Somogyi Néplap, 1963. április (20. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-21 / 92. szám

Vasárnap, 1963. április 21. 5 SOMOGYI NÉPLAP VLAQYIMIR ILJICSNÉL Az a nagy szerencse jutott osztályrészemül, hogy Vlagyi­mir Iljics Lenin közvetlen Irá­nyításával dolgozhattam. 1917 —1918-ban a Népbiztosok Ta­nácsának titkára, 1920 végétől pedig ügyintézője voltam. Mi­közben Lenin számos megbí­zatását teljesítettem, alkalmam volt napról napra figyelemmel kísérni munkáját. Lenin mint a Népbiztosok Tanácsának elnöke, emberek ezreit fogadta: munkásokat, parasztokat, vöröskatonákat, tanácsi és pértvezetőket, tudó­sokat és újságíróikat, politiku­sokat, diplomatákat, mérnökö­ket, orvosokat, írókat. Vlagyimir Iljics nagy figye­lemmel hallgatott meg minden­kit, aki fölkereste. Az emtoe. rekfoez való viszonyát legin­kább az egyszerűség jellemez, te. Mindenkinek szinte nyom­ban megnyerte a rokonszen- vét, s egyszeriben fölismerte bármely kérdés lényegét. Jól emlékszem, hogyan fo- gadta a parasztokat. Oly közel ült az illetőhöz, hogy térdük összeért. Nyájasan mosolyogva egy kissé előrehajolt, nehogy egyetlen szó is elkerülje fi­gyelmét. Szaporán kérdezge­tett, aztán útmutatást nyújtott: — Hnladé'kalanul vegyék át a földesúri birtokok feletti ren­delkezést, szigorúan vegyenek számba mindent. Gondoskodja­nak a legteljesebb rendről, óv. ják az egykori földesúri va­gyont, mert az most már ez egész nép tulajdona Maga a nép óvja-örizze. A Vlagyimir Iljicstöl távozó paraszt elragadtatva mondta: — Ez aztán az állam! Ez a mi igazi parasztállamunk! Vlagyimir Iljics lenyűgözte azt, akivel beszélt. Különös tehetsége volt arra, hogy va­lakit végighallgasson. A vele való beszélgetéskor mindenki az idősebb, bölcs elvtóreat érezte benne. Az emberekkel való bánásmódját valami nagy meghittség jellemezte. Figyel, mes volt még a legcsekélyebb beosztású, egyszerű dolgozó iránt is, és mindig megbecsü­léssel kezelte. Aki vele beszélt, nem »főnököt« érzett benne, hanem csupán idősebb elvtór. sat, aki bölcs és nagy. Leninnek volt még egy egyéni jellemvonása. Nagyra értékelte az emberek képessé­geit és jelentékenységét. Ez pedig szárnyat adott az embe- raknék, fokozta felelősségérze­tüket, nagyobb munkára ser­kentette őket, hogy igazolják Vlagyimir Iljics kitüntető bi­zalmát. Aki vele beszélt, vilá- goean látott mindent, s meg­SZIRMAY ENDRE: sokszorozott tetterővel látott munkához. Vlagyimir Iljics gyakran a legegyszerűbb dolgokról be­szélgetett, minden érdekelte, ezernyi kérdést tett föl, a lát­szólag csekély jelentőségű té­nyekre is fölfigyelt. Észrevét­lenül úgy irányította a beszél­getést. hogy az illető épp arról beszéljen, amit ő tudni altart; el tudta választani a fontosat a mellékestől, rá tudott tapin­tani a lényegre, kitűnően ér­tett az elemzéshez és a világos következtetésekhez. Rendszerint dolgozószobájá­ban fogadta látogatóit. Szívé­lyesen üdvözölte a belépőt, és miközben az íróasztala mellett álló fotelra mutatott, kedvesen ezt mondta: «-Foglaljon helyet!-« Ö maga az íróasztalánál levő kemény székre ült le. Néha tit­kárai által előre figyelmeztet­te látogatóját, hogy a kihallga­tás nem tarthat tovább ennyi megi ennyi percnél, ám ha ven­dége nem távozott idejében, ritkán vetett véget a beszélge­tésnek. Lenin lenyűgözte láto­gatóit beszédmódjával, frisses­ségével és vidám nevetésével. Mindenkit ámulatba ejtett sok­oldalú képzettségével és tisz­tánlátásával. Az ilyen beszélgetések tér- mészetesen nem maradtak kö­vetkezmények nélkül. Egymást követték a rendelkezések, a hí­res Iljics-féle föl jegy zések. Megindult valamilyen új dolog, új, bátor kezdeményezés, elein, te néha lassan, olykor döcögve, de nagy lelkesedéssel és bizta­tó jövővel így született meg például a nevezetes villamosí­tási terv, amelyen nem győz­tek gúnyolódni a szovjetország ellenségei; így kezdődött meg a volhovi vízierömű-épitkeeés, a gyapottermesztés új életre keltése, a vegyipar létrejötte Kara-Bugazon, a kohászat föl­lendítése, a rádiótelefon.háló­zat megteremtése stb. Még betegen is fogadta Vlagyimir Iljics a munkások és parasztok képviselőit, pedig bizony nehezére esett. Emlék­szem az utolsó fogadására: egy szibériai bőrgyár munkásai keresték föl. Bóránybőr bun­dát hoztak ajándékba. A köl­csönös üdvözlés után Lenin nyomban a tárgyra tért: miért romlott a báránybőr minősé­ge? Miért drága a kidolgozása? Mi az oka mindennek? Miért nem lehet kiküszöbölni a bajt? Ki a felelős érte? Mi hát a teendő? »A munkásoknak azt üze- nem, hogy nagyon jólestek a jókívánságaik, de ajándékot azért ne küldjenek« — mon­dotta búcsúzóul Lenin. Az orvosok megtiltották ne. ki, hogy sokat dolgozzon. Ö azonban egyre azt mondta: «-A fejem jól fog. Megállók a Iá- barnom. Tudok és fogok is dől. goznd.« Szerencsések vagyunk, hogy együtt lehettünk Leninnel. Nem túlozzuk el az egyéniség szerepét, de Vlagyimir Iljics zsenije a munkásosztály géniu­szának megtestesülése volt. Mindenkinél jobban érezte a kollektiv szív dobogását és a tömegek akaratát. Bölcsen elő. re látta az emberiség sorsét, kemény volt, mint az acél, és gyengéd, mint az édesapa. Bonyolult világproblémákat ol­dott meg, s mégis egyszerű volt, és még a gyermekek Is megértették. (N. Gorbunovnak 1926-ban írt visszaemlékezéseiből.) A z erdész, és az aéronó- mus — fent, a kis hegyi faluban — egész télen birkó­zott egymással. Ahogy a fiatal tanítónő, Mária megérkezett, nyomban elkezdték. A birkózáson persze nem azt kell érteni, hogy időnként ölre mentek, s megdögönyözték egymást.... Ajjaj, huncutab­bak annál a ml embereink! Mert nem lett volna semmi baj, ha Mária, a tanítónő nem születik olyan fekete hajjal, s azt a fekete hajat hetenként nem fésüli át valami észbon­tó, új frizurába. Hol leengedte, s szétterült vállán, mint egy fekete palást, hol fölrakta kontyba, vagy egy hirtelen jött. ötlettel átcsapta jobbra az egészet. De még ez Is bocsána­tos bűn, ha egy őszinte pilla­natában azt mondja vagy- Jaj, de szeretném, isten. kém, de szeretném, ha volna egy császármadaram — s olyat) igézőén nézi az agronómust, hogy a* majdnem égő fügével kapja be a cigarettát, s nem is tud tovább maradni. Megy, mint akit végképp megbabo­názták, S korán fekszik, hogy másnap idejében mehessen az erdőre... Megfogni a császár, madarat, A r, erdész keresztülvágta. *’*■ zott már a falun né­hányszor, végre látja, eltűnt a motor a tanítónő kapujából, hát helyette odaállítja a lovat, megköti, s megyen be. Most még frissebbnek és egészsége, sebbnek látszik az arca, mint máskor. Vágtázás közben vala­honnan messzi , nyugat felól langyos áramlatot érzett által- úszni a tájon, s ettől olyan furcsa ideges lett, hogy jófor­Nagy Lajos (Kaposvár): CÍM NÉLKÜL (IX. díj). (A Barátság Hídja ÍOioktáliiUui anyagából.) AZ ELLENTÉTEK HARMÓNIÁJA Lüktető verset kell mindenről írni, és elringatni a ritmus csónakon a világot, hogy az ellentétek összefoglalhassák a harmóniát; s ahogy dobol az élet szívverése, átvenni tisztán azt az ütemet, amely áradó dallam gazdagsággal kibontja a pezsgő ember.életet. Kócos vágyakat feszíteni a szélnek, szétosztani minden csengő örömöt, magunkhoz ölelni minden rokkant szívet, ahová most végre béke költözött; acéllá kovácsolt konok akarattal összefogni minden dolgozó kezét, hogy felüthesse az öröm tornyába szelíd szépségektől sovány életét; aztán feltűzni a busz ke toronyra a béke lengő, tiszta zászlaját, és messzezengő har sonákkal zúgni r az igaz boldogság új diadalát. Mert minden termő, teljesedő' élet! Üj titkokkal vajúdik a tudás, túlcsap a képzelet zárt határain a holnap hitét termő akarás; a hangsebességgel v ersenyt futó ember már tovább jutott mint a transzurán, és az Androméda.k öd felé röpíti új vágyait rakéta-sugarán. így, az ellentétek ringó ritmusúra harmóniává szelídül a világ, s életünk kertjében langyos szél dalára sorra kinyílnak a színes dáliák. xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoooooooooooooooooocoooo POLNER ZOLTÁN: ARANYESŐ Nap-tenger habja: aranyszllánk ’ villan a fák között, s tavaszi láng harsog kék füttyös eget miránk. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy feketcdlk a göröngy. * Kénszínű hullám: kis pille tény tollászkodik az ág szurok hegyén s libbent! szirmát, úgy inteném. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy feketedlk a göröngy. Közben a táj még s a verdeső szélben már énekel hevesen ő. Szép vagy, tündér! aranyeső. Gyöngy gyöngy sárga gyöngy feketedlk a göröngy. LÁSZLÓ IBOLYA: SIR A NÁD Sír a nád a tó vízén, szelek hegedűje. Hideg esők fekszenek földre, fára, fűre. Sír a szív Is. könytelén; bánat orgonája... tüzet rak. nem melegíti a rakott tűz lángja. Kire csóktalan magány bánatot lehelget, arra kínzó éjjelek miért reggelednek, annak délibáb remények vigaszt miért adnak? Sir a nád és sír a szív, végül; meghasadnak. egyik, vagy másik gavallérjá­nak: — Köszönöm, hogy néha meglátogat, de kérem, ne fá­radozzon. De nem mondta! Ha az egyik jött, arra mosolygott, ha a má­sik, akkor meg arra. Az erdésznek' — Bodrog Andrásnak — ígérte, hogy nyá­ron megtanul logavolni, mivel Bodrog lóháton jár, s minden reggel vágtázik egyet' az erdő­ben, Ügy hiszi, ennél jobb sport nincs, nem is lehet. Ilyenkor az erdész, ha nem riasztotta volna vissza a lány kétes pajkossága, ölbe kapta volna a tanítónőt, de ehelyett csak jött-ment nagy léptekkel a szobában. Orbán Sándornak? Az agro- nómusnak?... Csakis azt, hogy megtanul motorozni, mert an. nál modernebb, kellemesebb nincs is, mint amikor az ember rohan szembe a széllel, s hogy erre az alkalomra direkt nad­rágot csináltat majd, mert a szoknya az olyan buta jószág, alácsap egy kis szél, és mind­járt kész a kényes helyzet. Az agronómus beletartja fü­lét a beszéd áradatába, de mi­vel kevésbé romantikus, mint az erdész, inkább arra gondol: ez nagyon biztató és szép... Csakhogy egyelőre hárman va­gyunk. És ez sok. Mert vetés­forgót készíthet három ember, értekezleten ott lehet az egész falu, de tavasszal motorozni? Oda nem kell több, csak egy férfi és egy nő. Valamivel le kell járatni ezt a zöld kalapos erdészt, Elhes­senteni ebből a fészekből. Mondja is rögtön: — Drága Marika, mondja ... az erdész... ez nem hozott még magának semmi ajándé­kot? Mert látja, ha én volnék az 6 helyében, már régen itt énekelne, ebben a szobában egy csodaszép madár. Mond­juk ... mondjuk ... egy csá­szármadár ,.. A tanítónő szinte sikongott i az ölömtől; mán szólni sem tud Máriához, csak rója a szobát keresztül- kasul. nagy léptekkel. — A gazdász Jó fiú ám — csicsergi a tanítónő. — ígért nekem valamit. Csakhogy nem mondom meg, mit. Holnap már hozza Is. Az erdész megtorpan. A gazdász? Holnap mér hozza? Ugyan mit? Aztán lassan mo­solyra derül. — Mit hozhat? Ml van ilyen­kor a határban? Bogáncskóró? Ha-ha-ha — nevet, és csapkod­ja a térdét. — Vagy nyulat hoz? Kisnyulat? Hlrtelenében elhallgat. Za­vartan kalapja után nyúl, pis- logat a tanítónőre, majd gyor­san elmegy. Elmenőben szól csak vissza: — Egy erdész nem ígérget... De cselekszik. Mária korán magára maradt. Az ablakhoz lép, hogy a ciga­rettafüst után kiszellőztessen. és ahogy kitartja az arcát a szabadba, megérzi, hogy a ház elé lopakodott a tavasz. Sóhajt. — Vajon hová ment az er­dész? És fnit hoz? — Tűnődve csukja be az ablakot, s amikor eszébe jut a császármadár, le- dobja magát a sezlonra és fel­kacag, hosszan, úgy, hogy ráz­kódik a kis fekhely, és minden zugot betölt a nevetés. A z agronómus már kora reggel az erdőbe érke­zik. Előbb alapos terepszemlét tart, mert a császármadarat igen körülményes dolog rabul ejteni. Először is ki kell válasz­tani egy jókora bokros terüle­tet, hogy el lehessen rejtőzni az erdő híres pletykása, árul­kodója, a feketerigó elől. Ne­hogy idő előtt riassza az amúgy is gyanakvó madárse­reget: »Csekk, csekk ... csiri­biri. Vigyázat, embert látok.« Másodszor: szerezni kell egy sípocskát, amivel az ember jól utánozhatja a ■ császármadár szerelmi üzeneteit. Majd így csapja be az áldpzatot. S min­denek fölött nagyon türelmes­nek kell lennie. Már reggel van. Teljes az erdei zenebona. Apró szénci­negék tisztogatják a fák tör­zseit, Ids felcserek, s időkö­zönként figyelmesen körüihall- gatnak: hát a mester dolgo- zik-e? Igen, a harkály is ko­pog. A varjak — mint komoly hi­vatalnokok — időnként kiszáll­nak a szántott területre, s nagy károgással bérnek haza. És néha megszólal a síp Is. Ritkán, de Igen szabályos han­gon: Títtl-ri-ttL tí.tl. Az agró­nom us egy bokorban fekszik és vár. De válasz egyelőre nincs sehonnan. Ismét jelez. Semmi, Lehet, hogy már költenek — gondolja, mert ennyi Idő után lehetetlen, hölgy még választ se kapjon. Néha fogytán a tü­relem, de mégis kitart. Nem hiszem, hogy késtem — mélázgat —, most van a pér. zás. Nehéz lesz megfogni? An­nál nagyobb dicsőség. És valóban, déltajön választ kap. Igen messziről, az irányt sem tudja pontosan, mert vissz­hangzik az erdő, de fő, hogy válasz jött. Figyeli a hangját: vajon hím vagy tojó lesz? Tojónak véli, mert a hang erőtlen, és nagyon lassan közeledik. Az agrono- mus egy szünetben . óvatosan elörekúszik, most innen küld üzeneteket. Megles* a császár­madár. Csák nehogy elügyet. lenkedje! Kéznél legyen a ka. lap, s hirtelen rácsap majd, erősen rászorítja, meg ne szök­jön. Mert legtöbbször úgy van, hogy az ember becsalogatja, s amikor már biztosnak véli a fogást, akkor szökik el a ma. dár. Ezért hát elhatározza, hogy ennél a bokornál maka. esul kitart. Jó sűrű kunbú, jól bújtat, itt várja be, hadd jöj­jön helyébe, és akkor zsupszl, rá a kalapot. Sípolgíat. szorgalmasan, az izgalomtól egyre melegszik, mert jön a madár szaporán, ta­lán mégiscsak hin* lesz, de fa­gyon fiatal. Nem baj. Mindegy, csak legyen. Beálcázza magát gallyal, csu­pán egy pár méterre lehet mái a kis bolond. Ilyenkor kell vigyázni a va­dásznak, nehogy elragadja az indulat, s meggondolatlanul el. riassza a küzdelmek árán be­csalogatott ritka madarat. Szinte még a lélegzést is visz. saafojtja, s lassan emelkedni kezd fektéből, hogy annál na­gyobb erővel csaphasson zsák­mányára. Mostlt! S ekkor hirtelen egy nagy test csapódik mellé. Emberi alak. Gallyal betűz­delve. kezében egy sípocska, és egy kalap lecsapásra készen. Zöld kalap! Az erdész! A két férfi a legszívesebben széjjelszaladna, de az ijede­lemtől semmire sincs gondola­tuk. Csak felállnak, és nyelde- kelve nézik egymást. Kézben a kalapot, a madárcsalogató sípot és a szivarzsebbe, ing­nyakba tűzdelt gallyakat. És a tavaszi erdő áthatolha­tatlan sötét lesz ... [U ária, a tanítónő estén- ként azóta is leskelődik ablakon, kapun. Nem jönnek. Egyik sem jön. Pedig annyira várja azt a csodálatos császár, madarat — ó, mindegy már, ki hozza —, de annyira szeretné látni és otthon fogva tartani,, hogy már a kalitkát is elkészí­tette neki.­Tóth Béla Lefoglalták a Rovere tábornok című filmet Egy milánói bíróság elrendelte Rossellini Rovere tábornok című filmjének lefoglalását. A flirr rendezője, a forgatókönyv szerző­je. valamint a regény írója kárt« ritést köteles fizetni Giovanni Bér tonl olasz tábornok özvegyének. A kártérítés összege másfél mill 1c Ura. Az özvegy keresetében ki mutatta, hogy a film hőse, a né metek által 1944-ben agyonlőti Giovanni Bertoni az ő férje volt akit a film helyenként becsület- sértő módon mutat be.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom