Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-04 / 102. szám
Szombat, 1963. május i. 3 SOMOGYI NÉPLAP BURGONYAÜLTETÉS A kisgyaláni Petőfi Tsz 37 holdas tábláján 56 asszony ülteti a burgonyát. Hasznosítják a régi tapasztalatokat Gyakran hajijuk falusiaktól emlegetni, hogy ennek vagy annak az embernek egyéni gazda, konában a legszebb és a legjobb lovad, szarvasmarhái, sertései voltak. Milyen munkakörben dolgoznak ma ezek az emberek? Tapasztalataikat hogyan hasznosítják a termelő- szövetkezet javára? Ezt nézitük meg a magyaratádi Lenin Tsz-ban, I. Biró László már eimüüit ötvenéves. Takarmányos kocsis, tavaly 735 egységet szerzett. Szerény, csöndes ember. A majorban találjuk munka közben. Elismeréssel mondja: — Finom takarmányt karr mák az állatok. A siló sokáig elég volt, még mindig van belőle, de nemsokára kaszálhatjuk a lucernát, akkorára nőtt. Saját állatainak nem elég a közösből kapott éleség meg a háztáji földön termett takarmány, ezért ami még kell, megvásárolja. —■ Miegéri? — Én kifizetődőnek tartom. Két törzskönyvezett tehenem van, nagyon jól tejel mindegyik. Ezenkívül bikahizlalásra szerződtem.. ? A múltra tereljük a szét — Régente is szívesen foglalkozott állatokkal? — Igen. Istállótrágya nélkül keveset terem a föld, és az állatokért év közben is kaptam pénzt, nem kellett vámom az őszi betakarításig Persze, nem adhattam a jószágnak silót meg tápot, amit most a közös állatok kapnak. Bíró László gyakran felszólal a vezetőségi üléseken. Megmondja, hogy mit tart rossza nak, mit kellene kijavítani, hogy a tsz erősödjön. Nemrég vizsigázott az ezüstkalászos szakmunkásképző harmadik évfolyamán. Tanult, mert kevésnek érezlte, amit saját pár holdas gazdaságában szerzett tapasztalatai alapján tudott, 2. — Ilyen szép baromfiak között öröm dolgozni — dicséri a közös tyúkálfományt özv. Nagy József né baromfigondozó. Több mint ezer tötrzsbaromfija van a Lenin Tsz-mek, s ezek 'körül Nagyiné másodmagával látja el a tennivalókat — Otthon is voltak, meg most is vannak tyúkjaim, de hatvan darabnál többet sohasem tartottam. Naponta 25— 30 tojást szedtem össze. A közösben az 1010 tyúk egyetlen nap alatt 650—700 tojást ad. így nagyban már sokkal érdemesebb baromfival foglalkozni. Nagyné portáján ocsún és kukoricán éltek a tyúkok, s a tojásokból a saját szükségletén feliül eladásra is futotta. Nem eltette túl a tyúkokat, ami szemes terményt kaptak, abból már lehetett tojást várni. — A tojótáp etetése nagyon eredményes., de annak étiemére, hogy sok a tojás, és a keltetőkben mindenütt dicsérik, mert jó a kelési arány, nem vagyunk egészen meg- elégiedve. A tojások között sok a hibás, csak fogyasztásira alkalmas, és ezeket nem adhatjuk el a keDAetőáliloimás- nak, olcsóbban értékesítjük. Gyűrött héjú, hosszúra nyúlt tojásit mutat. — Csökkenteni kellene a tojófcápada- got, mert az a tyúk, amelyik egyszer ilyen tojást ad, nem tojik többet. Egyéni koráiban nem etetett tojástápot, tehát hatásáról nem győződött meg annak idején, de azt tudja, hogy a duplájára megnőtt tojás kárára van a tyúknak, megsínyli az állat. Segíteni kell ezen, s nem is mulasztja el, hogy szóljon a főmezőgaadászmak, valahányszor a sízabályosmál nagyobb méretű tojást talált a barom- fiíarmom. * * • Bíró Lászlón és özv. Nagy Józsefnén kívül még nagyon sok embert bemutathatnánk, akik ma a termelőszövetkezetben hasznosítják a korábban szerzett jó tapasztalatokat. De a magyaratádS Lenin Tsz két tagjának példája is azt bizonyítja, hogy hasznára válik a közösségnek, ha az emberek legjobb tudásuk szerint végzik a rájuk bízott munkát, Hermész Ferenc összeszedte magát — a vendégek szórakozni jöttek, és nem azért, hogy szomorkod- janak. Andrej Amdrejevics visszatért az asztalfőre, régi barátja, Vszevolod Alekszeje- vics mellé. Az ablakdeszkán, a zongorán és az íróasztalon helyezték el a hatalmas virágcsokrokat, amelyek kellemes illatot árasztottak a lakásban. Egymás után hangzottak el a vidám és lelkes pohárköszöntők, beszédek és jókívánságok. A jelenlevők közül egyedül Ligyija volt nyugtalan, s ugrásra készen állt, mint a felhúzott rugó. Nyugodt és kedves mosolya azonban nem árulta el, mi megy végbe benne. Csak egyszer vetett türelmetlen tekintetet az ajtóra, de még az a röpke, aggódó pillantás sem kerülte el Ljubov Petrovna figyelmét. Az asszonynak minden idejét lefoglalta az estély megrendezése, a menü összeállítása. az asztal gondos megtérítése, de most sem ült le egyetlen percre sem. Hol a konyhába ment. hogy utasítás* adjon a szakácsoknaK, és átvegye a kész ételeket, hol a felszolgálásban segített. A felszolgálólányok fél szóból is megértették, gyorsan, ügyesen végezték munkájukat. Ljubov Petrovna úgy bánt velük. mint régi ismerőseivel. Amikor Andrej Andrejevics meglátta az ízlésesen megterített asztalt, szívből megköszönte fáradozását, és öreges lovagiassággal kezet csókolt Ljubov Petrovna az utóbbi napokban rendkívül sokat dolgozott Pihenésre alig maradt egy-két órája naponta. Ligyija látta, mennyit dolgozik, milyen fáradt, és még csak fel sem tételezte, hogy a háziasszony valamit is észrevett rajta, és még kevésbé azt, hogy figyeli őt. Már javában tartott az estély, amikor hatalmas virágcsokorral megjelent Sztyepan- kovszkij. Forrón megölelte az ünnepeltet, melegen gratulált neki, és bocsánatot kért kényszerű késéséért. Andrej Andrejevics éppen meg akarta kérdezni, miért nem jött idejében, de Valentyin Alek- szandrovicsot máris körülvették a vendégek, és követelték, hogy »büntetésből« a késésért, igyon egy pohárral. Ligyija nem tudta levenni szemét a fiatal tudós sápadt, sovány arcáról. Arról az elhatározásáról is megfeledkezett, hogy ha Sztyepankovszkij mégis eljönne, észrevétlenül nyomban eltűnik. De amikor Valentyin Alekszandrovics az asztalhoz közeledett, gyorsan lehajolt, és sokáig keresgélte a leejtett villát. Sztyepankovszkij megjelenésével Ligyija feszültsége tetőfokára hágott. Külsőre nyugodt maradt ugyan, de hidegvére elhagyta. Mind gyakrabban tekintett türelmetlenül az ajtó felé. Amikor végre két nagy virágkosárral feltűnt az ismerős borotvált fejű ember — csak erővel tudta rákényszeríteni magát, hogy nyugodtan felálljon, és átvegye a virágokat. De máris mellette termett a mindenütt jelenlevő Ljubov Petrovna. A lány egy szempillantással mégis megelőzte, és sietve megfogta a világoskék kosarat. Ljubov Petrovna ugyanakkor a másik kosarat és a névjegyeket vette át. Figyelmes pillantást vetett a kopasz fejűre, aki elköszönt, és gyorsan távozott. Az asszony körülnézett, mint aki el akarja dönteni, hogy hova is helyezze a virágokat. Mivel a szobában nem volt már egyetlen szabad sarok sem, Ligyija, megértve pillantását, a segítségére sietett. — Jöjjön, Ljubov Petrovna, vigyük a virágokat a lugasba; a szabad levegőn tovább maradnak frissek. — Igaza van, Tánya! — felelte a háziasszony; zsebéből kulcsot vett elő, és udvariasan maga elé engedte Ligyi- ját. A kerti lugas egyszeriben megtelt a virágok fűszeres illatával. A két nő elhelyezte a kosarakat és távozott. Ljubov Petrovna lezárta a lugas ajtaját, és a lánnyal együtt a ház felé tartott, de hirtelen behúzódott az orgonabokrok közé. Az ajtóban Sztyepankovszkij állt, aki nyilvánvalóan Ligvijára várakozott... Halálsápadt volt az arca, ajkát keményen összeszorította. — Könyörgök önnek, Va- letntyin, most ne kérdezzen semmit! — mondta Ligyija alig hallhatóan. Majd egy lépést tett előre, és megfogta a férfi kezét. De Sztyepam- kovszkij, mintha kígyó csípte volna meg, elhúzódott. — Menjünk be a szobába! — kérte a lány sápadtan. — Mindent megtne.svarázok önnek, de csak később ... Kérem, menjünk be a házba! — S nagy kék szemével könyörgően nézett rá. Valentyin Alekszandrovics azonban az ellenkező irányba, a kapu felé tartott Nemcsak jog, hanem emberi kötelesség is Olyan emberrel még nem találkoztam, aki tapsolt volna, mikor megbírálták. Az már előfordult, hogy valaki megköszönte az építő bírálatot, egy részét visszafizette, más részét elegánsain és fogadkozva zsebre tette, hogy majd ezután, majd másként — de az a kis tüske legtöbbször ott benn sajgóit a szívben, »Miért tűzött ez a Kovács a nyelve hegyére ennyi ember előtt? Mi baja lehet velem? Üzlet az neki, ha engem piszkál? No, várj csak! Hiszen én is tudok!-« Hált még ha egy kis szenvedély is van a bírálatban, s esetleg föntebb- ről jött! Mennyien latolgatják ilyenkor a következményeket, mennyien inognak meg korábbi biztonságérzetükben... S miért? Azért, mert még mindig emlékeznek arra a rideg és kérlelhetetlen légkörre, melyben annyiszor az ember ellen fordult a mi rendszerünkben javára és segítségére hivatott kritika. Egy-egy »idejébe::« el- dörgött bírálóit zöld utalt nyithatott tisztségekhez, hivatalokhoz. Alkalmas fegyverré válhatott személyi bosszú, harag érvényesítéséhez, magyarul szólva ki-käfordulit eredeti lényegéből. Máskor meg öncélú lett, dörgött joggal és jogtalanul, mert szempont volt, és a szempontokat csak túlteljesíteni volt szalbad. Ilyen múltbeli tanulságok után természetesen nehéz igazi, tisztelt helyére tenni a kritikát is. De még nehezebb valódi szel lemében megfelelően alkalmazni. Mert az elvekkel már csak-csalk megvolna mindenki. Egyetértünk abban, hogy a megalapozott bírálat a gyorsabb és zavartalanabb haladás eszköze, s nem arra való, hogy bárkit lesújtsunk vele, inkább arra, hogy fölemeljük. A kritika nem rombolni, hanem építeni hivatott a gazdaságban, a politikában, az erkölcsben egyaránt. De miikor elhangzik, különböző eszmei torzulásokat takaró gesztusokat vált 3d, a már említetteknél torzabbakat is. Emlékezhetünk még rá, hogy a funkciók fetisizált árnyékába burkolózott emberekről úgy pattant vissza minden bíráló szó, mint az acél a falról. S ennek a magatartásnak még ma is nyoma van. Az elbizakodottság a kritika halála. Az ön— Ne! Ne tegye! — kiáltotta Ligyija rémülten, és megragadta kezét, sőt még útját | is elállta. — Ne menjen ki! t Nem szabad. Azonnal térjen j vissza a házba! Minden to- * vábbi lépése az életébe ke-1 rüihet! — mondta halkan, de J nagyon határozottan, és erő- $ vei maga után húzta a férfit. E pillanatban valami felvillant mellettük. Ligyija villámgyorsan Sztyepankovszkij elé vetette magát, és tüzelt a banditákra. Égő fájdalom hasított a bal vállába, de azért újból tüzelt. Ekkor észrevette, hogy a sötétből váratlanul emberek bukkantak elő, és rávetik makukat a támadókra. Kezét vérző vállára szorítva, figyelmes pillantást vetett a megdöbbent Sztyepankovsz- kijra, majd a következő pillanatban eltűnt a sötétben. Oly gyorsan és váratlanul történt mindez, hogy a zavart mérnök szinte csak álomnak hitte... Ligyija a szomszéd udvaron át kijutott egy másik utcára, futva megkerülte a házat, és szabad térségre ért. A bokrok között elrejtve itt állt a Pobeda. Kulcsával gyorsan kinyitotta, majd elővette zsebkendőjét, és tenyeréről letörölte a vért. Azután átkötözte vállát a seb felett, kezével és fogával meghúzta a csomót. Majd kormányhoz ült. Végighaladt az utcán, kijutott a primorszk—lubkovói országúira, ahol nyomban a legnagyobb sebességre kapcsolt. (Folytatjuk.) [ telt emberek életében nem viheti több, nagyobb szerepre a bírálat a puszta dekorációnál. A másik véglet pedig — ami mostanában a revizionizmus gyakorlata — éppen a kritika szerepének eltúlzására törekszik. Amikor például az MSZMP Központi Bizottságának határozatát nyilvánosságra hozták a személyi kultusz és következményeinek végső leszámolásáról, ez a kórus tömeges leváltásokat, mellőzéseket sürgetett. Emberek százait, ezreit szerették volna e kritika ürügyén félreállíttatnd olyan közéleti posztokról, esélyeken egyébként igen eredményesen tevékenykedtek — csak azért, mert kisebb-nagyobb mértékben, objektív okok miatt közük volt egy Klikk által részleteiben elrontott s egészében veszélybe sodort, de jó ügyhöz. Az ilyen nézetek természetesen nemcsak azok között terjednek és hatnak, akik prófétákká szegődnek, hanem szélesebb körben is. S minthogy ma is szivárognak e fals és idegen szemléletből a köztudatba, időszerű ezeket a kritikával kapcsolatban is leleplezni, s velük szemben a bírálatot mint szocialista kategóriát, mint a kommunista pártélet és a demokratikus közélet egyik kritériumát magas helyére tenni. Arra a helyre, ahová pártunk VIII. kongresszusa is tette, mikor leszögezte, hogy tűrhetetlen a kritika lebecsülése és megtorlása, a bírálat szabadságának korlátozása, de éppúgy megengedhetetlen az, hogy a kritika ürügyén gyalázzák vagy rágalmazzák rendszerünket és politikánkat. A bírálat legfőbb indítékának a segítő- szándéknak kell lennie. Hibák és hibás nézetek ellen irányulhat, melyeknek káros erkölcsi, társadalmi stb. következményei vannak általában, nem pedig emberek ellen. Gondoljuk csak meg: ha egy művezető goromba a munkásokkal, a társadalmi érdek szenved csorbát, mert ilyen légkörben nem halad rendesen a munka. Ha egy nevelő hely- | télén történelmi szemléletre | oktatja a gyerekeket, megront- | ja szemléletüket, ítélokópes* ségüket. Ha egy családapa iszik, gyermekei sorsát nehezíti meg, s fölösleges terheket ró a társadalomra is. Amikor tehát ilyen hibák ellen fellépünk a kritika eszközével, társadalmi érdeket is képviselünk anélkül, hogy e társadalmi érdekből kizárnánk az egyes embert, vagy ellene cselekednénk. Az a szándékunk, hogy a bírálat, a felvilágosítás, a nevelés együttes fegyverével az emberek gondolkodásából száműzzük mindazt, ami idegen a szocializmustól, s ezzel a szocializmus ügyét erősítsük. Ismerünk embereket, akik jószíwel dolgoznak a szocializmusért, de még magukkal cipelnek tudatbeli és erkölcsi terheket az előző társadalomból is. Együtt élünk és munkálkodunk vallásos állampolgárokkal, akik szintén nincsenek haragban rendszerünkkel, sőt, részt vesznek építésében. A kommunistákat nem választják el egymástól ideológiai kü♦ lönbségek, mégis közöttük is télnek és hatnak emberi gyön- - geségek. Ha mi küzdünk az anyagiasság, az elvtelenség, a revizionizmus, a dogmatizmus vagy bármely más, a szocializmustól idegen ideológia vagy emberi magatartás ellen, nem az emberek ellen lépünk fel! Az embereket meg akarjuk szabadítani ezeknek visszavető nyűgétől; elvekben, erkölcsben egységessé akarjuk tenni társadalmunkat. A kitaszítás, az embereknek hibáikkal vagy tévedéseikkel és tévelygéseikkel való kirekesztése nem lehet módszer. Minden teremtő kézre, elmére és szívre szükségünk van, s az embereknek is szükségük van a társadalmi, politikai és erkölcsi igazságokra, s e kölcsönösségi viszonyban végtelen nagy a jóindulatú segítés, a felvilágosítás, a hibás nézetek elleni harc szerepe — éppen az ember javára. E kitérő után talán újra visszakanyarodhatunk az eredeti témához: a kritika szándékához és fogadtatáséhoz. Korántsem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy minden bíráló szó feltétlenül emberi jóindulatból, segítő- készségből fakad. De a mi mai közéletür r légköre semlegesíti az egyé..' indítékokat. Senkinek sem esik bántódása, ha jóindulatú igyekezetében hibát követ el, de rendelkezik azzal a szándékkal és készséggel, hogy levonja a szükséges következtetéseket, s nem ■ azt latolgatja, hogy miként vághatna vissza, hanem azt, hogy miiként teheti jóvá tévedését, hibáját. Közhely, de velős igazság, hogy a munkás, dolgos élet magában hordozza a hibák elkövetésének veszélyét. Senkinek sem szabhatjuk azt a követelményt, hogy minden ilyen veszélyt messze elkerüljön, hiszen ezek rendszerint rejtve maradnak az ember elől. Azt sem várhatjuk meg, hogy magától jöjjön rá bizonyos tévedésekre, mert akkor esetleg az első hibából már kész halmazat lesz. S ha ezt a gondolatsort végigjátsszák, eljutunk odáig, hogy a kritika tulajdonképpen nemcsak emberi jog, hanem emberi kötelesség is a szocializmus társadalmi viszonyai között, mert látni a hibát és szó nélkül hagyni a mi erkölcseink szerint súlyosabb emberi gyengeség, mint önszántunkon kívül elkövetni. A kommunista pártok életében ezernyi példa bizonyítja önnek az elvnek a helyességét Sokan föltették annak idején a kérdést, amikor a párt oly őszintén és leplezetlenül feltárta a személyi kultusz éveinek minden fonákságát, hogy kinek használ ez a nagy őszinteség és nyíltság. Mire jó ez a hibákkal való szembenézés? A párt szigorú bírálata és onbí- rálata volt ez a saját érdekében és az egész társadalom érdekében. A hibákat sajnáljuk is, restelljük is, de nem hordozhatjuk magunkkal, ha felismertük, mert az vak következetesség volna, nekünk pedig éber, reális és nem látszatkövetkezetességre van szükségünk. S mindig idejében! Valamikor .gyakorlat volt az, hogy megvárták, amíg valaki hibát hibára halmoz, s akkor bírálták meg — nagy doronggal. Az ilyenfajta »gyűjtögetés«, ösz- szevárás ideje lejárt, nem méltó ügyünkhöz, társadalmunkhoz, és tisztességtelen. Nekünk menet közben kell mindig igazítani lépéseinken s egymás lépésein! Igaz, közben ki kell irtani magunkból a gyanakvás spóráit, s helyüket át kell adni a munkatársi, elvtársi bizalomnak, annak a hitnek és meggyőződésnek, hogy az idejében alkalmazott igaz bírálatot nem hátsó indítékok, hanem a személyünk iránti törődés és megbecsülés diktálja. A bírálat közéleti becsületének, tisztességének helyreállításával nem késlekedett a párt, az egyes ember se késlekedjék hát, ha van még ilyesféle tartozása! Sz. Simon István A lakosság részére mindennemű villanyszerelést,-javítást soron kívül, szabvány szerint készítünk. Telefonhívásra azonnal házhoz megyünk. Vasipari Ktsz, Kaposvár, Május 1. utca 3. Telet n 16-98. _________________(37166) i :
