. Volt olyan nap, hogy például Szenna 7 traktort kapott. A Zselicség segítését tartják legfőbb dol­100 kiállítás, ISO előadás a múzeumi hónap első felében A Művelődésügyi Miniszté­rium múzeumi főosztályának tájékoztatása szerint a mú­zeumi hónap első felében Bu­dapesten és vidéken mintegy száz kiállítás nyílt és százöt­ven régészeti, művészettörté­neti, természettudományos, néprajzi és helytörténeti elő­adás hangzott el. Különösen népszerűek a különféle isme­retterjesztő kirándulások és a múzeumi témájú szellemi vetélkedők. (MTI) guknak. Ezen a dombvidéken nehezebben és lassabban szánt­hatnak a traktorok. Kivált két községben, Zselickisifaludon és Bárdudvarnokon súlyos a le­maradás. Most a gépállomás minden eddiginél nagyobb ará­nyú átcsoportosítást tervez e községek segítésére. Igyekez­nek biztosítani, hogy üzemké­pes gépeik folyamatosan és minél többet dolgozzanak. A napokban a kétműszakos trak­torok számának növelésére és a vezető hiányában kihaszná­latlan kormosok munkába állí­tására 12 géphez értő katonát kaptak. örvendetes jelenség, a közös érdek iránti felelősségérzet mutatója, hogy szövetkezetek is segítenek szövetkezeteknek. Jákóban például amint elfo­gyott a vetőszántás, az Arany­kalász Tsz vezetői úgy intéz­kedtek, hogy traktorosaik men­jenek át a nagybajami Zöld­mező határába dolgozni. Nem telt el egészen egy óra, s a já­kód traktorosok — Boncz Jó­zsef, Horváth János és Tóth József — máris szántani kezd­tek ott. Külön említést érde­mel, hogy Jákó nem akármi­lyen gépeket, hanem nagytel­jesítményű traktorokat — 2 UTOS és 1 DUTRA típusút — küldött Nagybajomnak, s nem egy-két napra, hanem egy egész hétre. A mernyei' Március 15. Tsz is hasonlóan elhatározta, hogy gépekkel segíti Zimányt a szántásban is és a vetésben is. Erre a célra hat traktort vet­tek számításba a mernyeiek, és 12 traktorost jelöltek ki, hogy két műszakban dolgozhasson valamennyi gépük. A trakto­rok folyamatos munkájának biztosítására, az esetleges üzem­zavarok helyszíni és gyors el­hárítására Vörös Sándor, a mernyeiek gépcsoportjának vezetője vállalta, hogy amíg a hat erőgépük Zimányban szánt-vet, addig ő is ott tartóz­kodik. Csúcsforgalom a kisvasát«» Négyezer vasúti vagon áru vár szállításra (Tudósítónktól.) A kisvasúton — amikor a cukorgyár még nem dolgozik — sokkal gyengébb a forga­lom. A környékbeli községek és puszták lakói utaznak rajta a városba, s. évente mintegy 35 000 személy jut el munka­helyére, a hetipiacra. Az apró kis személykocsik szállítják a pusztalakók kaposvári iskolá­ba járó fiait és lányait is. Va­sárnaponként úgynevezett »kultúrjárat« hozza a városba a moziba, színházba, labdarú­gó-mérkőzésre tartókat. Most a gazdasági vasutak ka- posváii üzemvezetőségének 841 kilométeres vonalán egymást * érik a cukorrépával, répasze­lettel megrakott kis szerelvé­nyek. Tizenkilenc rakodóhely­ről hordják a gyárba a cukor­ipar alapanyagát. Négyezer vasúti vagon árut kell szállíta­niuk egy év alatt. Az idén a termelőszövetkezetek prizrná- zás nélkül közvetlenül a va­gonokba rakják az árut, ez gazdaságosabb és gyorsítja is a forgalmat Mivel a csúcsforgalom a kis-1 vasúton a télre is eltolódik, az t irányító szerveknek gondolniuk | kellene a szigorúbb időjárás $ beköszöntésére is. A Diesel-1 vontatókra nincs szabványos!- j tott hőköl ró. Jó lenne, ha az ígért hókotrókat mielőbb meg­küldenek, hogy télen se le­gyen fennakadás a szállításban. «I azgató fogadóórája Talán az egész megyében párját ritkítja az a rendszer, amelyet két és fél esztendeje az új igazgató, Sugár Imre elvtáös honosított meg a TRANSZVILL kaposvári gyá­rában. Ez az igazgatói fogá- dóóra. Ennek lényege az, hogy a gyár dolgozói csak a pén­tek délutáni fogadóórán ta­lálkozhatnak igazgatójukkal, ha valamilyen ügyes-bajos dolgukat vele akarják megbe­szélni, vagy az ő segítségével szeretnék megoldani. Annyi bizonyos, eléggé szokatlan ez, s kellemetlen érzést kelt az emberekben. Talán emiatt is érte annyi bírálat a munká­sok részéről ezt a munkastí­lust. Hallottam, hogy akadt, aki bürokratikusnak nevezte ezt a módszert, s már az a vád is elhangzott, hogy az igazgató elszakadt az embe­rektől. Kétségkívül súlyos; jelzések ezek, s érdemes megvizsgál­ni a TRANSZ VILL-bam kiala­kult helyzetet, érdemes felülbí­rálni a két és fél év alatt ösz- szegyűlt tapasztalatokat, hogy megfelelő következtetésekét vonhassunk le belőlük; Nem is olyan egyszerű do­log! Ugyanis olyan kérdések vetődnek fel, hogy hogyan ossza be munkaidejét az igaz­gató; milyen legyen az a for­ma, amelyre a munkások és f Sürgős! Ez a kislány siet eldicseked- mi azzal, hogy a Balaton part­ján még a nyár uralko­dik. Ugyan ki lehet a levél címzettje? £ az igazgató közötti helyes és jó kapcsolat felépül; milyen ügyekkel foglalkozzon a ve­zető; hogyan, milyen időkö­zönként találkozzon és tanács­kozzon az emberekkel. Az üzemben épp ezekre keresik a választ, s hogy még nem ta­lálták meg a legjobb formá­kat, az Sugár elvtárs szavaiból is kiderül, ö maga is kétel­kedik a kialakított módsze­rek egyedül üdvözítő helyes­ségében, tarthatóságában. Jo­gosnak véli a kifogásokat,' mert előfordul, hogy még a heti egyszeri fogadóórát sem képes megtartani, mert vagy el kell utaznia valahová, vagy vendégek tartják fenn, s ilyenkor bizony a munkások ókkal-joggal mondhatják, hogy már meg sem hallgatja őket. Bürokratikusnak tet­szik az a mód, ahogyan a gyár első számú vezetőjéhez bejut­hat valaki. S ami a fogadóóra szűkös voltát jelzi, az az, hogy oda általában csak panasszal, egyé­ni ügyekkel mennek az em­berek — noha erre is szük­ség van. Ilyen körülmények között nemigen vesznek fá­radságot az emberek arra — legalábbis az eddigi tapaszta­latok ezt mutatják —, hogy a gyár egészét befolyásoló ja­vaslatokkal is fölkeressék az igazgatót. Nem lenne baj, ha erre más alkalommal teremte­nének lehetőséget Nyilván így gondolkodnak az emberek: ha véleményünkre, javasla­tunkra kiváncsiak, jöjjenek hozzánk a vezetők, ne nekünk kelljen kopogtatni bebocsát- tatásért Sajnos, ilyen kötet­len és közvetlen eszmecseré­re nemigen teremtenek al­kalmait a gyár vezetői, és ez a baj. Véleményem szerint a mun­kások nem is a fogadóórák miatt háborognak. Elsősorban azt fájlalják, hogy ebben ki is merül a köztük és az igazga­tó közti kapcsolat. Pedig csu­pán erre építeni helytelen és elégtelen; A fogadónap bevezetését magyarázó indokok nem elve- tendők. Jó szándék sugallta őket és bátor útkeresés. Hiba volna valakit azért elmarasz­talni, mert munka közben gon­dolkodott, újat próbált meg­honosítani, és eközben eset­leg valamit rosszul csinált. — Nekem, amikor két és fél éve idekerültem gyáregység­vezetőnek, mindent élőiről kellett tanulnom. És így volt itáliai útijegyzetek Pompei Szállásunk szerencsére nerrt Nápolyban volt, hanem a Ná­polyi-öböl egy kis »mesefalu­jában«, Sedanóban. Azt mond­tuk, nem is igaz, olyan szép. A tenger partján, sziklára épült a szálló, szobánk erkélye a tengerre nézett. Meg tudtuk volna-e állni, hogy este ne fü­rödjünk meg a tengerben, vagy legalább lábunkat ne lógassuk bele? Bármennyire fáradtak voltunk is, a lépcsőkön lesé­táltunk a tengerhez, élveztük az esti panorámát. Másnap alig tudtunk elsza­kadni tőle, oly csodás volt szál­láshelyünk. Pálmák, narancs­fák, színes kúszónövények, tarka virágok díszítették az ud­vart, a környező tájat. De au­tóbuszunk várt bennünket, hogy Pompeibe vigyen. Pompei! Mit is mondhatok róla? Borzongott a hátam, mi­kor beléptem a kétezer éves város kapuján. A háttérben a Vezúv fenséges látványa. A házaknak csak a teteje hiány­zik, egyébként minden a régi helyén van. A falakon fölírá­sok jelzik a legközelebbi színi­vagy amphitheatrális előadást; a városban versengő politikai pártok ajánlják jelöltjeiket a szavazó polgárok figyelmébe. A boltok jellege is felismerhe­tő, s a bennük talált tárgyak mutatják a polgári életet, me­lyet i. e. 79. augusztus 24-én megszakított a várost elöntő hsgnutenger. Mély bepillantást enged a kor festészetébe a romváros. Nem volt olyan ház, melynek falait ne ékítették volna fest­mények. Virít az utánozhatat­lan technikájú pompei vörös. A festő a falat függőleges irányban három részre tagol­ta. A keskeny talpazatot sötét­re, a középső nagy mezőt vö­rösre, a felsőt fehérre festette. A talpazatra virágfüzéreket, négylábú állatokat, a középső­re valamilyen görög mitológiai képet festettek. Ez volt a fő kép. A méllékmezőket bájos, lebegő alakok vagy medaillo- nok töltik ki. Nagyon szépek, s szinte megfoghatatlan, ho­gyan dacoltak az idővel »Csak férfiaknak lehet megnézni« — invitál bennünket az idegenve­zető. A kor feslettségtől sem volt mentes, ezt néhány mér­sékelt művészi értékű, durva érzékiséget jelző falfestmény árulja el. A képek többsége azonban nemes felfogást tük­röz. Az életképek az emberi foglalkozást, a tájképek a ten­gert, a hajókat mintázzák. Lát­tunk gyönyörű fürdőket, kar­csú oszlopokat, kecses szobro­kat. S láttuk az embereket, aki­ket a hamu eltemetett. Görcs­be merevedett alakjukat meg­őrizte a hamu, s gipsszel ki­öntötték az üreget, melyet az oszló test hagyott Az épségben maradt ház vi­rágoskertjét zártuk emlékünk­be búcsúzóul, s megtapogattuk a köveket, melyekre a kocsik árkot vájtak, s kattogtattuk gé­(4) peinket megörökítve, hogy itt is jártunk. Sorrento, Capri, Amalfi A tenger rabul ejtett bennün­ket. Az öbölben is örökké moz­gó tenger utánozhatatlan kék színével hozzájárul ahhoz a vonzó varázshoz, mély az em­bert a tengerhez köti. A Ná­polyi-öbölben bámulatosan gyönyörű égszínkékben tün- döklik a víz. Aki csak egyszer is látta életében a tengert e gyönyörű köntösében, az nem felejti el sohasem. Sorién tóban hajóra száll­tunk, s gyönyörködtünk a cso­dálatos partvidékben. Caprin kötöttünk ki, e világhírű föld­közi-tengeri kis szigeten. Tar­kasága, színpompája szinte hi­hetetlen. Ha valakinek a ké­peslapot mutatom, biztosan azt mondja, ilyen nem is lehet, ez giccs. Pedig igaz, s a színeket nem is tudja a kép visszaadni. A fogaskerekűn felmentünk a szikla tetején épült üdülőhely­re, tekintetünket körülhordoz­tuk a tájon. A sziget híressége a kék bar­lang. Szűk bejárata teszi érde­kessé, mert csak ezen hatol be fény, s a meder ver vissza fényt, így keletkezik a kék szín, mely beragyogja az egész bar­langot. A sziget strandján fürödtünk, lubickoltunk a kék vízben. A csalóka medret néhányan el­érni próbálták, de gyorsan igyekeztek fölfelé^ mert mé­lyebb volt, mint amilyennek látszott.. Utunk következő állomása fantasztikus volt. A Salemói- öböl partvidékén száguldott velünk az autóbusz Amalfi, e híres fürdőhely felé. Az út 4000 kanyartól tekervényeg a szik­laoldalban. Félelmetes volt, ahogy letekintettünk a mély­be. A táj szépségében — őszin­tén szólva •— borzongva gyö­nyörködtünk. Így bármilyen szép volt is Amalfi, izgalomtól kimerülve szálltunk le a busz­ról. A sziklafalban épült üdü­lőkből liften lehet lejutni a partra, vagy medencébe szi­vattyúzzák fel a tengervizet. E helyek nagyon drágák. Még szerencse, hogy a táj nézéséért nem kellett fizetni. Ábrándozásunkból félrevert harangok zúgása riasztott fel. Azt gondoltuk, tűz van, pedig csak az a szokás, hogy bolon­dul rángatnak minden haran­got. Az út után jólesett szállo­dánk erkélyén a nyugágyban elnyúlni. Néztük a tengert, a hajók lámpáit, a csillagokat. Gondolatban hazafelé száll­tunk, még egy nap, s repülünk haza. Hazafelé Idegenvezetőnk szerint va­sárnap az emberek nagyon csi­nosan kiöltöznek, s templomba mennek. Szent Mihály napja lévén, ez még indokoltabb is volt. Ezért mi is kicsíptük ma­gunkat, hogy Nápolyban, ahol még időzünk, ne valljunk szé­gyent. A nápolyiak azonban úgy látszik, össze tudják egyeztetni a vallásosságot az üzlettel, mert nagyon sok bolt nyitva volt, a pénzváltók is várták a kimen ős tengerésze­ket. Hiába, az üzlet az üzlet. A tulajdonos talán éppen a körmenetről érkezett, de fel­húzza üzlete rolóját, s invitál­ja be a vevőket. Ez már nem lepett meg bennünket, egy ki­csit megismerkedtünk Itáliá- vah Délután már Róma felé ro­bogtunk, elbúcsúzva Nápoly­iéi, a tengertől, a Veziúvtól. A képeslapok már csak utánunk érkeznek, s akár saját ma­gunknak is küldhettük volna. Három óra az út Nápolytól Rómáig az autósztrádán, me­lyen fizetni kell a járművek után. Vasárnap volt, s renge­teg autó tért vissza a kirán­dulásról Rómába. Így történt, hogy 240 kilométert három óra alatt tettünk meg, az út utolsó szakaszát, a 17 kilométert pe­dig másfél óra alatt, oly nagy volt a forgalom. Nem voltunk azonban olyan fáradtait, hogy még egyszer meg ne nézzük az esti fényben ragyogó Rómát. A Termini pá­lyaudvar éLőtti térén elnéztük a viliódzó fényeket, a színes szökőkutat, s elbúcsúztunk Rómától. Másnap vidáman készülőd­tünk az utazásra, már nem ide­genkedtünk a repülőgéptől. Tudtuk, hogy a sok spagetti után jó ebéd vár a repülőn, s a magyar bor is ízleni fog... (Vége) Horváth János a többi vezető munkatársam is — mondja Sugár elvtárs. — Ügy gondolom, hogy a gyár- egységvezetőnek. . kevesebb üggyel kellene foglalkoznia, és segítenie a műhelyvezető­ket, hogy jobb kapcsolatot építsenek} ki az emberekkel, mert így az irántuk való bi­zalom is nagyobb. Azt akar­tam elérni a fogadónap meg­honosításává!, hogy a műveze­tő valóban gazda legyen a műhelyben minden tekintet­ben. Ebből eredően foglalkoz­zon az irányítása alá tartozó emberek ügyeivel, s ő járjon utánuk, ne a dolgozó, akinek minden perce ki van számít­va. Márpedig ha a művezető elintézd azokat az ügyeket, amelyeket képes elintézni, ak­kor tekintélye növekszik a beosztottak, előtt, s ezzel bi­zonyos mértékig tehermentesí­tenek engem is, s több időm jut arra, hogy a művezetők­kel, a folyámatos termelés föltételeinek biztosításával tö­rődjek. Ügy érzem, van válto­zás e téren, sikerült növelni az alacsonyabb szintű vezetők felelősségérzetét. Sok terhet levettek rólam, különösen a második telep és az öntöde vezetői. A gondolat tehát nem rossza azt azonban érdemes megszív­lelni, hogy a fogadóórák nem helyettesíthetik a más irá­nyú kapcsolatot vagy kapcso­latkeresést. Mint említettem, az igazgatónak és közvetlen vezető társainak több időt kel­lene az emberek között tölte­niük. Most még túlságosan leköti, magához láncolja őket az iroda. Sugár el'/társtól tu­dom, hogy van olyan hét, amikor öt teljes napot ki sem tud mozdulni az irodából. Ál­talában hetenként egy napja van arra, hogy eljusson az üzemrészekbe, műhelyekbe. Ezeket a találkozókat főként arra használja fel, hogy véle­ményt kér a műhelyvezetők­től, ellenőrzi a megbeszélése­ken elhangzott utasítások vég* rehajtását, segítséget, taná­csot ad a termelést akadá­lyozó problémák megszünteté­séhez. Ha nem az igazgató szájából hallanám ezt, el sem hinném. Kétlem, hogy kifo­gástalan lehet az az irányítáSj amely a jelentésekből kény­telen tudomást szerezni az üzem termeléséről, életéről. Elgondolkoztató: vajon jó-e a munkarendje annak a vezető­nek, aki állandóan időzavarral küzd, s nem ér rá a közvet­len beosztottjaival való ta­nácskozásra. Nem túl sokat vállal-e magára Sugár elv­társ, s azért nem képes egy kicsit szabadabban, nagyvona­lúbban gazdálkodni idejével? Hogy ne így legyen, azért mások is tehetnének valamics­két. Például egyáltalán nem rendjén való az a rossz anyagellátás, amelynek az üzem a szenvedő alanya. Gyakran az a veszély fenye­get, hogy le kell állnia a gyár egyik vagy másik részlegének, mert a társvállalat nem szál­lította le a szerződésben vál­lalt nyersanyagot. Mit tehet ilyenkor az igazgató? Nyil­vánvaló, hogy küldi az embe­reit, s megy ő maga is Pécs­re, Budapestre, s ki tudja ho­vá, anyagot szerezni vagy mást elintézni. Sok a látogató is, aki mind csak az igazgatóval akarja elintézni a dolgát. Mint már említettük, gyakran éppen miattuk maradnak el a foga­dóórák is — bár vendéglátás ide, vendégátás oda, szigorúan és következetesen kellene ra­gaszkodni a kitűzött időpont­hoz, hogy ne a munkások sér­tődjenek meg. A kívülállók­nak is jobban kellene alkal­mazkodniuk a hatásköri jo­gokhoz. Mert például fölösle­ges az igazgatót háborgatni azért, hogy engedjenek el MHS-ta.nfolyamra két üzemi dolgozót, amikor ezt végül is csak az üzemgazdasági osz­tály tudja elintézni. Mindenre jut idő, csak éopen az embe­rekkel való közvetlen érintke­zésre nem. Ezzel a helyzettel — bármi­lyen jól menienek is a dol­gok — egyetlen vezető sem békélhet meg. Varga József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom