Somogyi Néplap, 1963. március (20. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-17 / 64. szám
Vasárnap, 196". március T7. 5 SOMOGYI NÉPLAP _ ''Tűnj innét a francba!-*■ Te csámpás ördög ... — Nyeles csak csikfcantott egyet szemével, de ennek a kis szöszi tyúknak most nagyon hi. deg a nézése. Rájött az erény, úgy látszik! Azért mindenesetre megmarkolta a vállát, igaz, csak három ujja közt, szorított r' és a három ujj zongo- í kezdett pimaszul a mohákéit gyapjúszvetter apró, ser- cegő bolyhái közt. A fiú szemében, száján csakugyan van valami ördögi. Éti taszított rajta egyet hirtelen és fölnevetett. — Azt hiszed, mindig papsajt? — ezzel sarkon perdült, és belibbant. a gyógyszertár •aéles üveg lengőajtaján. Háztartási benzint vett, egy decit Az eszterházi kockás kis tweedszoknyún volt egy csúnya olajfolt. Jön at tavasz, kell a szoknya megint. Az olaj egy múlt évi, május végi motoros tóm áruló emléke, akikor menték a zöldbe először — Nyelessel. Vagyis akikor még Tibivel. ■Rlókkoltatott, s a fiú egy gyors pillantást vetett a blokkra. EH háta mögül. Aprópénz, esörren, egy erős könyökmozdulattal félre a lányt, és leteszi a néhány forintot a vastag űregtálikára Éti orra előtt. Csak hadd rágja a penész a kis büdöst, itt a gyógyszertár kellős közepén csak nem csinálhat jelenetet! Kell neked Nyelessel fricskázni, kis csóré! — Eredj a pokolba! — villan hátra féloldalról a lány, és szeme feketén vág, mint a sötét acélpenge. Nyeles felkapta a blokkot, két gyors lépéssel a pultnál termett. és átvette a kis üveg benzint. Bedugta bő, világos- barma, rövid sportkabátja nagy, varrott oldalzsebébe. Éti tanácstalanul álldogált néhány pillanatig a kassza előtt, helyke, egyenes kis orrára tapint, aztán váratlanul a pulthoz libbent. — Kérek még egy decit! — ... elfelejtettem az előbb. Az idős, pirosbarna gyógyszerész megsimogatta kis fénylő tokáját. és szeme egy pillanatig für. kószőn, gyanakodva villant a lányra. Aztán megcsóválta szürke orosz! ánsörénves fejét és nevetett. — Még egy decit? Ml ez itt, kérem — bárpult?! — de már állítja la ki a második cédulát. — Ebnen* a jőeszed? Minek még égy üveg? Mikor már vettem egyet! — fogja meg odakint kemény szorítással Nyeles a lány kezét, amely az egyde- cis, világoskék eelyempapírba bwgyoíált üvegét szorongatja. — Ahhoz nekem semmi közűm, hogy te mit vettél, mit nem. Különben te leléphetsz! Osafc ez* akartam mondani. Már az előbb te me^nondtam. Ügy látszik. nagyothallasz. Oaafc eredj te a bandádhoz..; hülyéfkedjetek csak az olyan «■ajokkal... akikkel lehet! En nem leszek a banda üdvöskéje... köszönöm szépen! A vflágoszöld, még csaknem úján csillogó Pan- «éínÉa a hosszú, drapp düftin hozató kettős nyereggel ott állt a gyógyszertár oldasd ablaka előtti járda széléin Nyeles nem mólt egy szót sem, csak hirtelen összeharapta a fogát, és hátrarázta mesterségesen' kó- cosított barna üstökét. Sötét, szürke, erős sugarú tigrisszeme alattomosan villant meg, s aztan minden hang nélkül egy irgalmatlan »kesztyű-«-t szabott Edit jobb kezére, amellyel az még egyre a benzinesüveget fogta. Halkan sikít a lány, és dulakodni akar, de az üveg már ott van a fiú kezében. Le a selyempapírt róla, ki a dugót, be a benzint a »Panes!« félig üresen kotyogó tankjába. Az üres üveget széles lendülettel belevágja a motorkerékpár előtt álló teherautó pótkocsijába. egy kazal göngyölegbe kötött papírmakulatúra közé. — Mit csinálsz? De ^Nyeles hátra sem néz, hosszú, ruganyos szökkenéssel fellendül motorba nyergébe, berúgja az indítót, és játszik egy bácsit a gázzal... — Jössz? Vagy nem kell a benzin? — mondta fahangon, s az üvegtől kipúposodó zsebére tapint, de oda se néz a lányra. A kilométerára üvegjén vizseálgat egy új, vékony repedést. — Tibi... — tette rá "karcsú kis kezét a motor kormányára Éti, éá most egészen más színe van a hangjának. — Hagyd ott — ezeket...! Én így — nem tartok veled. Szentiványi Farkas: E’ — Hagyjam ott,.. Kiket? — Hát... talán csak nem képzeled, hogy egv ... egy cégéres vagánnyal fogom én magam kocsikáztatni... — Cégéres vagány? Ezt mondtad? — görbítette be hátát a nyeregben ülve Nyeles, és előrehúzta vállait, mint az úgrásra feszülő ragadozó.. . — Mit mondhatnék? Ha egyszer te is azok közt vagy! — maikolászta a lány zavarodottan a kormány kar érdes, szürke gumifogantyúját. — Felülsz vagi’ nem? Fogy a benzinem hiába... — mordul a fiú, és vádiul villan a sötétszürke, tigrisvágású szempár a kis szőke kontyoskára. — Add az üveget! — Azt én vettem. Magamnak. Nekem is kell.-N, e őrjíts, Nyeles . .. Jaj! Ki az? — összerándul hirtelen, mint akit áramütés ér. Két hatalmas, acélkapocs erejű, barna lódenkabát-ujjas kar csattan dereka köré a háta mögül: meleg, dohány- és szeszszagú lehelet borzol végig tarkója felfésült, rézszínú pelyhei között. — Micsoda csajt szíttál te föl, Nyeles! Éppen hozzánk való! — röhhent föl egy érdes, mély hang. A Vezér állt ott. . . Karjai között a félig agyoin- szorított, "holtra vált Éti. Alig piheg... Nyeles egy bdllemtés- sel feltámasztja a halkan dohogó motort, tigrisszemében megdobban valami, foga közt hirtelen, szisszenve szívja be a levegőt, s egy ugrással a Vezér .előtt terem. »-Pala«, a vezér — széles arcú, fekete szemű, barna szeplős, magas alak — fölnyerít, mint a ló, és villanó lapátfogaival egyszerűen beleharap a két karja közt küszködő lány kis kontyáha hátulról. Éles szél fütyül végig az estébe szürkülő utcán. Nyeles keze lassan kibújik a zsebből, egy fél lépést tesz a Vezér felé, s szemére vörösen lobbanó köd húzódik fel. És eztán féloldalról hatalmas esat- tanással reccsen a Vezér tarkóra növesztett, fekete hajú feje tetején a benzines üveg.. . Pa- ‘a két gorillaizmú karja lehagy atlik, de helyében ott van "■'ár Nyelesé a lány dereka körül. ti csak áll merő sóbálvány gyanánt, mintha leragadt volna a szürké aszfaltra. Nyeles most elereszti, s a motorhoz ugrik. Gázt ad. Égy szökkenés, és megsurran mögötte a nyereg hátsó ülőhelye. Két remegő lánykezecske akaszkodik a nyaka köré. — Mit csináltál, te szédült?! Tibi nem felei, csak fölnevet kajánul, harsányan, s mordul egyet, gyilkos kéjjel, mint a tigris, mikor ölt. A vezér ott áll kábultam tántorogva töröl- geti magáról a szerteszét foiy- dogáló benzint, s gallérja alól dühödten kaparássza a véresen karistoló üvegcserepeket. Hát ezen csak muszáj röhögni! Csődület támadt körülötte, de Nyeles ekkor már belefacsar; a gázba, s egy hosszú, elegáns lendítéssel szökteti a motort ld az úttest közepe felé. — Most hova? — hajlik füléhez hátulról a lány. Nyeles csak megrántja a vállát, fejével oldalt fordul, és félig nevetve veti hátra: — Egy másik patikába. Valahol csak meg kell venni végre azt a benzint! — De hisz! Itt van a tankban ... Amit vettem. — De nincs üvegünk. — Van nálam itthon. Vigyél haza. Várj meg a kapu előtt. Majd megtöltjük az üveget a tankodból... — De ebben más benzin van. Jó lesz ez neked? ti két karja melegen fog. ja át a fiú erős. egye- nes vállait, a nyakába hajlik egészen, piros, vastag húsú ajka szinte súlfolja a barna tarkót. — Persze, hogy jó lesz... Hirtelen ragyogva lobbant fel a város ezernyi fénye. -5 LÁSZLÓ IBOLYA: . KÖZNAPI LOBOQAS E1 Ünnepélyes, vörös-fekete borítójú, ízléses kiállítású könyv jelent meg a Magvető kiadásában: László Ibolya új verseskötete. A fiatal költő másodszor jelentkezik gyűjteménynyel az olvasók előtt. Ötvenegy vers: az elmúlt hat év java termése. Köznapi lobogás — ezt a címet hirdetik az arányló betűk. S hadd mondjuk el mindjárt: nem csalódunk, ha a cím gondolatindítása nyomán az igaz köznapok tiszta fényeit keressük a sorok között. A ritmusra lüktető szavak nem a megkopott mindennapok szürkeségét színesítgetik. Költői tűz, meghitt melegség, otthonos közvetlenség, tiszteletre méltó bátorság lobog felénk. Lírai leplezetlenséggel, szenvedélyesen, emberi fénnyel, megszépítő gazdagsággal. A kötet témavilága sokszínű, változatos. A költő gyakran és szívesen tér vissza a tanyák, a falu, a gyermekkori emlékek komor vívódásaihoz (Magyarázat, — Otthon, — Az ölelésnek irgalom). Sokszor idézi nagyszülei, anyja, testvé- rei életét (Anyám, — Két méter föld) vagy éppen a szerelem, a mélyen izzó érzések világát (Sóhaj, — Késekkel van rakva). Mindez azonban nem valamiféle lírának szánt magamutogatás, őszinte költői tárulkozás ez. s nyomában a múlt, jelen és jövő ködlő, kavargó, emelkedő gondolatai, érzései sodródnak felénk. De szóljon a vers a haláltáborról, a hazát cserélők hontalanságáról, a szabadságról vágj’ mai életünk harcairól — mindig érezzük, hogy a költő friss szemmel, hű szívvel, a mához szóló világnézettel fonnál ja a sorokat. Egyértelműen vall hivatásáról, céljainkról. 0 »énekbe is azért kezdett, hogy gyújtson, lelkesítsen ... « Bátran hirdeti: »megálljt nekünk már nem kiálthat senki, mert megtanultuk: olyan a világ, amilyennek az ember megteremti/« (Magyarázat) Őszinte szívvel biztat: »maradj,a földön, mert szép a valóság, szabadság őrzi zengő énekek röptét,« (Tártszívű légy most.) Az idézett sorok nem hangoskodó kinyilatkoztatások. Megannyi igaz költői vallomás! Hangja olykor kemény, vitázó, szenvedélyes — néha meg melegen ellágyuló, szomorkás. Több versében nyugtalanság, nagy érzelmi feszültség tüzel. Itt-ott megzengeti a fájdalom, a magány komor húrjait is (öszvégi nyugtalanság, — Mint éhes csavargó). Megható, telt női melegséggel szól az asszonyok, a nők sorsáról (Egyszerű csoda, — A lángok elsápadnak, — Bölcső Ítészül). Csak a :Ant/ánt Másnak, egy asszony a sok közül, szürke és észrevétlen, ki gondol inkább, érez és tesz, nem csüggve sós: beszéden. Nem hallottam imádkozni sem még énekelni láttam . . . öt élet termőföldbe lett, öten ettük és ittuk, örülni, énekelni most mind az öten tanítjuk, hogy elfelejtsen minden rosszat a héjakarmú gondokat mikkel birkózott már gyerekként és ifjúsága elrohant játékok nélkül, öröm nélkül éhére elég kenyér nélkül. .. Biztató szónkra ha mosolygás napja derül fel homlokán, égig emeljük tört alakját, hogy bámulhasson a csodán minden, ami érte el. Botránkoztató című verse használ kemény, erős tónusokkal hangsúlyozott realizmust — de ez is lírai, őszintén emberi. Tájképei, han- gulatvülanásai ember-meleg, mozgalmas tájak, lobogó érzések. Ügyes szerkesztő, fegyelmezetten tömörít, s ha gondolatai horizontját olykor a »végtelenségig« szélesíti, ezt nem költői számításból leszi. A téma kívánja így. Stílusa tiszta, nyelve világos, egyszerű, gazdag líraiságú. Képei frissek, kiíejezőek, érzékletesek. Jelzős szerkezetei. összetételei gazdag árnyalást! nyelvet tárnak elénk. »Tejszagú csend, — obsitos fazék, — világosság galambrajai. — kövér boldogság, — büzaizü száj, — kalácspuha simoga- táS" — csak néhány példa, de rendre sorolhatnám ötletes ötvözeteit, kifejező szófordulatai Ú Nyomukban úgy lobog fel a köznapok világának ezer színe, hangulata, harca, elszánása, ahogy azt igaz költőtől elvárjuk. Jó ritmuséizékkel. biztosan kezeli a formát. Kedveli a gyors sodrású hatos, hetes sorokat, de hozzáértéssel használja a szabadabb, kötetlenebb sor- és strófaszerkezetet is. Soraiban helyenként előbukkannak a népköltészet képes formaszerkezetei (Késekkel van rakva. — Szakadt citeruhür). De ez nem valamiféle utánérzés. Eredeti módon, egyéniségén átszűrve építi be mindezt verseibe, a maga hangjara hangolva. , A kötet egyértelműen bizonyítja, hogy László Ibolya lírai egyénisége biztatóan, egyre gazdagabban bontakozik ki. Egyéni hangja mind tisztábban cseng, költészetének fényei egyre melegebben lobognak. Szirma y Endre TMT9 lAfmtk Búcsúzó öreg munkás Mióta eszemet tudom, korán kelek és dolgozom. De most eljött a pillanat, leteszem szerszámaimat. Búcsúzom, esztergapadok, nagy szabadságra indulok. Elvtárs, talán nem is hiszed, itt nyűtt közben az életem. ■ Hihetetlen, hogy vége van ... Örülj, —r vigasztalom magam Vár a kiskert, az ulti és a komákkal a sörözés. Az asztalon bor és virág, engem búcsúztat a brigád. Lohad a tűz, lealkonyul, egy munkás nyugdíjba vonul. Észrevettem —i nem volt nehéz —»Vártam, hogy valamit arcomra vés szomorú egy szigorú vídiakés..* s rettegtem e napot, ét» boldog vagyok . •. Á B Á S A — avagy. Leila is AU saatneui története Leila csodálatosan szép volt. Leila gyönyörűen táncolt, és amilaor énekelt, mintha hurik serege hájjal kenegette volna az ember hasát. , Nem csoda tehát, hogy Leila volt a hatalmas basa kedvence. Minden szabad idejét vele töltötte, és bár a basa nem szerette a táncot, estéről estére együtt lejtette Leilával csupán azért, hogy magához szoIldii" i , , * t , 'y? Dr. Németh Imre (Kaposvár): MESÉL A TÉL. . (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagából) ríthassa a leány karcsú testét. Ám történt, hogy Leila szívét nagy betegség támadta meg. Szerelmes lett. Persze nem a nagyhasú basába. A nagyúr egyszer rajtakapta Leilát, amint holdvilágos éjszakának idején lelopakodott a parkba. Döbbenten látta, hogy a bokrok közül egy délceg fiatalember lép elő, és Leilát szenvedélyes csókok, szerelmes suttogások Időzött öleli magához. — Hiszen ez AH, az első rabszolgám! — hördült fel a basa. Szinte fuldokolt mérgében, és szent bosszú érlelődött hájas szívében. — Hát ez a hála? Ez a köszönet azért, amiért kiemeltem a többiek közül? — Majd reggel adok nekik! És hatalmas, hétmérföldes lépteivel gyorsan eljött a napsugaras hajnal. A basa maga elé hívatta Ijeilát és Alit, és így szólott hozzájuk mennydörgő hangon: — Ti gyalázatos, szégyentelen, gyaur kutyák! Né is próbálkozzatok védekezni. Vétketek nagy! Vegyétek tudomásul, hogy leveszem rólatok kezemet, és megvonom tőletek jóindulatom. Csupán jószívűségemnek köszönhetitek, hogy ilyen enyhe büntetést szabok ki rátok; fogjátok menleveleteket, és menjetek Allah nevében békével. Ezzel átnyújtotta Le liánok, a gépírónőnek és Kovács Alinak, a bérelszámolás csoport- vezetőjének a felmondólevelet. Kikli Tivadar KÖNYVESPOLC Vas Istvúw: Római rablás »Rabold ki a múltat a jövőnek« — a történelem örök törvénye. Az idő ellentétek harmóniájában oldódik, »évezredek egymásba bogosaidnak«, s együtt él a múlt, a jelen és a jövő. Így találkozik Vas István is két itáliai útján a klasz- szikus ókor, a középkor és a barokk egymásba fonódó, egymást tagadó, mégis kiegészítő szellemével. Az első’ út alkalmával, 1947, ben. amikor még a régi. patinás romok mellett az új barbárság friss sebei tátongtak, a klasszikus formák szerelmese egy letűnt világ harmóniáját keresi, és álmodja bele saját kora zaklatott életébe. Tizen négy évvel később a regi emlékek — újabb megvilágításban. újabb élmények'; el gazdagodva —■ ismét felelevenednek egy lírai ciklusban. Az egyénig sors és az emberiség sorsa, a múlt éfc a jeieh. a természet és a modern technika ellentétei feszítik itt is sorait, de egy nagyobb egységben kiegyenlítődve, mert »a romból új testbe sugárzó akarat... mindig új jelben készül újra győzni, s a pusztulást egy új szándékkal mindig megelőzi.« Szántó Piroska színvonalas rajzai egészítik ki a kötelet. Nem illusztrációk ezek, hanem hasonló élményből fakadó, más művészi eszközökkel megfogalmazott, önálló alkotások. (Magvető.)
